Kolléganőm bájos sztorival örvendeztetett meg a minap. Tudja, hogy szeretem az ilyesmit, és ő maga sem igen kedveli a feminizmust, úgyhogy kitűnő érzéke van a forrásgyűjtéshez. Ímhol a történet eleje – bocs, ha már ismeritek:
Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban a hivatalnok hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. A nő hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
– Úgy értem… – magyarázta a hivatalnok – van munkája, vagy csak egy…?
– Persze, hogy van munkám – csattant fel a nő. – Anya vagyok.
(Tovább is van, click here)
Bocsánat, hogy a Vicclapról linkeltem. Ebben igazán semmi, de semmi célzás nincs, hiszen nem kevés helyen megtaláljuk a történetet. Fiktív vagy sem, egyszerűen azt gondolom, hogy az ismétlésszám ad neki egy bizonyos fokú validitást: foglalkozni kell a jelenséggel.
Miért?
Azért, mert egy olyan társadalom, ahol az anyaság teljes értékű foglalkozás, nem lehet egészséges. Az anyaságnak az a része, amíg a gyerekkel otthon kell maradni, természetesen technikailag indokolt és helyénvaló, de ennek van egy ésszerű korhatára. Nem ér örökké a családra hivatkozni – a társadalom és a család két külön fogalom, és a civilizáció nem attól működik, hogy a családra tekintettel vagyunk, hanem attól, amit ezen felül a társadalomért teszünk.
Márpedig itt nincs rend a fejekben.
A történetből kiérződik a felháborodás: mi az, hogy nincs munkám? Anya vagyok! Mintha ez nem lenne elég! Jóságos isten, hiszen 24 órát dolgozom, de a legjobb indulattal is 14-et. Az ilyen nőtől megkérdezném, hogy mégis mit nevez munkának. Hogy tudja-e, mi a különbség az elfoglaltság és a munka között. Ugyanis ha matchboxot tologatok a szőnyegen, az bizony elfoglaltság, engem személy szerint 100%-ban le tud foglalni, ha tehetném, egész nap matchboxot tologatnék a szőnyegen. Van is egy piros autóm, ami nagyon jól gurul, egyébként hátra is lehet húzni, és akkor a rugó a szoba másik végéig hajtja. Én hajlandó lennék 14 órában ezt csinálni, aztán este holtfáradtan ágyba dőlni, és másnap kezdeni elölről, mintha mi sem történt volna. Zokszó nélkül! Jó, természetesen mindenféle emberi közeledésre ingerülten reagálnék a párom részéről, hiszen nem elég, hogy egész nap a piros autóval játszottam, ez még itt beszélgetni akar, különben is olajszaga van, hazajön a gyárból, le se fürdik, aztán itt jön, hogy puszit adjon, hát menjen már a fenébe. Én is dolgozom, egyenjogú vagyok, helószia.
Csakhogy a munkát, amennyiben nem termodinamikai és nem háztartási értelemben használjuk (hanem az ügyintézőnek mondjuk), az teszi munkává, hogy a társadalomnak hasznos. Nem fair abból kiindulni, hogy ugyanazt az öt betűt máskor is leírjuk: a munka itt nem azt jelenti, hogy valami nehezet felrakok a szekrény tetejére, és az állás nem az, amikor mindkét lábon van a testsúly. Fogalmakról beszélünk, kontextusban értelmezve. Otthon dolgozni nem “munka” abban az értelemben, ahogy az ügyintéző kérdezte, a “háztartásbeli” pedig nem munkaviszony.
Tudják ezt a Főállású Anyák is, hiszen direkt viccesnek, mókásnak állítják be a sztorit: máshogy nem működne. Egyébként sok helyen megfigyelhető ez a kettősség: ami igaz belőle, azt komolyan mondjuk, ami nem igaz, azt viccből mondjuk, és ettől valahogy az egész igaz lesz. Mutatom, nézd csak:
A hivatalnok láthatóan egy karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint: “Hivatali Vallató” vagy “Városi Nyilvántartó”.
Hopp, beszúrtunk egy kis poént, igaz? Segítünk az olvasónak a megfelelő pártra állni. A többi rész tényszerű, ez meg csak úgy hangulatot fest, mindenki tudja, hogy tréfálunk, nahát, nem kell mindent olyan komolyan venni. Amikor azonban az olvasó a történet végére ér, valahogy egészében véve igaznak érzi.
De hogy a szerző mennyire tudja, hogy nincs igaza, azt még könnyebb meglátni:
– Mi a foglalkozása? – kérdezte.
