Fogjunk össze az apák ellen!

…illetve elég ha csatlakozunk a mozgalomhoz, hiszen a feministák már évtizedek óta küzdenek keményen az apaság, és az apák ellen. Szerintük az apa nem több, mint szükséges rossz a család (értsd: nő és gyerek) életében, amitől jobb minél hamarabb megszabadulni – elég ha a pénztárcáját hátrahagyja.

Sötét képet festenék? Meglehet, de jó okom van rá. Ugyanis ez a valódi helyzet. Tudom, az olvasónak bizonyíték kell, nem ígéret. Lássuk hát…

A nők és az anyák jogairól annyit beszélnek manapság, hogy dunát lehetne rekeszteni vele. Vélt vagy valós, hiányolt vagy kierőszakolt, törvényi vagy társadalmi, megszerzett és megszerzendő jogokról papolnak egyfolytában, olyannyira, hogy külön weboldala is van már ennek, nemes egyszerűséggel “nők joga” címmel. A nőnek joga van a “saját testéhez”, ezáltal az abortuszhoz, és a férfinak semmilyen beleszólása nincs semmibe. A gyermek érdeke az anyával lenni – legalábbis a bevett bírósági gyakorlat szerint -, és a férfinak semmilyen beleszólása nincs semmibe. A férfinak még ahhoz a láthatáshoz sincsen joga, amihez egyébként joga van – de erről később.

Nyugatabbra létezik már apajogi mozgalom, ami nálunk még gyerekcipőben jár – lássuk mit kapunk mi, ma, magyarul, ha arra keresünk a neten, hogy “apajog”. Nem tudom ki milyen keresőt használ, nekem a gugli legelső találata egy olyan cikket dobott, amiben a nemi erőszakkal foglalkoznak – mert hát a rohadt patriarchák jogot formálnak a nemi erőszakra, mint tudjuk (a férfigyűlölő femináci rémálmokban). Mit mond ez az apák jogairól? Joguk van eltűrni, hogy mocskolják őket a sajtóban, kéretlenül és indokolatlanul. Az a fenemód férfibarát patriarchális sajtó valahogy egyfolytában a nőket dicséri és a férfiakat pocskondiázza. Biztos véletlenül, vagy valami különös félreértés folytán. Mert a gugli további találatai között az értelmetlen hulladék mellett igen előkelő helyet foglal még el a népszava cikke, amiben ilyen kijelentéseket találhatunk: “Az apaság de jure elismerése elől jobbára menekülni szoktak a férfiak (…)”. Nem sztereotipizálunk, ugye, nem gyártunk hamis és rosszindulatú előítéleteket. Az barbárság lenne. Kivéve, ha férfiakról vagy apákról van szó, mert ők az utolsó szabad préda. Ha azt mondanám, hogy a zsidók, négerek vagy cigányok menekülnek az apaság elől, akkor jogvédő szervezetek kommandósai rúgnák rám az ajtót még a mondatvégi pont odakerülése előtt, de úgy általánosságban a férfiakról azt mondok, amit akarok, mert őket a kutya sem védi. Legfeljebb az önostorozó pasik és a férfigyűlölő csajok tapsolnak, ha a sajtó a férfiakat rágalmazza. Mert mi is a fentebb idézett mondat, ha nem aljas rágalom? Mintha lehetetlenség lenne, hogy egy férfi életében az apává válás öröm. Mintha egy férfi ne akarhatna gyereket vagy családot. Elképesztő.

Nem mellesleg a cikk egy apáról szól, aki a gyermekéért küzd, mivel az anya minden lehetséges eszközzel lehetetlenné teszi a láthatást. Erről van is mit mondanom, de először következzék a “csattanó”, a cikkem valódi kiváltó oka:

“A NANE Egyesület és Patent Egyesület nyilvános megmozduláshoz keresi mindazon embereket, akiket a kényszerláthatás rendszere sújt és szívesen tennének azért, hogy ez a probléma láthatóvá váljon és a jelenlegi gyakorlat változzon. Mutassuk meg, hogy sokan tiltakozunk a méltatlan, igazságtalan és embertelen gyakorlat ellen!”

