A feleségem is, és én is kint dolgozunk, Ausztriában. Két fiúnk van, kicsi mind a kettő. Van, hogy hárman vagyunk itthon: a két fiam és én. Egyedül kell döntenem: engedjem, hogy a konyhapultra felállva vizsgálja a szekrény tartalmát a kisebbik? Mi van, ha az idősebbik gyógyszeréből akar magának? Ha érvekkel nem lehet hatni rá? Mennyit lehet, esetleg kell engedni, és hol kell meghúzni a határt? Hogyan kell egy dac-korszakos kicsit fogmosásra bírni? Hogyan tegyek igazságot, amikor ha az egyik kérésének engedek, a másik érzi magát háttérbe szorítva, ha a másiknak, akkor fordítva.
S nem csak ezek a mindennapi döntéshelyzetek vannak. Nem nagyon ismerek hozzánk hasonlóan szétszabdalt idejű családot, ahol minden együtt töltött nap nagy kincs, hiszen én fél hónapokat, feleségem pedig össze-vissza van távol. Folyamatosan ébernek kell lenni, hogy a gyerekek hogyan viselkednek, hogyan tanul az idősebb, milyenek itthon, illetve a suliban, és az óvodában. Nem sérülnek attól, hogy sokkal kevesebb időt tudnak velünk, a szüleikkel lenni? (Bár az itthon műszakozó szülők és gyerekeik sincsenek rózsás helyzetben. Ugyan nap mint nap találkoznak, de sokszor csak pár órára, hullafáradtan.)
Szóval ébernek kell lennünk, és amikor nem dolgozunk, nagyon érezzük, hogy akkor első a család. Egyelőre működünk, a távoli jövő azonban még homályos. Tartható – e ez így, vagy lépni kell; átgondolni, és változtatni?
most hogyan? ti kint vagytok, a gyerekek meg itthon, vagy ők is veletek vannak ott? :)
nem. :o) a szülők nem egyszerre dolgoznak kint, a gyerekek viszont mindig itthon vannak.
na azért, csak olyan szöveges feladat ízű ez az egész. és én még mindig nem tudom, hogy hogyan van ez. de különben tényleg jobb a gyerekeket is megkérdezni mindenről. :)
Kérdezzétek meg a gyerekeket! :o)
A gyerekek rugalmasak. Minden további nélkül hozzászoknak. Különben is, az egyik szülőjük folyamatosan jelen van. Jobb mint általában, óvoda bölcsöde, aztán vagy látják a szülőket vagy sem.
A párkapcsolati részét hogy játszátok le, az egy más ügy.
Az gáz, ha ilyen szétszórtan találkoztok, de a gyerekeket nem kell porcelánként kezelni. Értem én, hogy manapság nagy a marketingje a gyermek lelkivilágának, de hozzá kell szoknia, és fel kell tudnia dolgozni, ha nincs mindig a világ középpontjában.
Nekem az a véleményem, hogy az én korosztályomat is már túlzottan szabadjára (gyengén) nevelték, és kényelmesen nőttünk fel, nem tanultuk meg időben, hogy nehéz lesz és nem mindenki a mi kívánságunkat fogja lesni. Én mindenképp úgy akarom nevelni a gyerekeimet, hogy bár boldogok legyenek, de azért fel legyenek készítve az élet nehézségeire, legyenek kemények, akár fiú, akár lány.
Szüleink és nagyszüleink sokkal keményebb környezetben nőttek fel (annál is, mint amire én gondolok), mégis boldog gyermekkoruk volt és nagyon hasznos tagjai lettek a társadalomnak.
Vasgerinc úgy érzem, igazad van. De én szeretem tutujgatni a gyerekeimet. Persze nem véletlenül jár a nagyobbik karatéra, és majd fog a kisebb is. (Meg járok én is.) Sajnos nálunk apuka (én) is folyamatosan keresi (keresem) önmagát (önmagam), és így kérdéses, mit is adjon (adjak) át a fiaimnak? A mai társadalom, a média, a kereseti viszonyok belekényszerítettek ilyen emancipált viszonyba. A feleségem abszolút emancipált, a keresetem sok férfitársamhoz hasonlóan nem elég a családnak, a munka miatt a feleségem van, hogy egy hétig (vagy kettőig) sincs itthon. De amúgy is inkább vonzódok hagyományosan női szerepekhez, valahogy ebben jobb vagyok. (Bár ha vezetőnek neveznének ki valahova, biztos nem dobnám el magamtól a lehetőséget azonnal.)
Igen, a korábbi nemzedékek még tudták mi a munka, az áldozatvállalás, a felelősség. Én is sokkal puhányabb vagyok, mint a felmenőim.
Értem, hogy szereted tutujgatni a gyerekeket, de nem szabad önzőnek lenni, azzal is törődni kell, hogy nekik majd később jó legyen. Az csak majomszeretet, ha az ember a gyerekének mindent megenged és megad, a gyereket nevelni kell! Az életre.
Vigyázz mert ez az álláspont már most sem igazán polkorrekt és hamarosan be is tilthatják :D
Egyébként 100% igazad van. Én azt látom a világban, hogy manapság a szülők nem nevelik, csak kiszolgálják a gyerekeket, a szó legrosszabb értelmében. A seggét is kitörlik, és ha a gyerek válaszul azt mondja a szülőnek hogy “a k*rva anyád” akkor a szülő csak impotensen néz és köpni-nyelni nem tud – de nem fegyelmez, nem vág nyakon, nem nevel, mert fogalma sincs hogyan kéne. A mai gyerekek egy része teljesen szét van esve agyilag, és a legalapvetőbb társadalmi vagy családi együttélési normákat sem hajlandó betartani. Minek is tartaná, ha senki nem követeli meg tőle? Nameg a tévében is ezt látta, hiszen manapság Virsliszáj meg Farokarc a példakép a falóvilágból, meg a Hannah Montana is filléres ribanccá változott, manapság ez a trendi.
