Bárki bármit is mondjon, a kultúránk, a civilizációnk nagyon erősen feminizált. Ezt akkor a legkönnyebb észrevenni, ha valaki beszélni mer erről. Ekkor azonnal megjelenik a kommandó – az öntudatos nőkTM héjaszerű brigádjai hű szolgáikkal, a fehér lovagokkalTM karöltve – és elkezdenek rendet tenni. Ilyenkor a legtöbb felszólaló megijed, fülét-farkát behúzza és szépen visszakotródik illuzórikus férfiprivilégiumokkal bélelt vackára, mint a kutya amibe belerúgtak mert létezni merészelt.
Nem a levegőbe beszélek, számtalan konkrét példa támasztja alá a mondandómat. Legyen az Puzsér médiapukkasztó blogja, Esther Vilar könyve vagy Erin Pizzey nőmenhelye – mindannyiukat azonnal erős támadások érték. Persze kit-kit érdemei szerint; Puzsér elsősorban a kommenteket olvasva könyvelheti el, hogy ő egy rohadt patriarcha akit jól meg kellene verni, de inkább akassza fel magát; Vilar fenyegetéseket kapott és közutálatnak örvend; Pizzey kutyáját agyonlőtték a feministák és az országból is el kellett menekülnie.
A bűneik? Arról beszéltek, hogy a nők is emberek. Hogy nem csak pozitív, de negatív oldaluk is van. Hogy esendőek, olykor ostobák, sokszor kapzsik, és hogy megvannak a kifejezetten nőies módszereik arra, hogy az életben tisztességtelenül boldoguljanak mások kárán. Dehát ez szentségtörés! Hiszen manapság mindenki tudja, hogy nő=jó, férfi=rossz! Nőre rosszat mondani nőgyűlölet.
Ez egy olyan patriarchális társadalom, ahol a nők annyira el vannak nyomva, hogy ha azt mondom rájuk, hogy nem jobbak a férfiaknál, akkor hordákban törnek rám a fanatikusok, akik szerint nőgyűlölő vagyok.
De nem elsősorban a fanatikusokkal van a baj, akik csak teszik a dolgukat a maguk beteg meggyőződései alapján. Az igazi gond a tömegekkel van, akiknek az orra elé leplet tartanak, és ezért nem látják a valóságot. A télapó, a húsvéti nyúl és az “angyali nőiség” ideálja mind kitalált dolgok, amiben gyerekként lehet hinni, felnőttként balgaság – és ezzel a tömeg is tisztában van, legalábbis amíg nem az angyaliság mítoszáról van szó. Mert az hogyan is lehetne téves, hiszen…
Hiszen a média, és általánosságban a kultúra kifejezetten eltakarja a nők sötét oldalát. A csecsemőgyilkos anyáról sosem esik annyi szó, mint a gyerekgyilkos apáról. Pedig a statisztika adott: több nő öl gyereket mint férfi. És ezt végig lehetne zongorázni gyakorlatilag az élet bármely területén – direkt nem hozok fel több konkrét példát, mert teljesen fölösleges lenne, naphosszat beszélhetnék valamiről amit egyesek már úgyis értenek, a többség meg valószínűleg sosem fog.
A többség sosem fogja beismerni, hogy hamis illúziókkal van tömve a feje, aminek köszönhetően erősen férfiellenes az életszemlélete, akkor is, ha történetesen maga is férfi. Hiszen megtanulta az ovitól az egyetemig, a tévéből és a rádióból, a kollégáktól és az ismerősöktől, hogy a férfiak rosszak, a nők pedig jók… A feminista férfiellenes sztereotípiák olyan mélyen rögzültek szinte mindenkiben, hogy fel sem tűnik. Legalábbis nekik, maguknak. Kívülállóként viszont igenis szemet szúr, mikor valaki ilyet mond:
“Apropó, amúgy válás után melyik szülő is szarik általában a gyereke fejére? Hát az apa.”
