A minap szóba került, hogy a Magyar Nemzet egyik cikkében meg lettünk említve. Egy “hovatartozását” meg nem nevező kvázi-feminista támadott meg minket mindenféle hagymázas képzelgésekkel, bár éppenséggel teljesen várható és kiszámítható módon. Ugyanazt a gyenge színvonalú és könnyen átlátható hazugságot hozta fel ő is, amit bármelyik másik feminista: szó esett nőellenességről és macsóskodásról – mindez annak kapcsán, hogy nem tetszett nekünk a törvénymódosítási tervezet, ami bővítette volna a CSBE kategóriáját, ezzel új támadási felületet nyitva ártatlan férfiakon. További gyermeteg sértések is előkerültek, és úgy általában kritikán aluli a cikk színvonala, dehát manapság mit is várhatnánk egy “minőségi újságírásért”-díjas feministától? Azt, hogy a férfiasságomról értekezik a ‘Nemzet hasábjain. Hajrá minőség!
Erre ki is térnék egy bekezdés erejéig, mert nagyon félreérthető a téma. Még a szerkesztőségen belül is azt mondták, hogy inkább ne tegyek erről említést, mert úgy tűnhet, hogy a sértettség beszél belőlem. Csakhogy én már jópár éve napi szinten találkozom a “shaming language”-el, ahogyan az angolok nevezik ezeket a feminista megszégyenítési kísérleteket. Jó rég volt már, hogy utoljára megérintett volna a dolog, és őszintén megmondva ezen is egy jót nevettem. A Magyar Nemzet a férfiasságomat tárgyalja? LOL! Ha volt kacagtató dolog azon a héten, hát akkor ez volt az. Másfelől meg tökéletesen jelzi, hogy a feministáknak észérvekre nem telik, csak ilyen óvodás sárdobálásra. Adrienne nemcsak magát és a feminista mozgalmat járatja le ezzel, hanem a ‘Nemzetet és a Minőségi Újságírásért díjat is. Fogadja minden érintett az őszinte részvétemet.
Mindenesetre úgy éreztem, ha már megszólítottak minket, talán jogunk van válaszolni is. Rosszul éreztem, ugyanis nemhogy a válaszcikkemet le nem adták, de még egy nyúlfarknyi válaszra sem méltattak. Hogy a befektetett munka ne vesszen kárba, közzéadom a cikket itt, minimális átdolgozással, hogy az azóta kikristályosodott gondolatoknak is legyen hely.
Családon belüli hazugságok
Kinek a szégyene? – tette fel a kérdést e lap hasábjain Farkas Adrienne a családon belüli erőszak kapcsán, és cikkében megemlít bizonyos “nőellenes nézetek kifejtésére létrehozott oldalt” és egy “macsóskodó publicistát” is. Ez a macsó lennék én, az egyik idézet az én tollamból származik, és úgy érzem ha már szóba kerültem megérdemlek egy esélyt az álláspontom tisztázására. Először talán essünk túl a formaságokon, vagyis a személyemmel és a “nőellenes oldallal” kapcsolatos kérdéseken, hogy aztán figyelmünket a tulajdonképpeni téma, a családon belüli erőszak felé fordíthassuk.
Megértem és elfogadom, hogy nem tetszhet mindenkinek egy, a feminizmussal kevéssé szimpatizáló politikai állásfoglalás, ugyanakkor gyerekes dolognak tartom a csúnya szavakkal való dobálózást. Jogalkotással foglalkozni nem “macsóskodás”, és bármilyen is legyen a politikai közbeszéd nyelvezete, a másik férfiasságát megkérdőjelezni még mindig nem legitim érvelés.
Ugyanakkor szeretném felhasználni ezt a példát arra, hogy bemutassam, a férfijogi kezdeményezések milyen támadásoknak vannak kitéve. Farkas Adrienne-nek eszébe sem jutott az érveinkkel vitába szállni, a mondandónkat elemezni. Nem arról beszél, hogy szerinte a számadataink vagy a következtetéseink hibásak. Ehelyett lejárató kifejezéseket gyárt és alaptalanul, igazságtalanul nőellenességgel vádaskodik.
