Feminista történelem

Aki foglalkozott már a témával, az tudja: a feministák átírják a történelmet. És nem csak a hiteles, tényszerű változatát, de a mítoszokat, a legendákat is megpróbálják a maguk képére formálni. Milyen is a saját képük? Férfigyűlölő.

Ez a kijelentés persze durvának tűnik, afféle szélsőséges túlzásnak. De ha megnézzük, hogy mit csináltak például az Arthur-legendával, akkor mindenképpen gondolkodásra kényszerülünk. Talán a többség tisztában van vele, hogy az Excalibur, a kerekasztal és Arthur király története a férfinem egyik alapvető mítosza. Sok fiatal fiú merít belőle inspirációt és lelkierőt, mert a történet a férfilét gyökereiig nyúlik le. Olyan a férfiaknak Arthur, mint a nőknek Szűz Mária – egy ősi kép, egy szimbólum. Épp ezért nem kicsit furcsa, ha egy bevallottan feminista írónő fogja ezt a legendát, és átírja úgy, hogy az a gonosz és barbár elnyomó férfiak harca legyen a szegény ártatlan áldozat nőkkel szemben, amelyben a férfi alakok többsége homoszexuális – hogy egyéb szexuális eltévelyedéseket ne is említsünk. Bárhogyan is nézzük, ez egy szentség meggyalázása; irigy és aljas bemocskolása valaminek, amire Marion Zimmer Bradley egyébként nem tudta volna rátenni a kezét.

Valami hasonló történt a valódi történelemmel is: a feministák fogták, és átformálták a céljaiknak megfelelően. Olyan dolgokról beszélnek, amik a valóságban nem léteztek; letagadnak viszont másokat, amik nem támasztják alá a dogmáikat. A “HERstory”, vagyis a feminista történelemhamisítás maga is egy mítoszra hajaz: a női nem képzelt küzdelmeit meséli el a férfiak elnyomó hatalma ellen, a ködbe vesző régmúlt matriarchátusaitól indulva egészen napjainkig, amikor még mindig gaz rabigában szenvednek. (Főleg Svédországban és az USA-ban – az iszlámról nem beszélnek, az nem lenne polkorrekt.) Hitük szerint a történelem valahogy így néz ki:

Kezdetben vala az ős-matriarchátus, valami csodálatos édeni bigyó, amiről senki nem tud semmi konkrétat, de a feministák belül érzik, hogy nagyon szép és békés dolog lehetett. Itt a nők uralkodtak, és ez már önmagában azt jelenti, hogy csúcsszuper korszak volt, a civilizáció netovábbja. Aztán egyszercsak fellázadtak a férfiak – az egész bolygó férfilakossága összeült egy jó nagy asztalhoz, és elhatározták, hogy attól fogva jaj lesz a nőknek. A férj rabláncra verte a feleséget, az apa a lányát, a fiú az anyját. És mindezt titokban! Ugyanis semmilyen írásos, vagy szóbeli emlék nem maradt fenn semmi ilyesmiről, és a mai napig sincs semmi ilyen a köztudatban. Tehát tizen- vagy huszonvalahányezer éve patriarchátus van a földön, ami úgy elnyomja szegény nőket, hogy csak na. A feminista közbeszédből tudjuk, hogy ez a “sötét nemi középkor” egészen a feminizmus születésééig fennállt, vagy még azon is túl: Dunát lehet rekeszteni a lózungokkal, miszerint a nőknek nem lehetett vagyona, nem válhattak, nem házasodhattak ahogy akartak, nem örökölhettek, nem szavazhattak, ésatöbbi, ésatöbbi.

Namármost megkérdezném az átlagos olvasót, hogy mennyit is tud valójában a történelemről. Meg tudná nevezni mondjuk konkrétan az évszámot, hogy hazánkban mióta van általános választójoga a férfiaknak, és mióta a nőknek? Esetleg két másik ország erre vonatkozó adatait? Mikortól meddig mit nem birtokolhatott egy nő, miért, és milyen törvények változtattak ezen? És mennyi köze volt ezekhez a feministáknak?

Hm.

A helyzet az, hogy még egy műveltebb embernek sincs semmi valós fogalma ezekről; csak annyit tud, amennyit a közbeszédben meghallhat – azt pedig a feministák uralják az üres frázisokkal.

A probléma az, hogy a társadalom és a történelem hatalmas témák, nem lehet őket pusztán részleteket kiragadva vizsgálni. Azt mondani, hogy a tény, miszerint a nők átlagosan egy évtizeddel később kaptak bolygószerte választójogot, mint a férfiak, valamiféle szervezett nőelnyomás bizonyítéka lenne, kábé annyira értelmes, mint szervezett férfielnyomásról beszélni annak kapcsán, hogy egy nőnek átlagosan háromszor annyi cipője és ruhája van, mint egy férfinak. (Vagy hogy a férfiak korábban halnak, gyakrabban öngyilkosok, több köztük a hajléktalan, valamint többet dolgoznak de kevesebbet költenek mint a nők.) Részletek, részletek, részletek. Önmagukban semmit nem jelentenek, vagy legalábbis a szövegkörnyezetből kiragadva szinte biztosan értelmüket vesztik. Mégis, a feministák mást sem csinálnak, csak ilyen részletekkel traktálnak minket. Az állításaikat leromboló részletek felől viszont diszkréten hallgatnak.

