Már volt szó a fiúk neveléséről – Dobson könyvének ismertetése során. (A Lányok nevelése c. könyvéről is szívesen olvasnék ismertetőt.)
Én most a lányok neveléséről gondolkodtam el. De nem arról a fajta nevelésről, hogy hogyan legyen jókislány a gyermekből, hanem hogy hogyan legyen férfigyűlölő, áldozat, ál-áldozat, radikális feminista.
Suzan Forward – amerikai pszichológus – írt egy könyvet a „mérgező szülőkről”. Ő írja, hogy munkája során jött rá, hogy milyen sokan szenvednek szüleik által beléjük programozott attitűdöktől, életszemlélettől (szkriptektől). Eric Berne is írt már a szülői programozásról, a szkriptekről.
Többször esett szó arról is, hogy többnyire nők nevelik a gyerekeket. Legalábbis a „feminista-forradalom” óta. Otthon az anyák, a bölcsődében és az óvodában 100%-ban gondozónők és óvónők, az általános iskolában 80%-ban tanító- és tanárnők, a középiskolában legalább 60%-ban tanárnők.
Beszélgettünk már arról is, hogy akkor hogy is van ez a társadalmi nem, meg szocializálódás, meg hasonló feminista szólam. A fiúkat is nők nevelik, szocializálják, s a lányokat is.
Ha ebben a nevelésben keressük a hibákat, ha ennek a csaknem tisztán női nevelésnek az eredményeit – melyek meglehetősen negatívak – hozzuk fel, feminista oldalról a nők patriarchális szocializációját hozzák fel mentségként. (Ez megintcsak hatalmas ellentmondás, mint annyi más, amelyről férfihangok már szóltak.)
Nem csodálható, hogy felnövekvő nemzedékek azt tanulták az öntudatra ébredő nőktől, hogy a férfiak csak agresszívak, alkoholisták. Hogy a férfiak nem törődnek a családdal, nem kedvesek a nőkkel. Hogy a férfiak szerint a nők csak arra jók, hogy főzzenek nekik, mossanak rájuk, hogy ellássák őket alkohollal, s hogy az ágyban teljesítsék a férfiak igényeit. És persze azt, hogy mindez nem jó az oktatott leányoknak.
Így persze, hogy a fél világ ellenség lesz. Vagyis több mint a fél világ, mert azért – mint tudjuk – szép számmal vannak olyan nők, akik nem így gondolják.
Ha az anya nap-mint-nap azt sulykolja a lányába, hogy milyen szerencsétlen és milyen rossz élete van, mert a lány apja milyen szemét, stb., a lánya is így fog érezni a férfiak iránt, félni fog tőlük, be fogja teljesíteni anyja jóslatait, nem fogja látni a férfiakban az értékes embert, nem fog olyan férfit találni, akivel boldog lehetne.
Ezek az anyák valószínűleg már terhességük során is sokszor azt érzik, hogy ők csak cselédek, hogy megfosztják őket a karriertől, hogy nincs önrendelkezési joguk, és hasonlók. Tehát már magzati korban programozzák, mérgezik a gyermeket.
Később az életszemléletükkel mérgeznek.
Persze nem azt mondom, hogy minden szép és jó, s hogy nincsenek agresszív, hatalmaskodó, bunkó férfiak. (Ha jól tudom, ez már kiderül az összeköltözés előtt is, de nem akarok megint a nők ítélőképessége ellen beszélni.)
Ettől függetlenül saját problémáikkal nem feltétlenül kellene a gyerekeiket terhelni. Úgysem tudják nekik átadni a saját terhüket, de azért megpróbálják. Furcsállom, hogy ezek a nők a saját lányaikkal cipeltetik tovább a saját puttonyukat.