Hogy mi késztetett rá, hogy ezt válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak:
– Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén.
Most ne is térjünk ki a mentegetőzésre (pedig megérne egy misét: “nem is én csináltam, csak úgy történt velem”, sose hallottunk még ilyesmit, jól mondom?), de ott van a foglalkozás egzakt megjelölése. Valami ilyesminek kellene hangzania, valahogy így csinálják a Felnőttek. Az Emberek, Akik Tényleg Dolgoznak. Például az az ember is, aki az íróasztal túloldalán, a megfelelő tisztelettel visszakérdez, hogy elnézést, de hogyan is tetszik ezt gondolni? Pontosan mit is tetszik csinálni? Ő valami komoly munkára gondol, jól becsaptuk, hihi, milyen kis béna, látszik, hogy csak egy vacak aktakukac. És igen, ekkor (a nyilvánvalóan meg nem történt történetben) igazságos neki összehazudni egy csomó mindent arról, hogy ez a nemlétező munka mit is foglal magában, és mik a jellemzői. Sőt, hát ugye nem is hazudunk: szóról-szóra igaz, amit mondunk, az meg már csak a humoros kikacsintás, hogy félrevezetjük a Hivatali Vallatót, akiről már az előbb megbeszéltük, hogy negatív hős. Pont azért kellett az elején a rövid jellemzés, hogy jól megérdemelje. Ezáltal Anyuka rögtön szabadságharcos lett, nem pitiáner füllentő, meg hát így jön ki jól a sztori. Ami (ha bajba kerülünk) csak poén, nahát, ne tessék már komolyan venni. Hát nincs egy csepp humor az olvasóban?
Nem, ez az írás semmiképpen sem a Vicclapba való.
Ez nagyon szépen körvonalazza, hogy mi van a Főállású Anyák fejében a témáról. Hogy pontosan tudják, mennyire nem munka, amit csinálnak, de halálos komolysággal elvárják, hogy annak tekintsd. Hogy lenézik azt, akinek a hivatal a fontos, nem a család. Hogy megalázónak érzik a “háztartásbeli” feliratú címkét, de büszkék rá, hogy amúgy ez a munkájuk. Hogy nem hajlandóak tudomásul venni a munka és a tevékenység, az állás és az időtöltés közötti különbséget. A következmények triviálisak: nyilván egyre többen fogják vonzóbbnak tartani az otthonmaradást, mint a dolgozni bejárást, hiszen ki ne akarna azzal foglalkozni, amit amúgy is szeret? Ki ne akarná, hogy a hobbijáért cserébe ételt és szállást biztosítson neki egy másik ember?
Vajon ezek az öntudatos dolgozók nem köpik ezzel szemen az összes olyan anyát, aki a gyermeknevelés mellett valahogy szakít időt arra, hogy dolgozzon? Azokat a nőket, akik úgy vállalják a gyereket, hogy tényleges szabadidőt (nem pedig lopott munkaidőt) adnak a boldogságért cserébe? Azokat, akik megértik, hogy a család nem önellátó, és a gyerek egy bizonyos kor után nem igényel 24 órás felügyeletet? Mert igenis szép számban léteznek ám dolgozó anyák, és például ők nem szívesen hallanak olyasmit, hogy “főállású anya vagyok”. Tudniillik felháborítja őket. És igen, lehet, hogy a hivatali ügyintézőnek is van családja, miközben Főanyu büszkén odacsapja a képébe, hogy “én jobb vagyok nálad, nekem bezzeg volt eszem”. Mert igazából erről szól a dolog. Aki ügyes, megoldja, hogy otthon marad, a Főanyák így gondolkodnak. Az csak abszurd irónia, amikor még előrántják a férjnek vádpontként a “lemondtam a karrieremről”-kártyát, nyilván nem őrülnek bele a szenvedésbe, amikor lemondanak róla. Ár-érték arányban ez egy csodálatos váltás, magát a munkáját pedig egy tisztességes Wannabe Housewife sosem szereti igazán. Szerinte az dolgozik, akinek nincs jobb ötlete. Szerinte a nő élete a család.
Azt gondolom, hogy mosolyogva rálegyinteni csak azokra a dolgokra szabad, amiktől nem omlik össze a civilizált világ. Márpedig ha mindenki csak a családját gondozza, és senki nem megy be a “gyárba”, akkor összeomlik. Nem engedheti meg magának az emberiség, hogy lemondjon azokról, akik igazából nem akarnak dolgozni – nem fogadható el az, hogy valakinek megérje elkerülni a munkát, és még csak a címkét se kapja meg, hogy “munkakerülő”. Hogy ő nem igazi dolgozó, csak olyan, mintha.
