Toplak Zoltán

Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak I. rész

Ranschburg Jenő nem volt antifeminista. Többször is síkraszállt az egyenjogúságért, de a valódi egyenjogúságért. Emlékszem, mikor olvastam a “Szülők könyvét.” Védelmébe vette a lányokat, hogy csak mert csendesebbek, és nem olyan figyelemfelkeltő a viselkedésük az óvodában, mint a fiúké, attól még nagyon is aktívak, nem maradnak el tőlük. Nem értettem, mi szükség van ennek kiemelésére – van ma Magyarországon, aki kétségbe vonná, hogy a lányok ugyanannyit érnek, mint a fiúk?

Nos, „A meghitt erőszak” némileg férfipárti. Ugyanis ma Családon Belüli Erőszak (CSBE) esetén egy férfit sokkal negatívabban ítélnek meg, mint egy nőt. Az igazságszolgáltatás és a közvélemény feminista hatás alatt van, és a nők felé húz. Sok a kiegyensúlyozandó tévhit a köztudatban, s ez a mű erre tesz kísérletet.

A könyv négy fejezetből áll. Az első a család és erőszak viszonyáról számol be, a második a családon belüli erőszak „férfias” arcáról, majd némi elmélkedés jön az eddigiek kapcsán a harmadik fejezetben, végül az utolsóban a “nőies” CSBE – t tárgyalja a szerző. Egy összefoglaló utószó zárja a könyvet.

Az első fejezet elején leszögezi Ranschburg doktor úr, hogy a mű a férfiak és nők egymás elleni erőszakos cselekedeteivel foglalkozik, kevés kitérővel a gondozásra szorulók (magatehetetlen hozzátartozók, illetve gyerekek) elleni tettek felé. Fontos tárgya a vizsgálatnak, hogy férfiak-e valóban mindig az elkövetők, és a többiek az áldozatok, vagy más a helyzet?

Sajnos a média erősíti azt a képet (feminista hatásra), hogy a rosszak mindig a férfiak. A reklám, melyben a papást-mamást játszó gyerekek közül a fiú szinte kötelességszerűen ütni-verni-rúgni kezdi a kislányt, vagy a 60-as 70-es évek feministái, akik szerint a nőkre a legnagyobb veszélyt saját férjeik, szeretőik hozzák… Gyomorforgató iszony számomra. Nagyon érdekes és tanulságos a szerző azon kijelentése, hogy úgy véli, (és ennek komolyságát ki is hangsúlyozza) hogy ezek a feministák saját identitás és szexuális zavaraikat messze belekeverik a társadalom valós problémáiba.

A CSBE lehet:

1. fizikai erőszak – a nők kb. 20 % – a szenved el ilyent. A férfiakról nincsen adat, főleg azon tétel miatt, miszerint férfi nem lehet áldozat a családon belül. No meg melyik férfi vállalja fel, hogy őt veri az asszony?

2. pszichológiai erőszak – kötekedés, megalázás, fenyegetés, becsmérlés, stb.

3. szexuális erőszak – itt túlnyomórészt férfi az elkövető

4. elhanyagolás – lehet fizikai és emocionális, esetleg az iskolai feladatokkal kapcsolatos.

A szerző véleménye szerint a CSBE létrejöttében a feminista körökben oly sokszor hivatkozott patriarchális szemlélet sokkal kisebb szerepet játszik a hirdetettnél. A résztvevők pszichológiai karaktere, a nők helyzetének változása, és csak nagyon a sor végén, a patriarchális előítéletek a fő meghatározók. A szerző kijelenti: „A családon belüli erőszak kritériuma számomra a kényszer, a fizikai bántalmazás, valamint a szándékosan előidézett, rendszeresen ismétlődő, illetve tartós lelki gyötrelem.”

Ranschburg Jenő minden fizikai fájdalomokozást (pl. csípés, karmolás is) fizikai erőszaknak fogad el. Így már egyértelmű, hogy a nők legalább olyan agresszívak, mint a férfiak.

