Kiegészítés “shit teszt” témában

Látom elsőre kicsit nyikorgós lett a magyarázat, és sokan eltévedtek a rozsdás fogaskerekek között. Pedig annyira azért nem bonyolult ez a téma – talán kicsit összeszedettebben kellett volna fogalmaznom :)

Most máshonnan közelítem meg a kérdést; lefordítom a téma egyik legnagyobb klasszikusát. Annyit hozzáfűznék elöljáróban, hogy korábban elsősorban a kapcsolatokon belüli jelenségekről beszéltem, és ez most is így lesz – de ismerkedéskor is megy a tesztelés, sőt, sokszor tudatosabban és durvábban. De erről később. Most jöjjön Hawaii Dave barátunk beszámolója a saját házasságáról:

Fiatalon házasodtam, és semmit nem tudtam a csajozásról, vagy a határozott férfias viselkedés hasznosságáról. A feleségemet piedesztálra emeltem, és 7 éven át éltem egy veszekedésekkel terhelt, tojáshéjakon óvakodós házasságban, ami többször is a válás küszöbéig jutott.

Aztán pár éve felfedeztem az online csajozós közösséget, és miután olvasgattam a “shit test”-ről, valamint a nők tudatalatti vágyairól, kipróbáltam a “technikákat” a feleségemen.

A kapcsolatunk átalakulása meghökkentő volt.

Az esküvő utáni időkben felszedett vagy 20 kilót. Ahogy megtanultam kezelni a tudatalatti “verseny-ösztöneit” és éreztettem vele, hogy más nők is kívánatosnak tartanak engem, egyből motiváltabb lett, lefogyott, és a nemi vágyai is visszatértek a házasságunk előtti szintre.

Amint megtanultam felismerni a tesztjeit, és nemcsak hogy átmentem rajtuk, de porrá bombáztam őket, a passzív-agresszív érzelmi alapú konfliktusok (amik addig fémjelezték a házasságunkat) gyakorlatilag eltűntek. Már nem veszekszünk. A feleségem, aki morogni és panaszkodni szokott, és gyakran újságolta a barátnőknek és rokonoknak, hogy “problémás a házasságunk”, mostanában mindenkinek szemrebbenés nélkül megmondja, hogy boldogabb mint valaha.

Megváltoztattam a kapcsolatunk dinamikáját miután olvasgattam a csajozásról. Abbahagytam a folyamatos kérdezgetést, hogy mit szeretne, és inkább elkezdtem én meghozni a döntéseket, miközben kicsit “felturbóztam a rejtelmességi faktort”.

Íme egy tipikus régi szitu:

Ő: Éhes vagyok.
Én: Mit szeretnél enni?
– Nem is tudom.
– Menjünk a mekibe?
– Nem is tudom.
– Taco Bell?
– (vállvonás)
– KFC? Tudom hogy szereted a fűszeres csirkéjüket.
– Végülis igen…
– Akkor menjünk!
Odahajtok a KFC-hez, leadom a rendelésem:
– Egy XY csirkét kérek. És te, kedvesem?
– Én nem akarok itt enni.
– Dehát azt hittem…
– Nem mondtam, hogy ide akarok jönni.
– Dehát akkor mit akarsz? Csak mondd, mit szeretnél, és odamegyünk.
– Késő, te már rendeltél.
– Oké. De akkor mégis mit szeretnél?
– Semmit, csak vigyél haza. Majd otthon kitalálom, hogy mit egyek. (felhúzott orral)
– Na most miért kell ilyennek lenned?
– Milyennek? Nem mondtam, hogy a KFC-be akarok jönni.
– Akkor mondd már el végre hogy mit akarsz!
– Ne is törődj velem! Csak fogd a TE kajádat és vigyél haza!
– Hányszor kérdeztem, hogy mondd meg mit szeretnél? Bárhová elvittelek volna! Miért kell mindig ilyennek lenned?
– Milyennek? Hagyj már! Nyilvánvaló hogy téged nem érdekel, hogy én mit akarok… csak az számít te mit akarsz! Én nem akartam a KFC-t de te mégis idehoztál, és úgy teszel mintha az én hibám lenne hogy nem akarok itt enni! Én egyáltalán nem akartam itt enni!
– [csúnyát mondás]

