Beszéljünk őszintén a mellébeszélésről

Jó, hogy mostanában beszéltünk a kvótákról, mert (nem) teljesen váratlanul felbukkant a téma a hírszerző portálon, aholis Ertsey Katalin és Ilonszki Gabriella adják egymás alá a lovat. Az előbbi – hogy ez a “poén” miért nem tud végre kimúlni? – a hüvelygombával idegesít minket, az utóbbi – az előbbire válaszul – megpróbál a semmiről beszélni több oldalon keresztül. És sikerül neki!

De kezdjük az elején. Ertsey Katalin frappánsan üti át a labdát a térfelünkre, de meglehetősen magasan:

Ha nem tartjuk jó eszköznek a női kvótát, milyen bizonyítottan hatékony eszközt tudunk helyette?

Én például a demokráciát. Tudja, kedves Katalin, az az a rendszer, amikor a szavazást nem befolyásolják olyan külső tényezők, mint hogy kinek milyen a bőrszíne, vagy hogy mi van a nadrágjában. Hagyjuk szavazni a népet, elvégre az lenne a szisztéma lényege. Megpróbálták már páran meghatározni, hogy kire lehessen szavazni és kire nem, de neveket inkább nem említenék, mert ízléstelennek tartanám. A telefonos segítség annyi: kommunizmus. Mindenesetre az ilyen szituációkban valahogy sosem az jut az ember eszébe, hogy ezek a “meghatározó emberek” az igazság bajnokai lennének.

miként lehetne a nők részvételét növelni a közéletben, politikában, ad abszurdum a parlamentben, egyáltalán: szükség van-e több nőre a politikában?

Van egy radikális ötletem: hagyjuk, hogy azok foglalkozzanak a politikával, akiket az érdekel. Miért kéne mesterségesen oda nőket csoportosítani, ha egyszer maguktól nem akarnak menni? Akik be akartak kerülni, azok megtehették. Dávid Ibolya vagy Sándor Klára egyaránt foroghatott párat a ringlispílen mielőtt a politika mocsara egy kietlen pusztulatra böfögte volna ki őket. Akadályozta őket bárki abban, hogy politikai tényezőkké váljanak? Legfeljebb az ellenzék – de ők nem nemi alapon.

A témáról eszünkbe juthat az a pár évvel ezelőtti szerencsétlen kvóta vita, amelyben a beterjesztő SZDSZ maga is két pártra szakadt, és a sikeres, már befutott nők egymásra licitálva támadták a javaslatot, remek lehetőséget adván ezzel a férfiaknak arra, hogy kaján vigyorral nyomják meg a „tartózkodom” gombot, miután pártvezetőik a cinikus „lelkiismereti szavazás” címszóval felmentették magukat a politikai iránymutatás alól.

Vagy talán az sem lehetetlen, hogy ők egyszerűen csak nem voltak feministák, és nem értettek egyet a kvótával. Mert hát azért valljuk be, a parlamenti kvóta nem egy afféle abszolút irányfény, mint a krisztusi szeretet. A kvóta egy olyan ötlet, ami egyesek szerint jó, mások szerint viszont nem, és nem lehet a két tábor között erkölcsi alapon határvonalat húzni. Elhiszem, hogy egy feminista szereti azzal álomba ringatni magát, hogy feminizmus=jó,  mindenmás=rossz, de ez azért még közel sem bizonyított dolog, hogy finoman fogalmazzak. A női kvóta egy politikai elképzelés, és mint ilyen, szabadon vitatható, támadható. A követői nem szentek és igazak, az ellenzői pedig nem sátánisták.

Vajon rendben levő-e, hogy a népesség 52 százalékát adó nőket mindössze 9 százaléknyian képviseljük ma a parlamentben?

A nagy számok örvénye. Kedves feministák, semmi értelme számokkal dobálózni, ha nem tudnak mögétenni egy megalapozott érvet, hogy az a szám miért annyi, amennyi. A magyar felsőoktatásban évek óta több nő tanul mint férfi. Akkor most az egyetemeken legyen férfikvóta? Csak azért kérdem, mert ott a százalékok azt tennék indokolttá. És ha már annyira nagy hívei vagyunk az egyenlőségesdinek, azt hiszem ez legalább annyira fontos, mint a parlamenti kvóta – és minimum ugyanannyira jogos is lenne.
A népességnek egyébként sokféle százaléka van, amit a parlamentben egy másféle százalék képvisel, de ennek valójában semmi jelentősége nincs annak a tükrében, hogy a parlamentben munkálkodó emberek (nem férfiak és nők, hanem képviselők) nem a fütykösüket vagy a puncijukat képviselik, hanem a választóikat. Egy feministának ez talán elképzelhetetlen, de egy nő is szavazhat férfira, és egy férfi is nőre, aki aztán képviselheti őt a parlamentben az alsónemű tartalmától függetlenül. Micsoda radikálisan progresszív elképzelés!
Mindenesetre az tény, hogy a női választópolgárok vannak többen, tehát ha mindenki – feminista módi szerint – szexista alapon járna szavazni, akkor minden kerületben nyerhetne a női induló. Ehhez képest az a valóság, hogy sok nő férfiakra szavaz. Hogy kinek mi van a nadrágjában, az a választópolgárokat sokkal kevésbé érdekli, mint a feministákat.

