Rosie the riveter, azaz Rozi a szegecselő az USA egyik jellegzetes kulturális szimbóluma. Rosie fiktív alakjának keletkezése a második világháború idejére tehető, mikor a fronton szolgálatot teljesítő illetve hősi halált halt férfiak helyét kényszerűen nőknek kellett átvenniük a háborús üzemekben. Elsősorban lőszerek és más háborús kellékek gyártását végezték olyan munkakörökben, amelyek közelébe korábban nőket sosem engedtek. Értsünk ez alatt olyan komolyabb fizikai megterhelést jelentő feladatokat is, mint például egy repülőgépgyárban a szárnyak szegecselése. Elmondható, hogy abban az időszakban nőket gyári munkásként általában sem sűrűn alkalmaztak. Egyébként szerintem okkal és kellő bölcsességgel.
Nyilván nem kevés kétség merülhetett fel, hogy a nők képesek lesznek e ezeknek a feladatoknak megfelelni. Ezért a Westinghouse Company gyárának háborús termelést összehangoló bizottsága propaganda anyagok kibocsátásával biztatta a nőket. “We Can Do It!” – “Meg tudjuk csinálni!” – Mondja a plakáton Rosie. A grafikát számtalan hasonló plakáttal egyetemben 1942-ben J. Howard Miller készítette, Geraldine Doyle gyári munkásnő fotóját használva fel gondolatébresztőként. A nőnek egyébként 40 éven keresztül fogalma sem volt róla, hogy modellként szolgált a rajzhoz.
Tulajdonképpen maga a plakát is ilyen hosszú időre merült feledésbe, míg az 1980-as évek elején újra felfedezték és az érdeklődés középpontjába került a története is. Ugyanígy a “Rozi a szegecselő” név is csak később kapcsolódott a plakáthoz. Egy szintén 1942-ben keletkezett lelkesítő dalban szerepelt először ez az angol nyelven jól alliteráló megnevezés. A dalszöveget az a Redd Evans szerezte, aki Frank Sinatra és más neves amerikai előadók számára írt dalokat:
All the day long,
Whether rain or shine
She’s part of the assembly line.
She’s making history,
Working for victory
Rosie the Riveter
Megpróbáltam egy műfordítással visszaadni a dalszöveg feelingjét:
Akár esik, akár verőfény ragyog,
Ő az, kinek nem számít semmi sem,
Naphosszat dolgozik a gépsoron.
Amit tesz, az maga a történelem.
A győzelem záloga ez a nő,
Ő Rozi, a dolgos szegecselő.
Mint látható, mindenféle magasztos áldozat, honvédő küzdelem és kalandos visszaemlékezés van ebben a történetben, ami kiválóan alkalmassá teszi arra, hogy demagóg eszközéül kisajátítsa a feminizmus. Nem is történt ez másképp. Bár a háborús idők elmúltával a Rosie-féle asszonyok már régen hazamentek a gyárakból vagy munkásnőként a szegecselésnél lényegesen kíméletesebb munkákat végeznek csak, – a testet és lelket őrlő kemény fizikai munka továbbra is a férfiaknak jut osztályrészül – mégis Rozit a babos kendőjénél fogva előrángatták a történelem homályából és alakját felhasználták olyan célokra, amelyekre eredetileg sohasem szánták. Évtizedekkel a történet után a feministák arról emlékeznek meg, hogy a háborús idők munkásnőinek bére nem minden esetben volt azonos a hasonló munkakörben dolgozó férfiakéval. Megjegyzem, figyelembe véve ezeknek az asszonyoknak a gyári munkával kapcsolatos tapasztalatlanságát és a férfiakénál nyilvánvalóan alacsonyabb fizikai munkabíró képességét, talán ez nem lehetett minden ok nélküli.
Feminista körökben napjainkban is tartja magát a mítosz, hogy a nőket teljesen azonos munkakörben általában alacsonyabb bérrel foglalkoztatják, mint a férfiakat. Ismerjük el, ördögien ügyes propaganda ehhez az érveléshez olyan erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen ikonokat előtérbe állítani, mint az áldozatosan dolgozó háborús munkásnők. Még így, egy óceánnyi távolságból is szinte mindenki ismeri a jó amerikai népszokást, aminek jegyében főként a nők és a homoszexuálisok rendszeresen mondvacsinált munkajogi pereket akasztanak munkáltatóik nyakába az esélyegyenlőséghez való jogaik megsértése címén. Ilyen körülmények között alig elképzelhető, hogy bármiféle lehetősége lenne a meg nem indokolható, jogsértő bérezésnek.
