Ahogy Fred látja a világot – egy hús-vér férfi vallomásai

Deansdale hivatkozott nemrég Fred Reed ezen cikkére az egyik blogbejegyzésében, de dereng valami, hogy itt a Férfihangon is láttam belőle idézetet. Mindegy, végeztem némi jótékonysági munkát, és amennyire csak lehetett, átültettem édes anyanyelvünkre. A csak angolul érthető szóviccek visszaadhatatlansága miatt eltekintettem a tükörfordítás szigorától.

Mint mikor a rozsomák a nyúlüreg körül kaparászik, úgy keresik ezek a hasábok is az igazságot, tévedjünk közben bármilyen ingoványos talajra is. (Persze, ha az igazság ingoványos, hogyan is hagyatkozhatunk rá? Nehéz dolog ez…) Evégből olvastam feministákat arról értekezni, hogy micsoda férgek és banditák a férfiak, a hiúság és hiábavalóság e rabszolgái,  akik kilazítják az ember fogában a tömést, sötét foltokat teremtenek a Nap felszínén és a csótányok is miattuk lepnek el mindent. Régebben ügyet sem vetettem ezekre a cserfes asszonyokra, mint a merő epe és a beltenyészet puszta szüleményeire. Most úgy érzem, talán hallgatnom kéne rájuk. Végtére is a ronda, rövid hajú és férjezetlen nők is emberek. De legalábbis közel állnak hozzá.

Amint ezt latolgattam, elhatalmasodott rajtam a bűntudat. Igen, igazuk van. Mi férfiak a hiúság és hiábavalóság majmai vagyunk. Megpróbáltam letagadni, de nem ment. A tények makacs dolgok: Mi, megkeseredett hímnemű gazemberek menthetetlenül hiúak vagyunk.

Valljuk be feleim: A férfiak milliókat költenek mellnagyobbításra, vizenyes rúzsokra melyek a hajnalban nyíló rózsák frissességét kölcsönzik, érzéki melltartókra melyek egyszerre tárnak szét és polcolnak fel. Hát persze. A tévéből ömlenek az újabb és újabb samponreklámok, amiktől úgy lobog majd a frizuránk a lágy szellőben, mint a kukoricahaj. Afrikaiak egész generációit dolgoztatták halálra Kimberly gyémántbányáiban, hogy mi férfiak csiri-csáré bizsukat pakolhassunk a nyakunkba meg a fülünkbe. Ezt a szégyent!

A nők ellenben – sokkal érzékenyebbek lévén – beérik búvárruhával, egy Kawasakival vagy az éppen akciós kartonos sörrel. Talán még egy revolverrel mellé.

De nem csak a hiúság az, ami megfertőzve a férfiakat púppá tesz minket a szenvedő világ hátán. Nem, a fekete leves csak most jön. Nem jövünk ki másokkal, és ehhez kétség sem férhet.

Gyakran olvasom, hogy a nők együttműködőek, csendben összedolgoznak a probléma megoldásán, míg a férfiak vadak és óhatatlanul összeakasztják a bajszukat, ha a szemétdombért kakaskodnak. Ez így van, magam vagyok az élő példa. A szociológusok is ezt mondják. És hát ki más lehetne a végső igazság megdönthetetlen forrása, mint az ál-egyetemen pöffeszkedő, melldöngető akadémikus pondró? Tiszta sor.

Bárhogy is legyen, a bizonyítékok adottak. Ha végigtekintesz a történelem kíméletlen örvénylésén, egy billiárd-dákót nem tudsz meglendíteni anélkül, hogy az ne vágódna a női együttműködés által alapított civilizációk valamelyikébe. Suméria, Róma, a Tang Dinasztia, a hindu rádzsák világa – mindezek sarokköveit a csendben és felnőttként együttműködő nők kezei fektették le, míg a férfiak otthon hisztiztek vagy a körömápolással voltak elfoglalva.

Még valami. A férfiak összeszedhetnék magukat, hogy végre felnőtt módra, bátran szembenézzenek az igazsággal: A nők egyszerűen gyakorlatiasabbak, mint ők. Valaki egyszer azt mondta, hogy a férfiak magukat realistának kiadó romantikusok, míg a nők magukat romantikusnak kiadó realisták. Valóban. A tisztesség megköveteli, hogy igazat adjunk neki. A férfiak olyanok, mint az éretlen kisfiúk, mindig magasabbra akarnak törni, sosem maradnak vesztegek, dzsungeleket derítenek fel és hajmeresztő repülőgépeket építenek. Örökös infantilizmusunkban szeretünk egyedül Harley-val vágtatni Arizona sivatagában a késő délutáni órákban, a szinte izzó levegőben, amint a lenyugvó Nap vérvörösből narancsba hajló lángnyelvek hullámait hányja az égi partokra, és az éjszaka sötétsége lassan előbújik a hegyláncok mögül. A nők beérik gránit konyhalappal is. Az időtállóbb, és pucolni is könnyebb.

Atomtöltetekkel felfegyverzett főemlős fajunk e női ágának gyakorlatiassága átható, mély, és valószínűleg távoli evolúciós gyökerekkel bír. Például, a nők vonzódnak a pénzhez, aminél nagyobb gyakorlatiasság nem is létezik. Valójában a pénz az egyetlen működő afrozidiákum. Kérdezz csak meg egy tengerészt, aki valaha is kikötött a Fülöp-szigeteken.