És ezekből a gyerekekből milyen emberek lesznek? Jobb nem belegondolni.
Lehet, hogy “kissé” radikális a véleményem, de sajnos tapasztalatokon alapul :\
Így van, bár azért reményt kelt, hogy látok sok ellenpéldát, tudatos nevelést, csak sajnos ez az értelmes (értelmiségi?) kisebbség.
Egyetértek veletek, kell a fegyelmezés, kell a munkára nevelés is. De óvatosan a pofonokkal, mert ránk hívhatják a rendőröket. A szomszédasszonyom már megtette velem, mikor a feleségem a beltéri ajtók összes kulcsait el kezdte összeszedni nagy anyázások közepette, hogy én őt ne zavarjam a szobában, mely kettőnkké lenne, de kitúrt onnan (persze én is egy hülye vagyok, hogy ezt velem meg lehet tenni, és nem is véletlenül vagyok válságban a saját férfiasságom miatt). Gondoltam ezt már mégse hagyom, és egy kulcsot elkezdtem visszavenni a kezéből. Nagy sivalkodás, két gyerek bőg, ijedt, és két percen belül ott voltak a rendőrök. Mondták még egy ilyen, és három napra eltiltanak a családomtól, pénzbüntetés, és azt hiszem, egy nap zárka. Az utolsóban nem vagyok egészen biztos. Kapásból a férfi a hunyó, ha CSBE van. Rendőr ismerős mesélte, hogy néha a férfiak szinte megkönnyebbülnek, hogy elviszik őket otthonról.
Nem tudom, milyen lesz a fiaim jövője, de próbálom ezt az egészet imával, és szertetettel megélni, az önsajnálatot, és a mások sajnálatát elkerülve. A fiaimmal jó kapcsolatot fenntartva, bár a nagyobbik nagyon hajazik rám, biztos lesznek kompetencia problémái. De nem akarom bűnbaknak beállítani a feleségem, mint azt fordított esetben a feministák teszik. (Mert azt hiszem, simán kimerítem a bántalmazott férfi kategóriát.) Ő ilyen, ez van a zsigereiben, talán az apja bántotta, vagy hanyagolta. Lehet szeretni, csak időnként töményen kell nyelni mellette, de erre pont az egyházam tanít meg jól.
Hát, szomorúan írom de nagyon mély szakadékból indulsz hegyet mászni. Ezzel önmagában nem lenne sok baj, mert a kihívásokat akár még élvezhetné is az ember, de sajnos az ilyen kapcsolatok nagyon instabilak. Akár úgy is mondhatnám, a fejed felett ott lóg a válás damoklész-kardja :\
Az ilyen nők mellett szokták a férfiak elkövetni azt a hibát, hogy igyekszenek a kedvében járni és megnyugtatni, de ettől ezek a típusú nők általában csak még vadabbak lesznek.
Nem irigyellek. Nekem is voltak hasonló kapcsolataim, de szerencsére ép bőrrel sikerült kimenekülnöm és a mai eszemmel már nem mennék bele ilyenbe.
A helyedben azt csinálnám – nem akarok okoskodni, de ki tudja, hátha érdekel téged a véleményem :) -, hogy elkezdenék a nők ösztöneiről tanulni. Elolvasnék minden anyagot amire rá tudom tenni a kezem (és ami nem feminista ostobaság). Kár, hogy ausztriában dolgozol, mert úgy érzem ez azt jelenti, hogy nem tudsz angolul :) Pedig angolul tudnék anyagot adni bőven. Michelle Langley-től a “női hűtlenség” c. könyv most talán az életedet menthetné meg… Bár lehet hogy németül kiadták már, magyarul szerintem még tuti nem.
Hát a maival én sem. Egyébként a kapcsolatunk bizonyos pontján, mikor még se gyerek, se házasság nem volt, egy ismerős terapeuta (szintén hívő) ki akart menekíteni Horvátországba. Egy imádságos férfiközösségben éltem volna egy-másfél évet, aztán hazajöttem volna. Senki se tudta volna hol vagyok, csak havonta egy telefon a szüleimnek, hogy minden oké. Már el is szántam magam a lépésre, hogy oké, mindent felrúgok, aztán szó nélkül tűnés, mikor kiderült, hogy jön a nagyobbik fiam. Ez az egészet átfordította. Most is egyedül ülök a gép előtt. A feleségem megjött szülőiről, miközben a kisebbik fiam benn bőgött a szobájában, mert hülyézett és csapkodott engem. Hiába szóltam rá, nem hagyta abba. Nem ütöttem meg, bezártam a szobájába. Úgyhogy végighallgathattam, ahogy szokás szerint lebarmoz a drágám a gyerekek előtt, majd elvitte őket nélkülem sétálni. Szembefordít minket teljesen, pontosabban a gyerekeket velem. Szeret mind a kettő, de a tisztelettel néha gondok vannak, és gyanítom, az idő múlásával ez csak romlani fog, mivel a kicsikém morzsáját sem tűri, ha fegyelmezni akarok. Bezzeg ha ő teszi! Leüvölti a hajat a gyerekről, és dühösen rángatja őket.
