Anyamítosz

Ez az írás nem saját szerzőnktől származik, hanem Antalffy Tibor blogjáról, természetesen az engedélyével. (Köszönet!) Jól kapcsolódik a legutóbb megjelent cikkhez – vagyis inkább a kommentekhez – amiben a nők abortuszhoz való joga volt a téma.


Úgy szeretném meghálálni, vagy legalább megpróbálni….. Búg Kovács Kati hangja, és mindenkinek könnybe lábad a szeme. Se szeri se száma az édesanyák önfeláldozó munkáját dicsérő történeteknek. Az anyai szeretet közmondásos, senki se kételkedik benne, hiszen mindenkinek van vagy volt édesanyja. Ha meggondoljuk, hogy nagyjából az emberiség fele, tehát minden második személy anya, akkor nem férhet hozzá kétség, hogy elég sok embernek érdeke, hogy ez a mítosz fennmaradjon, sőt viruljon, nagyon-nagyon sok negatív tapasztalat ellenére. Elnézést, van negatív tapasztalat? Természetesen, dögivel, de mivel az nem esik egybe az általános vélekedéssel, jobban mondva a belénk nevelt „tényekkel”, ezért a kognitív disszonancia elkerülése végett, átnézünk felette. Amikor azt halljuk, hogy egy anya a bakfis lányát a mostohaapa alá parancsolja, hogy el ne  veszítse a „kenyérkeresőt”, akkor csak egy bűntényt regisztrálunk, és nem vesszük észre a főszereplő édesanyaságát. Amikor az esti hír arról szól, hogy egy nő az újszülött csecsemőjét bedobja a kukába, akkor osztozunk a vádlott védőügyvédjének véleményével (aki rendszerint maga is nő), miszerint az elkövető „gyermekágyi pszichózisban, egy rendkívül súlyos tudatzavarban” szenvedett. Ez a gyermekágyi pszichózis egy rendkívül konveniáló betegség. Tegnap még volt, ma már nincs, elmúlt. Nem az édesanya követte el, hanem a pillanatnyi gyermekágyi pszichózis. És még az édesanyát kell sajnálni, mert ez a fránya pszichózis a szülés velejárója. Mily hősiesen vállalja fel még ezt is, hogy életet adhasson gyermekének.

Természetesen tudnám még sorolni azokat a rémtetteket, amiket édesanyák követnek el, mert van bőven. Például, amikor ezért vagy azért úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, viszi magával a gyermekét vagy akár gyermekeiket is. A kisebbik gyereket kidobja a nyolcadik emeleti ablakon, a nagyobbra pedig – aki végignézi öccse zuhanását –  ráparancsol, hogy ugorjon. Tudom, kóros elmeállapot, nem beszámítható. Megadom magam, de a kóros elmeállapot mellett is implikál valamit, az anyák a gyermekeiket birtoklott tárgynak tekintik igen-igen gyakran. Ez a szög akkor bújik ki a zsákból, amikor a 35 éves  nő második házasságának az első hónapjában teherbe esik a 12 éves kisfia mellett, mert az új apukának igen jelentős vagyona van, amit az anyuka nagyon sokáig szeretne élvezni. És ez nem egy ritka jelenség, mert a legtöbb édesanya egyben felesége is valakinek, és az összekapcsolt két funkció hatalmas lehetőséget biztosít olyasmikre, amik az anyamítoszba nem illenek bele. És hogyan kell értékelni azt az egyáltalán nem ritka jelenséget, amikor az édesanya nem engedi el gyermeke kezét, magához láncolja, nem hagyja élni saját felnőtt életét, elüldöz mellőle minden potenciális férjet vagy feleséget, lelkileg terrorizálja, az utolsó cseppig kihasználja gyermekének anyai kötődését mímelt rosszullétekkel, mélységes bánkódásokkal, örökös sajnáltatással, amiből az egyre öregebb gyermek csak az édesanya halálával tud szabadulni hatvanas éveiben.

Egészen más terület, amikor az édesanya gyermekét a bosszú eszközeként használja válás után. Ez a leggyakoribb, olyannyira, hogy nincs ember az országban, aki ne tudna megnevezni néhány esetet. Mit számít, hogy az apa láthatásnak a megakadályozása legtöbbször a gyermekét jobban sújtja, mint a megutált volt férjet. Sújtja érzelmileg, hiszen születésétől fogva kötődik az édesapjához (is), de sújtja azért is mert az egészséges fejlődéséhez szükség lenne egy stabil férfimodellre, ami persze nincs. Szomorú ellenpéldája az anyamítoszhoz fűződő képzelődésnek. Talán még ennél is szomorúbb, hogy a szakhatósági apparátusban dolgozók – sokszor lefizetés fejében – ehhez megadnak minden segítséget. A szakpszichológusok a teszt tárgyát képező gyermekrajzokból azt hozzák ki, amit az érdekelt fél megfizetett. A gyermekjólétért felelősök elsősorban a zsebeiket tömik meg és nagy ívben tesznek a gyermekek jólétére, illetve ezen keresztül a jövőbéli magyar társadalom mentális higiéniájára.

