Valóban jó dolog a sorkatonaság? (2.)

Háborúkat nem népek vívnak, hanem hatalmi centrumok, és a háborúkat nem népek, hanem hatalomtechnikusok érdekei és céljai váltanak ki. Más kérdés, hogy a háború eredményes megvívásához az ezt végrehajtó apparátust motiválni kell, amelynek számos módja ismeretes, de a tapasztalatok szerint a felvillantott zsákmány lehetősége korántsem olyan jó ösztönző a „vagy ők vagy mi” a puszta létet fókuszba helyező félelemkeltő logika, amelyet annak ellenére elfogadnak a  néptömegek, hogy tudjuk, hogy az elmúlt ötezer évben feltűnőek kevés népet irtottak ki háborúban, a nemzetek nem népirtás, hanem beolvasztás, integrálás útján tűnnek el. A „vagy ők vagy mi” össznépi logikája ab ovo megköveteli a hadviselés kollektív jellegét, amiből senki nem maradhat ki…ennek ellenére feltűnően ritka az össznépi honvédő háború, mindenki bevonása. Miért? Elsősorban nem lélektani, hanem nyers technikai okokból. Mondom, miért.

Alapálláspontként idézzük Jókai Mórt a Kőszívű ember fiaiból, aki az egyszerű tót köznemes, Tallérossy Zebulon szájába adja az egyszeregyet: „a haditudomány nem bonyolult, egyszerűen kétszer annyi embert kell küldeni az ellenségre, mint amennyit hoz magával…így csinálták Nagy Sándortól Napóleonig.” Jelen esetben tekintsünk el attól, hogy a hadtörténelem idézett két legnagyobb alakja egyébként pont, hogy nem így csinálta, de az alap recept egyébként valóban ez. Más szavakkal, olyan ez, mint a gruppenszex, fő tényezője, hogy hányan játsszák, és milyen leosztásban. Igen, akkor miért is pattant vissza Daireosz és Xerxész három kontinensre kiterjedő, ötvenmilliós népességű Perzsa Birodalma egy attikai városállamról? A kulcsszó: a szervezettség.

Az ókori világban a hadviselő képességet – a gazdasági súly mellett, amelyet egyébként jórészt szintén ez határozta meg – elsősorban nem a népesség száma határozta meg, hanem az, hogy az adott társadalom mennyire volt szervezett, azaz miképpen működött az államigazgatás, a hírközlés, a végrehajtó helyi hatalom. Hiába tudott volna Xerxész ötmillió katonát kiállítani Athén s Hellasz ellen, ha nem tud ennyi embert etetni, mozgatni, elszállásolni, felvonultatni és vezetni, pláne felfegyverezni. Még kétezer évvel később Montecuccoli és Turenne is legfeljebb háromnapi menettávolságra mertek eltávolodni az élelmiszerraktáraiktól, a hadsereg nagyságát nem az embertömeg mérete, hanem a logisztikai képesség állította korlátba. Az utak, a szekerek, a szállítókapacitás nagysága, és az elérhető, bevonható termésfelesleg. Fénykorában Spártát valóban nem lehetett legyőzni odahaza, ha a spártai sereg saját ellátóbázisán ül, azon terepviszonyok között legfeljebb 20-32 ezres sereget lehetett 14-17 ezer spártai ellen küldeni, az 1:2-2,3 arány pedig a spártaiaknak akkor is csak ujjgyakorlat, ha az ellenfél kizárólag Chuck Norrisokból áll.

Hiába vezetett a török nyolc hadjáratot Bécs ellen, a Dunát, mint ellátóvonalat (közúton magyar viszonylatban szállítani a XVI. században képtelenség volt, csak hajón) el nem hagyhatta. Kétszer is átvágott a Dunántúlon, egyszer egy Kőszeg nevű kutyaól alatt éheztek a janicsárok, és jártak világ csúfjára, egyszer Szigetvár akasztotta meg a felvonulást, de úgy, hogy az agg szultánt a vár alatt megütötte a guta (aki nézi a Szulejmán c. sorozatot, annak nem mondtam semmit, hogy lesz vége). Úgy kell a piszkos iszlamistáknak. Bécsben a XXI. századig ezért nem hallatszik Allah Akbár. Minek kellett volna ilyen világban mindenkit besorozni? Semmi értelme nincs valakit a kapa mellől elrángatni, mikor búzára (na, azt pont nem kell kapálni…), s főleg szekérre, mi a búzát utána viszi a katonának, égetően nagyobb szükség volt. Gyakorlatilag sumértól egészen a XVIII. századig ez volt a helyzet.

