A házasság múltja, jelene és jövője, 2. rész

A cikksorozat első része a házasság kialakulásának történetét tekintette át, amely elérhető ide kattintva.

Az összeomlás

Manapság a házasság intézménye válságban van, ezzel általában minden normális ember egyetért, csak azok nem, akik a lerombolásán fáradoznak. Egyre kevesebben kötnek házasságot, és egyre többen válnak, nameg ott vannak a kereteket feszegető törekvések, mint a melegházasság, stb. Itt és most nem szeretném ezeket külön tárgyalni, de nagyjából az a véleményem, hogy a melegek házassága már semmit nem fog ártani ennek az intézmények, mivel amúgyis az utolsókat rúgja. A legújabb neoliberális támadás inkább már a keselyűk gyülekezése.

Mert a házasságot nem a melegek teszik tönkre, de még csak nem is az, hogy megszüntették a régi feltételt, miszerint valamelyik félnél valamilyen “hibát” kellett megállapítani ahhoz, hogy válni lehessen. A problémák gyökere ennél mélyebb, és a megértéséhez ismerni kell a házasság, mint két fél közötti gazdasági szerződés alapjait.

Most a közgazdaság nyelvezetét fogom használni, hogy könnyen és gyorsan megérthetővé váljék a koncepció, de meglehet, ettől egy páran embertelennek fogják azt találni. Mindenesetre a házasság a legalapvetőbb formájában arról szól, hogy a férfi eladja a munkaerejét cserébe a kapcsolatban születő gyermekekért. Tehát a férfi vállalása az, hogy dolgozik a család megélhetéséért és felemelkedéséért, ami természetesen magában foglalja a nő megélhetésének biztosítását, aki – emlékszünk, a régi korokról van szó – egyedül valószínűleg nem tudná eltartani magát, és főleg nem az esetleges gyermekeit. Ezért cserébe a gyermekek az övéi lesznek, és ezt érthetjük szó szerint, vagyis válás esetén nem kérdés a gyermekelhelyezés, hiszen azok a férfi gyermekei, akiket “megvásárolt” a munkájával. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez volt a házasság eredeti koncepciója, és így működött hosszú évszázadokon keresztül. Még az 1800-as években is ez volt a törvény, adott helyeken utána lehet nézni.

Tükröződik ebben az elgondolásban az az alapvető tény, hogy egy nőnek tulajdonképpen soha nem volt, és nem is lesz szüksége házastársra, vagy a gyermekei apjának hosszas közreműködésére ahhoz, hogy szülhessen. A házasságon kívül született gyermekek régi neve a “fattyú”; ez nem valami újkeletű fogalom, és bár negatív képzettársítások kapcsolódnak hozzá, a nőknek sosem volt “tilos” ilyen illegitim gyermekeket szülni. A társadalom talán lenézte őket, ha megtették, mivel köztudomású volt, hogy apa nélkül sokkal nagyobb volt a gyermek esélye a nyomorra, éhezésre, bűnözővé válásra, korai halálra (ez manapság is így van) – de megtehették, ha akarták. Egy nő szülhetett gyermeket és meg is tarthatta magának minden további nélkül. Ellenben egy házasságnak pont az volt a lényege, azért köttetett, hogy az azon belül fogant gyermekek “tulajdonjoga” a férfihoz kerüljön. (Ezért is vette fel a nő a férje nevét, hogy így a gyermekek is a férfi nevére kerüljenek, és örökölhessék a családi vagyont.)

házasságon kívül született gyerek = a nőé

házasságon belül született gyerek = a férfié

Nem túl bonyolult ez az elv, és ha egyeseknek manapság már barbárnak is tűnik, nincs benne semmi igazságtalan.

Ez a rendszer egyúttal biztosította azt is, hogy ne legyen sok válás, mert bár a nők mehettek amikor csak akartak, senki nem tiltotta meg a “lelépést”, de a gyermekeket ott kellett hagyniuk. A férfi dolgozott a gyerekekre, és ez egyúttal azt is jelentette, hogy a válás után a gyerkőcöknek az apjukkal volt nagyobb esélyük a túlélésre. Nem voltak hülyék a régi emberek, sok dolgot a praktikum (és a túlélés) oldaláról közelítettek meg, amiről manapság a többségnek fogalma sincs, mert a modern civilizációs kényelem eltakarja a szemük elől a múlt rideg valóságát.

Ez a patriarchális rendszer (a mostani feminista illúziókkal szemben az még valóban az volt) működött is évezredeken át, és biztosította a közösség túlélését, a kultúra és civilizáció épülését.

