Ahogy Heartiste, úgy én is örömmel tapasztalom, amikor a tudomány alátámasztja a “csajozós blogoszféra” állításait. Most éppen a Harvard kutatói fedezték fel, hogy a feleségek örülnek annak, ha a férjük dühös vagy ideges. Az áldott lelkű, ártatlan kis angyalka nők, akiket foggal-körömmel védenek a feministák… És akikről most kiderült, hogy szeretik és élvezik a drámát, maguk is szívesen okozzák, ha épp nincs elég, és az egyik fő cél a férj szekálása – mert ha ideges, azon látszik, hogy a nőnek még van fölötte hatalma.
Férfitársaim! Jó ha tudtok róla: a házsártos feleség, a nő elsárkányosodása nem afféle nőgyűlölő patriarchális mítosz, hanem tudományos tény. Ha a házasságod nyugodt, békés, stabil mederben folyik, akkor az neked hiába a mennyország, lehet, hogy a feleséged halálra unja, vagy lelki problémákat okoz neki. És az is lehet, hogy veszekedéseket fog generálni kizárólag azért, mert jobban szeret idegesnek látni, mint elégedettnek.
Természetesen a kutatók polkorrekt jómunkásember módjára igyekeznek selyempapírba csomagolni az eredményeket: arról beszélnek, “a nők szeretnék látni, hogy a férfinak fontos a kapcsolat”. Sőt – bár azt közlik, hogy a férfiak nem szeretik idegesnek látni a párjukat -, valahogy mégiscsak addig kell csűrni-csavarni a dolgokat, hogy a férfiak legyenek hibásak: a nők biztosan azért szeretik szekálni a pasijukat, mert nem bírják hogy az “érzelmileg távolságtartó”. Persze aki nem most jött le a falvédőről, az láthatja, hogy ez amolyan orwelli “újbeszéd”, csak takargatják a takargatnivalót. A szemét férfi merészelt nyugodt lenni!!! Ezért büntetést érdemel!
A női alaptermészet szerves része a manipuláció. Nem mindenkiben egyformán ütközik ki, ami természetes, de a legtöbb nőben ott rejlik a tudatalatti késztetés. Ezt bizonyítja a fentebbi kutatás is. Sok nőnek folyamatos visszajelzésre van szüksége arról, hogy a férfi szorosan az irányítása alatt áll. Ha a pasi elvan magának, nyugodt és szöszmötöl valamivel, akkor lehet hogy már nem is számít neki annyit a nő – és akkor bármikor leléphet egy új szöszivel. Ez tűrhetetlen! Valahogy mérni kell, hogy milyen szoros a póráz – és erre tökéletes módszer az érzelmi zsarolás, vagyis a dráma, a veszekedés. Amíg a pasi ugrik, amíg ideges, addig nincs gond, mert mutatja, hogy befolyásolható, manipulálható, ráuszítható a veszélyforrásokra, és számítani lehet arra, hogy robotolni fog a nő komfortjáért.
Sok nőnek a családi béke huszadrangú melléktényező a saját lelki nyugalma mögött, amit viszont pontosan a családi béke kárára szeretne biztosítani. Óvakodjatok az ilyen nőktől, vagy tanuljátok meg élvezni a drámázást, a játszmázást, mert középút nincsen. Esetleg megpróbálhatjátok betörni a makrancos hölgyet, de nem biztos, hogy megéri a fáradságot.
Ui.: Aki tud angolul, annak tanulságos (vagy legalábbis vicces) lehet olvasgatni a Telegraph cikke alatti kommenteket. Ilyen gyöngyszemek vannak köztük:
Ez magyarázza, hogy miért utálják a nők (és főleg a feministák) a férfiklubokat, és miért záratják be mindet. Ki nem állhatják, ha egy férfi élvez valamit, ami nem róluk szól vagy velük kapcsolatos.
Sajnos októberben lesz 3 éves késésben ez a cikk! :-)))
Akkor házasodtál vagy akkor váltál? :D
Akkor házasodtam…! :-D
És ez ugye gondolom egészen véletlenül sem számít családon belüli erőszaknak, lelki bántalmazásnak.
Ja, a komment nekem is eszembe jutott már, hogy ahogy az embernek párkapcsolatban a végére már nem marad se személyes tere, sem ideje amit egymagában eltölthetne (mivel a nő igényt tart minden egyes másodpercére amit nem a munkahelyén tölt), ugyanúgy társadalmi szinten is szétvernek minden olyan területet, ahol a férfi még otthon érezhetné magát.
Nagyon jó okfejtés, igaz is általánosságban, viszont nagyon jól megelőzhető és elkerülhető állapot. Saját tapasztalatból mondom.
Először is amikor leendő párunkat keressük, élmezőnyben kell lennie annak a szempontnak, hogy nyugodt, nem domináns, és nem karrierista nők közül válasszunk. (Természetesen nekünk férfiaknak a külsőségek talán a legfontosabb szempontok, így természetesen olyat választunk, aki tetszik nekünk. De aki olyan helyzetbe kerül, hogy a cél érdekében kénytelen inkább a második legjobban tetszőt választani, ne sajnálja ezt meglépni. Nem leszel boldog, ha ugyan “kirakatbabával” jársz, de cseszeget. Ha választottad tetszik, és még önmagad is lehetsz mellette, nyertél.)
Ez után tudd, hogy elkerülhetetlenül ki fogja próbálni ő is (és persze te is) a határokat. Ezek a kapcsolat első időszakában kialakuló rangsorok, amik tartósak maradnak. Semmi más teendő nincs, mint időben letörni a cseszegetős próbálkozásokat. Nem kell félni attól, hogy (kizárólag verbális szinten) túl is reagáld. Hadd érezze, hogy neki az a vissza-gorombáskodás sokkal több feszültsét okoz, mint amit az ő támadása benned keltett. Ha kilép ezért a kapcsolatból, akkor nem jártál volna vele jól hosszú távon sem. Elnyomott volna. Ha így is marad, és jobban figyel a viselkedésére, akkor véglegesen megnyerted a nyugodt életet.
Múltkor volt szó arról a jó módszerről, hogy csinálj viccet a dolgokból. Apróbb provokációit úgy tudod lenullázni, hogy még együtt is fog nevetni veled az egészen. Fő a magabiztosság.
Nekem ugyan nagyon nagy mákom volt azzal, hogy kifogtam a világ (szerintem) legszelidebb nőjét, de szerintem azok, akik elkésve érzik magukat, ők sincsenek elkésve. A dominancia-átvétel bármikor működhet, csak kockázatos. (Lehet olyan reakcióba ütközni, hogy elveszíted őt. Ezért érdemes addig meghúzni a határokat, amíg még nem kár érte, ha megy.)
én párválasztásban egyértelműen fogalmazok.
