Feminista terror a versenyszférában

Olaszországban a következő héten, 2012. augusztus 12.-től elképesztő feminista diktátumot vezetnek be. Az új törvény, amelyet az “esélyegyenlőség” címkéjével sóztak rá az olasz népre, nem csak a köztulajdonban lévő, hanem a tőzsdén bejegyzett magántulajdonú nagyvállalatokat is (!) arra kényszeríti, hogy a vállalati igazgató tanácsokban a nők arányát két lépésben legalább 33%-ra növeljék. A kvóta törvényt megalkotó két nőszemély (Alessia Mosca, a baloldali Demokrata Párt (PD) és Lella Golfo a közép-jobb Szabadság Népe (PdL) képviselője) alapos munkát végzett, tehát a rendszabályozás nem ismer ellentmondást és kegyelmet. A három hónapos türelmi időt követően azokat a vállalatokat, amelyek nem hajtják végre a diktátumot döbbenetes mértékű (százezer és egy millió euró közötti) pénzbüntetéssel sújthatja az állam, sőt mi több, további négy hónapos sikertelen haladék után az igazgatótanácsot kényszerrel fel is oszlathatják! A jogszabály mintegy 2100 olasz vállalat életét keseríti majd meg. A törvény betartatásáról a Consob, az olasz állami tőzsdefelügyelet valamint az esélyegyenlőségi minisztérium gondoskodik majd.

A jogtiprás szembetűnő; az ilyen diktátum a demokratikus elvek két lábbal tiprása, megcsúfolása, afféle feminista “szép új világ”. Tulajdonképpen a totalitárius diktatúrákban kell keresgélnünk a párját az efféle törvénykezésnek, amely ennyire nem tiszteli a magántulajdont. Szögezzük le, a magánbefektetőknek joga lenne eldönteni, hogy milyen személyeket kívánnak látni a cég sikerét vagy bukását leginkább meghatározó igazgatótanácsi posztokon! Egyébként ennél félelmetesebb gazdasági rombolást elgondolni is nehéz, hiszen ez a törvény a maga módján kiveszi az intézkedés szabadságát azok kezéből, akik a saját pénzüket kockáztatják egy nagyobb magánvállalat keretei között, ugyanakkor egymás ellen hangolja a vezetőket. A kvóta-terroristák viszont örvendeznek; hatezer nő juthat így vezető pozícióba! Egyesek gazdaságpolitikai demagógiát is tálalnak a törvény mellé;  “mindenki hasznot fog ebből húzni”, hiszen szerintük válságban amúgy is jobban teljesítenek a női vezetők.

Ne gondoljuk, hogy példa nélküli az olasz agymenés; Norvégiában 2008-tól 40%-os női vezetői jelenlétet írtak elő egy diktátumban a tőzsdei vállalatok igazgató tanácsaiban. És ne gondoljuk azt sem, hogy könnyedén megúszhatjuk kis hazánkban az efféle baromságokat. Ez év márciusában Viviane Reding, igazságügyekért felelős európai biztos megfenyegette egész Európát; az Európai Bizottság még ebben az évben beterjesztheti azt a törvényjavaslatot, amely az egész EU-ra nézve kötelezően előírhatja a női kvótát. Az előzetes tervek szerint 2015-ig 30%, aztán 2020-ig 40% női vezetőt zsarolnak majd ki a vállalatok tulajdonosaiból, vezetőiből. Tehát készen áll az újabb érv az EU szkeptikusok számára; miért is nem érdemes a hülye szabályok Európájához tartozni.