Fontos különbséget tesz a könyv a patriarchális és vertikális család közt. A patriarchális családban a felek elismerik és követik a férfit, míg a vertikális családban a félelem, a kényszer az úr, és a feje lehet nő is. A családját bántalmazó férfi magatartása elsősorban a saját beteg lelkéből meríti erejét, és csak nagyon másodsorban a patriarchális előítéletekből. Vagyis a nőverésekről nem a társadalom patriarchális szemlélete tehet.

A pszichológiai erőszakkal kevés tanulmány foglalkozik – nehezen tetten érhető. Fontos fajtája a fent említetteken kívül: érzelmi zsarolás, és a közvetett erőszak, amikor mások által erőszakos a felbujtó. Ez az agresszió jellemzőbb a nőkre, már csak biológiai programozottságuk miatt is. Rájuk nagyobb szükség van az utód gondozásban, ezért nem kockáztathatnak annyit, nem bocsátkozhatnak kemény fizikai konfliktusba. A sérülés veszélye nélküli csatornákon élik meg agresszív késztetéseiket.

A második fejezet a „férfias” erőszakról szól. Vitézkedőknek nevezi a szerző azokat a (nem csak férfi, és a férfiak többségére nem jellemző) családtagokat, akik fizikailag bántalmazzák a családjukat.

Hogyan is működik ez a bántalmazás? Ciklusokban. Az első ciklus a szunnyadó erők összpontosulása. A család már érzi, hogy baj lesz, az agresszor egyre ingerültebb, morog, mindennel elégedetlen. A család meglapul, alkalmazkodik a végtelenségig. Aztán az erők kitörnek. Rövid ideig tart, de komoly testi-lelki károkat okoz. Bármilyen ürügy elég, hogy a belső feszültséget magában tartani nem tudó fél robbanjon. Ezután a hízelgés következik, az utolsó szakasz. Az agresszor (legtöbbször a férfi) fél, hogy a párja elhagyja, ezért ígérget, esküdözik, szerelmet vall. De ígéreteit akármilyen komolyan is gondolja, nem tartja meg.

Az ilyen férfi birtoklási vágya, önértékelési zavara, belső bizonytalansága következtében rátelepszik az asszonyra, akinek teljesen meg kell felelnie az ő elvárásainak, és akinek semmiben sincsen döntési joga.

A vitézkedő paranoid, gyanakvó, birtokolni akaró, gyenge önkontrollal és stressztűrő képességgel. Egocentrikus, bűnbakképző (rendszerint a család a tárgya ennek) és függő. Ez utóbbi tény mutatja meg, hogy nem a patriarchális szemléletmód az oka a feleségbántalmazásnak, hanem a bántalmazó férfi beteg lelke. Egy igazi patriarcha nem cselleng heteken át az anyaotthon körül, hátha megpillantja a feleségét, de ezek a bántalmazó férfiak igen!

Egy fontos megjegyzés a szerzőtől: bár a bántalmazó rászolgál a büntetésre, de ugyanilyen fontos a pszichoterápiás beavatkozás is! Így nagyobb az esély a probléma gyökeres orvoslására.

Összetett kérdést boncolgat a szerző ezután. Egyrészt miért marad a bántalmazott nő a férfi mellett (gyerekkorban elsajátított minta alapján leginkább) másrészt a közvélemény hozzáállását a CSBE-hez. Ha férfi az agresszor, sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a médiában, mint ha nő az illető. Radikális feministák a női rabszolgaság intézményének állították és állítják be a családot – sajnos sikerrel. Ha nő az elkövető, majdnem mindig felmentik, és áldozatnak állítják be. (Kicsit abszurd, nem?) Érdekes volt 1978-ban, Suzanne Steinmetz, klinikai szakpszichológus esete, aki a férfi áldozatokról írt, és felhívta a figyelmet, hogy a férfiuralom a családban egy mítosz, és a nők éppen annyira lehetnek kezdeményezői a CSBE-nek, mint a férfiak. Fenyegető üzeneteket kapott, hogy bántalmazzák őt, ill. a gyermekét, ha ez a cikk napvilágot lát. Tették ezt azok, akik szerint a nők angyali szelíd áldozatok lehetnek csak. (Elnéző félmosoly. Szegény femik nem tehetnek róla, hogy ilyenek. Érzelmileg túlságosan bevonódtak.)