Szeretném a félreértéseket eloszlatni: attól, hogy valami férfipozitív, még a legkevésbé sem nőellenes. Ez igaz úgy a véleményemre, mint a magazin teljes gárdájára és annak munkásságára. Tekintve, hogy szerzőink között több nő is akad, nehezen lehetne minket valami őskorból ittragadt patriarcha bagázsnak beállítani.
…
A családon belüli erőszak bonyolult probléma, de pont ezért kell két fontos gondolatot már a legelején leszögezni. Először is: az erőszak elítélendő, bárki követi el, és bárki is legyen az áldozat. Másodszor: ahhoz, hogy jó törvényeket alkothassunk, ismernünk kell a tényeket. Érzelmi alapon nem lehet a kérdéshez közelíteni, mert akkor egyesek óhatatlanul fájdalmas gyermekkori emlékeik, vagy a szomszédból áthallatszó üvöltözés alapján akarnak majd törvényt hozni, és az sosem vezet jóra. Amik alapján objektív és működő törvények születhetnek, azok a korrekt statisztikák és a helyzet higgadt felmérése.
Namármost itt rögtön egy érdekes problémába ütközünk, ugyanis a szakértők két élesen eltérő táborra oszlanak, és két különböző véleményt fogalmaznak meg. Az egyik tábort nevezzük semlegesnek, a másikat feministának. A semleges tábor a családon belüli erőszakot (CSBE) úgy definiálja, hogy erőszak a családon belül. Ugyanakkor a feministák szerint CSBE az, amit a gonosz férfiak a szegény nőkkel csinálnak. Farkas Adrienne ugyan nem beszél arról, hogy feminista-e, de egyértelműen az ő állásfoglalásukat tette magáévá.
Nem nehéz felismerni, hogy ha csak azt nevezzük CSBE-nek, amit férfiak követnek el, akkor az ez alapján végzett felmérések szerint mindenért a férfiak lesznek a hibásak. Nem meglepő módon a feminista “szakértők” pontosan erről beszélnek: az ő CSBE statisztikáik szerint alig van pár százaléknyi nő, aki maximum annyiban lehet bűnös, hogy visszaüt. Aki mást gondol, az nőellenes macsóskodó, ugye tudjuk. Ha például a NANE internetes oldalát nézzük, akkor találhatunk egy csokor férfiellenes propagandát, ami szerint a CSBE 95%-át férfiak követik el, és a maradék 5% is az ő hibájuk. Kövezzenek meg, de ez nekem valahogy egy kicsit egyoldalúnak tűnik.
Vannak a CSBE-nek férfi áldozatai? Ha igen, megérdemlik-e azt, hogy velük is foglalkozzunk? Farkas Adrienne válasza két egyértelmű “nem”. Viszont akkor én visszakérdeznék: van-e bárkinek különös oka arra, hogy a férfiakat kizárja az erőszak elleni védelemből? Lehet-e olyan embereket a törvényhozás közelébe engedni, akik filozófiájának központi tétele az egyik nem problémáinak totális figyelmen kívül hagyása a másik nem javára? És hogyan tudják a “nemi egyenjogúság” gondolatát összeegyeztetni azzal, hogy a férfiakat nemhogy nem tartják érdemesnek törvényi védelemre, de a téma tárgyalásakor már eleve leradírozzák őket az áldozati oldalról?