Van elég egyedülálló anya, aki kidobta a családból a férfit, és utána évtizedekig hinti ezt az igét. Van elég apjától elszakított gyermek, akivel elhitették azt, hogy apu nem azért marad távol, mert anya szarik a láthatásra, és mert anya kedvéért a NANE lobbizik hogy 2-től 6 évig terjedő fegyházzal legyen büntetendő, ha egy apa a gyermektartás megfizetésén kívül bármiféle érdeklődést mer mutatni a saját gyermeke iránt – hanem mert apu egy szemét.
Mert az ilyen sztereotípiákra ugye ráerősít a társadalom. A férfiellenes sztereotípiák jó sztereotípiák. De ha valami nőellenes, akkor az utcára kell vonulni – mint a ribanc-sétán. Kíváncsi lennék, melyiknek lenne nagyobb erkölcsi alapja: a ribisétának vagy egy elvált apák sétájának… Melyik lenne “nemesebb” cél, azért küzdeni, hogy az elvált szülők visszakapják az elbitorolt jogaikat, vagy hogy az idióta ribancok sétálhassanak éjjel, részegen a sikátorokban segglyukig érő dekoltázzsal és olyan miniszoknyában ami a gyártósorról még “hajpánt” megjelöléssel jött le. Persze ha az apák szólni mernek, akkor a sajtó egyből alájuk dörrent egyet a karikás ostorral: ez biztos valami archaikus nőellenes banda, erőszakos ősemberek gyülekezete ami a nőket a konyhába akarja visszazavarni. Velük szemben a ribiséta résztvevői felvilágosult modern emberek, akik az emberi jogaikért állnak ki.
Az egyik legszörnyűbb az egészben az, hogy így teljes sötétségben tartják az emberek többségét a nők ösztöneivel kapcsolatban. És ha valaki véletlenül igazat talál mondani, arra egyből lecsap a hülyesereg, és szétcincálják, mert hát hogyhogy nem érti az igazat, hogy a nők jók, a férfiak rosszak?! Persze Puzsérék komolyan tesznek azért, hogy a vicces és provokatív hangvétel a lehető legtöbb embert félrevezesse, de ez a reakció akkor is messze túlmutat a nép humortalanságán. Hogy az emberek ennyire ne ismerjék fel az igazságot, ez botrányos. Hogy 30 kommentelőből csak 1 legyen, aki megérti hogy miről is van szó, és miért… Ez siralmas. Hatványozottan az, hogy a többi 29 egyből előveszi a protofeminista sirámot, hogy itt nőgyűlölet zajlik, tilcsákbe, lőjékle. Kikérik maguknak azt, hogy férfi szemszögből mertek nőkről írni; kikérik maguknak hogy egyáltalán férfiként mertek nőkről írni; és hogy amit írtak, az nem a nők istenítése. Mert hát hogyan is képzelte ez a két barom, hogy olyat írhat a nőkről, hogy van amelyik a házasságban kihasználja a férfit, hogy a gyerekkel zsarol, érzelmileg zsarol, szexhiánnyal zsarol, hogy féltékenykedik, stb. Micsoda barbár elképzelés az ilyesmi? Aki ilyet ír, annak ilyet válaszolnak:
“Szerintem keress egy jo eros kotelet es egy diofat.”
Holott valamilyen szinten mindenki tudja, hogy a nők nagy része használja a szexet a férje kontrollálására, hogy van amelyik “véletlenül” teherbe esik hogy megfogja a pasit, hogy van amelyik simán lecseréli a meguntat egy vagyonosabbra, ésatöbbi. Ez nem nőgyűlölet, ez az a világ ami az ablak túloldalán feltárul ha vesszük a fáradságot arrafelé fordítani méla tekintetünket.