Ugyanez a szitu manapság így néz ki:

Ő: Éhes vagyok.
Én: Én is, indulhatunk.
– Hová?
– Majd meglátod.
– Na, áruld már el!
Én már fordulok is kifelé, mutatva, hogy akár nélküle is indulok, és közben ferdén nézek rá: – Most itt akarsz ülni, és kérdezz-feleleket játszani, mint egy kishercegnő, vagy jössz és kajálunk?
– Na gyerünk, áruld már el! (miközben készülődik)
És itt már mindegy hová viszem, mekibe vagy valami puccos étterembe, nem számít. Ami számít, hogy lelőttem a tesztjeit és “férfimódra” kezeltem a szitut.

Már nem kezelem úgy a feleségem, mintha valami kényeztetésre programozott házirabszolga lennék, akinek minden vágya teljesíteni az istennő óhajait – ehelyett inkább úgy bánok vele, mintha a hugom lenne; kétértelmű bókok, könnyed humoros vérszívás, túlzásba kergetett szarkazmus a tesztek ellen… Mindezt egy olyan “kereten” belül, hogy a tudatalattijában megerősítem az elképzelést, hogy más nők számára is vonzó vagyok.

Egy másik régi példa: egy partin beszélgettem egy ismerős ismerősével, aki történetesen egy szexi szőke csaj volt. A hazafelé úton jött a szokásos hőbörgés:

– Na és mondd, az a csaj jobban néz ki mint én?
Azt mindketten tudtuk, hogy valójában igen. De ezt sosem mertem volna nyíltan kimondani, ezért automatikusan hazudtam neki. Ettől függetlenül irtó dühös lett:
– Akkor miért beszéltél vele egész este? Tetszett, mi?! Ne hazudj, láttam hogyan néztél rá!
– Dehát ő ült velem szemben az asztalnál, mit csináltam volna? – motyogtam bátortalanul.
Mondanom se kell, a rikácsolás folytatódott és durvult, ő egyre mérgesebb lett, ahogy a vallatótisztet játszotta, én meg a “rajtakapott” idióta férjet alakítottam, aki igyekszik elkerülni a büntetést. Ő “dominálta” a beszélgetést az elejétől a végéig, ő szabta meg a kereteit és én meg akaratlanul is “lemondtam a gerincemről”. Ebből aztán teljes hangerejű veszekedés lett, miután már én is ideges lettem, mivel valójában semmi rosszat nem tettem és éreztem hogy igazságtalanul cseszeget, mert beszélgetni mertem egy vacsoraasztal fölött.

Manapság?

– …hát persze hogy dumált velem! A jó csajok mind tapadnak rám. Ezért is jöttél hozzám feleségül, nem emlékszel? Melyik nő tudna ellenállni ezeknek? (ekkor megfeszítem a bicepszemet, és kaján vigyorral kihívóan nézek rá)
– Na persze… – a szemét forgatja, csuklik egyet és nevetve folytatja: – Nem kellenél te a kutyának sem!
– Hát, [a feleség legjobb barátnőjének neve] nem ezt mondta tegnap este, mikor könyörgött, hogy csókoljam meg…
Ő nevetve: – Tisztára hülye vagy!

Más szavakkal, megtanultam átalakítani ezeket a teszteket afféle játékos évődésekké – ráadásul egy olyan tudatalatti kontextussal, amiben ő nem egy istennő, akivel szerencsém van ha engedi megcsókolni a lábát, hanem olyan mint egy szeplős kis hugica. Eszembe sem jutna az általa termelt veszekedés-csírákat komolyan venni, és úgy válaszolni rájuk, mintha valós tartalmuk lenne. Röviden: megtanultam vezetni, dominálni a párbeszédet.

Annak idején folyamatosak voltak az apró hazugságok, egy sunyító férj menedékei, ahová a felesége haragja elől rejtőzik – ahogy ezt a karikatúrát a mai feminizált média is előadja és erőlteti. “Ó kedvesem, számomra csak te létezel! Ígérem, sosem nézek más nőre!”