Rosie mindemellett szemléltető eszközéül szolgál a nők társadalmi, munkaerő piaci potenciáljának, és általában a cselekvőképes feminista nő erejének. Rosie egyszerűen divatba jött, része az amerikai popkultúrának. Az angol nyelvű Wikipédia Rosie the riveter szócikke például fontosnak tartja még azt is megemlíteni, hogy Beyonce, Christina Aguilera és mások mely videoklipekben pózolnak Rozi-pózban. És ha kicsit szétnézünk az interneten, akkor találhatunk Rozis pólót, Rozis bögrét, Rozis táskát, sőt még a feminista bálvány képével díszített uzsonnás dobozt is. Sajnos engem még az sem tudott túlzottan tűzbe hozni, hogy mindennek a netovábbjaként Rozi-dresszből erotikusan kivetkőző fotómodellekre is bukkantam… Valahogy zavart az a beszédes babos kendő. Nézze el mindenki nekem, hogy hálát adok az égnek, hogy hazánkban nem igazán ismert Rosie alakja, és ez korántsem azért okoz nekem örömet, mert okot adott ennek a cikknek a megírására…
A plakát eredetével kapcsolatban általában meg szoktak feledkezni Rozi és a plakát történetének valódi csattanójáról, így engem is csak utóbb világosított fel Deansdale blogja: “a lány összesen egy hetet dolgozott a gyárban, aztán lelépett. Így tulajdonképpen tényleg egész jó jelképe a feminizmusnak; ő maga is egy átverés, mint a feminizmus.” – És mint a feminizmus által oly gyakran hangoztatott bérkülönbségekről szóló mítosz.
Nem is gondoltam, hogy az USA-ból is annyi férfi háborúzott, hogy nőknek kellett a gyárakban dolgozni. Egyébként valóban undorító, hogy egy ilyen alakot használ fel a feminizmus.
Meglepődve tapasztalom, hogy a történet “csattanóját” nem is írtad le :D De így legalább van lehetőségem linkelni a saját cikkemet a témában :)
http://deansdale.freeblog.hu/archives/2011/03/20/Feminista_ikonok_es_sztorik/
Köszi Dean, eléggé leleplező. Nem semmi.
Nem ismertem. :) Leginkább a Wikipédia volt a forrásom, szerintem ott megfeledkeztek erről a poénról. :)
Na igen, ilyen ez a patriarchátus, annyira hülye hogy mindig az ellenfélre nézve terhelő bizonytékokról feledkezik meg :D
Jó kis fodítás! Most akkor jöhet a teljes versé! ;o)))
:D Köszi! Szerintem ebből 6 sor bőven elég volt. Nem akarom aprópénzre váltani az elsöprő tehetségemet! :D
Amúgy a bérrel kapcsolatban; nem tudom máshol mi ment de például Howard Hughes, aki azért dolgoztatott pár embert a háború alatt, nem teljesítményre hanem munkaidőre fizetett, mindenkinek egyenlően. A mocskos férfiállatja.
Sajnos én sem tudom részletekbe menő pontossággal, hogy milyen bérezési elveket követtek azokban a ma már történelminek nevezhető időkben… Egyébként az óradíjas bérezés tényleg maga a megtestesült humanizmus, a vitára sokkal kevesebb lehetőséget hagyó darabbérrel és teljesítménybérrel szemben… Ohh.. De micsoda hülyeségeket beszélek… mert feminista nézőpontból a teljesítmény alapú bérezés is egy alávaló dolog, hiszen nincs tekintettel a nők versenyhátrányára.
Várj, most ezt nem értem. Azt hittem Girl power van, meg tűsarkúban megcsinálnak utánunk mindent. Akkor mégis egy erős férfiváll kell nekik? A végén kiderül, hogy a két nemnek szüksége van egymásra, és egymás nélkül nem megy. Micsoda felismerés lenne ez as feministáknak! Persze, ezt le is tagadnák. :) Bár szerintem tudják.
Amúgy a nők fizikális hátránya a sok-sok évi patriarkális elnyomás által bekövetkezett evolúciós változásoknak köszönhető? Új feminista dogmát írtam. :) Bár az a gond ezzel a logikával, hogy pont a férfiak dolgoztak… Hol itt az elnyomás?
Egyébként az órabér a leghülyébb dolog a világon, ha az ember logikusan gondolkodik. A teljesítménybér sokkal értelmesebb, csak persze néhány helyen elég nehéz lenne pontos “mérőszámokat” felállítani, hogy mivel is mérjék a teljesítményt. Más helyeken meg kilógna a lóláb, hogy a drága munkaerő nem csinál semmit :)
http://divany.hu/stilfuresz/2015/04/29/az_ikon_meghalt_a_feminizmus_el_az_egyenloseg_menoseg/
[…] beküldték őket az irodákba. A nyugati társadalomban sem volt hosszú életű eszménykép Rozi a szegecselő, legalábbis az azonos bérért végzett azonos munka tekintetében. Hamar kiderül, hogy […]