Fontos megemlíteni Richard Gelles és Murray Straus kutatását, melyet 1985-ben tettek közzé. Ebben mindkét nem (s nem csak a nők!) képviselőit megkérték, hogy nyilatkozzanak a CSBE – ről. A vizsgálat során a résztvevőket megkérték (6000 főt) hogy gondolják át az elmúlt évet, mikor haragudtak a párjukra. Konfliktuskezelő megoldásokat soroltak fel az érveléstől a durva fizikai erőszakig, és a résztvevőknek meg kellett jelölni, melyiket és hányszor alkalmazták. A vizsgálat szerint a férfiak még a súlyos bántalmazás esetén is inkább áldozatok, mint elkövetők! Érdekes más vizsgálat eredménye, mely leszbikus kapcsolatokat vizsgált. Ugyanannyira voltak erőszakosak, mint a hetero kapcsolatok. Csak férfi lehet az agresszor? (Elnéző félmosoly. Az emberi ostobaság hatalmas tud lenni.)

Más vizsgálat (Redesigned Crime Victimization Survey) kimutatta, hogy az elvált, magányos, soha férjhez nem ment asszonyokat gyakrabban bántják a partnereik, mint a házasokat. A házasság csapda és rabszolgaság, és fizikai erőszak a nőknek… (Elnéző félmosoly)

Egyébként Ranschburg doktor úr szerint érdekes, hogy a fenti kutatásokat bírálók közt mennyire dúl az elfogultság és indulat. Ugyancsak érdekes, hogy mennyire elképzelhetetlen, hogy nő provokál férfit CSBE esetén. A női agresszió mindig önvédelem, de ha a férfi visszaüt, akkor ő brutális macsó, a társadalom ellensége. Sőt egyetemista lányok 29%-a ismeri el, hogy bátran megütötte partnerét, mert biztos volt benne, hogy nem lesz válasz erre, csak passzivitás és tűrés.

Még több kutatást is hoz példaként a szerző, bár ezek látványos új tanulságokkal nem szolgálnak, viszont többször is említésre kerül, hogy sok adat utal arra, hogy a nők még súlyos erőszak esetén is gyakoribb elkövetők, mint a férfiak. Nagyon fontos, amit a szerző hangsúlyoz: nem az a fontos, ki válik gyakrabban áldozattá, hanem, hogy „A családon belüli erőszak nem maszkulin-alapú viselkedésmód,  és nem az ősi patriarchátus maradványaként szedi áldoazatait.”

Tovább a cikk második részére >>

1 vote, average: 5,00 out of 51 vote, average: 5,00 out of 51 vote, average: 5,00 out of 51 vote, average: 5,00 out of 51 vote, average: 5,00 out of 5 1 olvasó átlagosan 5,00 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: Toplak Zoltán

Toplak Zoltán
Lassan negyvenes, kétgyermekes apuka vagyok. Nagyon fontos nekem a férfimozgalmi tevékenység és a keresztény hit. Egy férfiközösség szervezője vagyok, igyekszünk megélni és kivinni a világba egészséges férfiszellemet. Személyes tapasztalatom az, hogy ez sok küzdelemmel és mély fájdalommal jár. De a végeredmény magáért beszél - megéri. ;-)

12
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
8 Egyéni hozzászólás
4 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
6 Hozzászólások szerzői
Suum cuiquethe hermitAlter EgoDeansdaleZoli Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
antagonisztikevics
Olvasó
antagonisztikevics

Na, hogy ezért is mit fogsz kapni a genetikusan determináltan szelíd, toleráns feministáktól…

Deansdale
Admin

“fizikai erőszak – a nők kb. 20 % – a szenved el ilyent”

Valami hasonlót emleget a NANE is, csak nem fejtik ki, hogy mi áll emögött. A valóságban úgy jön ki az adat, hogy ebbe beleértik a gyermekkori CSBE-t is, vagyis ha anyuci nyakon suhintotta a makrancos kishölgyet, az ugyanúgy része ennek a 20%-nak mint ha a férje markolta meg a felkarját. Az adat a nő egész életére vonatkozik, nem csak a párkapcsolatokra, és ez egy nagyon fontos kitétel, amit a NANE nemhogy “elfelejt közölni”, de egyenesen elhazudja.