Ilyenkor is nagymamám példáját szoktam felhozni. Nem akart férjhez menni, de mivel abban a korban és abban a társadalmi helyzetben a családja nem engedhette meg magának azt a szégyent, hogy egyetlen leányuk pártában marad, hát 30 éves korában hozzáadták az első jöttment hozományvadászhoz. Nagyapám nem volt jófiú. Eljátszotta, elitta az apai örökségét, a rendes, szorgalmas testvérei hamar megunták, hogy örökké „kölcsön” kér a fekete bárány. Elzavarták otthonról. Nagypapi nem változtatott sokat életmódján az asszony mellett sem. Hiába volt a hozomány, sokáig nem tartott ki. A játék ritkult, az ivás nem. A hozomány rég elfogyott, született három gyerek. A papa beteg is lett, gyógyszerek kellettek neki. Akkoriban a polgári iskolákban tandíjat kellett fizetni. Nagymamám ágyterítőket, függönyöket horgolt, azzal fizetett. Apámnak is korán munkát kellett keresnie, mert ott volt még a két kistesó. Nagyanyám mindettől eltekintve derűs asszony volt. A lányát sem próbálta meggyőzni, hogy milyen rosszak a férfiak. Pedig minden oka meg lett volna rá. És a fiaiból sem lett agresszív macsó. Merthogy nemcsak a férje nem volt egy álompasi, de ugye a családja is tudhatta, kihez adják hozzá. Nem is marasztalták a fiatal párt. Mehettek Budapestre, a nagy ismeretlenbe, jó messzire az ifjú férj és az ifiasszony családjától is.
Nem is tudom, hogyan, mivel lehetne megállítani ezt a mérgezési folyamatot. Tulajdonképpen igazuk van a feministáknak abban, hogy hasznos lenne, ha a férfiak nagyobb szerepet vállalnának a gyerekek nevelésében.
Nekem az otthonlét szent. Abban a két hétben a gyerekeimmel töltöm az időm 90%-át. Ragaszkodik is mind a kettő. Az öcsém is ilyen, és az ismeretségemben lévő férfiak nagy része. Fontos a gyerekekkel a kapcsolatuk, és tesznek is érte. Pedig nem egyszerű a helyzetük, mert feminizmus és emancipáció ide vagy oda, a pénz előteremtése elsősorban mégis az ő dolguk. És a másodállást már nehéz a családdal összeegyeztetni. De azért úgy tudom, meg tudják oldani. Nekem kicsit más a helyzetem, nálunk most nem én keresem a többet, de pár éve én keltem fel kora hajnalban, hogy a másodállásomban dolgozzam.
Viszont szeretnék olyan lenni, mint a nagymamád. Már írtam itt épp eleget, hogy a házasságom nehéz. De nem szeretném átadni a fiaimnak, hogy az anyjuk milyen szemét, és azt pláne nem, hogy a nők mind szemetek, és hatalomvágyók. Sok csodálatos nőt ismerek, ez segít optimistának maradni.
Na igen, a szülői befolyás alól iszonyatosan nehéz kiszabadulni. A legtöbb rossz viselkedésminta ugyanis vagy kitermeli a saját ellentétét, ami ugyanolyan rossz, vagy “lekopírozza” magát. Rengeteg fiatal van aki azt gondolja, hogy ő majd más lesz mint a szülei, de aztán ugyanúgy viselkedik, anélkül, hogy észrevenné. Tipikus példa erre a szigorú szülők, akik nem hagynak magánéletet a gyereknek. Így a gyerek azzal a vággyal nő fel, hogy lehessen egy saját élete amiben az van amit ő akar. És amikor szülő lesz akkor a saját gyerekeivel szemben is megmarad az attitűd, vagyis az ő otthonában az van amit ő akar, és ugyanúgy elfojtja a gyereket mint annakidején őt a saját szülei.