Ugye senki sem gondolhatja komolyan, hogy nem fogja a társadalmi változások újabb pusztító lavináját elindítani egy olyan politikai erőszak, amely néhány feminista eszmétől túlfűtött női fejben fogant meg, de az egész európai társadalom, sőt az egész emberi faj pszichológiai sajátosságaival akar szembeszállni. Aki egy keveset foglalkozott már vezetői pszichológiával, arra nem hatnak az újdonság erejével a szakemberek férfi és női vezetőket összehasonlító megállapításai: a férfi vezetőket az alapjáraton emócióktól mentes logikus mérlegelés, a cégen belül és kifelé is fennálló kooperatív törekvések, a versenyhelyzetben és konfrontáció esetén a megingathatatlan harci szellem jellemzik leginkább. Ugyanakkor a női vezetőkkel kapcsolatban gyakori problémaként merül fel az emocionális instabilitással terhelt, nem kellően elvont mérlegelési képesség, bizonytalanság, döntésképtelenség, intrika a cégen belül, kooperációt ellehetetlenítő túlzó  elvárások a külső partnerekkel szemben, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan fellépés a kommunikációban, kontroll vesztés, “hisztérikus allűrök” a konfrontatív helyzetekben.

A következőképp beszél például a női vezetőkkel kapcsolatos tapasztalatairól egy vállalkozó ismerősöm:

Már több mint két évtizede dolgozom kis és közepes cégeknél a vállalkozói szférában. Főleg a reklámszakmában és a média területén tevékenykedtem üzletkötőként és később a saját cégemet irányítva. Az eltelt húsz évben ezres nagyságrendben hoztam össze szerződéseket különböző cégek között, amelyek kölcsönösen előnyös együttműködésre adtak módot mindkét fél számára, de soha, (!) egyetlen alkalommal sem sikerült szerződést kötnöm női vezetővel! A női vezető egy rémálom, egy borzalmas rémálom… Úgy viselkednek az üzleti tárgyalásokon, mintha valamiféle hercegnők lennének, akinek a kegyeiért meg kell küzdeni. Sőt nem is ez a jó megfogalmazás, leginkább olyanok, mintha nem is egy üzleti együttműködésről tárgyalnánk, hanem mintha nekem udvarlóként kellene meghódítanom őket.

Tízszer több energiát kell belefektetni egy női vezető tájékoztatásába, ugyanakkor a dolog kimenetele nem csak simán bizonytalan, hanem egyenesen borítékolható a kudarc. Még a számukra tökéletesen előnyös szituációkat sem ismerik fel. Lényegében döntésképtelenek. Mindig ‘meg kell beszélniük a döntést az üzlettársukkal’ vagy éppen a férjükkel. A megbeszélés pedig rendre azt az eredményt hozza, hogy nem pontosan érthető vagy kiszámítható számukra az ajánlat, szóval azt tanácsolták neki, hogy inkább nem… No persze, ha nekem is másodkézből mesélnének el egy üzleti ajánlatot, hiányos vagy éppen eltorzított részletekkel, akkor én is csak azt tudnám ajánlani, adva az okos tanácsadót, hogy inkább nem. ‘Abból nagy baj nem lehet.’ De valójában lehet nagy baj, elvégre elbuknak egy előnyös együttműködést.  De ha mégis hajlandóságot mutatnának egy kooperációra, akkor elkezdenek olyan képtelen feltételeket diktálni, amiket épeszű üzletember inkább nem foglal szerződésbe. De egyébként is egy rémálom a női vezetőkkel való tárgyalás; megbízhatatlanok, rendre lemondják a megbeszéléseket. Sokszor van erre valamiféle szociális indokuk; vagy a gyerekük beteg éppen, vagy a nagyihoz kell menni a kórházba… Tulajdonképpen egy merő energiapocsékolás velük a dolog.

Más kollégáim is hasonlóan látják a helyzetet, és biztosan nem a nőkkel kapcsolatos pszichológiai impotenciánk ennek az oka, hiszen amúgy a magánéletben nincsenek gondjaink a nőkkel. Egyébként én már ott tartok, hogy inkább azonnal passzolom az ügyet, ha egy női vezetővel kellene tárgyalni, mert úgy jobban kijövök az egészből, mintha rájuk vesztegetném az időmet. Biztosan az enyémhez hasonló tapasztalatok ihlették a Brókerarcok című film forgatókönyv íróját is, amikor megírta a következő mondatokat:

“Két szabályt jegyezz meg! Egy: nincs picsacserkészés! Nőknek nem adunk el részvényt. Még Nancy Sinatrának sem! A nők csak lefárasztanak. Naponta felhívnak, hogy miért esik a részvényük. És ha ne adj Isten emelkedik, negyedóránként rád csörögnek. Nincs picsacserkészés!”