Csak a közös szerelem lehet gyümölcsöző, minden más hitegetés. Egy szerelem talán kémiailag tart 2-3 évig és akkor jön el az első holtpont a házasságban, azt kell tudni átgyűrni, megérteni, kezelni. Utána minden egyenes a holtomiglan-holtodiglan életvégig.
Azért ez a valódi életben nem ennyire egyszerű. Vannak házasságok amiket 20-30-40 év együttélés után bontanak fel.
Másfelől meg egy közös élet nem feltétlenül boldog is egyben. Sok dolognak össze kell jönnie, hogy boldog legyen a kapcsolat, és ezeket már az elején el kell kezdeni. Banális példával: ha megszokottá vált, hogy lemondasz a haverokról a kedvéért, de aztán később rájössz, hogy ez nem kóser, akkor változtatni már nagyon nehéz. A rögzült képeket és szokásokat megváltoztatni kínkeserves dolog, úgyhogy a szerelem önmagában még nem garancia semmire, ésszel és tapasztalattal kell felépíteni már az alapokat is.
“ha megszokottá vált, hogy lemondasz a haverokról a kedvéért, de aztán később rájössz, hogy ez nem kóser”
Na nem mintha egyébként ő bármikor is kikérné a véleményed egy csajos estéről, arról nem beszélve, hogy a munkaidőt meg a heti-kétheti egy-egy ilyen alkalmat leszámítva sülve-főve együtt vagy vele. De az meg főleg a férfi halála tud lenni, ha a fizikailag külön töltött idejét is el akarják venni tőle telefonon, netán fölzsarolva msn-re vagy chat-re…
Sajnos nem ilyen egyszerű. Inkább arról van szó, hogy vannak olyan pontok, amikor könnyebben felborul egy házasság. Ilyen a 3. év, a 7. év, de lehet a 20. év is. Sok házasság például akkor fut zátonyra, amikor a gyerekek “kirepülnek”, és megváltoznak a szerepek. Egyébként népszerűtlen dolgot mondok talán, de idővel akár egy érdekházasság is lehet olyan jó, mint egy szerelmi házasság, ha a partnerek megtanulják becsülni egymást. (Én mindenesetre szerelmi házasságot kötöttem 17 évvel ezelőtt, és egyelőre egész jól megvagyunk).
nnem tudom ezen mit kell FELESLEGESEN bonyolítani? Az életben kellenek egyszerű dolgok, a házasság az. Aki nem így gondolja, az az egoját ápolja és nem képes egészséges kompromisszumokra.
Tudod nem árt egy kicsit elgondolkodni, mert a házasságok fele válással végződik, amit többnyire nők kezdeményeznek, és ennek eredményeképpen a férfi elveszti a családját, gyerekeit, sokszor az otthonát, és persze a vagyonát. Ez nem játék, ez nem vicc, ez nem “egyszerű dolog”. Ez egy emberi élet legnagyobb katasztrófája tud lenni, mégpedig legtöbbször a férfi önhibáján kívül. Azért ez nem egy olyan dolog, amit a szőnyeg alá kéne söpörni némi félreértett optimizmusból.
Komoly erők dolgoznak azon, hogy a házasságot lejárassák. Ha megnézed a bulvárlapokat, szinte mindegyikben van egy cikk arról, hogy XY celeb nem óhajt házasodni, mert úgymond neki a “papírfecni” nem lényeges, nem kell ahhoz, hogy szeresse a másikat. Valósággal piedesztálra emelik ezeket a celebeket. Aztán ott a szóhasználat, egyre inkább nyomják a “párom” szó alkalmazását, amiből ugye nem derül ki, hogy házasságról van-e szó, sőt az sem, hogy heteró-e a kapcsolat. Nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon utálom. Ha tőlem megkérdezik, mi van a párommal, rögtön szólok, hogy nekem feleségem van, nem párom (a feleségem ugyanígy van vele). Néha azt is hozzáteszem, hogy párja a zokninak van. Az meg hab a tortán, hogy miközben a házasságot lesajnálják és lenézik, azért keményen szót emelnek, hogy a homók is házasodhassanak.. Ami ellentmondás, mert ha a házasság annyira idejétmúlt, akkor miért kéne a langyiknak, de erre nem adnak magyarázatot.
mind1 az, a lényeg a heteroellenes homonácizmus.
Ne bassz, mert sikítok!
Hogy a búbánatos rákollóba kerültek elő a homárok? Nem mindegy NEKED, hogy a Botond meg a Szabolcs papírusszal vagy anélkül “analizál”?
És szerintem nyugodtan házasodjanak csak! Miért legyen NEKIK jobb mint nekünk, heteroknak?
Nem, nem mindegy. Azért nem, mert a házasság két ellenkező nemű ember együttélése. Bizonyos kultúrkörökben ebbe belefér az is, hogy egy férfi több nővel, esetleg még az is, hogy egy nő több férfival, de az azonos neműek nem férnek bele.
Szerinted, drága inkvizítor elvtárs. Szerinted! Van akinek belefér a “kaja” fogalmába a hús, van akinek nem. Az máshol ebédel. De nehogy már elő akarja írni nekem, hogy milyen eredetű aminosavak mehetnek bé az pofázmányom alsó nyílásán!
Ugyanígy, abba van beleszólásod, ha egy azonos nemű óhajt téged házas- avagy ágyastársának akkor ezt elfogadod-é avagy sem. De ha egy udvarias kérdésre (akarsz-é velem kufircolni szépember) szívlapáttal felelsz “akar a halál”-t akkor teljes joggal fognak leültetni.
Az, hogy egyes vallások egyes felekezeteinek egyes lelkészei hajlandók-é az Úr színe előtt megkötni a megkötendőt ez is az ő belügyük. Viszont, ha már az azonos neműek szexuális együttléte nem ütközik törvénybe, akkor az államnak valami módon rendeznie kell az ilyen párok együttéléséből származó problémát. (öröklés, eltartás, nyugdíj, közös vagyon, egymás ügyeiben eljárás -pl. műtéti beleegyezés). Ezt lehet gyomorforgatóan farizeus módon – “Együttélés hivatalos bejegyzése” ami gyakorlatilag ugyanaz mint a házasság, csak nem egy nemzetiszínűvel átkötött izé, hanem egy jegyzőnek nevezett izé tartja.Vagy lehet akár házasság is. Azt, hogy bizonyos vastag könyvekben a “Házasság ” címszó alatt szerepel a “Két (máshol négy) ember” kiegészítéseként a “különnemű”, azt ultima ratioként felhozni a mai világban, ahol az “Álmomban megjelent Sziamiau”-tól a Lex Hókuszpókig nem kell több 4 óránál és ebben már a Közt.Eln. láttamozása is benne van, majd a három kiegészítő paragráffal homlokegyenest ellenkező értelműre változtatáshoz is elég egy újabb fél nap, már megbocsáss, de humoros.
