A nem az nem!

Órák óta ez a jelmondat jár a fejemben.

Megnéztem egy videót, ahol többek között olyan kifejezések hangzanak el, mint “a prostitúcióra kényszerülő nők”, meg “a társadalom, a média, az igazságszolgáltatás hímsoviniszta hozzáállása”, ezek mind-mind hosszas töprengésre adnak okot. Nyilván az itt elhangzó vérlázító hazudozásnak méltányos keretet ad az “összesereglett” maroknyi nő, illetve a megszólaltatottak női vonzerejének szinte teljes hiánya – ezek segítenek a rendezvényt oda tenni, ahová való. De a férfiak ma, 2012-ben nincsenek abban a helyzetben, hogy elmenjenek egy ilyen jelenségkezdemény mellett, mert önmagában az, hogy tüntetés, szinte garantálja, hogy előbb-utóbb majd szépen kinövi magát, és már nem ők, hanem mi leszünk az, aki fél az utcán. Ahogyan A. D. Foster sci-fi klasszikusában már megtanultuk: ha egy szörnyet nem kapsz el kiskorában, rövid idő után már késő lesz rá lepkehálóval vadászni.

Ami viszont a cikk címét indokolja, az az 1:31-től elhangzó jelszó: “Akkor is, ha szép vagyok – a NEM az NEM!”, illetve ugyanez “akkor is, ha ronda vagyok”, meg gondolom akkor is, ha kisbalták potyognak, vagy ha kilátszik a fél mellem, vagy ha hozzádmentem feleségül, vagy töttöröttörő, bármilyen esetben. A nem az nem.

(Várj, itt találtam még párat. A kommentek is ütnek, herélve leszünk megint!! I’m lovin it.)

Mi is ezzel a gond?

Látszólag semmi. A nő igenis választhassa meg, hogy kivel szexel, és kivel nem. Tágra nyílt tekinteteket látok, ahogy írom ezt a bejegyzést: mit akarsz ebből kihozni, Borisz, te férfisoviniszta állat? Sok-sok felháborodott nő kérdezi, ha ez a téma szóba kerül: mi ezzel a gond? Talán nincs jogom beleegyezni vagy elutasítani?

Dehogynem, minden nőnek joga van hozzá, csak kilóg itt egy lóláb, tetszenek tudni. Az van, hogy ez a mondat elővillant a személyiségetekből egy olyan darabot, amit nem biztos, hogy meg akartatok mutatni.

Nevelés, rendreutasítás, szabályozás. Én mondom meg, mi legyen, sulykoljátok büszkén és boldogan, mintha nem is arról lenne szó, hogy ki kit erőszakol meg, és kit nem. Valójában nem is erről van szó: pontosan tudjátok, hogy a nemi erőszakban senki sem fogja megkérdezni, hogy szerintetek igen vagy nem. A nemleges válasz azokra vonatkozik, akik egyáltalán felteszik a kérdést. Velük viszont nincs gond: aki kérdez, az kétféle választ képes elfogadni, mi férfiak legalábbis így vagyunk ezzel. Az “elnézést, bejöhetek?” kérdésre a nemleges válasz után a legritkább esetben lépünk be valahová, egyrészt mert tudjuk, hogy birtokháborítás és lelőnek érte, másrészt mert van egy morális kódexünk, ami ezt írja elő.

Mire való tehát ez a rendreutasítás? Kinek szól? Ha a férfiak egyik felének értelmetlen (mert úgyis bejön, ha akar), a másiknak meg szükségtelen (mert tudja és betartja), kinek kell itt sulykolni azt, hogy “a nem az nem”?

A válasz egyszerű, csak kicsit abszurd. NEM A FÉRFIAKNAK SZÓL, hanem a nők mantrázzák, saját maguknak. Mert szeretik érezni, hogy megmondhatják, mi legyen. Mert erőt ad az, hogy hangosbeszélőbe ordíthatják: “én mondom meg, hogy ma este lesz-e dugás vagy sem”. Szeretik az irányítás érzését.

Ebből ered aztán minden olyan felesleges “nem” is, amikor igazából a nő nagyon szeretné, csak élvezi, hogy még egy kicsit nem szabad, és hogy a másik mennyire “nyomja a gombot”: azt hiszem, alig akad heteroszexuális felnőtt férfi, aki ne látott volna ilyet (= akinek ez ne a könyökén jönne ki). “Á, csak húzza az agyam”, mondjuk ilyenkor, illetve a nagyon úriember úgy fogalmaz, hogy “hát, tudod, a Mari szereti, ha kicsit udvarolnak neki előtte”. Ez persze távolról sem fair, és az üzleti életben “hivatali befolyással való visszaélés” címkét kapna, mégis, a férfiak idővel félig-meddig megszeretik ezt a játékot, mert összekapcsolódik a jutalomfalattal. (Merényi Dániel egyik zseniális rajza szerint persze nem mindig, de hát az élet nem habostorta.)

Jó, mondhatjuk erre, hogy hát akkor adjuk meg nekik, hadd menjenek, hadd óbégassanak, örüljenek neki, hogy ekkora nagy királyok. Eltekintve ugyanis az egyéb hőbörgő feliratoktól, áthúzott egyenlőségjelektől (nő nem egyenlő cica, nő nem egyenlő dollár, wtf?), tulajdonképpen csak arról szól a dolog, hogy felöltöznek amolyan jó ribisen, és élvezik, hogy nem kell otthon unatkozni.

Csakhogy!