Na igen. Hiszen feministáék szerint minden probléma a férfiakkal van, és így nyilván az apákkal. Ha egy apa látni akarja a gyermekét, az ellen tiltakozni kell, sőt, törvényileg betiltatni. Kíváncsi vagyok melléteszik-e, hogy ha látni nincs joga, akkor gyerektartást se fizessen, dehát mind tudjuk, hogy ez szóba sem kerül. Az igazságnak feministáék szerint csak egy oldala van: a női. A férfi meg kussoljon.

Nade akkor lássuk a tényeket, vizsgáljuk meg mi is a helyzet a láthatással.

A válások háromnegyedét a nők kezdeményezik, és csak igen kis százalékban játszik ebben szerepet, hogy a férfi erőszakos lenne vagy komoly jellemhibával bírna (ital, szerencsejáték, ilyesmi). Ha az adatokat végigzongorázzuk, az eredmény az, hogy a házasságot kötött férfiak körülbelül egynegyedét kidobják a saját családjából különösebb ok nélkül. (Számomra a nő unalma nem minősül különös oknak.) A femináci propagandával szemben ezek az apák érző emberek, akiket érdekel a saját gyermekeik sorsa, sőt, akár azt is mondhatnám: szeretik őket. Micsoda radikális elképzelés, mi? Pedig ha megkérdezel egy apát, valószínűleg azt fogja mondani, az életében a gyermekei a legfontosabbak, és bármit feláldozna értük – még a saját életét is. És ezt a legtöbbünk jól tudja, hiszen nekünk is volt apánk, vagy sokan magunk is azok vagyunk. És mégis, ha a sajtó minket rágalmaz, a legtöbbször nem szólunk semmit. Sokan inkább lehajtják a fejüket, mert annyira megszokták már, hogy a csapból is az folyik, hogy az apák nem tesznek eleget, az apák nem dolgoznak elég keményen, az apák “nem elég jók”. Az USA-beli apák napi ünnepségen Obama elnök rendre az apákat korholó beszédeket tart. Kíváncsi vagyok hogyan nézne ki, ha anyák napján egy elnök arról beszélne, hogy az anyák nem elég jók és nem dolgoznak eleget. Apokalipszis, armageddon. Már aznap a fejét követelné a sajtó… de az apák? Azokat lehet szidni. Ilyen egy patriarchális társadalom.

A témára visszatérve, feministáink szerint az a méltatlan, igazságtalan és embertelen gyakorlat, hogy az apának joga van látnia a gyermekét. És ha az anyának ez nem tetszik, akkor az apa ennek a jogának megpróbálhat a bíróságon érvényt szerezni. Sok szerencsét – teszem én hozzá szomorkás iróniával, mert tudom, hogy ez az a terület ahol talán a legnehezebb az ember jogainak érvényt szerezni. Embert mondtam volna? Apára gondoltam. A feminista rémtörténetekkel ellentétben – amikor a bíróság zaklatja, bünteti és végül kivégzi a szegény ártatlan anyát a gonosz vérengző alkoholista apa első sóhajára -, a valóság az, hogy rengeteg apa szenved attól, hogy nem láthatja a gyermekeit, sőt, azokat kifejezetten ellene hangolja az anya. Ilyet is ismerünk mindannyian, de most nem az egyéni anekdotákra akarok hivatkozni, mert abból mindenki olyanokat talál, amilyeneket képes meglátni. A statisztika a mérvadó, és az azt mutatja, hogy válás után a gyermekek 90%-a az anyjával él, és közülük sokan minden kapcsolatot elveszítenek az apjukkal.

Persze a feminista propaganda-gépezet kész a válasszal: a mocskos “apák” elhagyják a családjukat, nem érdeklődnek a gyerekeik iránt, és persze a gyerektartást sem akarják fizetni. Nem is lennének feministák, ha nem mindenre az lenne a válaszuk, hogy a férfiak eredendően gonoszak… De ezúttal is, mint szinte mindig, maguknak mondanak ellent, hiszen a mostani akciójuk pont arról szól, hogy a gyermekeikhez ragaszkodó apákat kellene megrendszabályozni a női felsőbbrendűség nevében. Most akkor az a baj, hogy túlságosan ragaszkodnak a férfiak a gyerekeikhez, vagy az, hogy nem érdeklődnek irántuk? Vagy egyszerre a kettő? Ez is baj meg az is baj? Na jó, hát nyilván van megoldás, legalábbis feministáink szerint: fizessék a gyerektartást és tartsák a pofájukat. Ilyen manapság egy ideális apa.

