Manapság talán már nehéz is elhinni, hogy valamikor régen nem adták be csak úgy szíre-szóra a nők a válópereket, és kimondottan ragaszkodtak férjeikhez. Az alábbi videóban Adelbert von Chamisso: A weinsbergi asszonyok c. verse hallható, Frank Rennicke megzenésítésében és előadásában. A szöveg nyers fordítása így szól:
Az első Stauf-házi király, III. Konrád, már régóta táborozott hadseregével Weinsberg alatt. Welf herceget már legyőzte, de a város még ellenállt, a polgárok nem csüggedtek és erősen tartották magukat.
De jött az éhség, az éhség! Kegyetlen gyötrelem! Most már kegyelmet kértek, de csak haragra leltek: “Megöltétek itt sok jó vitézünket, így ha ki is nyitjátok a kaput, a pallos vár rátok.”
Ekkor jöttek az asszonyok. “Ha így is kell történnie, legalább mi hadd mehessünk el, a mi kezünkhöz nem tapad vér.” Látván szegényeket, a hős haragja lecsillapodott és lágy könyörületet érzett szívében.
“A nők hát elmehetnek, és mindenik magával viheti, amit maga elbír és ami neki a legkedvesebb; vonuljanak el terhükkel háborítatlanul, ez a király akarata, ez a király szava.”
És mikor a hajnal még alig pirkadt keleten, a táborban különös jelenetnek lehettek tanúi: lassan, óvatosan nyílik az ostromlott kapu, és asszonyok sora tántorog ki rajta nehéz léptekkel.
Meggörnyedve a teher alatt, mi a vállukat nyomja, férjeiket viszik: ez a legdrágább kincsük. “Állítsátok meg a csalókat” – kiáltanak többen is; s a kancellár így szólt: “Nem ezt engedélyeztük.”
De mikor a hírt hallá, a kegyes úr csak nevetett: “Ha nem is így gondoltuk, de jól csinálták; az ígéret szép szó, a király szava szent, és nem csűrheti-csavarhatja egy kancellár sem.”
Ilyen tiszta és nemes volt a korona aranya, ahogy a félig elfeledett időkből származó rege mondja. Ezeregyszáznegyvenben, a feljegyzések szerint, még szent volt a király szava a német hazában.
Megindító történet az asszonyi hűségről. De hát változnak az idők, Bertolt Brecht már kissé cinikusan így írt ugyanerről:
Mindenki ismeri az olvasókönyvekből a hűséges weinsbergi asszonyok megható történetét, akik a hátukon menekítették ki férjeiket az ostromlott városból. De Eulenspiegel ott volt és látta, amint az asszonyok terhükkel megérkeztek a bajor táborba. Való igaz, hogy a bajorok megengedték az asszonyoknak, hogy abból, ami nekik a legkedvesebb, annyit elvihessenek a városból, amennyit csak el bírnak vinni. De mikor a zsákokba tekintettek, kiderült, hogy az okosabbak nem a férjüket rejtették oda, hanem a sokkal nehezebben pótolható ágyneműt, és nem a püspököt, hanem az értékesebb misetárgyakat mentették meg. Eulenspiegel ott állt a tábor kapujában és meghajolt minden nő előtt, akinek a zsákjában nem volt senki emberfia.
(Az idézetek forrása: Die treuen Weiber von Weinsberg in der Literatur)
Házi feladatként minden férfi olvasónk gondolkodjon el azon, vajon a felesége őt vinné-e ki a hátán az ostromlott városból – vagy a plazmatévét? És ti, asszonyok, nektek mi lenne a legdrágább kincsetek?
Efféle lehetőséggel komolyan számolva tényleg érdemes megfogadnunk Deansdale túlsúly elleni test-építő tanácsait. :) Természetesen amúgy is! – A viccet félretéve; valóban megindító a történet és ezzel együtt telitalálat a cikk is! Szép számban lehetünk azok, akik eddig nem ismerték a verset. Magyar műfordítása nincs is? Köszönet érte, hogy megosztottad!
Nem tudok más magyar fordításról, én fordítottam le hevenyészve mindkét szöveget.
Hmmm… Beikszeljem az egészség/életmód tag-et is? :-)
Tom D. feminista verse kapcsán már bemutattad, hogy milyen az, amikor rossz verset írsz, ennek a műfordításával szemléltetni, hogy milyen az, amikor jót, igazi férfimunka lenne! :) Csak ugratlak, nehogy nekiállj, mert biztos vagyok benne, hogy akkor sokáig nem olvasunk itt tőled semmit! :) Tapasztalatból tudom, hogy még kevésbé igényes dalszövegek műfordításánál is komoly munkával jár, mire a ritmus a helyére kerül. (Már a nyersfordítással is sokat tettél.)