További fontos adalék, hogy ebben az egyszeri agresszív események is benne vannak, vagyis az, ha például tinédzserkorában egy pasija megütötte, akit a csaj azonnal elhagyott. Relatíve sok ilyen eset van (a 20%-on belül!), de az sem ritka, amikor egy hosszabb kapcsolatban történik egyszeri “kihágás”, ami a körülmények összjátékának köszönhető és nem a férfi (képzelt vagy valós) agresszív természetének.

Ezek után lehet kalkulálni, hogy mennyi a hitelessége a NANE hülyeségeinek, miszerint a nők ötödét “rendszeresen veri” a partnere…

Deansdale
Admin

“miért marad a bántalmazott nő a férfi mellett (gyerekkorban elsajátított minta alapján leginkább)”

Ez egy marhára bonyolult kérdés, amire a válasz is marhára összetett. És nem nagyon polkorrekt.

A helyzet az, hogy a fizikai agressziót “túlértékelik”. Manapság mindenki felkapja a fejét, felhörren, ha arról van szó, hogy valaki megüt valakit. Ugyanakkor rengeteg olyan ember van, aki a magánéletében máshogyan éli meg az erőszakot, mint ahogyan a feministák és az egyéb “jogvédő”, neoliberális szervezetek feltételezik. Léteznek olyan nők és olyan férfiak, akik képesek napirendre térni kisebb indulatosságok felett, nem tekintik azt véresen borzalmas, azonnali válóoknak. Ez női szemszögből most furán is hangozhat, de a férfiak valószínűleg pontosan tudják miről beszélek. Rengeteg olyan férfi él a világban, aki “érzéketlen” volt a partnerével vagy mondjuk szimplán csak tahó, és ezért egy nagy büdös pofon lett a jutalma. Ilyenkor a férfiak többsége megszégyenülten magába száll, és megbánást tanúsít a viselkedése miatt – de eszébe sem jutna azonnal szakítani, vagy a rendőrségre szaladni. (Persze ez a fajta erőszak nincs a feministák térképén, hiszen azt a férfi “megérdemelte”… Pf.)

Miért marad sok nő olyan pasival aki agresszív? Mert nem “zavarja” őket az agresszió azon a szinten. Sőt, lehet hogy imponál nekik. Lehet, hogy az értékrendjükben, a párválasztásukban az agresszió nem a legfontosabb tényező, hanem csak valahanyadik a sorban, és úgy mérlegelnek, hogy nekik a kapcsolat még “így is” megéri.

Szentségtörés ilyesmiről beszélni, de elegánsan magyarázza a problémát amit a mimózalelkűek sehogy sem tudnak felfogni.

Nem is lennének feministák a feministák, ha nem akarnák a saját értékrendjüket más nőkre is ráerőltetni, kívülről, erőszakosan. “Mit képzelsz, hogy a te értékredendedben nem az agresszió van az első helyen? Azonnal meg kell változnod, el kell hagynod ezt a férfit, sőt, feljelenteni!” Képtelenek megérteni, hogy vannak nők akik máshogy gondolkodnak.

Ja, és egy fontos dolog amit eddig kifelejtettem, pedig kulcselem: agresszió és agresszió között hatalmas különbségek lehetnek. A modern pszicho-blabla szerint minden agresszió egyformán káros, de ez hülyeség. Ahogy az ember belülről, automatikusan tudja, hogy gigászi szakadék tátong a között, hogy eldurrant aggyal bucira pofozod az engedetlen gyereket, vagy pedig kimérten, és szabatos magyarázat kíséretében a fenekére csapsz, ugyanígy a felnőttek közötti erőszaknak is vannak radikálisan különböző formái. Érezheti a nő úgy (pontosan ugyanannyira, mint egy férfi), hogy jogosan lett megütve, és lehet hogy tényleg. Bármilyen hihetetlen is ez az elképzelés egyeseknek.