A piával és cigivel is így van: sok gyerek fogadkozik, hogy ő soha nem követi a szüleit ezen az úton, aztán valahogy mégis. Szerintem az ilyen nagyívű (és sokszor dühös) fogadkozások helyett sokkal jobb a csendes elhatározás, ami mellett még mindig szükség van arra, hogy az ember megtanuljon figyelni önmagára. Ez az önmagára odafigyelés sajnos hiányzik az emberek 90%-ából, ezért észre sem veszik hogy mikor esnek bele különböző csapdákba. Inkább racionalizálják, hogy amit ők csinálnak, az “más”, az nem ugyanolyan rossz mint a szüleik hülyesége. Ez persze egészen abszurd is lehet, például a gyerek szentül hihet abban, hogy ő nem úgy, nem azért cigizik, mint a szülei, és ezért az ő dohányzása más, “indokoltabb”. Sajnos ez a fajta racionalizáció nem hiányzik az emberek 90%-ából :\
És persze igen, a feminizmus is bejön a képbe, ugyanis tényleg nők nevelik az emberiséget. Ahogy kinéz a társadalom, azt nagyobbrészt maguknak köszönhetik :) Persze a feminista megoldás – mint mindig – még több ugyanabból. Még több női nevelés, még több női befolyás, még több női hatalom. Kicsit paradox, hogy hogyan is akarnák ezt megvalósítani, mert hiszen amíg az anyák otthon voltak, a gyermeknevelési tekintélyük megkérdőjelezhetetlen volt. De most, hogy a feministák benyomták őket a munkahelyekre (és sokszor ők az elsődleges pénzkeresők), nehezebb a gyerekeiket “uralni”. Nade mit is beszélek, hiszen ez csak még több bölcsödét és óvodát jelent, ahol továbbra is 100% női felügyelet alatt nevelkedik az ifjúság. És persze ott van az egyedülálló anyaság csodás intézménye is.
Nem vitatom, hogy nagy szerepe van a nevelésnek a fejlődésben, de vagy csak bizonyos területeken, vagy mégsem akkora, mint amekkorának azt megítélik. Tudom, hogy egyedül maradhatok ezzel a véleményemmel, de leírom miért gondolom így:
1. Nem rég hallottam egy kolléganőtől, hogy az ő lánygyerekének nem kellettek a babák, a fiús játékokat szerette, és meg is kapta. Ennek ellenére nem lett villanyszerelő, autószerelő, vagy bármi egyéb férfias jellegű munkás, hanem sokkal inkább női munkának nevezhető irányba mozdult el, és még hetero is (már amennyire tudom).
2. A feministák gyakran hivatkoznak arra is, hogy a pornó is az erőszakra neveli a fiúkat, és mindent úgy akarnak csinálni, ahogy a filmben látták. Nos én láttam pár pornófilmet, de sosem akartam például a szexpartnerem arcára élvezni, pedig a pornó filmek túlnyomó többsége így végződik.
3. A mi gyerekkorunkban is voltak erőszakos rajzfilmekl/filmek (pl.: Tom és Jerry, de még a Magyar Népmesékben is látni komoly dolgokat), mégsem lettünk vadbarmok, akik minden útjukba kerülő dolgot lecsapnak.
Tehát tudom én, hogy a nevelés nagyon fontos a személyiség kialakulásában, de nem szabad ezt úgy kezelni, hogy az ember minden tulajdonságára ugyanakkora (nagy) hatással van a nevelés és a genetika.
A játék vagy a rajzfilm nem ugyanaz, mint a viselkedéssel adott minta. A gyerek a szülőtől lesi el, hogy a különböző helyzetekben hogyan szokott reagálni, és ezeket a kis mozaikokat gyúrja össze a saját viselkedésévé. Ez szinte a születése pillanatától kezdve zajlik, mire a tévé “csatlakozik a neveléshez” addigra a gyereknek már van egy rakás viszonylag szilárd viselkedési sémája. Olyasmikre gondolok, mint pl. hogy ha a másik nem akarja odaadni a játékot, akkor úgy reagál, ahogy a szülőt látta reagálni hasonló szituban. Pl. ha a szülő agresszív, akkor a gyerek is erőszakoskodni fog. Ha a szülő idegeskedős típus, a gyerek is hisztis lesz. Ha a szülő udvariasan viselkedik, akkor a gyerek is (remélhetőleg :) szépen fogja kérni a játékot.
Az erőszakos (rajz)filmek pl. azért nincsenek olyan nagy hatással a gyerekre, mert a szüleit sosem látta embert ölni, így arról azért felfogja, hogy a képernyőn csak fikció.