Ha mindenki csak “indiánosat játszik”, és senki sem indián, abból nem lesz bölény vacsorára.
Ez egy nagyon nehéz téma, aminek a nehézségét a kettőssége adja. Egyrészt – azt hiszem ezt mondani sem kellene – az anyák nagyon fontosak a családban, és magát az anyaság intézményét ugye senki nem akarja támadni. Emellett a “természetes társadalmi rendben” nagyon jó helyen vannak az anyák ott, ahol. Mármint a saját családjukban.
Másrészt viszont a feminista nyöszörgés megmérgezi ezt az egészet. Az a holdkóros társadalomromboló ideológia, miszerint a házimunka a legnehezebb a világon, meg a legtöbb GDP-t termeli, satöbbi. A feminista agyrémek, amik jelenleg Indiában látszanak kikristályosodni, ahol olyan törvénytervezetet terjesztettek elő, miszerint a háztartásbeli nők kapjanak fix havi fizetést a házimunkáért a férjüktől – vagyis az ő fizetésének egy részét az állam marja el a férfitól a nő részére. Friss, ropogós hír Indiából, nem csalás, nem ámítás. Így lehet előkészíteni az utat a későbbi feminista törekvések számára…
És így lehet ideológiákkal összemocskolni valamit, ami egészen eddig “szent” volt – az anyaságot. Hogy a nő gyermeket szül, otthont teremt, ellátja a férjét és gyermekeit. Óvatosnak kell lennünk, hogy hogyan boncolgatjuk a témát, mert a kívülállók szemében az antifeminista megközelítés könnyen “anyaellenességnek” tűnhet, és erre a legtöbben igencsak érzékenyek.
…teljesen más megközelítésben nézve az egészet, mindigis jót nevettem amikor komikusok beszéltek a háztartási munkáról, vagy az anyai sors nehézségeiről. Angolul tudóknak itt egy kis ízelítő.
Ó, hát igen, ezt sokan anyaellenesnek fogják ollózni. Pedig én nagyon tisztelem azokat az anyákat, akik felfogják, mit jelent anyának lenni, és tisztességesen teljesítik az ezzel kapcsolatos elvárhatót. Felnézek rájuk, mert én nem tudnám csinálni, és az eredménye tényleg “szent”, ha lehet ezt így mondani. De az anyaság fogalmi védelme mögé bújó ingyenélő szarháziakkal szembeni indulataim csak erősödnek ettől. Put it this way: ha nem a gyerek miatt lesz valaki anya, hanem az otthonmaradás miatt, az bennem mindig eltör valamit.
Háááát, én alapvetően nem látok kivetnivalót abban, ha valaki azt csinálja amihez kedve van – amíg talál hozzá partnert, aki pénzeli. Ne az én adómból tartsák el, ne nekem kelljen fizetni a szórakozását, és onnantól nem érdekelnek a dolgai. Egyszóval ha valaki háztartásbeli szeretne lenni, szíve joga, csak találjon hozzá pasit (nőt???) aki eltartja.
Következő kérdés, hogy az ilyen embereknek legyen meg a kellő szerénysége. Ez valószínűleg sokszor hibádzik :) Ha engem eltartana valaki, csöndben maradnék és élvezném a jósorsomat. Biztos nem állnék neki sem nagyképűsködni, meg kajabálni, hogy én mekkora csoda vagyok – és persze siránkozni sem, hogy milyen szörnyű nekem a “kényelmes koncentrációs táborban“.
Így azért más Borisz. A cikkedből nekem nem ez a mentalitás jött le. Mintha egy kalap alá vetted volna az összes, az anyaság miatt otthon maradó nőt. Én találkoztam olyannal, aki kilenc gyerekkel volt otthon, és bizony nem örült, hogy négy órában el kellett mennie pénzt keresni. Nem dolgozni – munkája volt otthon is. A piros autót tologató hasonlatod ugye nem az anyaság szinonímája? Durva lenne – még egy gyereknél is. Nemhogy három-négynél, vagy még többnél.
Egyébként azzal egyetértek, hogy a naplopást büszkén anyaságnak titulálni, és dagadó mellel hirdetni – gáz. De szerintem ölíg ritka.
Szükségesnek és egészségesnek tartom, ha otthon tud maradni az anya bizonyos ideig. A baj onnan kezdödik, ha valaki elviselhetetlen megterhelésként igyekszik beállítani az ilyenkori háztartásvezetés+gyereknevelést. A helyett, hogy élete egyik legszebb idöszakaként tudná megélni és értékelni, hogy megadatott látnia egy kis emberi lény nyiladozásait a világra,elgyötört mártírként mutatva magát, aránytalanul eltúlzott leborulást követel a világtól.