És az együttélés szerinted miért jobb? Te ugyanúgy pokolra kívánod őket, a jogi tartalma ugyanaz, viszont a résztvevők számára “másodlagos frissességű”.
Vagy csak az a régi szittyaisztáni reflex? “Leszarom, ha nekem nem jobb, leszarom ha nekem rosszabb is, csak az a rohadék szomszéd legalább egy hangyafallosznyival JOBBAN szívja meg!”
Mert ez is egy méltánylandó indok, ha nem is a legelegánsabb.
Kedves modera!
Ha szerinted nem való ide, légy szíves ne töröld, csak tedd át a trolltartóba.
(Sokaknak újdonságokat mondtam)
Minek törölném? Inkább válaszolok rá.
Az elméleteddel egyetlen probléma van, mégpedig az, hogy a házasság egy vallásos intézmény, aminek szabott keretei vannak (illetve voltak), nem pedig valamiféle alapvető “emberi jog”. Éppen ezért senkinek nincs joga egy ilyen hagyomány kereteit szétrombolni. Nincs nekem semmi bajom a melegekkel, de a házasság az házasság, amit nem nekik találtak ki.
Hasonló ez a dolog, mint hogy nő nem lehet katolikus pap. Ennek a kereteit is feszegetik, mindenféle jogalap nélkül. Ha valakinek nem tetszik a fix katolikus tanítás, az ne legyen katolikus, ahelyett hogy az egyházat akarná a saját egoizmusa miatt megreformálni.
Szokás szerint persze van másik nézőpont is, miszerint a házasság intézményét már rég lerombolták, a mostani 2.0 épp csak külsőségeiben emlékeztet az eredeti verzióra, úgyhogy ennek már igazából mindegy. Mondjuk ha a melegeknek van esze, pont ugyanúgy nem akarnak házasodni mint a heteró pasik. Minek? Hogy a szerelmi kapcsolatukba bevonják az államot, a rendőrséget, az ügyvédeket és a bíróságot? LOL
(Egyébként az egész herce-hurca egy kicsit fals, ugyanis minden melegnek mindigis megvolt a joga a házasodásra – pont úgy, mint bárki másnak: ellenkező nemű emberrel. Vagyis semmilyen joguktól nem voltak megfosztva ami a heteróknak megvolt. (Egyébként sok meleg élt is ezzel a lehetőséggel.))
Na indulhat a flamewar :)
Ja, még annyit, hogy a gyűlölködéssel meg a taplósággal vádaskodás itt szerintem sokkal több gyűlölködést és taplóságot takar, mint a házasság intézményének “védelmezése”. Én legalábbis nem látok Bandeirante szavaiban sehol olyat, hogy baja lenne a melegekkel. Ő nem emlegetett se poklot, se szomszédot, se hangyafalloszt. Itt nem ő az inkvizítor, hanem te. Ironikus, hogy a tolerancia nevében csinálod.
Igen. A zokninak is van párja, meg az embernek is. Mert párosan szép az élet. És az ifjú pár nászútra megy…
Nemigazán értem, mi a baj ezzel a szóval.
Ha még nem is él együtt a pár, akkor mit mondanak? Ha egy lány azt mondja: a barátom, akkor automatikusan arra gondolunk, hogy jár vele. Pedig sokszor tényleg “csak” a barátja. (Fiúknál is ugye a barátnővel ugyanez.)
Ha együtt élnek, de nem házasok, mit mondjon? Az élettársam?
Ne érts félre, nekem semmi bajom a házassággal. Aki akar, házasodjon, aki nem akar, ne tegye. És azt is teljesen helyénvalónak tartom, hogy olyan szóhasználattal említsék az együttélőket, amilyennel ők szeretik. (Mint a keresztneveknél. Többnyire megkérdezem, hogy hogyan szólíthatom, vagy hogyan szereti, ha szólítják.)
Kezdjük egy kis visszatekintéssel. Én falusi gyerek vagyok, mikor gyerekkoromban a faluban valaki azt mondta, hogy a “párom” akkor teljesen egyértelműen és kizárólag csak a házastársára gondolt. Ez annyira egyértelmű volt, hogy semmiféle külön magyarázat nem kellett hozzá. Aztán eltelt pár évtized, és a szó kikopott a közhasználatból. Majd valamikor a kilencvenes évek végén tudatosan visszahozták a médiában, és azóta meglepő következetesen használják (mint a cigány helyett a roma, kb. azzal esik egybe). Ha valaki akarja, hát használja, de én fenntartom, hogy párja a zokninak van, na meg a memóriajátékokban a kártyáknak van egy párjuk. Az embernek van férje vagy felesége, esetleg élettársa, barátja-barátnője, kedvese, szerelme, stb. stb. Egész kb. a 90-es évek végéig tökéletesen megfeleltek a célnak ezek a szavak, utána jött ez a “párom” modorosság, ami feltehetően majd ugyanúgy ki fog jönni a divatból, ahogyan valamikor behozták oda.
Pesten sohasem kopott ki ez a szó.
De nem is nagyon használták. Én 7 évet dolgoztam Pesten 1994-2001 között, és soha senkitől nem hallottam, pedig nagy munkahelyen voltam, sok száz emberrel kerültem kapcsolatba. Ettől függetlenül a “párom” szó egyértelműen házastársat jelentett Pesten és vidéken is egészen úgy kb. 10 évvel ezelőttig.
Az én környezetemben használatban volt. A ’80-as évek elején tanultam.
Na igen, a vidék sokszor józanabb mint Pest :)
Nekem se ártott volna vagy negyven éve ezeket tudni!
Persze jobb későn mint soha, a mostani (JUSZT IS!) párommal már több mint negyedszázada élünk békességben. Igaz, az első időkben ő is kóstolgatott, de a tapasztalataimnak hála percek alatt sikerült leszerelni. Egyszerű a módszer: Visszafordítani! Dühöngjön csak őlibasága! Aztán, mikor már kidagadó erekkel ordít, no AKKOR lehet átváltani humorra. Aztán jöhet a “No, dugjunk egyet a nagy ijedtségre!”. És a sárkánykezdemény pillanatok alatt kezesbáránnyá változik. Aztán egyre ritkábban kezd próbálkozni, de nagyon fontos, hogy ne lazíts! Legalább havonta egyszer ki kell provokálnod egy kisebb duzzogást, hogy érezze a törődést! (nem vicc, a NŐ így működik)
Isten látja lelkemet, nagyon nem szeretem Soma-Mamagésa-Spitzer Gyöngyibaba akárkit. Ettől függetlenül van egy jó mondása (néha neki is lehetnek néha jó gondolatai):
“A párkapcsolat egy ponton túl, házasság nélkül, egymás sértegetése Ami azt jelenti, hogy ha együtt vagy a pároddal már 4-5-6-7, akárhány éve, és már megérett a pillanat, hogy az ember kimondja, Igen, Te vagy az én párom, de még mindig nem meri megtenni az ember, az egy kicsit arról szól, hogy: Jó vagy, de lehet, hogy jön még egy jobb.”