Nem említettem még a semleges kutatói tábor képviselőit, pedig nagyra értékelem a munkájukat. Úttörőik igen komoly ellenállással néztek szembe, mert mikor ebben a patriarchálisnak nevezett társadalomban ki merték jelenteni, hogy nők is szoktak CSBE-t elkövetni, azzal a karrierjüket tették kockára. Egyesek az életüket is. Gondolok itt elsősorban Erin Pizzey-re, aki a világ első modern nőmenhelyét alapította. Azt hinnénk, egy feminista ikon. Talán az is volt egy ideig – amíg közkinccsé nem tette tapasztalatait, miszerint a nők éppúgy hajlamosak erőszakra, mint a férfiak. Ha valaki, ő aztán tudhatta… “Prone to Violence” című könyvében arról ír, hogy a legtöbb CSBE reciprokális, vagyis adok-kapok megy, valamint hogy a menhelyén megforduló nők nagyjából kétharmada kifejezetten kereste az erőszakos kapcsolatokat. A könyv nem aratott osztatlan sikert; a feministák halálosan megfenyegették Pizzey-t és gyermekeit, s miután a kutyáját agyonlőtték karácsony napján, szülőhazáját is elhagyni kényszerült. Ez a meghökkentő, de visszakereshető tény különös fényt vet arra is, hogy a feminista mozgalom berkein belül mit is gondolnak valójában az erőszakról.
De említhetném a három híres amerikai szakembert, akik 1981-es “Behind Closed Doors” c. könyvükkel a köztudatba emelték a CSBE jelenségét: Murray Straus, Richard Gelles és Suzanne Steinmetz később arról beszéltek, hogy miután nyilvánosságra hozott eredményeikben a női CSBE is szerepelt, halálos fenyegetéseket kaptak, zaklató telefonokat, és előadásaik helyszínén nem volt ritka a bombariadó.
Természetesen hazánkban is élnek olyan kutatók, akik nem örvendenek túl nagy népszerűségnek feminista körökben, például Dr. Tamási Erzsébet, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kriminológiai Tanszékének munkatársa. Ő már könyvet is írt a férfiak védelmében, mert kutatásai során szembesülnie kellett azzal, hogy a CSBE bizony kőkemény politika, melyben a társadalmi érdekek képviselete helyett a feminista gender-háború került előtérbe.
A jelenleg legismertebb nemzetközi képviselője ezeknek az ideológiáktól mentes, az igazságért akár a feministák haragját is magukra vállaló kutatóknak Martin Fiebert, aki egyetemi professzorként egyik fő feladatának tekinti a CSBE objektív, tudományos alaposságú vizsgálatát. Anyagát nem nehéz megtalálni a neten, de aki nem szeretne ezzel fáradni, annak leírom ide a lényegét: 286 független tudományos kutatás és analízis összesített eredményei alapján leszögezhető, hogy a nők ugyanolyan erőszakosak, mint a férfiak.
Tessék, most végre kiderült, hogy miért “nőellenes” a Férfihang és miért vagyok én “macsóskodó”: mert abban hiszünk, hogy a nők is emberek. Nem jobbak, és nem rosszabbak, mint a férfiak. És az is kiderült, miért maradok anonimitásban – amit Farkas Adrienne a szememre vet -; mert szeretném elkerülni az Erin Pizzey-éhez hasonló sorsot. A véleményem attól függetlenül adatokkal és érvekkel megtámogatott hiteles álláspont, hogy a magánéletemet szeretném megvédeni.
Tegyük a szívünkre a kezünket, és próbáljuk meg kimondani, melyik elmélet tűnik igazabbnak: az, ami szerint minden a gonosz férfiak hibája – vagy az, ami szerint mindenki emberből van, és időnként egy nő is lehet annyira dühös, hogy ordítani kezd, és akár a keze is eljár.
Ezek után vizsgáljuk meg Farkas Adrienne cikkét egy kicsit közelebbről. Már a mellékelt kép is férfiellenes. Az olvasónak az első betű megpillantása előtt a fejébe kell verni, hogy itt bizony gonosz férfiakról esik majd szó, akik bántják szegény nőket és gyerekeket. Ráadásul a nő mellé a gyerek is be van rajzolva a szimbólumba, és ezzel napvilágra kerül a feministák családfelfogása is: a “család” az az anya és a gyerek – a férfi egy külső kockázat, egy idegen veszélyforrás. Gyakori feminista fogás a nőket a gyerekekkel egy halmazba pakolni, hogy így a gyerekeknek kijáró szimpátia a nőkre is rávetüljön – amellett, hogy ez tisztességtelen és etikátlan gyakorlat, a tekintetben külön furcsa, hogy egyébként a feministák tiltakoznak a leghangosabban ha netán valaki a nőket és a gyerekeket egy kategóriában emlegeti. Úgy látszik amikor ez az összemosás nekik kedvez, akkor azért mégis lehet róla szó… A legkülönösebb azonban mégiscsak az, hogy a statisztikákból ismert: a nők sokkal többször alkalmaznak fizikai erőszakot a saját gyermekeikkel szemben, mint a férfiak. Példának okáért az ausztrál kormányzat felmérése szerint egy gyermeknek több mint kétszer akkora esélye van a CSBE általi elhalálozásra az egyedülálló anyjával, mint egyedülálló apjával – ezzel még azt a feminista védekezést is kiküszöbölve, hogy “a nők azért bántják többet a gyermekeiket, mert többet foglalkoznak velük”.
