Férfisátor

Tehát a “Nagy Öreg”, a Férfisátor. Ők ezt írják magukról:

“A férfi-sátrat öt éve 1998-ban hoztuk létre. A társaság szellemi atyja Zöldy Pál volt, aki hirtelen úgy találta, nem tud mit átadni a fiának, aki akkor lett 18 éves. Nincs apai, férfiúi “trónja”. Az alapító tagok azokból a barátaiból váltak, akik akkoriban elvonultak vele, először “disputákra”, hogy megvitassák ezt a helyzetet. Ahol is kiderült, mindez közösen mindegyiküket sújtja. Ezeket az elvonulásokat különféle témakörökre fókuszáltan szervezték: A “csapathoz tartozás”, a “munka”, a “nők” (anyánk és feleségünk), “apáink és apasebeink” a “virtus”. A nevük: Boros András, Demeczky Jenő, Tóth Avanti Péter, Zöldy András, Mihalik Hunor, Lisztes Gábor és még mintegy harmincan. Később csatlakoztak hozzájuk fiatalabbak is, mint például Barlay Tamás, Gelencsér György, Balogh Zsolt. Aztán nem Budapestről is csatlakoztak olyanok, akik felismerték hogy nekik is hasonló gondjaik vannak, mint például Kemény János Kisbérről, Erdőssy és Katona tanárurak Pannonhalmáról, Szászi Balázs Szegedről. Lenyűgözött minket néhány olyan eszköz, mely sokat tanított a régi idők férfijairól. A karikás ostor, az íjászat (Kassay Lajos) a magyar táncok és dalok, a dobok. Azóta az íjat, az ostort és az ütőhangszereket rendszeresen használjuk összejöveteleinken, gyakran éneklünk és táncolunk együtt. Felvettük a kapcsolatot a német nyelvterületen működő “Mennenarbeit” csoportokkal is, és 2000-ben részt vettünk egy “izzasztókunyhó” szertartásukon. 2001-ben odáig jutottunk, hogy meghívhattuk Richard Rohrt, a probléma amerikai “nagy öregjét”, aki már több “beavatási szertartást” is szervezett New Mexicoban és Németországban is, hogy jöjjön el közénk. Négy helyen szerveztük meg, hogy előadást tartson, a Károlyi Palotában Budapesten, Szegeden, Debrecenben és Pannonhalmán. Bízom benne, hogy mára olyan “törzzsé” lettünk, akik képesek lesznek a fiatalabbak beavatását elvégezni. Jelenleg ezen dolgozunk.”

No, ezt 2003-ban írták magukról. Én kiegészítésként el szeretném mesélni, amikor köztük jártam (ha jól emlékszem, a Keresztelő Szent János sátorban voltam) mit tapasztaltam.

Misével kezdtünk. Mivel előtte Zöldy Pállal és Lisztes Gáborral hosszasan beszélgettünk, és ott pogány rítusokról is szó esett (elég sok), valamint arról, hogy ezek fontosak lehetnek a ma férfia számára, kicsit álszent dolognak éreztem a katolikus szentmisét. Én legalábbis még a pogány dobok és áldozatbemutatások közt jártam lélekben, nem igazán tudtam a misére hangolódni.

Barátsággal fogadtak, kitüntető volt a mise után a figyelem, amibe kerültem.

Az összejövetelen próbalövésekkel lehetett indítani, íjjal és nyíllal, céltáblákra. Mindenki “belőhette” milyen hangulatban van, harminc méter, vagy húsz centi az ő távja?

Aztán jött a férfias, kemény verseny. Ki lett jelölve egy vezető, aki meghatározta a szabályokat, és akinek a szava döntött. Ő mondta meg például, hogy milyen módon kell lőni a célba. Állva, térdelve, tizenöt másodperc alatt amennyi belefér, stb.

A verseny után mindenki elmondta, milyen élmény volt ez neki, és most hogyan érzi magát.

Aztán táncoltunk, magyar népzenére. Körbe álltunk, és mindenki mutatott egy lépést, amit a többieknek is le kellett táncolniuk. Persze a kört a főtáncos, Boros András vezette. A végén ismét összekapaszkodtunk, váll váll mellett, férfiasan, és mindenki mesélte, most milyen volt, és hogyan érzi magát.

Aztán a közös vacsora következett, és közben szabad, oldott beszélgetés.

Azt hiszem, ezután jött, hogy akik kint jártak Németországban egy nagyobb szabású, nemzetközi férfitalálkozón, azok beszámoltak az ottani tapasztalatokról. Érdekességként említették, hogy vannak olyan férfiközösségek, ahová az asszonyok is elmehetnek. Nem bizonyos, nyílt napokon, hanem akármikor.

Vajon mennyíre nyílik meg az ilyen közösség egymás előtt, pl. a nőkről? Vagy akár önmagukról? Mennyire tiszták és erősek az egymás felé történő visszajelzések? A virtus?

Tapasztalatból írom, ha férfiak közt nő van, akár csak egy is (vagy nők közt férfi), akkor a közösség belső dinamikája megváltozik, hacsak nem férfiasítják (illetve nőiesítik) az ellenkező neműt. Udvarlási, kedvezési akciók indulnak el, tartalmak nem mondódnak ki, vagy másképpen mondódnak ki, mint amikor csak egyneműek vannak jelen. Persze adódnak helyzetek, amikor kifejezetten jó, ha nő (férfi) is van a közösségben, de alapból jobb az ilyen összejövetelen az egyneműség.

A beszámolóból nem sokra emlékszem, csak, hogy határon túli magyarok is elmentek rá, több közösségből is.

No, ezután három belső szimbólum került elő, melyek lelki állapotokat, élethelyzeteket szimbolizáltak. Sorban mindenki választott egyet, majd elmondta, hogy miért éppen azt, mi történt vele a legutóbbi találkozó óta, vagy általában merre tart az élete, ami összefügg a választott tárggyal. Ha jól emlékszem a szimbólunok jelentése: jó, sugárzó szakasz; mélypont, gödör; változó állapot.

Ezután közös nótázás volt zárásig. Katona dalok, népdalok, sokféle közösen énekelve. Jó volt.

Most némi személyes benyomás: másnap azzal a szubjektív érzéssel küzdöttem, hogy le kellene taszítanom a kalauznőt a vonatról, csak, mert nő (!) Pedig semmi nőellenes nem hangzott el a találkozón. Mégis. A késztetés végül is pár óra alatt elmúlt.

Ma is kettős érzéssel vagyok a Sátor felé, a tisztelet és öröm, mert nagyszerű dolgot alkottak ezek a férfiak: ami működik, alapvetően más, mint a mi fogyasztói kultúránk, férfias, és igaz.

Másrészt van benne valami ősi, sötét és pogány. Ami nekem túl vad, civilizálatlan, veszélyes. És ez bennem is megvan, elő tudta hívni belőlem (a késztetés a vonaton, a misére hangolódás képtelensége).

Valószínű még túl sok bennem a romboló erő, és ezzel találkoztam a Sátor révén önmagamban. Egyébként az archaikus férfi, a hagyomány férfija, ölő, romboló, katona is. Nem csak oltalmazó, építő, családot éltető. Jó erre odafigyelni, nehogy a férfiakban lévő teremtő, alkotó erő destruktívan nyilatkozzon meg!

Lehet, hogy még nekem is sokat kell érlelődnöm a “beavatásra”.