Minden párt saját felelőssége, hogy szervez-e speciális, politikusnőknek szóló képzést, felkészítő, mentoráló, humán erőforrás-fejlesztő programokat, vagy magukra hagyja a nőket, küzdjenek meg a pozícióért úgy, ahogy tudnak: legtöbbször a család ellátása, a gyerekek terelgetése, és a szülők ápolása mellett.

Na itt léptünk át a homályzónába, ahol bármikor leharaphatja a normális emberek fejét egy elszabadult feminista agyrém. Speciális politikusnői képzés? Miért, speciális “politikusférfi-képzés” van?! Ha a férfiaknak nem kell, akkor a nőknek miért kéne? Anélkül nem megy? – kérdezhetném kajánul. És akkor Lendvai Ildikónak és Dúró Dórának miért ment? Vagy ők valami szupertitkos szupernő-képzésen vettek részt?
Ha már annyira hirdetjük, hogy a nők ugyanolyan jó politikusok, mint a férfiak, akkor ne hadarjuk már el ugyanazzal a lélegzettel, hogy speciális segítségre van szükségük. Tényleg nem sül le a bőr a képéről annak, aki folyamatosan plusz erőforrásokat és pénzt akar a saját nemére tolni szexista alapon, de közben egyfolytában azt szajkózza, hogy gond nélkül megáll a lábán, még jobban is mint a férfiak, ráadásul tűsarkúban? Ha megvan a nőkben a politikusi véna, akkor nem lesz szükségük arra a rengeteg segítségre ahhoz, hogy kibontakoztassák. Aki meg csak vázba rejtett villanymotorral tud elindulni a Tour de Flancon az inkább húzza meg magát csendesen.
És persze az örök ütőkártya, ami ovi óta mindent visz: hiszen a nőnek ott a család! Mert a férfinak bezzeg nem, mint azt mindannyian tudjuk.
Abban nem vagyok biztos, hogy a nők ugyanolyan jó politikusok mint a férfiak, de hogy ezerszer jobban tudnak siránkozni, az már ebből a cikkből is tökéletesen látszik. Szegény, szegény politikusnők…

Ugyanakkor a reprezentativitás elemi alkotmányos elvét sajátos módon nem látják sérülni, holott a képviseleti demokráciában mintha némileg előrevalóbb feladat lenne azt a problémát kezelni, hogy a népesség gyengébb önérvényesítő képességű többsége súlyosan alulreprezentált a mai rendszerben.

A képviseleti demokráciának nem az a lényege, hogy az embert az kell, hogy képviselje, aki a legjobban hasonlít hozzá nemi szerv kérdésében. Az összes ilyen feminista érvelés arra mutat, hogy szerintük férfi nem képviselhet nőt, minden politizálás nemi alapú, és azért kell több nő, hogy szembeszálljanak a férfipolitikusokkal. Ez mind szexizmus. De ha már itt tartunk, a klasszikus ellenkérdésre is csak maszatolás a válasz: akkor miért ne legyen cigánykvóta, nyugdíjaskvóta, satöbbikvóta?

amíg ragaszkodnak a nem ortodox módszerek elvetéséhez, addig nem fog megvalósulni az arány javulása

Érdekes. Én úgy tudtam, hogy a nők aránya választásról választásra változik. Vagyis bármiféle kvóta vagy unortodox módszer nélkül is van fluktuáció. Hogy éppen több a nő vagy kevesebb, az sokmindentől függ, de ne akarja már senki azt állítani, hogy a képviselőnők száma kvóta nélkül nem nőhet. Volt már hogy nőtt, volt hogy csökkent. Ilyen a politika.

Kíváncsi vagyok, hogy a gazdaságban vállaltan nem ortodox módszereket használó miniszterelnök, aki kormányprogramjában is kitért a nők különleges szerepére, vajon mikor áll az ügy élére, viselkedik vezetőként és bizonyítja be: valóban képes a tabudöntögetésre, és ezt a 20 éve legmasszívabban fennálló tabut igazi államférfiként ő dönti meg.

Én meg kíváncsi vagyok, hogy hogyan lesz egy ilyen óvodás manipulációkkal próbálkozó nőből LMP-s képviselő, illetve hogy honnan veszi a bátorságot arra, hogy az ország miniszterelnökét próbálja megszégyeníteni ezzel a kritikán aluli “shaming language“-el.