Aztán olyan érdekes adatokkal szembesülhetünk, mint hogy a CSBE áldozatai a meggyilkolt nők 60%-át, míg a férfiaknak “mindössze” 13%-át teszik ki. Ez persze első ránézésre szörnyű, mert hiszen a nőké magasabb! De második ránézésre kiderül, ennek az a magyarázata, hogy családon kívül sokkal kevesebb erőszak éri a nőket, mint a férfiakat. Másfelől viszont Farkas Adrienne nem számolt azzal, hogy itt öngólt lő: ugyanis ő maga tárja ország-világ színe elé, hogy a meggyilkolt férfiak majdnem egyhetede a családja áldozatává válik – tehát mégiscsak vannak a CSBE-nek férfi áldozatai, nem is kevesen.
Aztán szóba kerül egy angliai plakát, ami szerint családon belüli erőszak, ha a férfi például azt meri mondani a nőnek: kövér. Arról nem esik szó, hogy hány nő mond ennél sokkal cifrábbakat a férjének. Szociológus körökben köztudott, hogy a nők gyakrabban követnek el verbális agressziót, mint a férfiak, de ez nyilván nem volt elég fontos információ ahhoz, hogy említésre kerüljön. Jön némi hisztériakeltés, miszerint egy ilyen meggondolatlan megjegyzés a férfi részéről egyenes út a rendszeres nőverésig – erről nem kell bővebben kifejteni a véleményem, hogy mennyire el van rugaszkodva a realitásoktól.
Később említés esik Halász Pálmáról, akinek a története kétségkívül szomorú, de mégsem statisztika – mindössze egy sztori az egyik oldalról. Felhozhatnék valami “ellensztorit” egy papucsférjről akire naponta ordít a házsártos feleség – ilyen mindenkinek van egy pár -, de már a legelején leszögeztem: a jogalkotáshoz nem megindító történetek kellenek, hanem hideg tények és számok.
Aztán egy újabb idézetet találhatunk a Férfihang portálról, ezúttal egy másik cikkből (másik szerzőtől, aki történetesen nő), a szövegkörnyezetből kiragadva, ráadásul még azon belül is csonkán, összeollózva. Idézni csak pontosan, szépen? Természetesen, ha a normális vita a cél; lejáratásra az ilyen maszatolás is megteszi. Nem tudom mások hogyan gondolják, de szerintem a cél nem szentesíti az eszközt. Még ha politikai ellenfél is az illető, nem gyárthatok ollóval idézetet, amit a szájába adva befeketíthetem.
Majd újra Halász Pálma a téma, akivel az egész világ olyan gonosz, hogy őt még a bíróság is nyúzza, a rendőrség, minden szervezet és hivatal, nameg az igazságügyi szakértő. Kálváriája egy bizonyos ponton átmegy szürreálisba, mert aki már a bíróságokat vádolja jogszerűtlenséggel, az vagy nagyon konkrétan és korrektül tegyen bizonyítékot az asztalra, vagy számoljon azzal, hogy hiteltelennek tekintik. S ami a fő problémám, hogy egy személyes sztori még mindig nem elég indok a törvényhozásba nyúláshoz. Lehet az ő válása viharos és erőszakos, de hogy reá hivatkozva a feministák a parlamentet ostromolják hamis statisztikáikkal, az már azért egy kicsit túlzás.