Nem feltétlenül, Van egy baráti (nem) házas pár. Ők azért nem fognak soha összeházasodni, mert a nő saját jogon röhejesen kevés nyugdíjat kapna, az özvegyi nyugdíjával épp megélnek.
Ez speciális eset, Soma nem erről beszélt :)
(Mamagésa, vazze… Pf. Sosem értettem és sosem bírtam ezt a hülyeséget.)
Ilyen is van, én is ismerek ilyen párt, de ez speciális eset. Akiket én ismerek, azok deklarálták, hogy férjnek és feleségnek tekintik egymást, csak éppen ezt nem formalizálják, mert akkor mindketten buknák az özvegyi nyugdíjukat (de egyikük se hívja páromnak a másikat).
Azért az európai kultúrában (is) megvan a hagyománya annak, hogy akik együtt élnek, azok legalább a haláluk előtt össze is házasodnak (lásd pl. Hitler és Eva Braun).
Amúgy megmondom, miért futkos a hideg a hátamon a “párom” c. modorosságtól. Merthogy itt van ez a csodálatos amcsi dolog, amit politikai korrektségnek neveznek. Lényege, hogy időről időre megmondják, mit hogyan kell hívni. A néger például volt már negro, coloured, black, legújabban pedig African American. ***-szák meg, nekem néger és pont. (Obama pedig nem afrikai amerikai, hanem félvér.) Aki nem hiszi, nézze meg az anyukája fényképét. Az indián egy ideje bennszülött amerikai, az eszkimó innuit, az alacsony ember pedig “vertically challenged”.
A cigányokat sem hívom romának, leginkább azért, mert ők maguk sem így hívják magukat. Mindenki tudja, aki Magyarországon él, hogy a cigányok magukat cigánynak, a nem cigányokat pedig magyarnak vagy parasztnak nevezik. A homókat nem hívom melegnek, merthogy nem szeretném, ha a “meleg szeretet” vagy a “meleg kézfogás” stb. kifejezések véglegesen átdefiniálódnának. A “pár” szó média általi sulykolása is egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a férj és a feleség kimenjen a divatból. Engem nem érdekel a polkorrektség. A józan ész nevében. Orwell valahogy úgy fogalmazott, hogy a szabadság azt jelenti, hogy kimondhatjuk: kétszer kettő négy. Ha ezt kimondhatjuk, az összes többi már magától jön.
Nézd. Ez egy totálisan fölösleges “vita”. Tőlem mindenkit úgy hívsz, ahogy akarsz. És én is.
A “pár” szó nekem már a szocializmusban is a társat jelentette. Akkoriban még nem volt bulvársajtó, nem volt polkorrekt szó, nem az amerikaiak mondták meg, mit, hogyan kell hívni.
S mivel nem vagyok vallásos, nekem bizony a házassági papír, az csak papír. Nekem mindegy, házas vagyok-e vagy sem, ha jól megvagyok a párommal. Nem vagyok a külsőségek híve.
A “személyes” része fölösleges, vagyis azon feszengeni, hogy mikor, hol és hogyan volt divatban (vagy nem) egy szó, és hogy ki szereti vagy ki utálja. Viszont a folyamatok amikről beszél valósak. Ahogy a mademoiselle-t száműzték a feministák a francia nyelvből, ugyanúgy a mi nyelvünk is áldozatul eshet ilyen “polkorrekt” változtatásoknak. Nem árt erre odafigyelni, a magyar nyelv szerintem megérdemli.
Nem vitáról van szó, csak elmondtam, hogy gondolom. Tőlem aztán mindenki úgy beszél meg cselekszik, ahogy akar. Én sem házasodtam templomban, de ragaszkodtam a házassághoz (és a feleségem is). Azt mondani, hogy a házasság egy papír olyan, mint ha azt mondanád, hogy az autóvezetés egy műanyag lapocska. A papír a házasság lényegtelen része, semmi jelentősége. Azt sem tudom, hová tettük, ha elő kéne adni, hát nagy bajban lennék. Én mindenesetre úgy gondolom, hogy a házasság fontos, és egyáltalán nem a “papír” miatt. Társadalmi szempontból óriási jelentősége van, és a mai általános értékválság egyik tünete a házasság visszaszorulása. Ahogyan Soma mondta (akit nem kedvelek, de most igaza van), aki nem hajlandó házasodni, az azt üzeni, hogy “most éppen te vagy a legjobb, de lehet, hogy holnap már más lesz”. És ez nem külsőség, nem papír, hanem nagyon is tartalom. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekeim előtt nagyon szégyellném magam, ha megkérdeznék, miért is nem vállalom az anyjukat feleségnek, csak “párnak.” (Vannak gyerekeim amúgy). Mondom, nem vita szándékával írtam, mindenki úgy gondolja, ahogy akarja. Én így gondolom, vagy ha úgy tetszik, a feleségemmel így gondoljuk, ebben a kérdésben mindig teljes egyetértésben voltunk.
Te még nem hallottad azt az egyes honi pógárok körében elterjedt mondást, miszerint a kocsi az benzinnel megy, nem jogsival?
Hát, ha a házasságot is vizsgához kötnék, még ennyi sem köttetne. A gyereknevelési vizsgáról és az ebből kifolyólagos gyerekvállalási- és nevelési engedélyről meg ne is tegyünk említést.
Banderiante:
Érdekes, hogy a dolgoknak csak a rossz oldalát akarod látni. Én és a környezetem – többségükben fehérváriak – például már egészen fiatalon úgy tekintettünk a “pár” kifejezésre, ami valami plusz pozitív tartalom a sima “együtt vagyunk”-hoz képest. Tehát ha a nőre, akivel összegubancolódtunk, azt mondtam, hogy itt a párom, akkor az az általam ismert környezetben mindenki számára egyértelműen azt jelentette, hogy itt szorosabb, stabilabb, hosszabb távú kapcsolatról van szó, amelyből jó esetben házasság is lehet. Ehhez méltóan a mi köreinkben nem is volt elkoptatva, így súlya volt, ha valaki ezt használta.