Mindemellett természetesen a genetikának is nagy a jelentősége, de annak elsősorban inkább a képességek, és nem a viselkedés terén.
Két dolgot nem említettem, mégpedig azért, mert számomra mindkettő magától értetődik.
Nyilván van az embernek saját személyisége. A legtöbbünknek ez már gyerekkorában is meglátszik, és bármiféle nevelés vagy szocializáció erre csak rárakódik.
Másrészt van az embereknek sorsa, ami formálja őket – még ha ez nem is túl divatos gondolat manapság :)
Ha valaki hisz abban, hogy van az emberi létnek “magasabb” célja és értelme, akkor ezek kikerülhetetlenek. Ha valaki csak az anyagban és a véletlenekben hisz, az vitatkozhat :)
Abszolút egyetértek a Sors hatását tekintve. Nem véletlen, hogy kivel és mikor találkozunk, milyen könyv, újságcikk kerül a kezünkbe, mit álmodunk, és mikor, stb. Ranschburg szerint a gyerekeknek van egy alapkaraktere, ami már nagyon korán, ha jól emlékszem pár napos korban megmutatkozik. A nevelés és a tapasztalatok erre rakódik rá. Én a nagyobbik fiamon látom, mennyire engem másol. Azt hiszem, nagy szüksége van rá, hogy mellette álljak.
Akkor szembetűnő a genetika jelentősége a viselkedésben is, amikor testvéreket, sőt ikerpárokat látunk nagyon különbözőnek, holott jó eséllyel szinte azonos nevelést kaptak.
OFF: Egyébként az anyagcseréről alkotott különböző véleményünknél is van ilyen szembetűnő jelenség. Nekem két kutyám van, kb. egyforma termetűek csak az egyik kétszer olyan vaskos, mint a másik, pedig együtt játszanak, együtt alszanak, ugyanazt és ugyanannyit kapnak enni. Igaz nem ugyanaz a fajtájuk, de ez mutatja, hogy mekkora jelentősége van itt is a genetikának.
ez a genetika dolog, azt hiszem, nálad nem ugyanazt jelenti, mint pl, deannél vagy nálam. valószínűleg te nem a tudományos genetikára gondolsz, hanem arra, amelyet a köznyelvben használnak az emberek és nem arra, amely értelemben a genetikusok, biológusok, orvosok használják.
mondok egy példát, hogy kb. mire gondolok: a köznyelvben a lumbágó egy betegség. orvosi szempontból viszont csupán a derékfájdalommal járó tünetek gyűjtőneve – még a pontos diagnózis előtt. ugyanazt a szót kicsit más jelölésére használjuk.
szerintem amire te gondolsz, az inkább a személyiség, vagy a karakter, amelyhez talán van köze a genetikának, de szerintem nemigen, vagy csak nagyon csekély mértékben.
ha a genetika annyit számítana, mint ahogyan gondolod, a testvérek esetében is meg kellene nyilvánulnia azonosságként, de főleg ikreknél – méginkább egypetéjű ikrek esetében – ennek az azonosságnak. pedig ugye sokszor teljesen külonböző személyiségek különböző életük van – még a sziámi ikreknek is.
Alapvetően arra a mérgezésre gondoltam, amikor a kislány mást sem hall, mint hogy a férfiak milyen rosszak. Persze, hogy ő is félni fog tőlük, nem fogja érteni őket, és anyja hatására nem is akar velük semmiféle kapcsolatot. Aztán amikor eljön a 13-14 éves kor, amikor a lányok – normális esetben – elkezdenek érdeklődni a másik nem iránt, nem tudnak mit kezdeni a hormonjaik diktálta érzésekkel. Vagy annyira elzárkóznak, hogy nem is érdeklődnek a másik nem iránt. Sőt, saját maguk iránt sem. És aztán amikor a fiúk közelednek, persze, hogy zaklatásnak, erőszaknak élik meg. Később sokszor saját maguk választanak erőszakos fiút – szinte mintegy ön- és anyaigazolásként.