Mindezek után felmerül a kérdés, mi tartja  fenn ily töretlenül az anyamítoszt, amivel a anyák hatalmas tömege él vissza? Emlősállatoknál az ivadék hormonális parancsra ragaszkodik az anyához, hiszen az anyához ragaszkodás javítja az ivadék túlélését, tehát egy evolúciós jelenséggel állunk szemben. A korai ragaszkodáshoz később egy igen erős kötődés is társul. A gyermekben tehát, függetlenül az életkorától, egy hormonálisan megerősített kötődés van, ami annyira dominál, hogy vagy megfosztja az egyént a józan ítélőképességétől, vagy ha nem, a belső konfliktus elkerülése végett átlép a sérelmeken. Amire a legjobb bizonyíték, hogy ezt a posztot 98 százalékos valószínűséggel felháborítónak fogod tartani.

6 votes, average: 5,00 out of 56 votes, average: 5,00 out of 56 votes, average: 5,00 out of 56 votes, average: 5,00 out of 56 votes, average: 5,00 out of 5 6 olvasó átlagosan 5,00 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: Vendégcikk

6
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
6 Egyéni hozzászólás
0 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
5 Hozzászólások szerzői
pampanyulAdolfo WeiningerRendhagyó anyáknapi poszt - Férfihang.huszemcsiZoli Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Admin
Admin

Kedves Antalffy Tibor!

Ezúton is köszönjük az olvasók nevében is, hogy hozzájárultál írásod közléséhez a Férfihang.hu portálon! Örömmel fogadnánk, ha regisztrált szerzőink között üdvözölhetnénk téged és a jövőben is megosztanád néhány írásodat olvasóinkkal! Nálunk minden hang számít! Írói munkásságodhoz további sok sikert kívánunk!

A Férfihang.hu író-olvasó közössége

Zoli
Vendég

Jó cikk. Müller Péter úgy egy éve írta a Férfiuralom c. cikkében, hogy egy hatalmas és veszélyes mítosz a férfiak uralma, mely mind a mai napig fennáll. Ugyan ezt sok szempontból butaságnak tartom, (ld.:http://ferfivilag.freeblog.hu/archives/2011/11/04/Fundefinedrfiuralom_avagy_megjegyzundefinedsek_egy_Mundefinedller_Pundefinedter_cikkhez// de most már azt is látom, hogy van mítosz, ami ténylegesen veszélyesebb, és szintén régi: az Anyamítosz. Egyébként is durva, hogy az anyákat körbeugrálják, és lelkesen ünneplik, közben az apák annyi elismerést sem kapnak, hogy azt mondják nekik: bakfitty! Pedig ma már apák is kelnek fel a síró csecsemőhöz, készítik el a reggelit, pelenkáznak, akár Gyesen maradnak otthon. Megjárna a tisztelet.

szemcsi
Újságíró

Kiváló, gondolatébresztő cikk! Utcán, villamoson, áruházban gyakran látok gyerekükkel kiabáló, káromkodó nőket. Nyilvánvalóan fogalmuk sincs a gyereknevelés alapjairól, teljesen alkalmatlanok rá. Az sem jó jel, mikor a gyerek mondókák helyet TV reklámok szövegét énekelgeti, vagy kizárólag számítógépes játékokról beszél. Nézze csak a tévét, addig is csendben van, majd mesél nekik a Disney. Közben ők bedobnak egy-két felest a konyhában. Persze amikor szükség van rá, büszkén mutogatják a gyereket ismerősöknek, hencegnek hogy nekik milyen szép és okos gyerekük van. Aztán előveszik a cigarettát és a csecsemő vagy éppen 5-10 éves orra alá fújják. Ha sír, akkor segít a pálinkás cumi vagy a sör.  Addig fontos nekik a gyermek, amíg előnyt csikarnak ki maguknak kihasználva őt, főleg amikor pénzt kapnak utánuk.

trackback

[…] Anyamítosz „Ez az írás nem saját szerzőnktől származik, hanem Antalffy Tibor blogjáról, természetesen az engedélyével.” […]

Adolf Weininger
Újságíró

A férfi kettős kötésben cikk alatt rugóztam azon, hogy miért nem rezonál senki a “rossz anya” motívumra; nem tudtam, hogy erről már jelent meg a Férfihangon egy remek poszt… Csak épp Antalffy úr, nálam bölcsebb módon, előre látta a téma várható reakcióját – utolsó mondatából kiderül.

pampanyul
Olvasó
pampanyul

Mélyen egyetértek az írás minden szavával. Nő létemre. Akkor is, ha én nem tartozom, soha nem is tartoztam ezek közé a nők közé. Egyedül is vagyok a nézeteimmel. Ez már így marad életem végéig.