A házasság szétesése akkor kezdődött, amikor az “előfeminista” mozgalmak elkezdték vitatni a házassági szerződés alapját. A kezdetek kezdetén még csak arról beszéltek, hogy a szoptatós kisdedeknek az anyjuk mellett a helyük, tehát válás esetén ott is kell, hogy maradjanak – de amint elérnek egy bizonyos életkort, vissza kell hogy kerüljenek az apjuk kezei alá. Erre hümmögött a többség, és mivel már akkoriban is igen kevesen voltak, akik ellen mertek állni a nők akaratának, végülis beleegyeztek. Ezzel elindult a lavina, a “bizonyos életkort” egyre emelték, aztán a gyerek már egyáltalán nem is került vissza az apjához, és végül eljutottunk a mai rendszerig, amikoris garantált az anyai gyermekelhelyezés, és sok esetben az apa egyáltalán nem is látja többet a gyermekét.

Ezenközben a válások száma folyamatosan emelkedett, ahogyan a nők rájöttek, hogy a legerősebb ütőkártyát kihúzták a férfiak kezéből. Minden, ami ezután jött, már csak cicomázása volt ennek az alapténynek.

De van azért még egy érdekes tényező, amiről mindenképpen muszáj szót ejteni, és ez a gyermektartás és a “nőtartás”. Utóbbi nálunk nem nagy divat, de nyugatabbra (a “felvilágosultabb” feminista társadalmakban) annál inkább. Az eredeti házasság, mint szerződés arról szólt, hogy a férfi eltartja a családot cserébe a gyerekekért. Arról szó nem esett, hogy ha a nő lelép, akkor utána bármilyen jogot formálhatna a férfi további munkájára. Eléggé abszurd is lenne, nem? Hát ez az abszurditás mára kőbe vésett törvénnyé változott. Nem elég, hogy a szerződés egyik felét – a férfiaknak kedvezőt, az ő jogaikat biztosítót – törölték, egyúttal a szerződés másik felét – a nőknek kedvezőt – kiterjesztették, kibővítették. Ha ezt a gazdasági életben csinálnák, annak a neve: csalás. De a házassággal meg lehetett tenni, mert a feministák eleget lobbiztak, és elég sokáig hintették a port ahhoz, hogy elhomályosítsák a tömegek tisztánlátását.

Mert ugye a férfi elveszítette azt a jogát, hogy válás esetén megtartsa a gyerekeket – de ugyanakkor a kötelessége, hogy eltartsa a családot, nem szűnt meg, sőt, kiterjesztették a válás utánra is, ami agyrém. Nem elég, hogy a munkájáért cserébe nem kapja meg azt az ellenértéket, amire szerződött – ha a másik fél egyoldalúan felrúgja a szerződést, az állam tovább kényszeríti a férfit arra, hogy a munkája gyümölcsét átadja annak, aki kidobta őt a saját családjából. És mindezt természetesen “a gyermekek érdekében” – hiszen az állam, mint tudjuk, nagyon nagyra értékeli a gyerekeket, és még a szülőknél is jobban tudja, hogy mi az érdekük. Az persze mellékes, hogy a hagyomány, a józan ész és az összes statisztika azt mutatja, hogy a gyermek legelemibb érdeke a két biológiai szülője mellett felnőni, de ha az lehetetlen, akkor az apjával – ezt a fajta érdeket lesöpörtük az asztalról, és kicseréltük a feminista dogmákra.

Ezzel a házassági szerződés duplán csalássá változott, és így egyáltalán nem csoda, hogy a férfiak egyre kevésbé hajlandóak házasodni, vagy hogy a válások száma még mindig emelkedőben van. Ahogy a nőknek egyre jobb biznisz ez a “házassági csalás”, úgy lesz egyre nehezebb őket a család egybentartására rávenni. Miért is tennék, ha bármikor leléphetnek, és azzal övék a főnyeremény? Hátrányuk nem származhat a dologból, viszont előnyük bőven. Ellentétben a férfiakkal, akiknek pont fordított a helyzet: elveszítik a gyerekeket, a házat, és a fizetésük egy részét a következő tizen-valahány évre. Nem véletlen, hogy teljes mozgalmak beszélnek arról, ez már nem az eredeti házasság, ez a “házasság 2.0“, egy új verzió, amit a feminizmus kiforgatott önmagából és teljesen tönkretett.

Hogy a melegek is házasodni akarnak? Hadd tegyék. Ezen az otromba csaláson, amit manapság “házasság” címszó alatt elsütnek, ők már nem tudnak tovább rontani.

…

A cikksorozat  harmadik részéhez kattintson ide.