Mindegy. Sokat álmodtam róla, hogy miért kell ezt megélnem, tömören annyi, hogy lelkem bizonyos részében az ördög (önzés, túlzott kéjvágy, basáskodhatnék, stb.) az úr, és ez az út tisztít meg. Láttam, mi a terv velem, és a végeredmény szép. De még jó ideig a szakadék alja a lakóhelyem. Igazán szembe sem szállhatok az asszonnyal, mert gátlástalan, és simán belemegy verekedésbe, ahol a kést is előrántaná (a gyerekek szeme láttára). Már fenyegetett meg, hogy megöl. Persze lehet, hogy csak blöfföl, de hihetően teszi, az biztos.
Zoli, ez amit leírtál ez nem vicces. Próbáld meg valahogy megörökíteni az asszony gátlástalan megnyilvánulásait (diktafon, telefon, ilyesmi), és ha elég bizonyítékod van, akkor lépj. Ha hagyod, a párod tönkreteszi a gyerekeidet is.
Mindezt úgy írom, hogy volt hasonlóban részem, bár az azért ennyire nem volt durva (csak sokáig tartott).
Forduljak rendőrséghez? Mit mondjak nekik? Neveljék meg a feleségem? Válni nem akarok, katolikus vagyok, nálunk nem szokás válni. (Sztem Jézus komolyan gondolta, hogy nincs válás.)
Gyerekeim hogyan élnék meg, hogy apu feljelenti anyut? Persze jó ötlet felvenni egy ilyen veszekedést, biztonság érzést adna a felvétel birtoklása. De félek belevágni egy ilyen feljelentősdibe, mert nem látom a végén a harmonikus családot. Írhatnál, te mit éltél meg, te hogyan csináltad? Talán tisztulna bennem is a kép.
Nem akarok szemét lenni, de a realista énemet nem tudom félretenni.
Szerintem a jövődre nézve nagyjából 60% esélyed van, hogy a feleséged egyszercsak válni akar, 30% hogy életetek végéig szekálni fogjátok egymást, és kb. 5-5% hogy te adod fel (megőrülsz vagy elválsz) illetve hogy rendbeszeded magad, aztán az asszonyt is, és élhető kapcsolatot tudsz varázsolni ebből a csatatérből.
Szerintem erre az utolsó 5%-ra gyúrj, és bízz abban, hogy ha jobban kezeled a feleséged akkor sokat fog enyhülni a hisztériája.
A rendőrséget jobb kihagyni a dologból, esetleg sokkal rosszabbul sül el mint amit várnál. Könnyen meglehet, hogy a végén te kerülnél rács mögé így vagy úgy. Persze ha odáig fajul a dolog, hogy konkrétan rád támad valamilyen fegyverrel (kés, forró vizes lábos, bármi) akkor nem nagyon van más választás. Ne várd meg míg te leszel a “magyar John Bobbit” vagy Matthew Winkler. Jobb nem így híressé válni.
Don Qujon írt egész használható dolgokat párkapcsolati témában. A lépésről-lépésre haladást azt hiszem, jó lesz abba az irányba folytatni.
“Nem akarok szemét lenni, de a realista énemet nem tudom félretenni.”
Érdekes, hogy én is valami hasonlót szerettem volna írni neked, csak meg lettem előzve :)
Női szemmel (és lélekkel) én azt mondom neked, “légy nyugodt”, az asszony előbb utóbb úgyis otthagy téged a fenében… – hacsak valami égbekiálltó csoda nem történik közben- ennek az esélye 99,8 %. Mint arról már számtalan szó elhangzott itt a oldalon, a nők mondhatni azonnal és szemrebbenés nélkül lecserélik a párjukat amint a láthatáron megjelenik egy nála alfább pasi, aki hajlandó “nevére venni” őket. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam neked, de a személyes tapasztalat beszél belőlem. Jómagam is pár évvel ezelőtt elváltam (két kölökkel) és “természetesen” én adtam be a válókeresetet. A döntésem oka 85%-ban az volt, hogy a házasságunkban én viseltem a nadrágot. Nem voltam olyan brutális, mint a párod – sőt -, és tulajdonképpen szép csendben és egymás iránti tiszteletben éltünk együtt, mondhatni normális családként. És ez mégsem volt elég nekem… A férjem mellett nem tudtam egyáltalán NŐ lenni, és egy nő számára ez rosszabb, mint a halál. (Nyilván azért attól nem, de muszály voltam kicsit túlozni :) ) Nem tudtam rá felnézni, mint férfira, “csak” tisztelni és szeretni, mint embert…szexuálisan abszolut nem kívántam, de olyan szinten nem, hogy az már szinte durva…satöbbisatöbbisatöbbi.
Sóval: amellett, hogy – esetleg – igyekszel valami olyasmit tenni amivel megneveled az asszonykádat, véleményem szerint jó, ha kezdesz berendezkedni arra, hogy egyszercsak egyedül maradsz. Szép csendben kezdj el felkészülni arra a pillanatra, amikor az asszony dobbant…értem ezt úgy, hogy akár lelkiekben, akár egyéb dolgokban. Például valóban nem árt, ha olyasmi bizonyítékokkal rendelkezel (szigorúan csak arra az esetre, ha szükség lesz rá! ), mint amilyeneket thehermit kolléga javasolt…vagy rakd rendbe a tulajdoni dolgaitokat…amit csak tudsz “biztosíts be” magadnak…ellenkező esetben a válóper során egy ilyen temperamentumú hölgy mint a kedvesed (legalábbis a leírtakból kiindulva) úgy meg fog szívatni, hogy sírvafakadsz.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy a válási procedurátok olyan lesz mint egy cunami, hiszen mi is gyönyörűen váltunk el (már amennyiben lehet egy válás gyönyörű) és azóta is remekül elvagyunk, de én közel sem olyan természetű nő vagyok, mint a feleséged…
Igazából rengetegszer elmondta már, hogy válni akar. Talán csak az anyagiak miatt van még mellettem. Mennyire nyomja a média, hogy ha egy férfi Férfi akar lenni, akkor itt a világvége, a durvaság, erőszak, és lealázás ideje. Hogy a férfi hallgasson a párjára, a nőre (Müller Péter). És a te eseted ékesen bizonyítja, hogy ez nincsen így. Egyébként a feleségem is sokszor elpanaszolta, hogy nem tud nő lenni mellettem. Hm.
