Szociális gondozóként dolgozom Ausztriában. Mosás, főzés, takarítás, ápolás, kapcsolattartás – ez a munkám. Itthon van egy Enneagram 8-as feleségem, (vezető, aki nem tűr konkurenciát maga körül), nekem meg egy ábrándos, hétköznapi terheket nehezen viselő természetem. A nadrág nálunk az asszonyé, slusszpász.
Ezek után mi marad nekem, mint férfinak? Focihoz nem értek, sörözni nagyon ritkán megyek. Barkácsolni nem tudok, inkább a gondolatközlés áll hozzám közel.
NEM PANASZKODNI AKAROK! Mert ezek ellenére boldog vagyok, de ehhez kell egyrészt a hit, hogy ezt a kifordítottságot Isten egy közelgő világvége előtt engedi csak meg, amikor nők állnak férfiszerepekbe, és megfordítva. Ideiglenes elmezavar csak, amiben élek, de az egész társadalom elmezavara. Menni fognak még a dolgok normálisan is. Segít a tudat, hogy modern vagyok, hogy a mai szerepelvárásoknak megfelelek. Eléggé megfelelni akaró emberke vagyok. Szóval modern férfiként élek.
Csak belül evett néha a penész, hogy mi a fenére legyek büszke? Mint férfi mi férfiasat tettem le az asztalra?
Engem a férfimozgalom “mentett meg”. Meghasonlott, elhasalt ember lennék, ha nem lenne blogom a férfivilágról, ha nem lenne férfiközösségem, ha most nem publikálhatnék itt, a Férfihangon. Ez ad erőt és vigaszt, ez az én fájdalomcsillapítóm, hiszen amúgy az életem alig szól olyasmiről, ami férfias. Az apaságot kivéve.
Nagyon mélyen bennem van, hogy nekem kéne lennem a családom vezetőjének, de ez lehetetlen, hacsak végtelen, gyereklélek-ölő háborút nem kezdek a feleségemmel. Ennyit nem ér meg.
Azt hiszem itt az ideje, hogy megtanuljam, és másoknak segítsek megtanulni, mit is jelent férfinak lenni. Ne az legyen, mint szegény szüleimmel volt: kimondták, hogy legyek bátor és erős, de nem mutatták meg, hogyan. Én szeretnék ilyenné válni, és aztán a fiaimnak is megmutatni, hogy hogyan kell ezt elérni. Azt hiszem, nyomon vagyok. Beiratkoztam karatéra is, ahol a fiammal tanulunk önmagunkat legyőzni, és kicsit megkeményedni. Gyakorlom magam abban, hogy szembenézzek a félelmeimmel.
Épül itt, belül valami. És kívül is: férfiközösségem szolgál mások felé, és igyekszünk továbbadni amivel rendelkezünk. Alakítani a világot. Mint ahogy ez a honlap is ennek jele. Kompenzálok, hogy ne legyek megtört lélek. Most reménykedő és küzdő ember vagyok, és a távlatok, miket sejtek, szépek, és tágasak.

Talán ezt az írást tartom a legjobbnak az eddig itt megjelent három írásod közül. Korunkban szokatlannak számító, mélyen személyes hangvétele biztosan sok olyan férfitársnak szolgálhat majd útmutatásként, akik hasonló belső vívódásaikra keresnek megoldást.
“Eléggé megfelelni akaró emberke vagyok. Szóval modern férfiként élek.”
Furcsa nekem ez a két mondat így egymás után. Szerintem nem ilyen a modern férfi, bár először tényleg tisztázni kellene, hogy milyen is a modern férfi.
Mindenesetre szerintem a férfias viselkedéshez tartozik az ,hogy nem törődik ennyit azzal, hogy mi a külvilág véleménye róla, nem akar megfelelni, nem lelkizik ennyit, hanem egyszerűen mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja és kövessék az ő példáját mások.
A “modern” manapság a “feminizált” szinonímája, legalábbis általánosságban. A modern férfi metroszexuális, “tud sírni”, férfiretikült hord és folyamatosan a nők jóváhagyását, helyeslését keresi. (approval)
Ez persze nem Zoltán kollégára vonatkozik, őt nem ismerem személyesen :) De kétlem hogy ilyen lenne. Csak valami ilyesmire utalt, legalábbis szerintem.
A mi “szubkultúránk” – amit itt építünk – ennek pont az ellentéte. A Férfihang azt mondja, hogy merjünk férfiak lenni, és magasról tojni arra, hogy mások mit gondolnak rólunk, mert sokkal fontosabbnak és igazabbnak tartjuk a saját belső morális irányítűnket, mint a feministák megszégyenítési kísérleteit azért, hogy behódoljunk a politikai céljaiknak. Egy olyan világban, ahol a feministák tűzzel-vassal irtják a férfiasságot és a hagyományos értékeket, a valóvilág a menő és ladygaga meg parishilton a “sztárok”, kifejezetten szükséges, hogy egy férfi tudja magát függetleníteni a korszellemtől és saját stabil értékrendet felállítani magának. És nem csak azért, mert az “erkölcsösebb”, hanem azért is, mert a feminizált férfiak tizedannyi örömet, megelégedést és boldogságot sem találnak az életben, mint a “férfias” társaik, akik nem hagyják láncra verni és felismerhetetlenségig facsarni a lelküket és a természetes ösztöneiket.
