Egy férfi emlékére

Ez a cikk nem valami nagyívű értekezés lesz társadalmi vagy filozófiai kérdésekről, hanem egy ember, egy férfi története. Megvannak a maga tanulságai, de igyekszem majd azokat nem rágni senki szájába – úgyis mindenki azt gondol amit akar. Akinek a mesélős stílus nem tetszik, nyugodtan lapozzon, nem marad ki semmiféle világmegváltásból. Valószínűleg sokan lesznek majd olyanok, akiknek ez a történet egyáltalán nem lesz érdekes; nekem viszont sokat jelent. Afféle “adu ász” minden olyan esetre, amikor a feministák megpróbálnak elbizonytalanítani akár a saját céljaikkal, akár az én általam képviselt ellenállással kapcsolatban. Elég erre a férfira gondolnom, és ez fókuszba állítja a képet, akármi legyen is a vonatkozó téma.

Úgy sejtem Thomas James Ball neve a legtöbb magyar embernek semmit nem mond. Ez nem csoda, hiszen egy egyszerű átlagember volt, férj és apa aki életével nem zavart sok vizet. A halálával annál inkább, de azt viszont feltűnően elhallgatta a média. Holott igazi szenzáció lehetett volna, reggeltől estig nyomhatták volna a hírekben legalább 3 napig a szaftos, nézőcsalogató történetet a legnagyobb amcsi kábelcsatornák. Mert – hogy a legvégével kezdjem a történetet – Thomas James Ball fényes nappal odasétált a helyi családjogi bíróság épülete elé, leöntötte magát benzinnel, meggyújtotta magát és egy jajszó nélkül halálra égett.

Hogy miért csinálta, nem nagy rejtély, hiszen többoldalas búcsúlevelet hagyott hátra. Ebben részletesen leírt mindent, amit az ügyéről tudni érdemes. A lényeget megpróbálom átültetni magyar nyelvre – kezdjük a legelején…

2001 áprilisában egy este épp lefekvéshez készülődött a család, mikor a 4 éves lánya elkezdte nyalogatni az apja kezét. Többszöri rászólás után Thomas megunta a dolgot és az említett kézzel a gyerek szájára csapott, amitől annak kissé felrepedt az ajka. Nyilván nem valami dícséretet érdemlő dolog, de a legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Viszont míg ő sétált egyet hogy kiszellőztesse a fejét, a felesége felhívta a másik gyerek házi pszichológusát, aki azt mondta neki, hogy ha nem hívja a rendőrséget akkor őt fogják letartóztatni gyermek veszélyeztetése címén. Ez persze hazugság volt, dehát ez már csak egy ilyen biznisz. [Thomas erről az epizódról 2 évvel később szerzett csak tudomást.] Mivel a nő megijedt, fel is hívta a rendőröket, akik kiszálltak a helyszínre és nekiálltak intézkedni. Thomas ekkor nem volt otthon, így hazaérkeztekor a felesége közölte vele, hogy nem alhat otthon, mert a rendőrök megtiltották. A dolog nem maradt annyiban; a következő napon Thomast “meglátogatták” a munkahelyén és bilincsbe verve hurcolták el onnan. Aztán ugyanazzal a lendülettel el is engedték, miután felvették az adatait.

Thomas hite ekkor érthetően megrendült a felesége ítélőképességével kapcsolatban, és mivel a rendőrségi eljárás lehetetlenné tette, hogy kommunikáljanak, ezért csöndben figyelte ahogy a házassága kifakul. Fél évvel később a feleség beadta a válópert.

Közben a családjogi bíróság és a feminista irányítás alatt álló CSBE elleni szervezetek elkapták Thomas kabátujját, és lassan de feltartóztathatatlanul kezdték őt bedarálni. Thomas intelligens ember lévén ellenállt, sőt, nekiállt a jogot, a törvényeket, a rendőrségi direktívákat, és minden az ügyéhez kapcsolódó szabályt vagy iratot áttanulmányozni, aminek során több személyt és szervezetet be is perelt – változó sikerrel. (A törvénnyel és a direktívákkal kapcsolatos felismerései, valamint a CSBE-vel kapcsolatos meglátásai megalapozottak és nagyon fontosak, de majd egy másik cikkben lesznek tárgyalva.) Tudta, hogy nem követett el semmi olyat, ami miatt a törvénynek meg kellene őt hurcolni, de az mégis meghurcolta, tehát ellenállt ahol tudott. Olyannyira kiállt a saját igazáért – és olyannyira igaza volt -, hogy bírók, ügyvédek és különböző szervezetek vonultak vissza, változtattak állást vagy profilt miatta.

Történetét olyan érdekességek tarkítják, mint hogy ahhoz a “családsegítő” szervezethez küldték “düh-kontroll” tanfolyamra, amely annak idején a feleségének hazudott a letartóztatással kapcsolatban. Erre ő természetesen felháborodott, de a bíróság nem tanúsított megértést. Mindezt annak ellenére, hogy egyébként az alapügyben kihirdették, hogy ártatlan!

Feltételezte, hogy az ügy lefolyása alatt rá kiszabott távoltartási rendelet az ártatlanná nyilvánítással érvényét veszti, de tévedett. Továbbra sem beszélhetett a családjával, ami érthető módon megintcsak nagyon megviselte szellemileg és lelkileg. A gyerekeiért küzdött a végsőkig, és szégyen hogy egyáltalán küzdenie kellett.