És persze szokás szerint a valóság (a hülye statisztikáival) egyértelműen cáfolja a feminista hazugságokat. Amíg a válások háromnegyedét a nők kezdeményezik, addig nincs értelme arról beszélni, hogy a férfiak elhagyják a családjaikat. Szembeszökő tendencia, hogy a nők hagyják el a családjaikat, csakhogy nekik a törvény megengedi, hogy a gyerekekkel együtt tegyék azt – tehát az ő családelhagyásuk következményeként a férfi marad egyedül. Akinek ezért ráadásul katonásan fizetnie is kell. Nem véletlen, hogy a válások után a férfiak öngyilkossági mutatói meredeken emelkednek, míg a nőkéi nem: övék marad a vagyon és a gyerek – miért lennének elkeseredve? A pasi meg lakhat a kocsiban, és járhat onnan naponta munkába, hogy a fizetése egy részét behajtsa az állam és átutalja az exnek, aki az egykori közös családi fészekben immár az új szeretőjével múlatja az időt.

És most feministáink akciót szerveznek, mert azok a szemét férfiak ragaszkodnak a gyerekeikhez. A pofátlanok nem átallanak a végsőkig elmenni azért, hogy találkozhassanak és beszélgethessenek a saját gyermekeikkel! Botrány! Azonnal sztrájkot kell tartani, mert ez tűrhetetlen.

Na persze egy kis retorikai trükkel mindent ki lehet magyarázni. A feminista nyelvjárásban a családból az apát kihajintó nő “áldozat”, aki a gyereket nem elidegeníti az apjától, hanem “megvédi”. A gyerekét szerető apa “zsarnok”, “brutális” és “alkalmatlan”, az apa törvényi jogait betartató bíróság “megaláz” és “elhallgattat”, valamint szegény áldozat anyákat még jól meg is bünteti. Végülis nézőpont kérdése az egész – legalábbis addig, amíg meg nem nézzük a valós számokat és a valós eseteket. Amíg a NANE arról értekezik, hogy a bíróságok gyermekek tízezreit “kényszerítik” akaratuk ellenére az apával való kapcsolattartásra, addig a valóság szerint anyák tízezrei utálják a gyermekeik apját annyira, hogy megpróbálják őket végleg kigolyózni a csemeték életéből. Milyen ember az, akinek a kétheti-havi egyszeri találkozás is fáj, amit a gyermekének a másik szülője együtt tölthetne a lurkókkal? Persze létezik pár százalék erőszakos férfi, akit nem szeretnek a gyerekei, de azok általában nem is hajtanak arra, hogy válás után is találkozzanak. Akik látni akarják a gyerekeiket, azok szinte kizárólag azért szeretnék velük fenntartani a kapcsolatot, mert szeretik őket. És ez az érzelmi szál legtöbbször kölcsönös, hiszen azt is mindannyian tudjuk, hogy a gyereknek is szüksége van az apjára. Csak az anya rendszeres és kitartó munkájával tehető tönkre végleg az apa-gyermek kapcsolat, amiről feministáink szemérmesen nem beszélnek. Szerintük ilyesmi nem létezik, persze.

És végül mi sem természetesebb annál, mint hogy a szegény, szegény gyerekekre hivatkoznak. Hiszen csak őket akarják megvédeni az agresszív apáktól, mint tudjuk. A statisztika megint másról beszél: a gyermekek elleni családon belüli erőszak nagyobbik részét nők követik el, valamint az elvált szülők gyermeke minden szempontból nagyobb biztonságban van az apjával, mint az anyjával. Épp ezért feministáink ezeket a számokat nem említik, egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni őket és helyette szívet szorongató siránkozással maguk mellé állítani a megtévesztett tömeg szimpátiáját.

Június kilencedikén kint lesznek az utcán, hogy szegény ártatlan anyákat (akik kidobták a férfit a saját családjából) megvédjék a gonosz apáktól (akik látni szeretnék a gyerekeiket). Hát, részemről oké, csatlakozzon hozzájuk minden femináci férfigyűlölő, lelketlen senkiházi. Előbb-utóbb mindenkinek megmutatkozik az igazi arca.