Zoltán, olvasd el a “10 legfontosabb…” cikket huszonhétszer, és állj neki megvalósítani.
Ja és közben rendezd a helyzeted, hogy be légy biztosítva ha válásra kerülne sor. Ez rohadtul nehéz téma, de sajnos készülnöd kell rá.
A nők ösztöneiről már sokat beszéltünk, de egy aspektusról még nem. Azt a férfit, akivel összekötötték az életüket, de utólag kiszerettek belőle, azt a nők nagy része képes irgalmatlanul meggyűlölni akkor is, ha nincs rá különösebb oka. Nekik (az ösztöneiknek) elég annyi “ok”, hogy a férfi “elvette” tőlük a lehetőséget hogy valami “nagymenővel” összejöjjenek. Kábé olyasmi zajlik ilyenkor egy rakás nő fejében, hogy ha nem lett volna olyan hülye hogy hozzádmenjen akkor tuti jött volna érte a Brad Pitt – és ezért most téged utál.
Épp ezért lehetséges, hogy ha válásra kerül a sor, akkor a feleséged sosem látott aljassággal fog támadni téged. Azt hazudhatja, hogy bántalmaztad, hogy a gyerekeket molesztáltad, ésatöbbi. Moldova börtönriport-könyvében is megemlíti, hogy a sitten előadták ezt a sztorit egy páran… Hogy azért vannak bent, mert a nő válni akart, de egyúttal meg akarta tartani a házat és a vagyont. Aztán előkerült a rágalmazás, a pasi meg mehetett a lecsóba.
Nyilván nem minden nő ilyen, de sajnos akadnak szép számmal.
Szóval jó, ha elteszed a bizonyítékokat, ahogy Ulquiorra is mondta, és persze az sem árt, ha anyagilag is felkészülsz. A net tele van sztorikkal, amikor a férj arra ér haza este a munkából, hogy rendőrök nem engedik be a lakásba, a közös számlák le vannak nullázva, az ürge mehet a híd alá lakni, és még a válóperes ügyvédre sincs egy vasa sem. Szóval ha közös számláitok vannak akkor nem árt ha inkább csinálsz sajátot, meg ilyesmi.
Nyilván nem jó ha az ember paranoiás, de olyan esetekben mint a tiéd nem árt megszívlelni a klasszikus jótanácsot, miszerint reméld a legjobbat de készülj a legrosszabbra :\
Abszolút defenzív megfontolásból írtam…Szó sincs arról, hogy jelentsd fel, ilyet én sem tettem volna soha. Tedd el a felvételt/felvételeket biztos helyre- csinálj másolatot is-, mert még szükséged lehet rá.
Lehetsz Te akármekkora katolikus, és kitarthatsz tűzön-vízen keresztül a bántalmazó feleséged mellett, de ez sose lesz jobb, csak rosszabb. Minél többet nyelsz, annál inkább rád fog mászni. Olyan ez, mint egy ördögi kör.
Ha már rákérdeztél,nálunk mindennaposak voltak a cirkuszok, főleg miután a feleségem visszament dolgozni. Nagyon jól tudta, hogy a gyerekek miatt nem hagyom ott, és csúnyán visszaélt ezzel. De nálunk nem volt ez a dolog ennyire egyoldalú, és én nem tűrtem el mindent szó nélkül. Végül elváltunk, és rossz emlék az egész már csak, de vannak máig ható következményei… De nem ez a lényeg. Én a helyedben megcsinálnám azokat a felvételeket, aztán megzsarolnám a feleségemet, hogy ha nem keres professzionális segítséget (pszichológust), akkor elválok (meglátjuk, mennyire akar majd ő válni, ha meghallgatja azokat a felvételeket). Ez van, a zsarolás nem valami keresztényi cselekedet, de látnod kell, hogy a feleséged nincs tisztában azzal, hogy beteg, és mekkora szenvedést okoz azoknak, akiket elvileg a legjobban szeret.
mi mindenre nem jók az egyházak! :)
Zoli, őszintén kitartást kívánok neked. Szerintem, itt lélekben mindannyian veled vagyunk.
Köszönöm. Érzem, hogy jó ide tartozni. Köszi mindenkinek még egyszer.
Ne próbáld kimosdatni abból amit csinál. Ezzel csak magadat csapod be, a “talán az apja bántotta” pedig már egyenesen feminista férfigyűlölő kifogásnak hangzik. Amíg így tekintesz rá, addig nem érhetsz el fejlődést.
Csak ha nem éred meg a végeredményt, mert egyszercsak leszúr a “párod”, akkor nem ért semmit az egész. Gondolj erre.
Furcsa nekem ezeket olvasni, én teljesen más beállítottságú vagyok mint te. Nem tudom mennyi ideje tűrsz, de én biztos évekkel ezelőtt rendbe raktam volna a dolgokat – így vagy úgy…
A vég nem a halál. Számomra az örök élet. Ha leszúr a “párom”, lelkileg akkor is enyém lehet az a “kincs”, amit megálmodtam. De értelek, sztem azt akarod mondani, hogy csak tűrni ostobaság, az ember tegyen érte, hogy jobb legyen. Akkor esetleg megéri, hogy jól működő házassága lesz. Ha látok rá lehetőséget (márpedig most látok) akkor cselekszem.