A végére hagytam az egyik különösen makacs férfiellenes “legendát”, ami Farkas Adrienne megfogalmazásában így hangzik: “Becslések szerint minden ötödik nőt bántalmazza a társa”. Ez az a feminista lózung, amit nem fogunk kétszer ugyanúgy hallani. A NANE szerint minden ötödik nőt rendszeresen veri a párja; más nőszervezetek szerint ugyanakkor minden ötödik nővel fordult már elő, hogy valaha is bántalmazta a partnere. Megint más források szerint minden ötödik nőt éri életében CSBE, amibe viszont a gyermekkori bántalmazás is beleértendő. Megint mások szerint ebben már a “lelki bántalmazás” is benne van. Ezek a jelentésbeli különbségek arra tökéletesen megfelelnek, hogy észrevegyük: valami nem stimmel. Egy kivételével az összes többi változat szükségképpen hamis – de adódik a feltételezés, miszerint ha ennyi a hazugság, akkor semmi sem biztosítja, hogy bármelyik változat igaz lenne. Ezt a feltételezést nagymértékben alátámasztják a rendőrségi adatok, ugyanis ha minden ötödik nőt rendszeresen vernek, akkor az nők százezreit jelenti, és ennek valahol nyoma kell maradjon – az érintettek arcán kívül is. Mit mond erről a rendőrség? Oláh László őrnagy szavait idézem: “Budapesten átlagban naponta mindössze egy bejelentés érkezik családon belüli erőszakról.” Fővárosunkban minimum 500.000 nő él valamiféle párkapcsolatban, ennek 0,073%-a tesz panaszt CSBE miatt évente, és ezt a feministák mindössze a 274-szeresére szorozták fel, hogy megkapják a “minden ötödik” becslést.
A témát lehetne még boncolgatni a végtelenségig, de nem szeretnék visszaélni a kedves olvasók türelmével. Azt leszögezném, hogy az általam elmondottak tények, tehát bárki által visszakereshetőek az interneten fél perc munkával. Ugyanakkor remélem, hogy sikerült tisztáznom azt is, mennyire hiteles a ferfihang.hu szerzőgárdájával kapcsolatban a “nőellenes” kitétel: semennyire. Igaz, hogy mi az erőszaknak látjuk a női elkövetőit és a férfi áldozatait is, de ez semmivel sem több, vagy kevesebb, mint az igazság megismerése utáni vágy, és az arra alapozott vélemény. Az igazság sosem lehet “nőellenes”. Mindannyian ismerünk olyan nőt, akinek olykor meglendül a keze – vagy ha személyesen mégsem, akkor segítségünkre sietnek a feministák és megmutatják ők, hogy a nők igenis képesek erőszakra. Nem lehet ezt mind a szőnyeg alá söpörni. A feminista mozgalom fénykorában még az utcára lehetett menni olyan szlogenekkel, hogy minden férfi szemét feleségverő, de azok az idők már elmúltak. Már vannak, akik felemelik a hangjukat az ilyen szexista rágalmazások ellen; vannak akik ki mernek állni az igazság – és a férfiak – mellett.
A CSBE komoly kérdés, ami komoly jogalkotási procedúrát tesz indokolttá, de pontosan ez az az ok, ami miatt a feministáknak nem lehet megengedni, hogy eluralják a diskurzust. Amíg olyan emberek lobbiznak a parlament előtt, akik szerint a családon belüli erőszak “férfierőszak”, addig fennáll az a veszély, hogy tévedésekre és hazugságokra alapozott férfiellenes törvények szülessenek.
ez is egy szennylap lett…. Még hogy konzervatív, esne a plafon a fejükre….
Nagyon jó írás, ha a Magyar Nemzet nem válaszol, akkor érdemes lenne a Mandinerrel próbálkozni.
Egy apróság: “a meggyilkolt férfiak majdnem egyhetede a családja áldozatává válik”
Itt azért érdekes lenne, hogy ki az elkövető. Ha a sógorok megkéselik egymást a lakodalomban, az azért nem ugyanaz az eset, mint mikor a férj úgymond “beleszalad” a feleség konyhakésébe.