Pedig több olyan jel is van, ami ellentmond a történelemképüknek. Példának okáért a régebbi korok törvénykönyvei; nem csak a Rómaiak, de már az előttük élő Babilóniaiak is írásba foglaltak bizonyos dolgokat, amik kifejezetten a nők védelmére szóltak. Mit is gondoljunk például arról, hogy a világ történetének legrégebbi, az első törvénykönyvben külön paragrafus szól arról, hogy az elvált(!) nőnek a férj köteles átadni vagyona egy részét, hogy az felnevelhesse gyermekeit? Akárhogyan is nézzük, ez a gyerektartás (asszonytartás) egy formája, és már Hammurabi kőtábláiba is bele van vésve. Akkor miféle elnyomó patriarchátusról, miféle barbár férfikorokról beszélünk, amikor a nők rabigában senyvedtek, és nem birtokolhattak vagyont? Hiszen már Babilóniában is törvény szavatolta az elvált nők vagyonát, ami – ugye nem kell magyaráznom – eleve feltételezte, hogy lehetett vagyonuk…

Ugyanezen törvények megvoltak a római jogban is, és sorban fel-felbukkannak minden olyan társadalomban, ami így vagy úgy a nyugati kultúrkör részének tekinthető. De az arab államok törvényei sokáig még ennél is nőbarátabbak voltak. A társadalom – az a csúnya gonosz patriarchális – minimum az ókortól kezdve kifejezett figyelmet fordított a nőkre, és a velük szemben való igazságos bánásmódra. Ha csak egy kicsit is igaz lenne a feminista történelemfelfogás, Hammurabi kőtábláin annak kellett volna szerepelnie, hogy a nőket láncon kell tartani és a csontokon marakodjanak a kutyákkal. A római jogban szintén, a görögöknél éppúgy, ésatöbbi. Egészen a feminista mozgalom előretörésééig az egész világon nőellenességnek kellett volna lennie, de valahogy mégsem az volt. Ahogy egyre régebbre megyünk a történelemben, nem találunk egyre durvább nőelnyomást.

Ennek egyébként megvan a maga sajátságos oka: az evolúció gondoskodott róla, hogy bármely faj hímjei ne forduljanak a nőstények ellen. Nyilván a faj kipusztulásával járna, ha a – nagyobb és erősebb – hím medvék megennék a nőstényeket. Miért nem teszik meg? A génjeikben van, hogy a nősténynek ártani tilos. A hímek – embereknél a férfiak – ösztönösen visszariadnak attól, hogy a gyermekeik (potenciális) anyjának kárt okozzanak. Többek között ez adja a nők társadalmi hatalmát, hogy a férfiak alapvetően nem tudnak ártani nekik. Ahhoz valami komoly problémának kell fennállnia (elmebetegség, életveszély), hogy egy férfi egy nőnek komolyan ártson. A rendőrségi statisztikákból kitűnik, hogy a bűncselekmények áldozatainak többsége férfi. Miért? Hiszen ők erősebbek, agresszívebbek – tehát nagyobb veszélyt jelent őket megtámadni, mint nőket. Mégis, még a legtöbb bűnözőben is él valahol a vér szava, miszerint nőt nem támadunk meg. És ha a társadalom alján, az ostobák és erőszakosak között is él a genetikai tiltás, akkor a “normális” férfiak között garantáltan még annál is erősebben működik. A “nőt nem ütünk meg” nem csak szülői intés a fiúgyermek felé, hanem evolúciós parancs. (Sőt, a férfiakban ösztönös a nők védelmezése a külső veszélyforrásoktól.)

Éppen ezért – persze sok más egyéb tényező mellett – balgaság olyat feltételezni, hogy férfiak bármikor is nők elnyomására szövetkeztek volna. Ez – Hammurabival karöltve – a feminista történelemfelfogás alapjait semmisíti meg, ugyanis ha a kártyavár alól kirántjuk az asztalt, nem marad belőle semmi. Ha a nőellenesnek titulált részletek alól kihúzzuk az alapozást, vagyis megértjük, hogy tudatos nőellenes szervezkedés vagy törvényi nőelnyomás nem létezett, akkor a részleteknek a továbbiakban nincs semmi éle, nincs méregfoga. Így el lehet kezdeni keresni a valódi okokat: azokat a társadalmi, emberi viszonyokat, amik bizonyos – ma már nehezen érthető – törvényekhez, szokásokhoz vezettek.

A feministák csak azáltal tudnak bármit is elérni, ha minden egyes kiragadott részletkérdést azzal “indokolnak”, hogy nőelnyomás, gonosz patriarchális nőgyűlölet. Ha ez nincs a háttérben, akkor újra kell kezdenünk a történelem tárgyalását. Akkor a HERstory egyetlen hatalmas kamu – ugyanolyan féltékeny és aljaskodó átirata az eredetinek, mint az Arthur-legenda sárba rántása.