Hm. Sok a teendőm, látom. Köszönöm a véleményeket, a felém áradó jóindulatot, és az igazságot, amire felhívtátok a figyelmem.
Nekiállok, lépésről lépésre. Nagy erő a hit, de nem lehet minden csatát csak hittel megvívni. Kell az okosság és a józanság is.
a csatározás során azt sose téveszd szem elől, hogy ketten kellettetek ahhoz, hogy eddig jussatok.
Ez bizony jogos pont.
Viszont ne csak magadat vádold a kialakult helyzetért, mert az sem jogos. Gondolj arra, hogy nem attól vagy értékes ember, amit a feleséged gondol/mond rólad, hanem saját jogon.
Tudjátok, én igazán egyikünket se vádolnám, bár tény, túlságosan takargatni sem okos, hogy a feleségem időnként hogy bánik velem. De sztem jobb felmenteni igyekezni, mint feketének látni. Kivéve, ha a felmentés azzal jár együtt, hogy nem várom el tőle a pozitív változást. Ezt pedig feladtam. Most megpróbálom ezt az egészet előlről, Qujon tanácsai szerint kezelve. De nem keresek bűnbakokat. Jogunk van ostobán élni, de nagy gebasz ennek belátása után is folytatni.
én nem is vádról és bűnbak-keresésről beszélek.
de ahhoz, hogy egy kapcsolatban bármi történjen – jó, vagy rossz, vagy akár semmi -, két ember közreműködése kell. nem a bűnbakkeresésre hívtam fel a figyelmedet, hanem arra, hogy vizsgáld meg a te szerepedet is, ne csak a feleségedét.
igen. mindenkinek joga van ostobán élni. és kicsit nyígni is lehet. aztán meg belegondolni, hogy én hol csesztem el, hogyan voltam hülye, milyen folyamatokat indítottam el, milyen játszmákba mentem bele. hol kezdtünk el nem kommunikálni egymással. (kommunikáción nem a beszélgetést vagy veszekedést értem.)
tudod, a nők többsége azért megy bele számára nem megfelelő kapcsolatba, mert úgy gondolja, hogy majd megváltoztatja a másikat. és amikor ez nem sikerül, akkor szépen kezd megromlani a kapcsolat. mindenki változik egy kapcsolatban, csak nem feltétlenül úgy, ahogy azt a másik elvárná.
felmenteni? ha felmentésen gondolkodsz, akkor feketének látod – csak befested fehérre… és azt várod a fehér festéktől, hogy ettől ő is “kifehéredjen”. de mivel azt tapasztalod, hogy ez nem történt meg, már a látszat ellenére is feketének látod. és most előlről akarod kezdeni? most nem festeni, hanem farigcsálni próbálod majd?
bocs, hogy ilyen személyes kérdést teszek fel, de hát magad tárod elénk az intimitásokat. szóval kérdésem: miért nem tart téged a feleséged férfinak?
Tévúton jársz Hőgyike, ennek nem sok köze van a szexhez., annál több a hatalmi játszmákhoz. Annyi köze van csak hozzá, hogy ennek az egésznek a végkifejleteként végül a szexuális élet is tönkremegy.
Te nőként tudhatod, és szerintem tudod is, hogy az elég komplex kérdés, mitől látja egy nő a férfit az ellenkező neműben, ill mitől nem.
aztán meg belegondolni, hogy én hol csesztem el, hogyan voltam hülye, milyen folyamatokat indítottam el, milyen játszmákba mentem bele. hol kezdtünk el nem kommunikálni egymással
Nem veszed észre, hogy ezen már túl van, és nem segített rajta semmit?
Valahogy úgy látom (a rendelkezésre álló információk alapján), hogy Zolinak pont az a problémája, hogy folyamatosan a saját felelősségét kereste a dologban – akkor is ha nem volt – és ha nem találta meg akkor kreált magának bűntudatravalót.
Az egyetlen hiba, amit ténylegesen ő követett el, az az volt, hogy hagyta hogy idáig fajuljon a helyzet. Ha hajdanán tudta volna amit most tud, akkor a veszekedések első jelére lelépett volna, és nem bonyolódik ilyen kapcsolatba. Hagyta az agresszív partnert a fejére nőni, és most már olyan szituban van, amiből nincs jó kiút.
Dean, pontosan ez az én véleményem is. Hagytam a dolgokat elfajulni, nem léptem le, pedig mindenki mondta (anyósomékat kivéve), hogy tegyem ezt. Nem baj, ma ez a szitu van, és ebből kell a legjobbat kihozni. Az imasegít, a férfiközösségem segít, a lelkivezetőm segít, és segítetek ti is. Ennyi segítséggel lehetetlen, hogy ne induljon be egy pozitív folyamat.
hű! én egy szót sem írtam a szexről és még csak nem is jutott eszembe a szexhez kapcsolni, amit írtam.
nem. én nem tudom, mitől látja a többi nő a férfit az ellenkező neműben. na jó. ez így nem egészen igaz. de biztos vagyok benne, hogy akit én találok férfiasnak, az nem biztos, hogy minden más nőnek is az. férjnek, társnak valónak meg általában megint más férfiasságos férfi való.