Ugyanez a nőkre is igaz lehet, egy hónapja volt hír a román tanítónő aki 170 késszúrással ölte meg az édesanyját… Kétlem hogy ilyen kizárólag romániában történhet.
A minap láttam valamelyik híradószerű valamiben, hogy mielőtt bevonul a nő a börtönbe, az általa megkéselt élettársa feleségül veszi.
Gondolom erről a sztoriról van szó… Bár már nem a legfrissebb.
Nem. Ez egy középkorú magyar pár. A pasi majdnem belehalt a szurkálásba. A nő maga sem tudja, miért sétált ki a konyhába a nagykésért és miért esett neki a párjának. Most szent a béke és nagy a szerelem.
Úgy látszik annyira jó volt az angol sztori, hogy elkezdték másolni :D
Egyébként sokat elmondanak ezek a történetek arról, hogy egy elkeseredettebb pasi mit képes elviselni csak hogy legyen nője… Félelmetes.
Megtaláltam. Igaz, én a tévében láttam, de ez a cikk ugyanarról szól.
Asssssssztak*rva, hallod? :)
“Csak arra eszmélt fel, hogy a konyhában áll, kezében egy véres késsel.”
Na ez! Ez a szép, amikor “jaj, hát azt sem tudtam, mi történik, az nem is én voltam, démon költözött a testembe, elvesztettem az eszméletemet, alvajáró vagyok, elvittek az ufók és így hoztak vissza, telibeb*szott egy gömbvillám, előreugrottam az időben”, BÁRMI, csak azzal ne kelljen szembenézni, hogy egy pszichopata állat vagyok, aki összeszurkálja a férjét, ugye?… Ejha :) És mindezt azért, mert a csóka elaludt a tévé előtt, és bennmaradt a kulcs, ezt egy 20-30 év közötti ismerősöm többször megcsinálta a barátnőjével, VÉLETLENÜL. Mármint tényleg véletlenül.
Hajmeresztő :)
A bejegyzés elolvasása után Adrienne mondatai teljesen hülyének hatnak. Hihetetlen, hogy mekkora különbség van egy gondolkodó ember és egy feminista között. A magyar sajtódíjak minőségét pedig híven tükrözi, hogy kit díjaznak.
A Magyar Nemzet, ha egy csepp igazságérzete van, nagyon komolyan elő kell hogy vegye Adriennt (nem vagyok hajlandó e-vel a végén leírni, zavar, hogy fhanszia ghófkisasszonynak képzeli magát sunyi hazug kis feminista firkász létére, tessék, Adrienn, perelj be, ha valami nem tetszik), szóval egy újság elvileg nem engedheti meg magának, hogy egy mindenféle erkölcstől durván elrugaszkodott megnyilvánulás mellé ilyen szinten odaálljon. Egyrészt leközli, másrészt nem kér elnézést, harmadrészt nem helyesbít. Elvileg, ha jól tudom, a keresztyén szellemiség és a hagyományos értékek jegyében újságírnak, ugyan melyikből maradt ki a becsület?
Nekem is rohadt égő a dolog. Sztem nem mernek a kialakult ideológiával szembepisilni. Hajtani kell őket, és idővel csak lesz valami.
Különben a Magyar Nemzet nem konzervatív lap, ilyenek már nyugaton sincsenek régóta. Egyszerűen egy pártlap, vegyes újságírói gárdával. Elég megnézni a gazdasági vagy a kulturális rovatot. A gazdaságiban neoliberális közgazdászok, mint Szajlai Csaba írnak rendszeresen. A kulturális rovatban meg mondjuk például a konzervatívnak nem igazán nevezhető Alföldi Róbertről írnak magasztaló kritikákat.
“Komoly” az a kép a gyermekét szorongató nőről. Olyan “hatásos”.
Itt egy hasonló “műalkotás”:
A “komoly” pedofília-ellenes kép üzenete: “Ne nyúlj az anime-figurához!”
Vajon mennyi pénzt adhatott az állam egy ilyen “művésznek”?