Egyébként ha a magyar nyelv belső logikáját nézzük, a “pár” kifejezés nagyon is beszédes. Ha falusi vagy, akkor ezt jó eséllyel te is tudhatod. Eleve nem véletlen, hogy a magyar a nyugati logika helyett pl. a páros szervekre is egyes számot használ, azt tekinti szerves egésznek. Tehát nem kezek, lábak, mint mondjuk az angolban, hanem kéz és láb. És ha valamiből csak egy van, az a félkezű, féllábú… a megbontott természetes egyensúlyi állapot. Ebből a szempontból a “pár” nagyon is elmés, releváns kifejezés, szépen kifejezi a két ember adta egységet.
Abban mondjuk könnyen egyet tudok érteni veled, hogy az újkeletű modorossági rohamban torzult ez az eredeti jelentéstartalom, és az bizony nem az igazi.
Mondom, hogy persze, használták falun, de KIZÁRÓLAG házastárs értelemben, nem másként. A bajom azzal van, hogy kifejezetten és tudatosan a férj/feleség kiszorítására, kvázi elavulttá tételére használják. Ez a problémám vele, nem más. Egyébként a jelentése se egyértemű, például a “párocska” kifejezés kifejezetten pejoratív, inkább gúnyolódó (egyébként nem eredeti magyar szó, szláv átvétel).
> A bajom azzal van, hogy kifejezetten és tudatosan a férj/feleség kiszorítására, kvázi elavulttá tételére használják.
Értem, de ez annyiban a te szubjektív megítélésed, hogy akkor manapság hiába próbálják erre használni, ha vannak, akik a tényleges tartalmat is tovább viszik vele (és én erre írtam példát). A trend ettől függetlenül nem jó, de a helyzet talán nem teljesen reménytelen.
> Egyébként a jelentése se egyértemű, például a “párocska” kifejezés kifejezetten pejoratív
Bocs, de itt a kicsinyítóképző adja a pejoratív értelmezési lehetőséget, nem az eredeti szó. Kicsinyítóképzővel bármilyen szóból elő lehet hozni a pejoratív jelleget. :)
Arra ne végy mérget, hogy szláv átvétel lenne, a nyelvésztudományunk rettentő finoman fogalmazva is nem állt a helyzet magaslatán, mikor a nyelvünket szinte teljes egészében kiosztotta más népektől származónak. Szerintem elég szervesen illeszkedik a gyökrendszerünkbe ahhoz, hogy ne kelljen másoktól átvettnek képzelni.
Fura ám ez a magyar nyelv! A “párocska”, “eszecske”, stb. valóban enyhébben vagy erősebben pejoratív. Az “anyácska”, “kezecske”, “szívecském” stb. viszont csöppet sem az
Jaja. Meg pl. a menyecske, kecske, fecske, Bölcske, Derecske, rocska, ócska… :o))
Hehe! És a macska bütyke? Meg a hetyke csücske?
( ugye azért ne folytassuk?)
Bandeirante, azt gondolom, hogy félreérted a társadalmi folyamatokat. Szerintem nincs olyan (sem felülről sem alulról jövő) társadalmi szándék, amelynek a célja a házasság lejáratása lenne. Sőt, léteznek olyan állami törekvések, amelyek kifejetetten népszerűsíteni igyekeznek a házasság intézményét. A házasság devalválódása a középkor végétől jelenik meg és nyilvánvalóan az életkörülmények és velük együtt az erkölcsi és közösségi normák átalakulásának az eredménye. A köznyelvi szóhasználat sem valamiféle előre eltervezett lejárató szándék eredménye, hanem az emberek törekvése arra, hogy a sokféle párkapcsolati, együttélési formára keressenek egy egységesen alkalmazható szót. Erre a nép ajka szerint, úgy látszik a legalkalmasabb a “párom” kifejezés.
Azt hiszem, hogy Soma is téved; a házasság kerüléséért nem csak az elköteleződésre való hajlandóság hiányát kell okolni, számos más ok játszhat szerepet ebben. Talán például az, hogy a házasság lényegében egy biankó szerződés, amely sok esetben nem felel meg a felek élethelyzetének és szándékainak. Talán az sem kizárt, hogy egyre kevésbé felel meg a férfiaknak. (http://www.ferfihang.hu/2012/04/23/a-hazassag-multja-jelene-es-jovoje-3-resz/)
“Szerintem nincs olyan (sem felülről sem alulról jövő) társadalmi szándék, amelynek a célja a házasság lejáratása lenne.”
Először azt hittem viccelsz… Most már csak remélem :) Legalább 50 éve az egyik elsődleges cél a családok szétrombolása, aminek az egyik legjobb fegyvere a házasság tönkretétele. Ne mondd, hogy nem vetted észre, valami nem stimmel a házasság intézményével az utóbbi időben. Naivitás azt hinni, hogy a romboló folyamatok az állam tudta nélkül, vagy akarata ellenére zajlottak. Egyetértek Bandeirantevel abban, hogy itt tudatos pusztítás zajlik, ami a legfelsőbb szintekről zúdul a nyakunkba.
Persze félre lehet ezt söpörni, mint összeesküvés-elméletet, de akkor viszont meglehetősen nehéz magyarázni a jelenlegi állapotokat. Véletlenül jutottunk ide, vagy tévedésből? Nehéz lenne ezt hinni, tekintve, hogy sok évtizedes (egyesek szerint évszázados) kemény “munka” juttatott ide minket. Ha tényleg jóhiszemű lett volna a vezetés, bárhol és bármikor beavatkozhatott volna a rombolás ellen.
Persze ez a rombolás nem “társadalmi szándék”, az embereknek nem tetszik (vagy nem is tudnak róla, csak a következményeket szemlélik tehetetlenül). Viszont a vezetés a társadalom több szegmensét is felhasználja a harcában, például a homoszexuálisokat. Ezért rájuk fölösleges is lenne haragudni, csak eszközök a nagyobb erők kezében.
A családok szétrombolása az Új Világrend egyik alapköve, ezt minden jó konteós tudja… :-D
Ne értsük félre egymást! A beszélgetés lényegében a Banderiante által kifogásolt médiakommunikáció és közbeszéd körül bonyolódik. Így fest az ezt a fonalat elindító hozzászólása:
“Komoly erők dolgoznak azon, hogy a házasságot lejárassák. Ha megnézed a bulvárlapokat, szinte mindegyikben van egy cikk arról, hogy XY celeb nem óhajt házasodni, mert úgymond neki a “papírfecni” nem lényeges, nem kell ahhoz, hogy szeresse a másikat. Valósággal piedesztálra emelik ezeket a celebeket. Aztán ott a szóhasználat, egyre inkább nyomják a “párom” szó alkalmazását, amiből ugye nem derül ki, hogy házasságról van-e szó, sőt az sem, hogy heteró-e a kapcsolat.”