Szeretjük elfelejteni, hogy A SZEX SZÜKSÉGES DOLOG, mégpedig elsősorban a férfiaknak, ők azok, akik szinte egyáltalán nem bírják nélküle. Mindkét nem jellemében okoz torzulásokat, de a férfiak effektíve bele is bolondulnak, nem látunk olyan férfit, aki egy idő után “leszokik” a szexről, miközben nőknél a gyerek után nagyon is gyakori a jelenség, és nem azért, mert a partner már nem kívánja őket. Továbbá ritka, hogy egy nő hosszú ideig üldöz egy férfit azzal, hogy “fektess már le”, míg ugyanakkor a férfiak túlnyomó többsége szinte bármire képes.

Leegyszerűsítve: a férfi és a női szexuális szükséglet mértéke aszimmetrikus. Ahogy a fizikai erő is, ez is különbözőképpen van elosztva. Ebből adódóan a férfi, ha elzárják a szexcsapot, előbb fog szomjan halni, mint a nő. A nőnek tulajdonképpen az az óriási hatalma, hogy tovább bírja szex nélkül.

És most játsszunk el egy kicsit a gondolattal: mi lenne, ha a szex tényleg egy csap lenne?

Egy olyan, amiből csak ketten lehet inni. Ha egyedül mész oda, nem jön belőle víz. Micsoda hatalma lenne ekkor annak, aki tovább bírja víz nélkül, igaz? Ott állna, és azt mondaná: “nélkülem nem ihatsz, márpedig én csak akkor megyek oda, ha sírva könyörögsz”. A másik (a férfi) egyre jobban szenvedne, és idővel azt gondolná: b*sszameg, megadom neki, amit kér, ugyanis szomjas vagyok. Ekkor jönne a szöveg, hogy “nem megyek oda, mert szerintem nem őszintén mondod, csak azért nyivákolsz, hogy végre kapjál vizet!”… És hirtelen kialakulna valami egészen ismerős helyzet.

Persze oda lehetne menni valaki máshoz, hogy azt mondd: “ne haragudj, de gyere már oda velem a csaphoz, mert a Mariska nem jön, és iszonyúan szomjas vagyok”. Igen ám, de Ildike is rájönne hamar, hogy tényleg szomjas vagy, és lehet zsarolni, hiszen ő még bírja. Oké, mi történik akkor, ha te fogcsikorgatva azt válaszolod, hogy nem hagyod magad, juszt se fogsz megalázkodni, majd megszomjazik ő is? De nem szomjazik meg, hiszen ő viszont bárkihez odamehet. Ő bármelyik másik férfira rámutat, hogy “Hé, te ott, gyere velem inni”, mire a másik úgy néz rá, mint valami messiásra, és hanyatt-homlok rohan vele a csaphoz. Tehát nem, Ildike sosem fog megszomjazni.

Most már tényleg nincs is más hátra, mint törvényeket hozni, hogy ki mehet a csaphoz, és ki nem, és hogy ott hogyan kell viselkedni. Ezt majd a nők megbeszélik, kitalálják hozzá a koreográfiát, hogyan kell meghajolni, kezet csókolni, virágot hozni, mielőtt egy kortyot is ihatsz. Te pedig betartod – vagy ha nem, a saját férfitársaid esnek neked, hogy ne bolygasd meg a rendszert, amit már épp elkezdtek kiismerni, és úgy-ahogy, de működik. Senki sem akar szomjan halni miattad.

Előretolt helyőrség? Igen, egy kicsit onnan lehet ismerős. De mutatok mást, Rejtőhöz hasonlóan zseniális: Karinthy Frigyes – Barack , érdemes rászánni azt a 6-7 percet.

Hát ezt jelenti a jelmondat.

“A nem az nem!” = “Mi vagyunk a csapnál, és ha mi nem akarjuk, te nem iszol!”

Ideje lenne felismerni a szexualitás fontosságát. Nem játék. Lehet, hogy nem tudományos tényeken alapul, amit mondok, de szerintem a nemi erőszak sokszor nem más, mint szomjúság: ha valaki nagyon inni akar, és nagyon nem hajlandó cserébe pitizni, akkor megfog egy nőt, és odatuszkolja a csaphoz: most pedig iszunk. Erre lehet azt mondani, hogy a nőnek megalázó, de el lehetett volna kerülni, ha van egyszerűbb út. Meg lehetett volna ezt oldani békésen. Ha a férfinak nem kellene földig hajolni, lehet, hogy a nőt sem kényszerítené erővel. (Azt már nem is mondom, hogy inni nem olyan borzasztó: ezen a ponton talán kissé sántít a párhuzam, és ellen akarok állni a kézenfekvő kikacsintásnak. Oké, tegyük fel, hogy a nőnek akarata ellenére inni borzasztóan megalázó. És tekintsünk el tőle, hogy hányan szeretik benne pontosan ezt.)

Ideje lenne helyreállítani a női és férfi szerepek harmóniáját. A férfi nagyon sok engedményt tesz, nagyon sok mindenben figyelmes, és nagyon keveset kér cserébe. A nő épp a fordítottja: nagyon sokat kér, nagyon sok engedményt vesz természetesnek, és nagyon keveset ad cserébe. Ez a két puzzle persze összeillik, de csak akkor, ha a férfit alsóbb-, a nőt pedig felsőbbrendű lénynek nevezzük ki. Ez a feministák törekvése. És ez egy nagyon rossz irány. Fontos lenne, hogy a nő ne úgy gondoljon magára, mint valami csodálatos dologra, amit kényeztetni kell pusztán azért, mert létezik. Ez ugyanis számára erkölcsileg rögtön legitimálja, hogy egy létfontosságú ponton nekiálljon vámot szedni. (Mégpedig nem is akármilyen vámot – sokszor olyan mértékűt, hogy más jövedelemre nincs is szüksége.)

Egyszerűen az a problémánk, hogy ez nem fair. Mi soha nem tennénk ilyet.

Akkor sem, ha azt a csapot csak a mi fizikai erőnkkel lehetne kinyitni.