Visszatekintve el sem hiszem, hogy ÉVEKET töltöttem azzal, hogy az ártatlanságomat bizonygattam és könyörögtem neki, hogy ne legyen mérges, és valahogy sosem jöttem rá, hogy ez az út MINDIG a sértődésekhez vezetett, és házassági problémákhoz.

Mostanában inkább megerősítem benne azt a képet, hogy igenis más nők is kíváncsiak rám – tudjuk, senki sem szeret üres klubokba járni. Mindenkinek az kell, ami már eleve népszerű…

Pedig amikor elkezdtem ezeket a “tesztellenes technikákat” kipróbálgatni, igen hülyén éreztem magam. Manapság már a természetemmé vált a dolog.

(…)

Egyfolyában esedeztem a feleségemnek, könyörögtem neki: “Miért kell mindig idegeskedned? Nem tudnánk meglenni? Tényleg olyan nagy probléma ez? Nézd, bocsánatot kérek…”

Igen, MINDIG bocsánatot kértem. És persze könyörögtem a szexért.

Logikával és érvekkel próbáltam kezelni az érzelmi ingadozásait. Sosem működött. Egyszer sem.

Hagytam, hogy az érzelmi állapota határozza meg a reakcióimat. Próbáltam lecsillapítani a hangulatváltozásait. Miután utánaolvastam ezeknek a dolgoknak, úgy éreztem betekinést nyertem a nők alapvető, biológiai késztetéseibe. Gyorsan rájöttem, hogy béta módjára viselkedtem, és már nem talál kívánatosnak… ami egyre dühösebbé tette, mivel nem bírta elviselni, hogy egy olyan pasihoz ment feleségül, aki elvesztette a gerincét, egyfolytában hason csúszik, folyton mentegetőzik, és könyörög a szexért. Amint rájöttem ezekre a dolgokra, elkezdtem figyelni, hogy hogyan is viselkedek a környezetében.

Egy friss példa a mentalitásra, amit a magamévá tettem hála a “művelődésemnek”:

A minap felhívtam, hogy későn jövök haza, úgy várjon a vacsival. Elég fáradt voltam az  edzés után, mikor megálltam egy barátomnál délután 5 körül, hogy visszaadjak neki valamit amit kölcsönkértem, és hogy megigyunk valamit ha már összefutunk. Egy pohár után egy pillanatra ledőltem a kanapén, és aztán azt vettem észre, hogy hajnali fél 3 van.

Hazamentem, lefeküdtem. Azt hittem a feleségem alszik – de egyből rám förmedt: “Na és jól érezted magad ma este?”

Egyszerűen annyit mondtam: “Elaludtam X kanapéján. Fáradt vagyok, jó éjt szívem.” A fal felé fordultam és már horkoltam is. Nem is emlékszem, hogy mi volt az asszony válasza. A “régi én” megbocsátásért könyörgött és kegyelemért esedezett volna.

Reggel persze még kicsit mérges volt az asszony, de hagytam hogy az legyen. Próbált vitázni, de csak vállat vontam, és nekiálltam reggelit készíteni. Mondott valami csípőset, mire megváltoztattam a témát. Amikor erre sem hagyta abba, egyenesen a szemébe mondtam: “Halálosan fáradt voltam, gyakorlatilag beájultam a kanapéjukon. Miért kéne ezért bocsánatot kérnem? Most reggelizni fogok és élvezni a reggelt. Csatlakozol?”

Kicsit még füstölgött, de végülis a reggeli már jól sikerült, és le volt rendezve a téma – a poénkodást leszámítva a következő pár napon, miszerint már haza sem járok – amiket vagy szó nélkül hagytam, vagy az abszurditásig fokoztam az “egyetértés és felerősítés” technikával: “Ez csak természetes, babám, tudod hogy nekünk cukrosbácsiknak sok kislányt kell boldoggá tenni és ez elviszi az időt…”

A régi, béta énem valószínűleg egy hétig a díványon aludt volna a vendégszobában, és napokig kellett volna hallgatnia a durcás némaságot, miközben bocsánatért esedezik… amivel csak rosszabbá tette volna a helyzetet.