Kitartok az állításom mellett, hogy a bulvárlapokban vagy bárhol máshol a médiában megjelenő szóhasználat nem “komoly erők” eredménye, hanem a közgondolkodást tükrözi vagy éppen a média silányságának eredménye: “A köznyelvi szóhasználat sem valamiféle előre eltervezett lejárató szándék eredménye, hanem az emberek törekvése arra, hogy a sokféle párkapcsolati, együttélési formára keressenek egy egységesen alkalmazható szót. Erre a nép ajka szerint, úgy látszik a legalkalmasabb a “párom” kifejezés.”
A házassági törvények milyenségét csak mint a közgondolkodás átalakulásának egyik okát akartam érinteni vagy minősíteni. A magam részéről amúgy házasságellenes vagyok. Bár ez nem fog tetszeni Banderiante-nek, részemről jobban hiszek a párkapcsolati tisztesség eszményében, mint abban a “papírfecniben”, amit egy rövidke bírósági aktussal úgyis semmissé lehet tenni. A szerelem és a szeretet nem jogi kérdés. Egyébként sincs az a házassági törvény, amit ne lehetne semmibe venni, kijátszani, házassági különszerződéssel körülbástyázni, ha valakinek az a célja. Ugyanakkor remekül lehet együtt élni mindenféle törvényekre fittyet hányva akár 20 évet is. Ezt első kézből tanúsíthatom. Soma női ideológiája a házasságról szerintem tömény hülyeség; a valódi szerelemnek nem záloga a házasság, mert ha az lenne, akkor nem bomlana fel a házasságok jelentős része 1-2-3 év után. A puding próbája az evés. Csak az együtt töltött évek szaporodó száma lehet a bizonyítéka annak, hogy egy kapcsolat jó úton halad, hogy sikerül megvalósítani a szeretetteli együttélést és a közös célokat.
Ettől persze még van elképzelésem az eszményihez közeli törvényi szabályozásról, ami az emberek nagy részének jól és igazságosan szolgálhatja az érdekeit. De az igazán eszményi valószínűleg egy olyan házassági szerződés lehetne, amelyen mint egy biztosítási kötvényen be lehet jelölni az opciókat, hogy igényt tartok rájuk vagy sem. :D Ha már mindenáron ragaszkodik valaki a törvényi garanciákhoz. Az emberi élethelyzetek és elvárások ezer félék…
Mint látszik, nem minden tekintetben vagyok konzervatív gondolkodású. :)
Akkor nemigazán értem, hogy már 30-40 éve is miért adtak nagyobb lakást, ha a házaspár aláírt egy papírt, hogy 2-3 gyereket vállalnak. (Most is van ilyen.)
Vagy akár 25-30 évvel ezelőtt miért kaptak az ifjú házaspárok fiatal házasok kamatmentes kölcsönét lakásépítésre/felújításra. (Most is van ilyen.) De volt és van vissza nem térítendő támogatás is – kizárólag házaspároknak.
Biztosan van más is, ami házassághoz kötött.
Nagyon belelovalltad magad ebbe a párosításba, úgy látom :) Mi a fene van itt, hogy ha bárki felbukkan valamilyen újszerű véleménnyel akkor tuti hogy valaki más személyes sértésnek veszi és felforr az agyvize…?!
Egyébként a kérdéseidre nem tudok olyan választ adni, amilyet el is fogadnál. Három dolgot tudok mondani, ami szerintem közel jár az igazsághoz (bár mindegyik eléggé összeesküvés-gyanús, úgyhogy aki az ilyesmit csípőből elutasítja az ne fárassza magát az olvasással):
1. Az “elit” nem kötötte, és most sem köti mindenki orrára a terveit; emellett nem tudnak (gondolom nem is akarnak) minden egyes dolgot mikromenedzselni. Így van a kormányoknak bizonyos mozgástere.
2. Az, hogy létrejönnek ezek a családok, még nem garantálja hogy együtt is maradnak. Az nem baj, ha egyes emberek összeházasodnak és gyerekeket csinálnak, amíg a rendszer egésze a várt irányba halad. A családi kohézió megbontására rengeteg lehetőség van, és amíg egyértelműen a felsőbb akarat érvényesül addig szerintem nem bánják, hogyha valaki dob a népnek egy-egy csontot. Amíg 50% a válás, addig sorakozhatnak a házasulandó felek…
És azt se felejtsük el, hogy a házassággal az emberek kvázi bevonják az államot a magánéletükbe. Ennek is megvan a maga előnye azok szemszögéből, akik kontrollálni akarják a lakosságot.
3. A sok látványos támogatás mellett valahogy mégis csökken a születésszám és fogy a lakosság, valamint egyre kevesebb a házasság és egyre több a válás. A szocpol és a néhány hasonló intézkedés hatásait sajnos több mint kompenzálja egy rakás egyéb tényező. Így a kormány tetszeleghet a jóakaró szerepében, hiszen ők “mindent megtesznek”… Egyébként meglehetősen gyakori, hogy az állam maga generálja a problémát amire aztán a “megoldás” valami olyasmi ami nem nekünk jó, hanem nekik. Az államnak meg kell maradnia a gondoskodó szerepben, vagy legalább a látszatot fenn kell tartania. De annyi szerintem nyilvánvaló, hogy ha tényleg javítani akarnának a házasságok (vagy az oktatás, vagy a gazdaság, a vállalkozások, stb.) helyzetén, arra meglennének a sokkal jobb eszközeik is, amiket valahogy… “elfelejtenek” alkalmazni.
Namármost nem vagyok parafenomén, nem tudom hogy melyik feltételezésemben mennyi az igazság, de úgy érzem, illetve úgy gondolom, hogy a három pont valamilyen kombinációja lefedi a valóságot. Hogy ebből másoknak mennyi hihető, az megint egy másik kérdés.
Lovallta a nyavalya. :o)) És az agyvizem sem forrt fel.
(Kedves Bagoly! Valahol a drótban lehet törés, amely rosszul közvetíti feléd az érzelmeket és az agyvíz-hőmérsékletet. Üdvözlettel: Verébke (((o:)
Mindez, amit leírtál, bizonyára igaz.
De szerintem a nagy önállóság a legnagyobb ellensége a tartós – élethosszig tartó – házasságnak. Jóideje mindenki arra büszke, hogy önállóan meg tud állni a saját lábán. Ez pedig nem kedvez a házasság lényegének, annak, hogy együtt tudunk csak haladni. Igaz, az együttéléshez nem feltétlenül kell házasság, de már az az “összetartó erő” is elveszett, hogy a házasság felbonthatatlan. Így tökmindegy, házasságból, vagy élettársi kapcsolatból lépünk ki, mert mindkettő egyszerű.