Szerintem iskolában is sokszor hallanak ilyesmiket a tanítónőktől is.
Vegyük például a cukrosbácsit, vagy a mutogatós bácsit. Véletlenül sem azt tanítják meg a kislányoknak, hogy ha ilyennel találkoznak, azonnal szóljanak felnőttnek, mert azok a bácsik betegek. És nem monják el, hogy feltehetően miért teszik ezt ezek az emberek. Nem. Úgy hangzik el, hogy azoktól a bácsiktól félni kell. És akkor már nemcsak ezektől a bácsiktól félnek a kislányok, hanem mindegyiktől.
Ahol gyerekkoromban laktam, volt egy mutogatós bácsi. Egy nagy bérházban laktunk, körülötte némi kert. A kert egyik sarkában nagy homokozónk volt. A bácsi időnként odaállt és elővette fonnyadt kukiját. Aztán meglátta valamelyik felnőtt. És elmesélte, hogy ez a bácsi beteg, ne is foglalkozzunk vele. Alapvetően tényleg nem volt sem agresszív, és még csak nem is szólt hozzánk. Nem pedofil volt, mert a parkban is elővette. De mindig szólnunk kellett ha megláttuk, és akkor jött egy felnőtt és elküldte. Nem féltünk tőle. Sokkal jobban féltünk Sándor Györgytől – akkor nem tudtuk, hogy ki ő -, aki az utcán félhangosan előadta ugyanazt, amit a színpadon. :o) Torzonborz volt, mormogott, hadonászott… :o)
És a füttyös Gyuritól sem vette senki zaklatásnak, hogy minden nő seggére rácsap az összegöngyölt újságjával. Neki is volt diliflepnije.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincsenek erőszakos férfiak, s hogy nem kell megtanulnia a kislányoknak, hogy óvakodni kell ezektől az emberektől. Viszont nem mindegy, mit és hogyan tanul a gyerek.
Én vágom, hogy erről beszéltél, amit én írtam az kiegészítés volt :)
én is vágom, hogy kiegészítés volt. :o)
Tetszenek a gondolataid. Bizony a feministák megbélyegeznek minket, férfiakat, hogy milyenek vagyunk, és amikor igazuk van, akkor nem ásnak le a mélyére a problémának, hogy lelkileg zavart, beteg, frusztrált volt a férfi, amikor ezt vagy azt tette. Nem a segítségre szorulót látják benne, hanem a megtestesült gonoszt. Nincsen ez az egész a helyére rakva.
Bizony a feministák megbélyegeznek minket, férfiakat, hogy milyenek vagyunk, és amikor igazuk van, akkor nem ásnak le a mélyére a problémának, hogy lelkileg zavart, beteg, frusztrált volt a férfi, amikor ezt vagy azt tette. Nem a segítségre szorulót látják benne, hanem a megtestesült gonoszt. Nincsen ez az egész a helyére rakva.
Az ő viselkedésük (álláspontjuk) alapvetően a jóindulat hiányából fakad, az meg a normális nevelés hiányából, szal hőgyikének van igaza sztem. Ők képtelenek minket, férfiakat jóindulattal szemlélni, ezért minden alkalmat megragadnak, hogy egy egész nemet démonizáljanak minden elérhető eszközzel.(Kivételek persze náluk is vannak: azok a férfiak, akik nem mondanak ellent).
Ahogy a mellékelt “férfimagazin” mutatja, azt viszont elvárnák, hogy ezért cserébe őket szeressék, sőt csodálják a férfiak… Valaki felvilágosíthatná őket hogy ez pár stockholm- szindrómás szerencsétlentől eltekintve nem fog működni.
Amit adsz, azt kapod, és ez így van jól.