nyilván vannak olyan nők, akik azt találják férfiasnak, aki hatalmas izmokkal rendelkezik és oda-odamordul. vannak olyan nők, akik azt találják férfiasnak, ha a párjuk mindent megcsinál helyettük, s a tenyerén hordozza őket. vannak olyan nők, akik a romantikát kedvelő, virághozós pasikat tartják férfiasnak. stb.
amit észrevettem, azon bőven nincs túl. hogy segített-e vagy sem, azt majd eldönti ő. látom, hogy egy csomó mindenért magát okolja, mégsem tudja, hogy valójában mi az/melyek azok a dolgok, amely(ek)en félresiklott a kapcsolat. nem a valódi okokat szedi elő. és ahogy dean mondja, kreált magának bűntudatravalót.
csúnyán hangzik, de a másikat kezelni kell tudni. meg magunkat is. ez nem mindig – sőt legtöbbször – nem zsigerből jön. tanulni kell – hogy a kedvedért belekeverjem a szexet is :o) – az orgazmust is. ha nem jön magától és nem is tudunk arról, hogy akkor tanulni kell, abban az esetben jóeséllyel megkeseredés, elégedetlenkedés, a társ hibáztatása lesz a vége.
Ha ketten is félreértettük, akkor vélhetően félre lehetett érteni….
nem akarom védeni hgyi-t, mert nincs is rászorulva, de nekem semmi szex nem jutott erről eszembe…számomra – és lehet, hogy ez simán csak női gondolkodásmód – azért intim egy ilyen kérdést feltenni egy férfinak, mert ők – véleményem szerint – nem feltétlen szívesen hozzák nyilvánosságra azt, hogy miért nem látja őket a párjuk férfiasnak.
én csupán ennyit éreztem ki ebből :)
és lehet, hogy ez simán csak női gondolkodásmód
Az bizony lehet.. Egyszer felvetettem már máshol, hogy simán lehetne férfi-női szótárt készíteni, mert még ugyanazon szavak alatt is mást értünk néha
megnyugodtam. :o))
ráadásul azt írtam, hogy: “bocs, hogy ilyen személyes kérdést teszek fel, de hát magad tárod elénk az intimitásokat. szóval kérdésem: …” intimitás helyett írhattam volna magyarul: magad tárod elénk házasságod egyébként nem nyilvános, bizalmas részeit.
mégcsak női gondolkodásmódhoz sincs köze. :o)
Sztem én meg is értettem hgyi-t. Csak ha totál nem tartana férfinak, akkor a szex se menne, gondoltam én, ezért felhoztam érvként, hogy azért valami még van a férfi imázsomból. (Van a fenét. Nincs más, és néha meg valaki kell. Na jó, ezzel viccelni akartam.)
Általában vizsgálom a magam szerepét. Hidd el, tudom, hogy kettőn áll a vásár, a blogomban írtam is erről. Igazán akkor tudnám ezt megtenni jól, ha leülne velem a feleségem és átbeszélgetnénk a dolgot. Erre vajmi kevés az esély. Sokat molyolok rajta ÉN hogyan javíthatnám kettőnk kapcsolatát? Nem tudom, miért alakult ki benned az a kép, hogy vádlón mutogatok az asszonyra, miközben igyekszem magam kihúzni a felelősség alól.
Miért olyan furcsa, ha feketét feketének látom? Mikor üvölt velem, lehülyéz, lebarmoz stb, és mindezt a gyerekek szeme láttára, akkor helyeseljem? Hogy megérdemlem, mert én jutattam őt idáig? Ez a feleségem logikája, aki szerint én hozom ki belőle a haragot. (Amiben biztos van igazság, de azért nem az én felelősségem az egész!)
Túlbonyolítod ezt a festést, farigcsálást! Egyszerűen csak próbálkom megérteni a feleségem, igyekszem őt FELMENTENI, mert igenis pokoli amit művel néha, és állítólag felnőtt ember, aki tudja, mit tesz vagy nem tesz. És csak nem képzeled, hogy ettől a FELMENTÉSTŐL várom, hogy megjavuljon? Ez egyedül arra jó, hogy ÉN kibírjam józanul, őrizve a szeretet a szívemben, és ne haragot, vagy más negatív érzést éljek meg vele szemben nap mint nap. Erre a FELMENTÉSRE nekem van szükségem, hogy EMBER maradjak, aki még tud és akar áldozatot hozni a feleségéért. Aki egyébként nem az ördög, és akivel vannak szép pillanataink is.
És hogy az intim kérdésedre válaszoljak: a szex működik, szóval nem tudom, mennyire nem tart férfinak. De majd megkérdezem.
épp arról beszélek, hogy egy ember nem tud változtatni egy kapcsolaton sem pozitív, sem negatív irányban. te nem tudsz javítani kettőtök kapcsolatán, max. ti.
nem mondtam, hogy kihúzod magad a felelősség alól. valamit félreértettél.
zoli: “Tudjátok, én igazán egyikünket se vádolnám, bár tény, túlságosan takargatni sem okos, hogy a feleségem időnként hogy bánik velem. De sztem jobb felmenteni igyekezni, mint feketének látni. Kivéve, ha a felmentés azzal jár együtt, hogy nem várom el tőle a pozitív változást. Ezt pedig feladtam. … De nem keresek bűnbakokat.”
hgyi: “én nem is vádról és bűnbak-keresésről beszélek.”
zoli: “Nem tudom, miért alakult ki benned az a kép, hogy vádlón mutogatok az asszonyra, miközben igyekszem magam kihúzni a felelősség alól.”