Vasgerinc: Amit leírtál az az igazi, férfias magatartás. Vonzó számomra, csak én ehhez túlságosan feminin lelkületű vagyok. Én lelkizek, meg rágódok, és mélyen belém épült a megfelelni akarás. De szerencsére képes vagyok – igaz, úgy tűnik, csak lassan, lépésről-lépésre – változni az általad jelzett irányba. Akarok is. Szóval, bízom a jövőmben.
Akkor hajrá, bár szerintem nem lesz könnyű. Elsősorban az nem könnyű, hogy az ember megtalálja a határvonalat a férfiasság és a bunkóság között. Egy igazi férfi is kedveskedhet egy vacsorával, vagy ajándékkal, vagy masszázzsal, bármivel, nem kell mindenre nemet mondani, meg csak magunkkal törődni, de ugyanakkor azt sem szabad hagyni, hogy szolgává váljunk.
Szerencsére én vhogy ösztönösen úgy csináltam általában a dolgokat, ahogy Deansdaletől és Don Qujontól lehet olvasni, de nálam is volt olyan, hogy majdnem csapdába estem, mert annyira jót akartam, ráadásul akkor kaptam is egy rakás hülye tanácsot, de végül is saját kútfőből megoldottam a dolgot..
Neked biztosan nehezebb lesz, ha nem is ilyen a mentalitásod, és nem is éltél eddig másképp.
Deansdale: Modern alatt igen, feminizáltat értettem, és azért egy kicsit olyan vagyok. A feleségem férfias fellépésű nő, erős akarattal, erőszakos természettel. Én inkább alkalmazkodó vagyok, elfogadó. Sejtheted, mekkora esélyem van mellette igazi férfiként létezni. De valahogy azt érzem, ebbe teljesen belenyugodni férfiatlan és butaság. Szóval reménykedem, bár lépni alig merek (tudom ez most nem szép, ezt így kijelenteni, hogy tenni nuku, várni igen), mert minden önállóság ezerszeres energiával van letörve. A feleségemnek rengeteg energiája van veszekedni, sőt, akár verekedni is.
Így is élhettek egymás mellett boldog párkapcsolatban, csak nem biztos hogy mindig mindennel tisztában leszel. Nem akarok itt konkrét dolgokat írni, ha eddig nem tetted meg, olvass vissza mindent, hogy megtudd mire gondolok, mik a veszélyei az ilyen párkapcsolatnak egy férfi szemszögéből.
A nők természete rugalmas, szerintem rugalmasabb mint a férfiaké. Általában azok a nők “férfiasak”, akiknek a párja nem szívesen viseli a nadrágot. Sok nő képes “férfiasan” viselkedni, de a legtöbben nem élvezik. Egy nő aki rákényszerül hogy a családban ő hordja a nadrágot nem boldog. Ez veszélyes, mert ha a nő belefárad akkor esetleg vége lehet a kapcsolatnak.
Ezért azt mondom, tekints erre a szituációra úgy, hogy a feleséged átvállalt tőled egy feladatot, amit neked kéne csinálni. Légy ezért hálás neki, de összpontosíts arra, hogy “felnőj a feladathoz” és átvedd a válláról a terhet amit a család irányítása jelent. Én magam nem vagyok keresztény, de azt tudom, hogy a biblia is a férfit jelöli meg, mint a család fejét. Szerintem jó ha ezt komolyan veszed. Nem kell basáskodni vagy fölöslegesen piszkálni senkit, de meg kell tanulni felelős döntéseket hozni, és ezzel szolgálni a családot. És a gyerekeknek is szüksége van egy egészséges apaképre.
Dean, erről már többször beszéltem a feleségemmel, és ő nem akarja ezt a szerepet átadni. Ha az elején segítene, szépen belejönnék a család vezetésébe, de ehhez partner kéne. Az én feleségem nem tűri (általában) az ellenvéleményt. Számára az együttműködés azt jelenti, hogy közösen azt csináljuk, amit ő mond. A hitem sokat segít, tanítása szerint értéke van a kereszt, a szenvedés elhordozásának. Nekem rossz, hogy nem lehetek a helyemen a családban, de bízom benne, hogy ennek értelme van, illetve nem tart örökké, pillanatnyi elmezavar ez csak nálunk. Ami évtizedekig is eltarthat sajnos. Áh, lesz jobb is.