Érdekesnek találom, hogy a “feminista attitűd”, avagy a betegesen férfiellenes beállítottság kialakulásának okát keresgélve mennyire eltérő nézőpontokat említettetek fel. Míg hgyi a cikkben elsősorban a szülői és tanári nevelés elhibázottságát teszi felelőssé, addig Vasgerinc inkább az egyén genetikusan meghatározott pszichés karakterében találna okokra és a média (félre)nevelő szerepét is jelentéktelennek tekinti. Ugyanígy Dean is hajlik rá, hogy az audio-vizuális médiában látott példákat, mint fiktív térben zajló dolgokat, ne tekintse jelentős személyiség formáló erőnek…
Itt következem én, és persze arról fogok érvelni, hogy a médiának mennyire jelentős szerepe van ezeknek a káros viselkedési mintáknak a továbbításában. Pavlov óta tudjuk, hogy az ismétlésnek mekkora szerepe van a kondicionálásban, a viselkedésminták kialakításában, és gyakorlatilag a reklámpszichológia teljes arzenáljában sem akadt évtizedek óta ennél jobb eszköz. Ha a pszicho-patologikus “referencia család” és / vagy az elhibázott személyes élet talajára hullanak rendszeres megerősítésként a média által sűrűn elvetett magok, akkor máris szembesülhetünk a férfiellenes társadalom kialakulásával.
Hgyi, kiegészítő kommentedben jó érzékkel szót ejtettél a szexuális bűncselekmények témaköréről is; ami azért fontos, mivel ezeknek a rendszeres felemlegetése az egyik legfőbb eszköz a férfiak démonizálása, kriminalizálása tekintetében. Ahogyan te is leírtad, abberált emberek és szexuális bűncselekmények mindig is voltak, viszont ha kifejezetten kutat a sajtó ezek után az esetek után és aztán mint “jól eladható médiaterméket” rendszeresen, dömpingben tálalják az esti híradóban a vacsorához, akkor meglepően gyorsan lehet ezzel egy közgondolkodásbeli változást előidézni. Természetesen ebben az esetben is az USA média gyakorlatából hazánkba importált jelenségről van szó. A sajtó nagyítóján keresztül szemlélve rendszeres, súlyosan fenyegető problémának tűnnek ezek a szexuális bűncselekmények. És ahogyan a kiegészítő kommentedben leírtad, a pedagógusok rossz interpretációja pedig befejezi ezt a káros folyamatot. Azoktól a békeidőktől máris nagyon eltért a társadalom, amikor az általad leírt módon a szexuális aberrációkat mint egyedi, eseti pszichés problémát kezelték, és a közismert mutogatós bácsit elküldték a közterekről, (végül gyógykezeltették). Ma ez egészen másképp fest: gyakorlatilag teljesen ártatlan embereket is könnyen megvádolhatnak valamiféle aberrációval.
(Példaként egy sztori amit a lakótelepi lakásom ablakából, mint díszpáholyból szemlélhettem még a nyáron: 16-18 éves lányok csoportja (káromkodva) hangoskodik a szomszéd lépcsőház előtt, miközben felettük a második emeleti ablakban egy 60-70 év közötti úriember nézelődik. A lányok észrevéve a férfit összesúgnak, gúnyosan felröhögnek, majd az egyikük fennhangon felordít a férfinak: “Ne nézzél már te vén pedofil köcsög!” A másik rögtön továbbfűzi: “Majd mindjárt szólunk a feleségednek, hogy egy pedofil állat vagy, meg fel is jelentünk!” – Nem szívesen lettem volna szegény öregúr bőrében. Vajon bölcsen tette, hogy behúzódott az ablakból és valószínűleg a becsületsértés miatti feljelentés lehetőséget meg sem fontolta? A lányok édesapjának sem lehetne nyugodt lélekkel azt tanácsolni, hogy osszanak ki fejenként 3 istenes pofont a neveletlen lányaiknak, mert az ugye, valamiféle alávaló patriarchális “férfierőszak”. )
Mindezeknek a jelenségeknek a kialakulásáért egyértelműen, általánosságban a médiát kell felelőssé tenni; értve ezalatt a szenzáció hajhász híradásokat a nemi bűncselekményekről, a “férfierőszak” elleni feminista plakátokat, cikkeket és egyéb kampányanyagokat. Ha szükséges beszélnünk a mérgező nőkről (szülőkről), akkor feltétlen szót kell ejtenünk a “mérgező médiáról” is. Talán erről írom majd a közeljövőben az egyik cikkemet. Szerencsére nem leszek ezzel a gondolatommal magamra hagyva; mivel örömmel fedeztem fel, hogy akadnak rajtam kívül mások, akik ugyanígy látják ezt a problémát. Példaként itt a következő video anyag, amit a napokban találtam a youtube-on. Igyekszik szemléltetni, hogy már magát a “férfi” szót is csak leginkább negatív tartalmakhoz kapcsolva használja a média, még pozitív tartalmak esetén inkább általános alanyokkal pótolja. Bár tűrhetően olvasok angolul, sajnos az élőbeszéd megértésével gondjaim vannak. Szeretnélek arra kérni titeket (ha valaki a beszélt angol megértésében is jó. Talán Dean?), hogy segítsetek a video szövegének pontos angol vagy magyar leíratát elkészíteni, amit követően én a video magyar feliratozását örömmel elkészíteném és a youtubra visszatölteném.