Egy magyar cég középvezetője pedig a következőképp elemezte egy esetleges női-kvóta-törvény szerinte várható következményeit: 

Az az igazság, hogy a cégünknél nem kevés kényelmi állást birtokolnak a nők. Sok esetben a vezetőség kegye folytán, szociális szempontokat is figyelembe véve kerülnek ezekbe a pozíciókba. Lényegében felfoghatjuk ezt afféle hallgatólagos társadalmi gondoskodásként is. De egy olyan közegben, ahol ezekből a nőkből érdemtelenül felsővezetők válnak, szó sem lehet majd efféle kedvezményezésről. Képzeljük el a cégek kiherélt igazgatótanácsát, ahonnan a női kvóta eredményeként kiebrudalják a cégért erőn felül gürcölő, elkötelezett férfivezetőket, hogy helyet adjanak azoknak a nőknek, akik mindaddig nem birtokolták a kollégáik bizalmát arra a pozícióra, amit ezután majd pusztán női mivoltuk okán betölthetnek. Mérhetetlen konfliktusok melegágya az ilyen vezetői környezet; sokat próbált kollégák sokévi áldozatos munkáját tapossa sárba a kvótakényszer.

Vajon számíthatnak férfitársaik támogatására a kvótanők? Vajon elvégzik majd a kvótanők munkáját a tapasztalt régi kollégák, akiket a második vonalba kényszerít a kvótatörvény? Biztos, hogy nem! Mindenki dolgozzon meg ezután tisztességgel a pénzéért. Nincs több udvariaskodás. Ha nem boldogulnak ezek a botcsinálta felsővezetők, az legyen az ő bajuk. Ennyire még a férfiak sem hülyék! Egyedül azok a nők érdemelnének együttérzést, akik a munkájuk, a valódi érdemeik alapján kerültek pozícióba, de sajnos ezután rájuk is ugyanúgy néznek majd, mint a kvótanőkre.

Már megint nem is sejtik az ostoba feministák, hogy miféle szellemet szabadítanak ki a palackjából. Már megint azt hiszik, hogy politikai ügyeskedéssel, zsarolással igényt tarthatnak egy új privilégiumra, de a változások hátrányos oldala elkerüli majd őket. Tudniuk kellene, ha elindul a társadalom újabb színterének az erőszakos átformálása, ha kezdetét veszi a kvóta terror, akkor nem áll majd meg a női vezetők számának szabályozásánál. Mert ugye, az “esélyegyenlőség” szónak nem az a valódi jelentése, hogy “minden, ami jó a nőknek”! Utólag lesz majd megint nagy sírás rívás, mert ha az ostoba egyenlősdi-demagógia jegyében megtesszük ezt a lépést, akkor többé nem lesz megkerülhető az sem, hogy vizsgálat alá vonjuk a nők túlnyomó létszámát a közszféra munkahelyein, a bíróságokon, az iskolákban. Könnyen el tudom képzelni, hogy nők ezrei fogják ezeken a helyeken elveszíteni az ezidáig biztosnak látszó munkahelyeiket. És a vezetői kvóta mintájára ez is “igazságos” és “társadalmilag helyes” lesz majd. A felsőoktatásban is kvótákra lesz szükség, hogy a zömében  nők által lekötött helyeken egyenlő arányban tanulhassanak a férfiak. És a nemek harcának továbbélezése egyre radikálisabban vet majd véget mindenféle régi női privilégiumnak. A szervezetlenül, némán, de mégis hatékonyan működő férfi önvédelem egészen biztosan megteszi majd a magáét. Egyetlen épeszű férfi sem tűri majd, hogy szaktudásának, tehetségének és temérdek munkájának eredménye felett érdemtelen kvótanők dirigáljanak. A kíméletlenül visszacsapó ostor pedig ismét nem azokat találja majd el, akiket a leginkább megilletne; az elmebeteg feminista “társadalom-mérnökök” helyett ez is újra az ártatlan nőknek fog leginkább fájni.