Ez nem annyira érzelmi észlelés volt, mint inkább láttam hogy szineztél és vastagítottál :)
A “nagy önállóság” is kívülről sulykolt dolog, gondolom nem kell ecsetelnem, hogy pl. a feminizmus egyik fő szlogenje. Tulajdonképpen köszönöm is, hogy felhoztad, mert jó példa arra, amit próbáltam jelezni eggyel fentebb: az “elit” által távirányított politika teljesen összefonódott a feminizmussal, és (többek között) azon keresztül bomlasztja a családokat, miközben a nép felé azt az arcát mutatja, hogy “mi segíteni akarunk a családoknak, látjátok, itt a szocpol”. Így a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad.
Régen az emberek a családjaikra voltak utalva, és tágabb értelemben a közösségeikre is. Ezt nagyon jól szét lehetett verni azzal, hogy elvették az emberektől azokat az erőforrásokat, amivel a családot tudták volna segíteni, és államilag osztották újra. Annakidején egy idősödő ember tudta, hogy a gyermekeire lesz utalva, ha nem akar öregkorában éhen halni – és ezzel a gyermekei is tisztában voltak. Manapság az idős szülő leszarja a gyerekeit, a gyerek meg a szüleit, mert ott a nyugdíj. A család átváltozott nyűggé. És ez csak egy példa a sok közül, ilyen módszerekkel teljesen megbontották a családi és a társadalmi kohéziót. Az emberek már nem járnak össze, nem érdekli őket a szomszéd, a rokon, és már a barátok is sokszor csak a neten keresztül. A “szociális érzékenység” nevében az állam szétbomlasztott egy rakás társadalmi kapcsolatot, és saját magát tolta be a hézagokba. Ha mindenki a nagytestvértől függ, akkor neki annyival könnyebb irányítani.
Színeztem, vastagítottam, mert ez nem hangosfórum. Ha az lenne, úgy mondogattam volna, mint Salamon Béla a 10-es metaforáit. :o))
Hát azért régen (1890) is volt nyugdíj és mégis fontos volt a házasság, a család. És igen, én is úgy gondolom, hogy a feminizmusnak sok köze van ahhoz, hogy ne legyen fontos ez az összetartás, ne legyen fontos a gyerekvállalás, hanem ezeknek a régi értékeknek helyét átvegye egy új, az egyéni érdek, az egyéni karrier. De én még mindig azt mondom, hogy ha már így van, akkor ne sírdogáljunk, hogy kérjük vissza pl. az 1700-as éveket, hanem próbáljuk meg ezt élhetőbbé tenni, az éleit lecsiszolgatni.
A társadalmi kapcsolatok bomlásához biztosan hozzájárul a mindenkori állam is, de nem az állam találta ki a netet, a mobiltelefont.
Úgy gondolom, hogy a társadalom egyénekből áll. Ha az egyének nem tesznek semmit, akkor elbirkulnak és a társadalom is. Ezt az oldalt is “egyéni vállalkozók” töltik meg – abból a célból, hogy hozzátegyenek valamit a társadalom működéséhez, hogy csiszolgassanak rajta. A jó öreg mentalitás, hogy ha más csinálhatja/nem csinálja, akkor én is/én sem, szerintem baromi ártalmas hozzáállás. És nagyrésze nem kormány-függő.
Nyilván hosszútávú folyamatokról van szó. És bár visszafelé nem lehet menni, az előrehaladás közben le lehetne bontani néhány rosszul felépített társadalmi/törvényi konstrukciót. Zsákutcába jutva talán nem szégyen a tolatás.
A többi már összeesküvés-elmélet, amit most inkább kihagynék. Alapvetően igazad van, de vannak összefüggések a háttérben, amik megbonyolítják a dolgot.
Nyilván, persze. És némi tolatás sem lenne rossz. Viszont azóta sok zsákutcában tolatni sem lehet, vagy már az elejét is “átépítette” az idő. No. meg arról sem esett szó, meddig tolassunk vissza.
Azt kellene már felfogni végre, hogy a függetlenség illúzió csak. Igazából mindig függünk egy csomó mindentől, és egy csomó mindenkitől.
Nem a konkrét cikkhez, hanem Deansdale hozzászólására reagálok, amiben minduntalan föl-föl bukkan az összeesküvés.
Vajon, ha nem volna az “elit” “nagy terve”, akkor változás sem volna? Vagy mégis volna, de másmilyen, “normális”, nem ilyen abnormális, amilyen a mienk? Ha minden valamilyen szervezett akció következménye, mi értelme van a társadalmi, történelmi folyamatok elemzésének? Az akkor csak mellébeszéd? Nincs meg annak a veszélye, hogy egy többtényezős folyamat, leegyszerűsödik egy akarati aktusra? Akkor már csak, mint egy krimiben, rá kell kérdezni, kinek, és miért áll mindez érdekében? Na és vajon azok, az “elitek”, akik mindezen folyamatok eredői, a történelem fölött állnak, rájuk magukra nem hatnak egyáltalán semmilyen folyamatok, ők változatlanok? Illetve személytelen folyamatok nincsenek is, mert hiszen, amit látunk, amiről tudunk, azt mind ők kezdeményezik? A változás több független tényező egymásra hatásának az eredője, és mint ilyen nem köthető kizárólag egyik tényezőhöz sem. Vagy nem így áll a helyzet, és van egy kitüntetett szuper tényező, amely a változások (minden változás) kezdeményezője és ezért ő maga a változásoktól mentes? De hát akkor ez nem is ember, hanem Isten maga! Úgy tűnhet, hogy túlfeszítettem a gondolatsort, de tulajdonképpen a dolog szükségszerűen ide vezet el. Hiszen nem mikro-, hanem makrofolyamatokról beszélünk.
Deansdale tökéletesen látja az állam szerepének felerősödését, ami legalább kétszáz éve zajlik folyamatosan. A családok is úgy, olyan jól belátható, kiszámítható folyamat eredményeként bomlanak fel, hogy már-már szándékosságot lehet tulajdonítani neki. Az is igaz, hogy mindezek mögött még létezik is egy olyan ideológia, amely explicite beszél “Haladásról”, ami olyannyira beépült a mindennapi gondolkodásunkba, hogy hgyi szerint se lehet “visszatekerni az idő kerekét”, és újrateremteni az 1700-as éveket. Pedig nincs arra semmilyen bizonyíték, hogy az idő valami felé haladna, hogy a múltban szükségszerűen rosszabb döntéseket hoztak volna, mint a jelenben, és hogy a jelenünket ugyanilyen szükségszerűséggel valamilyen jobb jövő váltja majd fel. Arról nem beszélve, hogy nem tisztáztuk azt sem, hogy mi a Haladás ismérve.
Szerintem, nincs Haladás, de nem tudom, mitől van változás, sőt, hogy mi a változás. Vajon az ősi kultúrák, például az amerikai indián kultúra, változatlan, történelem nélküli volt? Vajon a változás, Európából ered és csak itt létezik? Vagy csak mi látjuk így, európaiak? Mi indította el a változást? Nekem ezekre a kérdésekre eddig a legfrappánsabb válaszokkal Spengler szolgált.