Mint egy bűbáj, amivel az égiek áldják meg az embert. Én egy 60 éves ronda vén róka vagyok, aki szemüvegben úgy fest, mint egy gyengén kivitelezett béka. De adjatok csak alám egy Ferrarit, valami laza öltönyt olyan címkékkel, mint Giovanni vagy Armani, meg egy köteg százdollárost amit luxuséttermekben szórhatok el sörre. Huszonöt körüli dögös cicababák százai tolonganak majd egymás hegyén-hátán, hogy bemásszanak az ablakomon. Gyakorlatiasak, meg kell hagyni. Nagyonis.

A férfiak viszont mindig olyan következetlenek. Országokban ahol éltem, mint Vietnam, Mexikó, Tájföld, ez a különbség félreismerhetetlen. Ha egy amerikai férfi találkozik egy tájföldi csitrivel, aki aranyos, okos, kedves és mulattató, akkor elveszi feleségül és a legkisebb megbánás nélkül támogatja élete végéig, abban a tudatban, hogy derekasan helytállt. Elvégre férfi, tehát romantikus. Semmi gyakorlatiasság. Ha létezett is valaha amerikai nő, aki társadalmi osztályán alul ment hozzá egy tájföldi férfihoz, arról nem született feljegyzés. Így elköteleződni egyszerűen nem kifizetődő a számára.

Rasszizmus! – vághatná rá azonnal egy gonosz nőgyűlölő, vagy bárki más, akinek megvan a józan paraszti esze. Ami borzasztóan igazságtalan lenne a nőkkel szemben. Bár nem vagyok benne biztos, miért is.

A két nem különbözően közelíti meg ugyanazt a problémát. Egy lányhaverom egyszer egy nagy ingatlankereskedő cég számítógépes ügyfélszolgálatán dolgozott, és hát az ottaniak láthatóan semmivel sem értelmesebbek az elégségesnél. Elmondása szerint tizenketten dolgoztak a kibernetikus hibaelhárítás eme szervízgödrében, egyenlő arányban férfiak és nők. Azt vette észre, hogy a lányok egy előre összeírt listából dolgoztak, amin a lehetséges problémák voltak felsorolva. Be van dugva? Áram alatt van? Stb. Némelyik technikai jellegű kérdés volt, és a lányok se most jöttek le a falvédőről, de ha végigkérdezgették a listát és semmi sem működött, mosták kezeiket. A fiúk ezzel ellentétben úgy tekintettek a számítógépekre, mint valami kirakósjátékra, melynek irányítható bonyolultsága lenyűgözte őket, és örömmel fogtak bele új és őrült akadályok leküzdésébe.

Ezért mondja a női irodista: “Nem, sajnos nem segíthetek. Ide van írva,” míg a férfi azon töri a fejét, hogyan kerülhetné ki az ilyen zsákutcákat. Sokkal gyakorlatiasabb és hatékonyabb szimplán hátradőlni és széttárni a karunkat: “Nem, sajnos ez nem fog működni.”

Tipikus férfi infantilizmus. Folytonos szöszmötölés kétáramú gázturbinákkal meg galvánium-ötvözet félvezetőkkel ahelyett, hogy csendben dolgoznának egy listából.

Pont mint egy hatéves, a férfinak is mindig mindenről tudnia kell mindent. A férfi elme ezen defektusa szinte univerzális. A nőnek arra kell a hűtő, hogy lehűtse a joghurtot, a hifi arra, hogy BeeGees-t hallgasson, az autója pedig arra, hogy guruljon, és ne adjon ki furcsa hangokat. Gyakorlatiasságában tökéletesen érdektelen marad a mindenféle kütyükkel és biszbaszokkal szemben, leszarja a Carnot-ciklust vagy a térvezérlésű tranzisztorokat, vagy hogy mi a fene is az a vezérmű. Nem mintha ne tudna ezekről könnyűszerrel megtanulni bármit, de mégsincs rá semmi nyomós oka.

Azt hiszem, a női lélek sokkal bonyolultabb dolog annál, hogy azt egy férfi valaha is megérthetné. Ez nálunk sokszor alkoholizmushoz vezet, ha szükségünk van egyáltalán vezetőre. Van ebben valami olyan légiesség, amit mi férfiak az ütődött elménkkel nem tudunk megragadni. A nők akarnak is házasodni meg nem is, tüzet okádnak a férfiakra de elvárják hogy azok szeressék őket, ami technikai problémákba ütközik. Ez nekünk túl sok így egyszerre. Van egy iraki mondás, miszerint a nők grillezett jeget akarnak. Talán alábecsültük az iszlám civilizációt.

Tapasztalatból mondom, feministáink tajtékozni fognak a dühtől (ami az egyetlen létező állapot amiben előfordulnak), most, hogy ezt a lényegbevágó kis riposztot beleszőttem a világháló vásznába. Ha nem volnék ilyen nagyvonalú, még azt találnám sugallani, hogy nagyobb legények ha adni kell, mint ha állni; hogy felhatalmazva érzik magukat az örökös cirkuszolásra – ám én nagyvonalú lélek vagyok, úgyhogy még csak célozni sem fogok semmi ilyesmire, noha ez maga Isten igazsága.