Szokták mondani, hogy az ókori világ első technikai fölényben vívott háborúja az volt, mikor a hettita vaskardok a kadesi csatában kettészelték Ramszesz fáraó harcosainak bronzpajzsait. Ez csak korlátozottan igaz, pontosabban így nem igaz: a Kr.e. XV-XIII. században friss technika, a vas még nem volt sem keményebb, sem szívósabb, sem kopásállóbb, mint az akkor már ezerötszáz éve munkált és tökéletesített bronz, sőt nem véletlen, hogy Nagy Sándor nehézlovassága ezer évvel később is bronzpáncélban rohamoz: acélt önteni, ezzel testpáncélt készíteni még akkor sem tudtak. A vas nem volt jobb: a hispan kardot még római légiósok 1200 évvel később is úgy egyengették vissza ütközet után, mint a sárkaparót. A vas egyszerűen csak olcsóbb és elérhetőbb volt: vasérc mindenhol volt, a bronzhoz nélkülözhetetlen ón pedig a Mediterrániumban pedig – nincs. Ezért váltak gazdaggá és megkerülhetetlenné a dölyfös főníciaiak, akik a távoli Britanniából hozták az ércet, és mikor jött a vaskor, összeomlott a kereskedők uralma. A hettiták voltak az első „vasba öltözött birodalom” , akiket követtek az asszírok.

Kertész István írja a Kr.e. 480-ban göröghonra törő perzsa sereg harcosairól. „némely fejletlenebb iparú nép fából készült sisakot hordatott a harcosaival”. Tessék elképzelni e „fejletlenebb iparú” nép harcosainak nemcsak a felszerelését, de fizikumát és képzettségét is egy görög, különösen spártai hoplitával szemben. Nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy a macska-egér harcban több az esélye az egérnek….

harcosokRómai nehézgyalogság a hadseregreform előtti (köztársaságkori) időkből. A római gyalogságot ekkor három csoport alkotta: a legifijabb katonák az un. hastatusok voltak, akik nevüket hosszú lándzsájukról (hasta) kapták. Ezt a fegyvert később a hajítódárda (pilum) váltotta fel a kezükben (képen jobbra). Ők álltak az első vonalban. A javakorabeli (általában 24-36 éves) harcosok alkották a princepsek csoportját, azaz az „elsődleges” harcosokat, akik a második vonalat alkották, akikre általában a csata fő terhe hárult, náluk is hajítódárda váltotta a hastát. A harmadik csoportot a veteránok alkották, akiket általában csak a döntés kicsikarásához vetettek be, ők voltak a triariusok (harmadik vonal), akik megtartották a hosszú lándzsát (a képen balra). Ez a felállás egy olyan társadalomban, ahol a férfiak életük több mint felét hadban töltik, és 17 és 50 éves koruk között folyton behívják őket, valamiféleképpen összeegyeztette a társadalmi igazságosságot és katonai érdeket. Marius korában a légiók fegyverzetét egységesítették, és a sorozottakat felváltották a toborzott, hivatásos katonák. A továbbiakban csak a századok és zászlóaljak (centuriák és cohorsok) megnevezése emlékeztetett a régi időkre (ahogy a francia, brit hadseregben ma is hívnak lovasezrednek ténylegesen páncélos alakulatokat). A derékról a hátra került hordmódú hispán kard mellett a fegyver a hajítódárda lett, melynek egyik rögzítőszegét faszögre cserélték (célba csapódáskor ez kitört, és a dárdát az ellenség nem tudta visszadobni), és a hastát a továbbiakban már csak helyőrségi szolgálatban használták (karhatalmi eszközként). Ebben a minőségben a kereszten függő Krisztust is hastával szúrták át.
A kép forrása: Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták, Tankönyvkiadó, 1984.

2 votes, average: 4,50 out of 52 votes, average: 4,50 out of 52 votes, average: 4,50 out of 52 votes, average: 4,50 out of 52 votes, average: 4,50 out of 5 2 olvasó átlagosan 4,50 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: Tóth György Károly

2
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
2 Egyéni hozzászólás
0 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
2 Hozzászólások szerzői
Reszet Elekrumospiskóta Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
rumospiskóta
Újságíró

Az első rész után ez egy elgondolkoztató történelmi áttekintés.  A leírtak jóféle ismeretterjesztő adatok, eszembe nem jutott volna magamtól hogy az ellátószázad miért is fontos – igaz hogy egy-két záráson kívül nem is volt sose hogy helyembe hozzák a kaját.   Az első cikknek a címével vitatkoztunk, biztosan ezekkel az adatokkal is fog majd aki csúcsszakértővé képezte magát..

Reszet Elek
Szerkesztő

Gondolom lesz folytatása mert anélkül ez a rész lóg a levegőben.