Ember, ezt egy nővel nem lehet megbeszélni :) Nagyon bonyolult ez a helyzet, és az egyik legfőbb buktatója pont az, hogy ezt az egészet csak saját forrásból csinálhatod, a feleséged nemhogy nem segíthet, de az a jó ha nem is nagyon tud a törekvéseidről.
Hogy miért?
Mert a vezető szerepet nem lehet könyörgéssel elkunyerálni. Az vezet, akiben megvan hozzá az erő. Ezt az erőt elő tudod csalogatni magadból, mert ott van, de nem kérheted hozzá annak a segítségét, aki úgy látja a szitut, hogy benned nincs meg ez az erő.
Olyasmi ez, mint ami az “ember tragédiája második rész” cikkben elhangzott, hogy a nő nem kérdezheti meg tőled, hogy elég kemény vagy-e, mert akkor persze hogy rávágod hogy igen. Ugyanez van a család irányításával is: nem kérdezheted meg, hogy átveheted-e… Ha kérdezel, az eleve azt jelenti hogy nem irányítasz. Paradoxon :)
Egyébként az a kor tragédiája – és erről asszem hamarosan írok valamit -, hogy a férfiakban az erőt már kisgyerekkortól csúnyának és gonosznak bélyegzik, és ezért férfiak generációi nőnek fel úgy, hogy a saját lelki erejüket és férfias ösztöneiket elnyomják a lelkük mélyén, és aztán nem értik, hogy miért elégedetlen velük a nő. Ez most megintcsak nem személyesen rád vontakozott, de levonhatsz belőle következtetéseket, ha olyan a helyzeted.
Az, amit keresel (szokás szerint) ott van benned. Csak a nevelésed, a média, a feminizált korszellem elhitette veled, hogy az éned egyik fele csúnya gonosz szörnyeteg, ezért láncon tartod egy sötét sarokban. Pedig nincs abban semmi gonosz, csak ha így tartják szerencsétlent, akkor elvadulhat, mint a rosszul tartott ebek. Le kell dobni a feminizálás láncait a lelkedről, úgy sokkal könnyebb lesz férfiként működni.
A te konkrét esetedre visszatérve, ez igencsak aggasztó: “Az én feleségem nem tűri (általában) az ellenvéleményt. Számára az együttműködés azt jelenti, hogy közösen azt csináljuk, amit ő mond.” Rengeteg házasság ilyen, sajnos, de ezek ritkán tartósak és soha nem boldogok. Össze kell szedned magad, mert így gyakorlatilag feladod az életed, amivel ráadásul senkinek nem teszel jót, még a feleségednek sem. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg magadtól, hogy boldog-e a feleséged ezzel a helyzettel. Ne arra figyelj, hogy mit mond, hanem hogy mennyit mosolyog, és mennyi szeretet árad szét belőle.
Feltennék egy intim kérdést. Ha nem akarsz rá válaszolni ne tedd, de ez mindenképpen jelzőértékű lehet:
Milyen a szexuális életed? Nem a feleséged szempontjából, hanem a tiédből, te elégedett vagy-e a szexuális életeddel?
Akár válaszolsz erre, akár nem, elmondom hogy amióta itt olvasgatok, felfedezem a saját párkapcsolatomban azt, amit itt olvasok. Eddig is így volt, csak eddig nem tűnt fel, mert nem olvastam róla. Ha a kapcsolatunkban egy vitát én zárok le azzal, hogy így lesz és kész (teljesen mindegy, hogy igazam van, logikus-e a dolog, ezek egy nőt nem érdekelnek), akkor aznap este engem letámadnak az ágyban. Ha pedig megkapott valami ajándékot, amit nagyon kért, akkor nagyon boldog és kedves volt, de eszébe sem jutott a szex.
Szerintem ez sem örökérvényű, mert abból ahogy másokkal beszélek ilyesmiről úgy látom, hogy ennek is van egy korhatára (nyilván mindenkinél más), de a már mondjuk kamasz gyerekekkel rendelkező pároknál mintha nem így működne ez. Ha megélem ezt is majd, leírom… :)
(Nem életkorfüggő, inkább arról van szó, hogy milyen a kapcsolat alapállása. Aki éveken keresztül mindent rosszul csinált és megdöglött a szexuális élete, azt egy jó válasz nem fogja megmenteni. Annak már lőttek. Tanulja meg kezelni a helyzetet és alkalmazza a tudását következő romantikus kapcsolatában.)
Én is lelkis vagyok,de,ha hagyod,hogy felülkerekedjenek,rossz példát adsz át és ők is rossz példát fognak átadni és így tovább!Kihasználják az érzéseidet,együttérzés helyett!”A feleségemnek rengeteg energiája van veszekedni, sőt, akár verekedni is.”Ez történik,ha feladod önmagad!Attól,hogy férfi még vannak érzelmeid,lehetsz lelkis,vagy sírhatsz is,de sose hagyd magad szerintem!Inkább az egyedüllét!De senkit sem szeretnék befolyásolni!