“Miért olyan furcsa, ha feketét feketének látom? Mikor üvölt velem, lehülyéz, lebarmoz stb,” – én épp azt mondtam, hogy a feketét fehérre fested… hisz te mondtad, szerinted jobb felmenteni igyekezni, mint feketének látni. és nem, nem gondolom, hogy a felmentéstől megjavul. maximum te áltathatod magad vele, hogy nem is olyan rossz, meg biztosan szegény lánnyal ez meg az történt még a házasságotok előtt és azért.
basszus! ne akard már őt felmenteni! szerintem ő sem akarja ezért csak egyre vadabb lesz
nemigazán tudom elhinni, hogy szeretetet tudsz olyan ember iránt érezni, akit minden nap minden órájában mentegetned kell, hogy te kibírd a mindennapokat… mi a frászért ne érezhetnél haragot, dühöt, megbántottságot, ha az jön?! (a volt férjemet kifejezetten idegesítette, ha én – látszólag – nyugodt maradtam olyan helyzetekben, amelyekben ő kifejezte indulatait.) ember vagy akkor is, ha figyelembe veszed a saját igényeidet is. (motoszkál bennem egy érzés: te általában úgy érzed, hogy ha te szeretetet adsz másoknak, akkor ők viszontszeretnek téged?)
az intim kérdésem nem a szexre vonatkozott. általában miért nem tart férfinak a feleséged? (virgót is ez az “intim” szó tévesztette meg?)
deannel egyetértek, hogy ennek a kapcsolatnak már nincs jó megoldása. s ahogy nagymamám mondta: csak a káposzta jó felmelegítve…
“basszus! ne akard már őt felmenteni! szerintem ő sem akarja ezért csak egyre vadabb lesz”
Ezt honnan veszed? Simán felmenti magát. Az ő haragjának mindig OKA van. És erről én tehetek. Ez az ő SZENT haragja. Ha igyekszem felmenteni, kimagyarázni, akkor találhatok szerethető felületet. Ezért küzdeni kell, de meg lehet tenni. Ne feledd: keresztény vagyok, nekem az ellenségemet is szeretnem kell! Aztán ott van a misztika, erre már utaltam az álmok kapcsán, de tény, hogy sokszor érzek belülről jövő indítást, hogy szeressem így vagy úgy a feleségem. Pl. küldjek neki sms-t, írjak emailt, stb. Nehéz ezt elmagyarázni, mert ki tudja mennyi ebből az enyém, és mennyi Istené? De ösztönöz belülről az Isten, hogy tegyem a jót.
Vagyok haragos. Kezelem – sport, séta, egy jó beszélgetés. Vannak igényeim. Megoldom, ahogy tudom. Általában hangot adok nekik. Néha nem, lenyelem, hogy ez most nem volt fontos a másiknak. Ilyen mindenki életében van.
Általában úgy érzem, ha szeretetet adok másoknak, akkor azért juti jár Istentől. Már ma, már most. Szinte mellékes viszontszeret-e a másik. Tudom, hogy intim kérdésed nem a szexre vonatkozott, de ha még képes lefeküdni velem, akkor talán némileg férfinak tart. Egyébként megkérdeztem őt, de még nem válaszolt. Most én Felső Ausztriában vagyok, ő meg Karintiában. Emailban fogom megtudni a választ.
Általában nincs bűntudatom, egészségtelen, kerülendő. De vájkálok magamban, hogy minden tőlem telhetőt megtettem-e a kapcsolatért?
És keresztény, katolikus ember vagyok. Majd ha az életem lesz veszélyben, akkor válok, akkor is ágytról asztaltól, és jön a cölibátus, meg a szexuális erő szublimálása. Ezeket így látom, tudom, másképpen mint ti. Személyes, erős Isten-kapcsolat nélkül nincs értelme annak, amit leírtam, meg se próbálja senki, nem lesz jó vége. Isten-kapcsolattal azonban… minden egészen más.
utálok így “beszélgetni”! :o) annyi minden másképp “hangzik” leírva… így soha az életben nem fogjuk megérteni, amit a másik mond. mondani akar.
valószínűleg már csak azért sem, mert nekem semmi Isten-érzésem nincs. nemhogy Isten-kapcsolatom. én a tao-hoz állok közel.
Ezeket szavakkal átadni amúgy is lehetetlen. De az jó, hogy van érdeklődés benned a spiritualitás felé. A katolicizmus is egy spirituális út. Szerintem. Akárcsak a taoizmus.
én is örülök magamnak. :o))
ne haragudj, hogy belekötök… nem taoizmus, hanem “csak” tao. tudom, szőrszálhasogató vagyok/annak tűnök, de hát én már csak ilyen vagyok. :o)
Ezt honnan veszed? Simán felmenti magát. Az ő haragjának mindig OKA van. És erről én tehetek. Ez az ő SZENT haragja
Valószínűleg ezt csak feléd kommunikálja így, valójában meg egy pipogya szentfazéknak tart, aki soha nem áll a sarkára. Az is idegesítő lehet, ha csak provokálok és provokálok, a másiknál mégse szakad el a cérna
Próbáltam párszor a sarkamra állni. Hogy most aztán nem, nem hallgatok! Nem tűröm! Egyik (utolsó) ilyen alkalommal a szomszédasszony rendőrt hívott, és még hálás lehettem a feleségemnek, hogy nem jelent fel. Akkor megtanultam: csak tűrhetek. Ha már nagyon nem bírom, akkor nyúlcipő: séta, vagy elmegyek máshova aludni. Képzelhetitek.
A gyerekek viselik nehezebben ha nem alszom otthon. Szerencsére ez viszonylag ritka.