Ilonszki Gabriella teljesen más megközelítést választ: a nyílt hepciáskodás helyett (ami a kommentek tanúbizonysága szerint elődjének nem vált be) átvált szemhéjsúlyosító handabandázásra. Az első valamirevaló gondolatig hosszú bekezdéseket kell várni:

A női esélyegyenlőség „megértő” hívei  általában leragadnak ennél az álláspontnál: a nőkön több a teher és bennük kevesebb az érdeklődés és ambíció, ezért nem kerül ki közülük a megfelelő arányban politikai döntéshozó (és egy kicsit kiterjesztve: a gazdasági és tudományos világ hierarchiájában is ezért maradnak rendre  alul). Erről  van-e igazán szó? Nem különös, ha a népesség egyik fele csak kivétel-szerűen jelenik meg olyan szerepben, amelyhez való hozzájutásban egyébként – azt mondják – ugyanolyan joggal  bír, mint a népesség másik fele?

Hát először is: a nőkön nem több a teher. A férfiak általában lovagiasan bólogatnak, mikor ilyesmi hangzik el, mert hát kinek ne tetszene a “nők megmentője” szerep – de azért nem árt, ha nem dőlünk be a saját hazugságainknak, és valahol a tudatunkban van egy rekesz, ami még képes regisztrálni a valódi világ történéseit. A valódi világban viszont a nőkön nincs semmiféle extra társadalmi teher a férfiakhoz képest. Akár úgy is mondhatnám: a feminista téveszmékkel szemben a férfiak élete sem fenékig mézes puszedli. Semmivel sem rosszabb manapság nőnek lenni, mint férfinak, sőt, sok esetben kifejezetten előnyös. Például amikor jópár évvel hamarabb nyugdíjba mehetnek.
Másodszor: nem, nem különös, hogy van a népességnek egy olyan része, ami más arányban képviselteti magát a parlamentben, mint a népesség között. Hogy miért nem? Mert a férfiak és a nők SEMMIBEN nem képviseltetik magukat a nemi arányuknak megfelelően. Gyakorlatilag nincs olyan szakma, amiben határozottan 52% nő lenne és 48% férfi. Miért pont a parlamentben kéne ennek magától így kialakulnia? Legvégső soron a politikusi karrier is csak egy szakma, azt is tanulni kell, gürcölni vele, dolgozni az előrejutásért, és aztán még a csúcson sem lehet hátradőlni, mert még a parlamentben is nyomogatni kell azokat az átkozott gombokat. Mi a csuda garantálná azt, hogy pontosan 52% nő és 48% férfi találja vonzónak ezt a szakmát? És ha a számok nem így alakulnak, akkor ki a fene tudná kapásból ráfogni, hogy valamelyik fél a másikat “elnyomja”? Ha a felsőoktatásban 60% a nő, akkor a férfiak el vannak nyomva? Kíváncsian várom a válaszokat.
Harmadrészt: igen, a nők ugyanolyan jogokkal és lehetőségekkel bírnak, mint a férfiak. Rendre be is kerülnek a parlamentbe – már amelyik hajlandó belefeccölni a munkát (és akinek a pártjának épp jobban szalad a szekér, mint az ellenfélnek).

Aztán egy nagy kazal semmitmondás után jön ez:

(…) sok tudás, tapasztalat, tehetség vész el, ha a népesség egyik fele nem adja hozzá tudását, tapasztalatát, a tehetséget a közös teljesítményhez

Ezt igen sokszor lehet hallani, de mondjuk nem hangzik igazán… igaznak. Csak annak van tudása és tapasztalata, aki már dolgozott a szakmában – és azoknak nem volt szüksége kvótára. Aki “friss húsként” bekerülne a parlamentbe, mint kvótanő, az egy deka tudást vagy tapasztalatot sem tudna szállítani. Ha viszont tehetséges, akkor magától is bekerül. Ezt az utat már rengetegen bejárták, ne mondja senki hogy lehetetlen.
Másfelől közelítve a kérdést: miből gondoljuk, hogy a nők pont a politikához tehetségesek? Hasonló érvekkel miért nem jönnek elő amikor az uránbányászatról van szó? A jól fizető, nagy presztizsű állásokhoz kéne a bérelt hely, de ha másról van szó, akkor egyetlen feminista sem beszél a speciális női tudás, tapasztalat és tehetség szentháromságáról. Akkor csak az van, hogy a nőknek semmi kedve uránbányászni. Ez persze igaz is – de ugyanígy igaz, hogy a nők kevésbé szeretnek politizálni is. Pontosan azért van kevesebb képviselőnő, mint amiért kevesebb az uránbányásznő. Nincs ebben se ördöngősség, se nőelnyomás.

Ezek után megint jön egy tonnányi szócséplés, úgyhogy azt hiszem nincs is sok értelme tovább boncolgatni ezt a zombit. Eleve alig volt benne élet, és már az utolsó rángásokon is rég túl van.

Ezzel azt hiszem egy pár hónapra tényleg letudtam a kvóta-témát, és remélem, hogy nem kell foglalkoznom vele egy darabig.