Nyilván a férfiak sem jobbak – de ezt nem is állította senki. Mindenkinek megvan a maga keresztje, de manapság a férfiaknak már az is ide tartozik, hogy a nők keresztjét is cipelniük kell. Mert a lányok, a lányok, a lányok angyalok… És aki mást mond azt meg kell kövezni, elevenen elégetni, pellengérre állítani és kiközösíteni. Akkor is, ha kifejezetten semleges, ha a férfiak sötét oldalát sem takargatja – az semmit nem számít. A tárgyilagosság nem mentség. Az egyedüli mentség a megbánás, az eretnek nézetek visszavonása, és a nők piedesztáljának azonnali heves felfelé csörlőzése.
Azt tökéletesen megértem, hogy a retardált feminista dogmában CSBE-t sosem követhet el nő, hogy a világon minden a férfiak hibája, hogy szerintük a jó megoldás a férfiak kiirtása lenne… De hogyan szivárgott ez ennyire át a köztudatba? Hogyhogy minden egyes férfipozitív szóra azonnal ömleni kezd a szenny? Hogyhogy a nők tárgyilagos vizsgálatára azonnal borul a bili? Az álszentségnek, a képmutatásnak tényleg arra a fokára jutottunk, hogy a polkorrekt pásztorok bottal sóznak oda ha valamelyik birka kiállna a sorból, és nem hajlandó tettetni, hogy ő is elhiszi hogy nő=jó, férfi=rossz? Tényleg muszáj úgy tennünk, mintha elhinnénk, hogy a nők jobbak, szebbek, okosabbak, mert rajtuk van a szent punci, ami a férfiakról hiányzik? Nem lehetne kiegyezni abban az emberileg teljesen normális középútban, hogy egyik nem sem “jobb” mint a másik, mert mindannyian emberek vagyunk? És ha ezt elfogadjuk, akkor miért nem lehet a férfiak jó, vagy a nők rossz oldaláról beszélni, míg az ellenkezőjük kötelező?
Ebbe a szösszenetbe beleírhattam volna a témát amit Hgyi dobott fel a minap, amikoris valaki cikket mert írni arról, hogy egy nőnek nem muszáj a szülés után amorf hájtömeggé omlania – amireis jöttek a nőhordák (meg a fehér lovagok) és kikérték maguknak, hogy hogyan merészel egyáltalán bárki elvárásokat megfogalmazni nőkkel szemben. Elvárások, nőknek?! Micsoda barbár világ ez??? A férfiakkal van a baj, és ezért nekik kell gürcölni, szenvedni, átalakulni – ezt mindenki tudja!
“szeretnék egy cikket olvasni arról, hogy a fel nem nőtt apák (lásd: ebben a cikkben szegény férfiak), hogyan tudják kivenni a részüket felnőttként a család életéből.”
A cikk a blogomon folytatódik :)
Dean, a környezetemben én is többet találkozom a gyerekére sz.ró apával, mint a gyerektől távoltartani akaró anyával. Viszont nincs kizárva, hogy azért, mert tényleg elnézőbbek vagyunk velük. Pedig úgy tudom, ez olyan patriarchális dolog. Kevesebb a nő szabadsága, de nem kell olyan komolyan venni. (Vagyis pl. szabadabban kifejezheti az érzéseit, az csak olyan csajos hiszti.)
