Ködösítés a női ösztönökről

– Hipergámia? Miféle hipergámia? – kérdezgetik egymást oldalba bökdösve a csajok, remélve, hogy ezúttal túljárnak az eszünkön. Megpróbálják lenyomni a torkunkon, hogy ez a tipikus női ösztön nem is létezik, csak afféle patriarchális kitaláció. Az indok? A házassági szokások változása.

10-20 évvel ezelőtt még statisztikai értelemben is köztudott volt, hogy a nők “felfelé házasodnak”, vagyis a kimutatások szerint a nők 90%-a olyan férfihez ment feleségül, aki vagyonosabb volt, vagy jobban keresett mint ő. Persze ez a hipergámiának egy igen szűk értelmezése, tulajdonképpen pont a lényeget felejtik ki belőle.

Az újabb kutatások szerint ez a felfelé házasodási arány csökkenni látszik, és ezt persze a feministák azonnal kihasználták arra, hogy világgá kürtöljék: a hipergámia csak kitaláció, a “patriarchális elnyomás” miatt volt, és a feminizált szép új világban a nők már nem vagyonért, hanem szerelemből házasodnak.

Ebben papíron, pusztán elméleti alapon még lehetne is valami, de nézzük meg milyen példákat hoznak az igazuk bizonyítására:

Madonna hozzáment Guy Ritchie filmrendezőhöz, holott Madonnának nagyobb a vagyona. Hm. Köh-köh. Mint azt nagyjából mindannyian tudjuk, Madonnának olyan méretű a vagyona, hogy fantörpikusan nehéz lenne olyan férfit találnia, akinek még annál is nagyobb, és hajlandó vele összeházasodni. Ilyen értelemben Madonna nem példa a hipergámia hiányára, nála ez gyakorlatilag kényszerhelyzet volt. De ami még fontosabb, hogy a hipergámia sokoldalú dolog, amiből a pénz csak az egyik. Guy Ritchie-ről senki nem állíthatná, hogy egy arc a tömegből, egy vízvezetékszerelő szittyópusztáról. Igencsak magas népszerűségnek örvend, elismert, van státusza. Tehát Madonnától egyáltalán nem “leereszkedés”, hogy hozzámegy egy világhírű, népszerű muksóhoz. Valószínűleg a nők 90%-a örömmel ment volna hozzá, és ezért ez a példa egyáltalán nem mutatja azt, hogy a hipergámia ne lenne valós dolog. Csak egy kicsit el kellene vonatkoztatni a puszta vagyoni számadatoktól… Igaz, hogy relatív értelemben Madonna magasabban állt, mint Ritchie, viszont a srác a férfiak piramisában igencsak előkelő helyet foglalt el. Akkor hinnék a hipergámia kimúltában, ha Madonna Kovács Alajoshoz menne hozzá feleségül, a momentán munkanélküli állomásfelügyelőhöz.

És kell-e emlékeztetnem az örvendő feministákat, hogy a házasság 8 évet sem bírt ki… Lehet, hogy ennyi idő kellett a – mégiscsak fennálló – státuszkülönbségnek arra, hogy aláássa a kapcsolatot? Ki tudja. A tény, hogy elváltak.

Egyébként a fotót elnézve azt kell mondanom, Madonna minden vagyona, edzésmunkája és sebészeti segítsége ellenére is öregszik. Nem lesz szebb, nem lesz kívánatosabb, tehát hiába is akarná ő megfogni a világ leggazdagabb pasijait, nem menne neki. Azoknak ugyanis egy nőben nem a hírnév vagy a vagyon a fontos, hanem más, nőiesebb tulajdonságok. Guy Ritchie valószínűleg a maximum volt, amit Madonna a szituációból ki tudott hozni, és szerintem kifejezetten elégedett lehet az eredménnyel.

A következő példa Zara Phillips, az angol királynő unokája: ő egy rögbijátékoshoz ment hozzá. Egy angol válogatott rögbijátékoshoz, akinek a nevét az egész világon ismerik az érdeklődők, aki a férfiak státusz-piramisában szintén meglehetősen magasan van, és ne felejtsük el, hogy piszok gazdag. Nem annyira, mint a királyi család, de azért van mit a tejbe aprítania, és hát most ugyanazt végigsorolhatnám amit pár bekezdéssel fentebb. Ez lenne a példa arra, hogy a nők “lefelé” házasodnak? Ugyan már. Eddig mindössze az derült ki, hogy az übermagas saját státusszal rendelkező nők nem elsősorban vagyon, hanem inkább szociális státusz szerint keresnek maguknak párt – mert vagyon alapján lehetetlen küldetés elé állítanák saját magukat. Ha nem akarnak cölibátusban élni és macskát vakarva megöregedni, akkor valamilyen igényükből engedniük kell, és ez általában a pénz. Csakhogy pontosan a hipergámia ellenzői által felhozott példákból látszik világosan, hogy a pénzt félretéve azért mégiscsak megmarad az alapvető hipergám ösztön: a nő vágya arra, hogy a partnere legyen magas státuszú, elismert, népszerű.

És akkor el is érkeztünk a lényegi mondanivalóhoz, amit az általam cincált cikk írói is érintenek, de megérteni nem tudják. Az utóbbi évtizedekben nagyot nőtt a nők munkaerőpiaci képviseltsége, szociális státusza. Manapság több nő tanul egyetemen mint férfi, és sok felsővezetői állást töltenek be ami régebben a férfiak kezében volt. Ezzel együtt folyamatosan nő azoknak a nőknek a száma, akik Madonnához és Zara kishercegnőhöz hasonlóan kénytelenek lefelé házasodni, mert az isten szerelmének sem hajlandó megjelenni végre az olajmágnás fehér lovon, hogy megkérje a kezüket. Az olajmágnások a topmodellekkel futnak, és a fogamzóképes korából lassan kiöregedő, hajdani szépségét már csak nyomokban viselő, a munka során kifejlesztett arrogáns stílusban nyomuló üzletasszonyok keserűen tapasztalják, hogy kénytelenek a “maradékból” válogatni. A vezérigazgató úr inkább a huszonéves titkárnőjét kerülgeti, és ügyet sem vet a harmincas HR-menedzserre – aki ezen vérig sértődik, és dühbe torzult pofával írja a netre a kommenteket, hogy “a férfiak félnek az erős nőktől”. Aztán egyszercsak észhez tér – már ha szerencséje van -, és hozzámegy valakihez, akinek nincs ugyan vagyona, de legalább elviseli az embertelenségét, nőietlenségét és úgy általában a lelki nyomorgattatást, ami egy ilyen nővel együtt jár.

Tehát az, hogy a nők az utóbbi időben hajlandóak olyan pasival házasodni, aki nem gazdagabb náluk, az nem a hipergámia hiánya, hanem kényszer. Ahogy egyre több nőnek egyre nagyobb a vagyona, a férfiaknak viszont egyre kisebb, úgy törvényszerű, hogy a nők hipergám ösztönei más csatornákat keresnek. Nem baj ha kisebb a vagyona, amíg világhírű filmrendező vagy rögbisztár. A valóság egyszerű, mint egy vödör falfesték, de sokszor még így is túl nagy intellektuális kihívás a feministáknak.