Az alapvető probléma a kényszer-egyenlőséggel

Papíron jól hangzik, hogy bizonyos pozíciókban vagy szakmákban üdvös lenne, ha a férfiak és a nők egyenlő arányban képviseltetnék magukat. Papíron akár az is jól hangozhat, hogy kvótákkal biztosítsuk, hogy ez az egyenlő arány a valóságban is létrejöjjön. Van azonban egy alapvető probléma: mi van, ha az emberek nem akarnak egyenlő arányban részt venni?

A helyzetet jól mutatja az USA-ban létező egyik “egyenjogúsági” törvény, a Title IX. Ennek a szerepe – elméletileg – a felsőoktatás egyenjogúsítása lenne, de valami teljesen mást sikerült vele elérni. A törvény szövege [illetve annak egyik vonatkozó része] úgy értelmezhető, hogy csak azon felsőoktatási intézmények kaphatnak állami támogatást, amikben a férfi és női hallgatók arányának megfelelő a sportcsapatokban is a részvételi arány. Ez azért jó, mert fellendíti a női sportot – mondták a feministák. Ehhez képest az történt, hogy mivel a sportok iránt jóval kevesebb nő érdeklődik, mint férfi, ezért a férficsapatok létszámát kellett a női csapatokéhoz csökkenteni. Ezáltal rengeteg sportolni vágyó férfitól vették el a lehetőséget – olyannyira, hogy híres és sikeres egyetemi sprotklubokat zártak be véglegesen. Olyan klubokat, amik korábban olimpiai bajnokokat termeltek ki, világhírű sportembereket. Csak hogy érzékeljük a helyzetet: 1987 és 2002 között csak a 8 legjobban megkurtított sportágban összesen 1216 (ezerkettőszáztizenhat) egyetemi férficsapatot szüntettek meg.

Persze nincs is abban semmi furcsa, hogy nehezen tudják követni az előírásokat, hiszen mint tudjuk, a felsőokatatás erősen feminizálódott az utóbbi évtizedekben szerte az angloszférában. Ha számbavesszük, hogy a felsőoktatásban tanulók közel kétharamada nő, akkor ugye a törvény betűje szerint a sportolók kétharmada is nő kell, hogy legyen – ami abszurd elképzelés.

Az amcsi egyetemek eleinte próbáltak kreatívan reagálni. Növelni akarták a női spotolók számát, hogy ne kelljen a férfiakét csökkenteni. De a nemek közötti különbség a sport iránti érdeklődésben olyan nagy volt, hogy extrém megoldásokkal sem lehetett a kettőt kiegyenlíteni. Így például ösztöndíjakat ajánlottak a női sportolóknak, ami azt eredményezte, hogy a valóban kimagasló teljesítményt nyújtó férfi sportolók ugyanannyi ösztöndíjat kaptak, mint a semmiféle eredményt el nem érő nők. De még ez sem vonzott elég sportolónőt, tehát a női ösztöndíjakat elkezdték emelgetni, míg ki nem alakult az a helyzet, hogy egy női kajakos tízszer annyi ösztöndíjat kapott pusztán az edzésre járásért, mint egy országos bajnok férfi – de még így sem jelentkezett annyi nő, hogy ne kelljen a férfiakat kiebrudalni! Ezt a helyzetet aztán tarthatatlannak vélték, és a 2000-es évek közepétől az ösztöndíjakat is “egyenlővé” tették. Ez persze visszalökte az intézményeket a starthoz, vagyis kezdhették elölről a kármentést. Nem csoda, hogy végül a legtöbb helyen a legegyszerűbb módszerhez folyamodtak, és beszüntettek mindent ami nem vonzotta eléggé a nőket. Inkább a sportolókat veszítsék el, mint az állami támogatásukat!