Ez a provokálás dolog nem tudom igaz-e? Az biztos, hogy nem szereti, ha nyugodtan és kimérten viselkedem vele, ha dühös. Igaza is van, az olyan lenéző, lekezelő. A visszaüvöltés nem oldja a stresszt, és csak a gyerekeknek rosszabb. Bár ki tudja? De inkább nem próbálnám ki, megint rendőrség lenne a vége. Csak most már súlyosabb következményekkel.
Figyu, nem mindig ilyen ám a kapcsolatunk! Vannak szép percek, órák, napok is. Asszonypajtás is próbálkozik közbe, látom rajta, hogy szeretne akedvemben járni. Fuircsa, hogy mi összekerültünk, de ha már így van, a legjobbat szeretném kihozni belőle.
Ezt most nem mint tanácsot mondom, hanem mint magánvéleményt, amit én a saját életemben követek. Ha valaki agyilag szétesett, és velem szemben hepciáskodik, az engem mindenre feljogosít. Arra is, hogy higgadtan szembesítsem a hülyeségével – akkor is ha ez még jobban dühíti -, de arra is, hogy akár a pofájába röhögjek és a szemébe mondjam, hogy mekkora idióta. És meg is szoktam tenni alkalmanként, még ha ferde szemmel néznek is rám a kívülállók. Nem tudom ki mit gondol, de én nem fogok értelmi fogyatékosoknak “meghajolni”. Ha egyszer egy ilyen ember azt érzi, hogy a hisztijével sikeresen manipulált, utána az isten sem ment meg attól, hogy folyamatos hisztivel tartson folyamatos manipuláció alatt. A jelen szülői generációnak ez az egyik keresztje (hogy keresztény metaforával éljek), a saját gyerekeik manipulálják őket permanens hisztériával, és a szülők nem tudják, hogy hogyan kéne ezt kezelni.
Vannak olyan emberek/gyerekek, akik egész egyszerűen nem működnek rendesen agyilag. Akiknek az arrogancia és a veszekedés a természetes létmódjuk. Ezekkel sajnos nem lehet mit csinálni, legfeljebb elkerülni. De ha tudatlanul összekötötted vele az életed (netán a gyermekedről van szó), akkor szarban vagy. Mindenesetre az ilyen emberekkel szemben bármi megengedett, mert ők azok akik képtelenek az emberi együttélésre.
A “szakvéleményem”, amit tanácsként adhatnék, az a nevetés. Leírtam már, de leírom megint: amikor veszekedésre kerül a sor, keress valamit a nő érvelésében, viselkedésében, hisztériájában, ami abszurd. Nyugi, fogsz találni bőségesen. Jó erősen ragadd meg azt az abszurditást, és kezdj el nevetni rajta őszintén és pozitívan, mint ha valami aranyos dolgot látnál, mondjuk egy kutyakölyköt fagyit nyalni. Kezeld úgy a hisztis embert, mintha ez a kutyakölyök lenne. Ha a másik fél rákérdez, hogy miért nevetsz, mutass rá az abszurditásra. És ezt egész addig csináld, amíg fel nem adja a hisztit és ő is elkezd nevetni.
Az az apokalipszis és armageddon, ha végkimerülésig nevetsz de ő csakazértis túlhisztiz. Ilyen esettel évek óta nem szembesültem, de szerintem akkor elővenném a leghidegebb és legélesebb hangomat, és elküldeném az illetőt a -csúnya szó-. Ha romantikus a kapcsolat, azt is közölném, hogy másnaptól már nem az. Szitutól függően vagy elhúzza a belét és a cuccait, vagy lelépek én és felejtsen el egy életre.
Hm. Köszi atanácsot, vagy példát. Gondolkozom rajta.
Nem vagyok én az atyaúristen, nem kell feltétlenül követni a példámat vagy a tanácsaimat :) Ezért is kezdtem úgy a kommentet, ahogy.
Ja, ezértgondolkozom rajta. Sztem nálunk elég egy gátlástalan (te nem vagy az, csak ez aszó ugrottbe a mindent szabad kifejezésedre) a családban. Persze vannak, akik azt mondják álljak asarkamra, de ezt akkor célszerű megtennem, ha fel vagyok készülve mindenre MINDENRE, akár késpárbajra is.
“Mikor üvölt velem, lehülyéz, lebarmoz stb, és mindezt a gyerekek szeme láttára, akkor helyeseljem?”
Csak úgy eljátszottam a gondolattal: ha valaki megírná a te történetedet egy feminista fórumra, csak női nicken és a feleség helyett mindenütt férjet írva, vajon mit mondanának rá? És mit mondanának ugyanarra, ha a saját nevedben írod meg? A kérdés persze költői.
Érdekes kísérlet lenne kipróbálni. :)
annyira nem. az eredmény borítékolható.
bár… a tanácsok érdekesek lehetnek. mármint ha nőként mesélnéd el.
Hú, bakker hgyi, kicsit felhúztál.
Kell az is, ilyenkor olyan feszültségek távoznak amik egyébként megrekednének benned :)
:)
hülyén hangzik, de örülök neki! :o) (ez nem káröröm és nem gonoszság.)
és még embernek érzed magad? ;o)
Tudod mit? Előszür megijedtem, hogy most mi lesz? Kimutattam a haragomat nyíltan! Aztán jött: teszek rá! Anyázni nem anyáztam elvégre. Mámorító volt, hogy felvállaltam a negatív érzéseimet is. Én ezt tanultam anyámtól: mindig mosolyogj! Nemhiába olvasom a Csernust, hogy fel kell nőni érzelmileg. Szóval igen. Embernek érzem magam. Sőt! Emberebbnek.
gratulálok! :)
mindkettőtöknek ;)