“A változás több független tényező egymásra hatásának az eredője, és mint ilyen nem köthető kizárólag egyik tényezőhöz sem. Vagy nem így áll a helyzet, és van egy kitüntetett szuper tényező, amely a változások (minden változás) kezdeményezője és ezért ő maga a változásoktól mentes?”
A változások független tényezői között van 1-2 ami folyamatos kontroll alatt áll, és ez szép lassan a kívánt irányba tereli az egész rendszert. Nyilván senki nem isten (legalábbis abban az értelemben ahogy most beszélünk erről), senki nem irányíthatja a világot pusztán az akaratával. De ha elég pénze és befolyása van, akkor néhány dolgot kézben tarthat, és ha elég türelmes akkor előbb-utóbb eljut a céljaihoz. Vagyis hiába vannak akár ellentétes irányú “külső” hatások, kitartással és kerülő utakon le tudja gyűrni őket.
Hogy ők maguk változatlanok? Nem hiszem. De olyan ez, mint egy stratégiai játék: a figuráknak a táblán mindegy, hogy a játékos átadta a helyét a következőnek, akinek kicsit mások a céljai és a taktikája. A személyes eltérések beleférnek, a vezérfonal meg adott.
“Szerintem, nincs Haladás, de nem tudom, mitől van változás, sőt, hogy mi a változás. Vajon az ősi kultúrák, például az amerikai indián kultúra, változatlan, történelem nélküli volt?”
Semmi sem állandó, kivéve a változást :) A világban nem létezik állandóság, vagy ahol igen, azt stagnálásnak nevezik és előbb-utóbb pusztulással jár. (Ami szintén egy változás.)
Szerintem a változás emberi/társadalmi értelemben spirális, vagyis úgy fejlődünk, hogy ugyanazokat a köröket rójuk, csak mindig eggyel magasabb szinten. Elméletileg a ma embere nemcsak tudományos vagy testi, de szellemi és lelki értelemben is fejlettebb (kellene hogy legyen), mint a múltban élt emberek – de ebbe sok tényező beleszól. Most például teljes mértékben kisiklatta az emberiséget néhány megalomán elme, afféle terrorista gépeltérítőként magukhoz ragadták az irányítást és a saját kedvük szerint rángatnak minket. Ez mondjuk egyenes és törvényszerű következménye volt annak, amikor egy család magánvagyona összemérhetővé nőtt egy országéval. Ahogy az egyik Rócsild mondta még 200 évvel ezelőtt: “add nekem egy ország pénze feletti irányítást, és nem érdekel ki hozza a törvényeket”. Azóta is ennek a szellemében mozgatják a szálakat a háttérből, csak persze erről az egyszeri ember mit sem tud. Holott nincs ebben semmi “titokzatos” vagy semmi “összeesküvés” – például ez az idézet, és a megszületésének körülményei is teljesen nyíltak és jól dokumentáltak.
Szóval van pár család, akik olyan gazdagok, hogy inkább nem is keresek hozzá jelzőt, de mindenesetre a tulajdonukban van gyakorlatilag minden számottevő média, az egészségügy, az oktatás, a politika, minden. És mivel az utóbbi 30 évben (nyugaton még régebb óta) az emberek 95%-a a tévén nőtt fel, nem volt nehéz elbirkítani a népet. A netet, a mobilt és ezek társait nyilván nem személy szerint ők találták fel, de örömmel használják fel a saját céljaik elérésére.
:o)
Nem feltétlenül “Haladásra” gondoltam. Vagyis ha a haladást szó szerint vesszük, akkor igen. Még ha rossz úton haladunk is, haladunk pl. zsákutcába futunk. Tulajdonképpen Hérakleitoszra és az ő folyójára gondoltam.
Ilyen értelemben ha “visszamegyünk az 1700-as évekbe”, az a folyó akkor is új folyó lesz :)
Valóban lehet így is érteni. De azért pontosan tudod, mit akartam mondani.
Nezzetek ezt az onzetlen, fulig szerelmes lanyt :))
http://m.index.hu/gazdasag/vilag/2012/08/12/nyolcvanket_evesen_megnosul_soros_gyorgy/
Rossz ránézni az ipsére… Jó erős gyomra lehet ennek a nőnek.
Nem érted te a nőket…
Fogalmad sincs róla, hogy egy várható havi 7 számjegyű (USD) nettó jövedelem (a NŐ élete végéig!) mennyire meg tud szépíteni bárkit!
A gyémánt hatalma (a fenenagy egyenlőségben azért persze ezt is elvárják).
Lenne egy kérdésem a női drámázás és a fiúgyermeket egyedül nevelő anyák kapcsán.
Vannak róla kimutatások, hogy az egyedülálló anyák nevelte kölykök az iskolában és a munkahelyen is rosszul teljesítenek később, önbizalomhiányosak, erős a depresszióra való hajlamuk, valamint nehezen boldogulnak az életben.
Egészen véletlenül ez nem lehet azért, mert tudat alatt a nő képtelen megkülönböztetni a fiát az exférjétől, és mivel a fiú az úgymond legközelebbi ‘férfi’ akivel egy fedél alatt van, így minden olyan hisztit, drámát, kontroll-erőltetést és tesztelgetést, amit a férjének szánt volna, azt a gyereke kapta egészen kicsi kora óta (az anyai túlféltés mellett, illetve stabil apakép híján), és ebben esetleg tönkrement mire felnőtt?
Pszichológusoknak ez miért nem tűnik fel? Kétlem hogy ne tűnne, így viszont az egyedülálló anyák támogatása az egyik legrosszabb dolog, amit a gyermekkel elkövethetnek.
Ebben tökéletesen igazad van, de a már meglévő egyedülálló anyákkal és a kölykökkel nem tudsz semmit kezdeni. Az egyedülálló anyaságot, mint állapotot nem kell támogatni. Régebben, mikor több generáció élt együtt és kiesett az apa (háború, válás, stb. miatt), akkor a nagyapa, nagybácsi vette át a szerepét, és ugyanúgy megvolt a férfi minta. Ma ezt maximum a nevelő apa teheti, de sajnos ezek a kapcsolatok nem szoktak virágzóak lenni, mivel a legtöbb nevelő apa valahol maga is apa, ahol egy másik nevelő apa van, és így tovább, valamint a nők legtöbbször nem engedik, hogy a gyerek nevelésébe beleszóljon, ha van sajátja, akkor azért, ha meg nincs, akkor úgy sem ért hozzá…
Egy gondolat a nők „elsárkányosodásáról”
A pasim túlságosan béketűrő