A helyzet iróniája, hogy a feministák tovább erőltetik ugyanezt a módszert – hiszen az ő szemszögükből jól bevált. Azt szeretnék, hogy ne csak a sportklubokban, de az egyetemi szakokon is bevezessék ugyanezt a rendszert. Vagyis matek, fizika, és minden egyéb olyan szakon, ami általában jobban érdekli a férfiakat. Ez a feminista egyenlőség: addig rugdossuk ki a férfiakat, míg a számuk le nem csökken a női érdeklődés szintjére. Így olyan abszurd esetek állhatnak elő, hogy az igazán “elit” tudományos szakokat be kellene szüntetni, hiszen például a világ egyik legmagasabban jegyzett matematikai kurzusára jelentkezők között a nők aránya még soha nem érte el az egyharmadot, de vannak évek, amikor egyetlen nő sem jelentkezik.

Ugyanakkor viszont ha már egyes feministák is megkérdőjelezik a helyzetet, akkor tudni lehet, hogy nagy a baj. Az, hogy Christina Hoff Sommers több cikket is írt a témában, nem meglepő, hiszen ő “nem olyan” feminista, mint a többiek (ki is tagadták). De hogy a Jezebel is kritikus hangvételű cikket ír, az már tényleg jelent valamit.

A gond, ami ennek a kvótásdinak a hátterében meghúzódik, hogy ha nem egyenlő a jelentkezők aránya, akkor a kötelezően “egyenlősített” végkimenetel felborítja a mérleget a jelentkezői oldalon. Ha két állatorvosi pozícióra van összesen 10 női jelentkező és egy férfi, akkor (ha van kvóta) a férfit automatikusan fel kell venni – a tíz női jelentkező viszont eggyel kevesebb helyért versenyezhet. És ez akkor is igaz, ha a férfi jelentkező történetesen gyengébb képességű, mint a legjobb kieső női jelentkező. Ugyanez igaz a sportokra is (ahogy fentebb bemutattam): ha ugyanannyi férfi és női sportolót akarunk látni, akkor a nőket plusz motivációval kell jutalmazni, a férfiakat viszont bottal kell elkergetni. Ez lenne az a híres “egyenjogúság”? Miért büntetjük a férfiakat azért, mert a nőket nem érdekli a sport?

És ugyanez a helyzet a politikában is. Mint azt a bennfenntesek tökéletesen tudják, minden egyes képviselői helyre van legalább 10 férfi jelentkező és kb. 1 nő. Ha a végkimenetelt egyenlővé akarjuk tenni, akkor a nők kérdés nélkül kapják a mandátumot, míg a férfiakat ok nélkül kell kizárni, annak ellenére, hogy egyrészt a választók speciel őket szeretnék a parlamentben látni, másrészt semmivel sem gyengébb képességűek, mint azok a nők akik automatikusan jutnának be. Ez valahol törvényszerű is, hiszen ha 11 jelentkezőből egyet “találomra” kiválasztunk (nem érdemek vagy képességek alapján), akkor 81% a valószínűsége, hogy a maradék 10 között van két olyan, aki jobb lenne a posztra.

Nyilván a politikai rendszerünknek vannak gyenge pontjai (enyhén szólva), de ezeket nem további gyenge pontok beiktatásával lehet kijavítani. A kényszerített nemi egyenlőség semmilyen problémát nem oldana meg a parlamentben – ahogy az látszik is azokban az országokban, ahol megvalósították a kvótaprogramokat. Ezek a feminista beállítottságú országok most ugyanúgy haladnak a szakadék felé, mint bárki más. A bankválság, a gazdasági nehézségek pontosan ugyanannyira sújtották őket is, mint a kvótamentes nemzeteket. A feministák hatalomátvétele után nem jött el a kánaán. Csak annyi történt, hogy egy rakás férfit kizártak azokból a lehetőségekből, amikkel korábban élhettek volna; olyan pozíciókból, amikre esetleg alkalmasabbak lettek volna (netán jobban megdolgoztak érte), mint azok, aki végülis oda kerültek. A kvóta gyakorlatilag annyit jelent, hogy becsukjuk a lehetőségek ajtaját azok előtt, akik nem felelnek meg a polkorrekt diszkrimináció előírásainak. “Pozitív diszkrimináció” nem létezik, csak diszkrimináció polkorrekt köntösben.