Kattints a képre a lejátszáshoz!
“Dean is hajlik rá, hogy az audio-vizuális médiában látott példákat, mint fiktív térben zajló dolgokat, ne tekintse jelentős személyiség formáló erőnek”
Na ez így nem teljesen fedi a valóságot, csak arról beszéltem, hogy a szülői példa sokkal mélyebben ül :) A tévés agymosás sajnos igen hatékony, de a viselkedésnek egy “fentebbi” rétegét befolyásolja, mint a szülői minták. Épp ezért a média hatását “gyógyítani” is könnyebb, mint levetkőzni az alapvető viselkedési sémáinkat.
Amiket írsz azokkal egyetértek.
Érdekes, hogy megtaláltad ezt a videót, nálam hosszú hónapok óta el van téve a kedvencek közé :) Alkalomadtán csinálok hozzá fordítást. (A srác többi videója is elég jó.)
Én teljesen egyetértek ebben.
Szándékosan csak a női nevelésről írtam. :o)
Amikor én voltam gyerek, még nem volt ennyi reklám, nem néztünk ilyen sokat tévét, nem volt bulvársajtó. És igen Én is utálom a szenzációhajhász megélhetési firkászokat és az amerikai szélsőséges szexualitást.
Időközben – titeket olvasva és friss, gyakorlati tapasztalatot szerezve – eszembe jutott, hogy az anyák és az iskola azzal is ront a helyzeten, hogy egyáltalán nem beszél a nőiességről, a nőiesedésről, a fiúkkal, férfiakkal való kapcsolatokról. Ugyanis így könnyen szerezhet egy kislány rémisztő tapasztalatokat és gyűlölheti meg a férfiakat – puszta tudatlanság miatt. Olyasmire gondolok, hogy senki sem beszélget el a 11-14 éves lányokkal olyasmiről, hogy hogyan öltözzenek, ha nem akarnak még szexelni, vagy bármilyen kapcsolatot kialakítani fiúkkal. De arról sem, hogy miért tartják a fiúkat hülyének. És arról sem, hogy miért nem tartják hülyének saját magukat, stb. Persze, vannak szexuális felvilágosító órák – nem koedukáltan -, amelyeken csak vihog mindenki. Ebben sem fejlődött semmit az oktatás már vagy 50 éve. De a tanárnők sem változtatnak ezen a rossz módszeren annak ellenére, hogy ők is ugyanezt élték át kiskamasz korukban.
Nagyon fontosnak tartanám, hogy ebben az életkorban fogalkozzanak önismerettel, mert itt még nem rögzültek olyan kőkeményen a (rossz) szokások, még lehet szemléletet változtatni az önismeret által. És kevésbé fájdalmas és küzdelmes, mint felnőttkorban.
De igaz, sokszor az így idomított férfiakra is! Itt van pl. Temply Tamás… Mekkora mangina! Most pl. azt bizonygatja, hogy mennyivel humánosabban irányítanák a világot… :/
Akkor a női önbizalomedző Marozsák Szabolcs, az mi?