Dean 150 éve kezdték a szüfik. Hazánkban nem a femikkel indult az ügy, hanem az átkossal. Az állam az elnyomottak mellé állt, tehát a cigányokat is és pl. a nőket is elkezdték nyomni ezerrel. Csak a cigányok kulturális és vsz genetikai adottságaik miatt ebből kevesebbet tudtak a javukra fordítani, a nőknél viszont (igen, magyar nőkre gondolok főleg) ez a hátrány nem volt meg. Ők szépen keresővé léptek elő, és mivel a lé határozza meg a tudatot, ezért szépen apucit elkezdték a sarokba állítani, ha szavakkal nem is, de testbeszéddel igen. Mert megnőtt a másikhoz képest az öntudata, és ez kifejeződik. És lejön, mert értjük egymás testbeszédét. Apuci öntudata alól viszont egy tartópillér szépen ki lett verve, mivel jó akart lenni, szépen lemondott a tekintélyről, és megrogyott öntudattal folytatta életét. A feleség, mint örömforrás helyett szépen bejött a gyerek (bár a legtöbb férfi akkoriban nem volt annyira kötődős, legalábbis szerintem), a haverok, a kiskert, egyéb holmik. Szerintem emiatt is nőtt a magányosság. Ha a férfi otthon nem kapta meg, amire szüksége volt – elkezdte keresni máshol. Akár más ágyában. Tipikus szeretői viszony, mikor a fiatalabb nő – idősebb férfi jön össze. Mindegy, ki kezdeményez. Mellette a férfi könnyebben éli meg, hoigy tekintélye van, hallgatnak rá, vezetheti a másikat, mert a fiatalabb nő valószínűbben néz fel rá. Volt is egy film, ott Harrison Ford mondja ki őszintén a szerepe szerint, hogy miért csalta meg a feleségét. Nah, ennyi.
Sosem állítottam, hogy minden férfi szent. Van amelyik sz*rik a családjára. Magánvéleményem szerint pontosan ugyanannyi ilyen férfi van, mint ahány nő, ugyanis mindegyikünk emberből van.
Azért tűnhet úgy, hogy több férfi sz*rik a gyerekeire, mint nő, mert nagyon sok férfinak nincs más választása. Válás után, ha az exfeleségnél van a gyerek, akkor a férfi nehéz döntésre kényszerül. Vagy felvállalja a kemény munkát és küzdelmet, hogy sziszifuszi módon jár a gyerekeihez minden adandó alkalommal, és szépen végignézi, ahogy elhidegülnek, elidegenednek tőle még akkor is, ha a nő ehhez nem járul hozzá tevékenyen (de sok esetben megteszi). Egy érző ember szívét teljesen tönkreteheti, ha látnia kell, ahogy a saját gyermekei szemében egy idegesítő idegenné válik, aki ünnepnapokon jön és ajándékokkal próbálja megváltani az együtt töltött idő hiányát. Ez egy borzalmas folyamat, amit a férfiak egy része érthető módon nem bír elviselni. Nem véletlen, hogy a válás után a férfiak öngyilkossági mutatói a sokszorosára ugranak, a nőké viszont nem. Aki nem lesz öngyilkos, annál előfordul, hogy ettől a lassú lelki megnyomorodástól úgy védi meg magát, hogy elvágja az őt és a családot összekötő lelki szálakat. Elhatárolódik az egésztől, felhúz egy belső páncélt, amin a helyzet lelki csapásai nem tudnak áthatolni. Ennek viszont az az ára, hogy azonnal és végérvényesen eltávolodik a gyerekektől. Egy kívülálló, aki még nem volt ilyen helyzetben, ezt valószínűleg egyáltalán nem fogja megérteni, csak annyit lát, hogy az apa a válás után szarik a családra. El is könyvelik ilyenkor, hogy nyilván rongy ember. Holott ha lenne bennük egy csepp megértés, akkor felfognák, hogy ez körülbelül olyan horderejű döntés, mint egy abortusz. Két lélekölően borzalmas alternatíva között kell dönteni: vagy lassan elsorvad az elidegenedő gyerekeit szeretve, vagy elfelejti őket és új életet kezd. Aki azt hiszi, hogy ez könnyű döntés, vagy hogy bármiféle erkölcs kötelezne az egyik alternatívára, annak csak annyit tudok kívánni, hogy szembesüljön ezzel a dilemmával 2-3 alkalommal élete során. Vigye el valaki a gyerekeit, és ő nézze végig tehetetlenül, aztán küzdjön hiába évekig, évtizedekig egy ellenséges közegben.
A második bekezdéseddel nagyjából egyetértek, jól leír egy társadalmi folyamatot, amit sok magyar család átélt az utóbbi évtizedekben.