Nem okozna gondot, fiatal koromban írtam és fordítottam is verseket, de azért beletelne egy kis időbe… Az alatt meg inkább megírok három másik cikket, szerintem mindenki jobban jár vele.
aranyos mese az okos nőkről, akik túljártak egy férfi eszén! :o )))
vajon milyen megfontolásból tehették? mentették a gyönge férfiakat? szextárgynak tekintették a férjüket? menekítették a rabszolgáikat? ;o ) (testőri státuszuk biztosan nem volt, ha asszonyaik hátán lovagoltak – teljesen férfiatlanul. persze, az asszony testének őre a nő hátát védve a hátbatámadástól…)
vagy Eulenspiegel a mégokosabb nők előtt hajol meg? (a kis bohókás időutazó!)
s azok a nénik miért nem a gyerekeiket vitték?
Mivel a nemek aránya közel azonos volt, illetve a férfiak közül sokan elestek, mindenkit ki tudott vinni valaki. A kisfiúkat nyilván a kislányok vitték ki.
Amennyire tudom, nem mese, elég sokat kutatták és a tudomány mai állása szerint valóban így történt a dolog.
Na és, te mit/kit vennél a hátadra egy ilyen helyzetben?
az attól függ. ha már nem szeretném az embert, akkor biztosan nem cepelném.
de ha igen – mivel ragaszkodó típus vagyok -, akkor persze, hogy vinném! meg vinnék még mindenféle vajákosfelszerelést is. mert én olyan hülye gondoskodós vagyok. :o ) és viném a fényképesdobozomat is.
Éppen a napokban gondoltam erre a eseményre. Hát igen, akkor meg most. Ma a nők simán kilépnek egy számukra terhes kapcsolatból. Szoc gondozó tanfolyamra jártam, amikor találkoztam egy házaspárral, Attiláékkal. A férfiról kiderült, hogy menthetetlen rákos. A felesége elhagyta. No komment.
De az is igaz, hogy dolgoztam Tirolban, ahol egy agyilag sérült (cukorbeteg, és sokáig volt hipoglikémiás eszméletvesztésben) fiú barátnője, az elhülyülés után is kitartott, járt a családhoz, törődött a sráccal, stb. Gondolom, már abbahagyta, mert orvosilag a felépülésre semmi remény.
Azért abban az időben jóval értékesebb is volt a férj az asszony számára. A “menekítették a rabszolgáikat” feltevés állhat legközelebb a valósághoz. Akkoriban nagyon nehéz volt egy özvegyasszony helyzete, és nem is tudott egykönnyen újraházasodni, különösen bizonyos kor fölött.
Valamelyik este mesefilmet néztem és az egyik jelenetnél eszembe jutott ez a cikk. :o)
Szóval más is ismeri ezt a történetet és ez tetszik. :o)
“Az első Hohenstaufen, III. Konrád
Weinsberg alá vitte rettegett hadát.
Welf herceg bár legyőzve, a város ellenállt,
a polgárok reméltek, nem félték a halált.
De jött a szörnyű éhség! Tövis, mi húsba mar!
Esdtek kegyelmet immár, mit kaptak, csak harag:
“Sok vitézünk megölve, tőrötök még csepeg,
tárhattok kaput, őket kardunk bosszulja meg.”
Ám a nők előálltak:”Ha így kell lenni hát,
mi hadd menjünk, a sok vér miránk nem kiált.”
Konrád meglátva őket, haragja csendesült,
epéje forrt a hősnek, ám szíve könyörült:
“Az asszonyok mehetnek, s azt elvihetik,
amit maguk elbírnak, s mi legkedvesb nekik;
ne légyen háborítva, mit e sok nő vállra vesz,
Konrád király szándéka, Konrádnak szava ez.”
S alig pirkadt a hajnal, a tábor ébredett,
csak nézték elámulva a víg jelenetet:
a városkapu nyílott, lassan, nem ütve zajt,
és tántorgó nők sorban botladoztak ki rajt’.
Meggörnyedt háttal vitték drága terhüket,
nem aranyat, nem kincset: saját férjüket.
Néhány őrszem kiáltott: “Elfogni mind! Csalók!”
A kancellár szólt: Állj! A kötés nem erről szólt!”
De mikor a hírt hallá, a király nevetett:
“Nem így gondoltuk, ámde most már így is lehet.
Az asszonyok jól tették, s a király szava szent,
nem csűrheti-csavarhatja egy kancellár sem.”
A korona aranya, lám, tiszta volt s igaz,
ahogy az ó- időkben kelt rege mondja azt.
Ezerszázhetvennégyben ím lejegyeztetett,
a királyi szó szent volt német hazánk felett.”
ulomenen,
szép vers, de reálisan szerintem rosszabb esetben leölték a férfiakat, a nőket meg vitték, jobb esetben ott hagyták a férfiakat (bár lehet, h ez még rosszabb, ha nem tudtak élelmet szerezni és lassan haltak éhen) és vitték a nőket. Na jó, esetleg lehet olyan opció is, h a használat után hagyták a nők egy részét, akik utána valahogy túléltek a férjeikkel, családjukkkal.
Aztán persze, hogy Egri Nők inkább az Egri Csillagok lapjain léteztek, igazából valósabb a renegát budai nők története, akiket Petneházy Dávid parancsára lemészároltak hajdúk, Buda visszavívásakor.