Egy bizonyos ponton a sztori átváltozott a szokványos elváltapás, gyermektartásos történetbe. Fizetett amíg tudott, aztán kirúgták a munkahelyéről és hiába fordult bárhová, nem történt semmi. 2,200$ “tartozást” halmozott fel, amiért az ex-felesége feljelentette, a nő ügyvédje pedig börtönt követelt. Ez a férfi elvesztette a családját – azon belül is a gyermekeit, akik mindennél fontosabbak voltak a számára -, az otthonát, a normális élet lehetőségét, a munkáját, és tudta, hogy a következő bírósági látogatása után már nem haza fog menni, hanem a börtönbe.

Thomas James Ball fényes nappal odasétált a helyi családjogi bíróság épülete elé, leöntötte magát benzinnel, meggyújtotta magát és egy jajszó nélkül halálra égett.

Nem akarom túldramatizálni a dolgot – bár meglehetősen nehéz lenne, ha belegondolok -, de nem tudom hányan tudják azt elképzelni, hogy mi mindenen, mennyi szenvedésen kell ahhoz egy embernek keresztülmenni, hogy eljusson eddig a pontig. Élve elégni a legszörnyűbb halálnemek közé tartozik, azt hiszem ez vitán felül áll. Nincs ember, aki önként akarná ezt.

Aki emlékszik még a tágabb értelemben vett közelmúlt poltikai híreire, emlékezhet az arab lázongásokra, amelyek közvetlen kiváltó oka egy gyümölcsárus volt, Mohamed Bouazizi, aki Thomas James Ballhoz hasonlóan felgyújtotta magát, így tiltakozva az ordító igazságtalanságok ellen. A gyümölcsárus üzenetét világgá kürtölte a sajtó, és tényleg nagy szerepet játszott abban, hogy kirobbant az “arab tavasz”. Thomas James Ball üzenetét nem kürtölte világgá a sajtó, sőt, kifejezetten nagy csend volt tapasztalható körülötte. A helyi lapokon kívül gyakorlatilag egyetlen hírügynökség sem beszélt róla, egyetlen híradó sem említette és az amcsi kibeszélőműsorok sem foglalkoztak vele. Hogy miért? Szerintem aki elolvassa ezt a cikket, és megérti hogy miért írom, az tökéletesen tisztában van az okokkal.

De azért elmondom a többiek kedvéért.

Azért, mert a nyugati polkorrekt és feminizált közbeszédet nem érdeklik a férfiak. Ha szenvedsz, ha jogtalanság ér vagy akár meg is halsz – a kutyát sem érdekli. Egy számadat vagy csupán, a statisztikák része ami nem jelenik meg semmilyen mérvadó sajtótermékben, mert az ő statisztikáik a nőkről szólnak. Azokról a hazugságokról, hogy egy nő kevesebbet keres. Hogy minden 3 diáklányból hetet erőszakolnak meg. Naponta. Hogy 100 topmenedzserből 110 férfi. Vagy éppen arról, hogy mennyivel jobbak a nők a férfiaknál: többen dolgoznak, többen tanulnak, és egyébként is jobbak, szebbek, okosabbak.

Az arab világot érdekelték a férfiak, és fel is lázadtak mikor az atrocitások elértek egy bizonyos pontot. A nyugati világban nem történt lázadás, mert senki nem tudja, hogy az atrocitások már rég túlmentek minden épelméjű határon. Amikor férfiak börtönbe kerülnek vagy öngyilkosok lesznek azért, mert a femináci rendszer bedarálja, megsemmisíti őket, akkor az utcán kéne tüntetnünk és lázadnunk – de mégsem tesszük, mert erről az egészről nem tudunk semmit. Az ertéel vagy a tévékettő nem mondja be, pont ugyanúgy nem, ahogy az amcsi médiacsatornák sem. Ha bemondanák, esetleg felháborodnának a népek; esetleg szembesülnének azzal, hogy az évtizedek óta a pofájukba okádott feminista propaganda színtiszta hazugság, amivel ügyesen takargatják az 50.000 férfit aki gyermektartás miatt ül börtönben; a további tízezreket akik ismerősök és ismeretlenek hamis vádjai miatt kerültek oda; és azokat akik már sehol sem ülnek, mert a föld alatt nyugszanak. Ezekről nem szól a fáma, így hát a tévéfüggő nyugati fotelbirkák szemében nem is léteznek. Ez az ára a “nyugalomnak”, annak, hogy ott ne legyen arab tavasz.

Ezért nem szólt a sajtó Thomas James Ball haláláról.

Mert olyan dolgokra derült volna fény általa, amiknek következményei lettek volna. Talán egyesek felébrednek. Talán sokan felébrednek. Talán elegen ahhoz, hogy lehetetlenné tegyék a zavartalan tovább-hazudozást, a feminista dogma istenítését, a férfiellenes törvényhozást és “igazságszolgáltatást”.

Nem tudom Thomas James Ballnak ki szolgáltathatna igazságot; mindenesetre én igyekszem megtenni a magamét legalább annyiban, hogy megvédem az emlékét a feledésbe merüléstől. Búcsúlevele nagyon tanulságos, és e cikkben a tizedrészét sem érintettem – talán lesz elég időm és energiám hogy lefordítsam az érdeklődők okulására.

Az mindenesetre biztos, hogy számomra az ő emléke egy biztos pont a feminizmus – és az életellenességig fajult polkorrektség, az idiótamód tomboló neoliberalizmus – elleni harcban. Fordult már elő nem egyszer, hogy egyes feministák azt mondták: “ugyan már, a feminista törvények nem ártanak a férfiaknak, nem járnak ártatlan bebörtönzésekkel vagy aránytalan büntetésekkel”. Ilyenkor Thomas James Ballra gondolok, de nem fejtem ki a véleményem.