Alter Ego
Szerkesztő

Igen… Merésznek hat. Sokan úgy szeretnének az emberre tekinteni, mint valamiféle tisztán intellektuális lényre, aki alapállapotában teljesen agresszió mentes lehet. Tényleg azt hiszik sokan, hogy az agresszió minden megnyilvánulása beteges dolog. Ezzel szemben az  ember őrzi az állatvilágból hozott ösztönrendszerét. Csak egy kicsit kell odafigyelni, hogy mit és miért teszünk a hétköznapokban, miért is támadnak érthetetlen indulatok és késztetések bennünk, és máris szembesülhetünk az emberben lakozó ösztönlénnyel. Márpedig az állatvilágnak része az agresszió. Sőt az agresszió azonos a túlélés képességével, és a csoport hierarchiák szervező eszközével. Megpróbálhatjuk letagadni, de úgysem szabadulhatunk ettől az örökségtől. Örök morális kérdés, hogy ezeket az ösztönkésztetéseket mennyire kell és mennyire lehetséges szublimálni.

the hermit
Olvasó

Az agresszió a feministák által leginkább félreértett és félremagyarázott fogalom. De tudjátok mit? Igazságtalan lenne ezt csak a feministákra kenni. igazából ez a modern társadalmakra jellemző, a feministák csak felerősítik a jelenséget.

Kezdjük ott, hogy agresszió nélkül nem lennék itt, már kihaltunk volna. Az agresszió jelen van az állat- sőt növényvilágban is, rengeteg formában (amikor az egyik növény a másik főlé nő, elvéve tőle az életet adó fényt, az már agresszió). Önmagában pedig se nem jó, se nem rossz.

a CSBE általában adok-kapok szitu, lehet egyik fizikailag bántalmazza a másikat, a másik meg minden egyéb módon, ahogy lehet. Ebben a helyzetben, ha kijelentjük hogy csak a fizikai erőszak rossz és azt kriminalizáljuk, semmi jót nem csinálunk, a közhiedelemmel ellentétben. Hadd legyek egy picit demagóg, és hadd mondjam azt, hogy egy monokli pár nap alatt elmúlik, a lelki sebek viszont talán sose gyógyulnak be.

Az, hogy általában inkább a férj veri az asszonyt, pusztán az erőviszonyokon alapul. Ha valaki azt állítja, a nőkben kevesebb agresszió van, megkérem, nézzen meg egy női kézilabda meccset, esetleg vessen egy pillantást a statisztikára, ki veri többet a gyereket, aki a leggyengébb.

the hermit
Olvasó

Nem kell ebbe a büntetőjogot belekeverni, ill. maximum kóros esetekben (ami szerintem legfeljebb 1%). Ha elcsattan egy pofon, le kell ülni, és meg kell beszélni, hogy ez így nem mehet, és ha más nincs, el kell válni (szakítani). Tudom hogy egy vallásos embernek ez rosszul hangzik, de minden jobb, mint gyilkolni egymást, esetleg gyerekek előtt.

Deansdale
Admin

Igen, nekem ez egy nagyon nehezen megszerzett személyes tapasztalatom, amin fiatalabb koromban valószínűleg tetőtől talpig megrökönyödtem volna. Igenis van úgy, hogy a nő agresszív, és igenis van úgy, hogy arra adekvát válasz mindössze kétféle adható: vagy a viszonterőszak, vagy a kapcsolat felszámolása. És az esetek 90%-ában sajnos a kapcsolat felszámolása a jó megoldás. Akkor kerülhet szóba a viszonterőszak, ha egyedi esetről van szó, és az ember reméli hogy a jövőben nem fog előfordulni. Ezt nevezik “kijózanító pofonnak”. Ha működik, akkor még menthető a kapcsolat, de ha nem, akkor azonnal szakítani kell.

the hermit
Olvasó

Az dolog dinamikájának megértéséhez azt kellene felfogni, hogy nem a pofon meg a lelki gyötrés fáj. Az fáj, hogy olyan ember bánt minket, aki elvileg szeret, és akit szeretünk.

Suum cuique
Újságíró