Tisztelet és megbecsūlés illesse a megfelelöen gondoskodó anyákat és igen, az apákat is!
Közben azért ne szálljunk el, nincs szó vajmi emberfeletti teljesítményröl sem, az élet egyik legtermészetesebb állapota anyának, apának lenni. Mi lehetne nagyobb jutalom ezért, mint gyermekünk egészséges mosolya?
hát Borisz nem is tudom…mintha kicsit nem lenne teljesen igazságos most ez a cikked
Pár hónapja látogatom az oldalt, és többnyire nagyon is szimpatikus amit írtok. Egyet tudok érteni a feminizmus – legalábbis a mai, férfiakon átgázoló, mindenkit átnevelni akaró változata – elleni küzdelemmel.
Viszont ezt a cikket nem igazán értem. Azt olvasom pont az előzőben, hogy itt a nem általában a nők, hanem a feministák hülyeségeiről beszéltek. A feministák akarnak főállású anyák lenni? Hogy jön ez ide?
Tudom, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy fárasztó kisgyerekekkel otthon lenni, én se hittem el annak idején. Nem azt akarom mondani, hogy nehezebb vagy több munka, mint állást vállalni, de annál több, mint hogy azt mondják rá: “te úgyis csak tologatod otthon a matchboxot”. Tulajdonképpen, aki soha nem dolgozott mondjuk irodában, az is mondhatná, hogy “te csak az egeret tologatod egész nap”;)
Talán nem szerencsés, hogy pont ehhez szólok hozzá először, aztán még kikiáltotok feminista trollnak. Éppen azért zavar ez az írás, mert az átgondolatlansága rontja a hitelét az egyébként értékes oldalnak.
Nem. A feministák nem akarnak főállású anyák lenni. Sőt… Mint ahogyan a főirányadó főfeminista főnéni (Simone de Beauvoir) írta: „Egyetlen nőt sem szabad felhatalmazni arra, hogy otthon maradjon gyermeket nevelni… Azért nem szabad ilyen választás elé állítani a nőket, mert ha van ilyen alternatíva, túl sok nő fogja választani…”
Csak gondolom, a karrierépítés miatt írta ezt.
Hogy mit lehet munkának tekinteni, jó kérdés. De ha bölcsődében, óvodában végzed ugyanezeket a feladatokat, vagy bejárónő vagy, az már munka. Jó, lehet azt mondani, hogy a bölcsődében, óvodában nem csak 3-6 gyerek van – bár magánóvodákban vagy családi óvodákban ez sem ritka. És jó, azt is lehet mondani, hogy vazze! a sajátoddal foglalkozol, magadnak háztartasz, mit nyígsz?!
És ha már tényleg viccnek tekintjük a kiinduló viccet – mert valóban az -, miért jutunk el egy véresen komoly anyabasztatásig? Szerintem vedd te is az egész cikket viccnek.
Igen, ezeket én is így végig szoktam gondolni:)
Azért nem akarom viccnek venni, mert egy jó alap beszélgetni egy elterjedt véleményről.
Nem érzem úgy, hogy itt “anyabasztatás” folyna.
Most itt nyilván a negatív jelenségeket emeljük ki, az igazi anyák tiszteletének megtartásával.
Bizonyos anyák viselkedéséről, hozzáállásáról van szó.
Az ő viselkedésüket nevezhetném “apabasztatásnak” akár, ahogy már említettem valahol “a nő az egyedüli életetadó; csakis az anyáknak köszönhetünk a világon mindent…stb” ismert öntömjénező kiszólásokat egyesektől.
Ünnepélyeken is nyálas szóvirágok ezek, de viszont igenis vannak, akik nem hogy komolyan hiszik is, de egyenesen visszaélni akarnak vele.
Ez oké, de itt mos a főállású anyaság intézményéről volt szó.
Persze, tudjuk, hogy vannak anyák, akik nem főállású anyák és még csak nem is háztartásbeliek, de ők Az Anyák.
Én most nem rájuk gondoltam.
Hát ha nagyon rontja, akkor majd töröljük maximum.
De ha már így meg lettem szólítva kétfelől is: szerintem tök jól körbeírtam, hogy mivel van a baj, semmiképpen se az anyaság azon szakaszával, amikor még a gyerek kora indokolja, hogy otthon maradj vele. Amikor viszont a gyerek már nagyobbacska, és valaki még mindig azzal indokolja az otthonmaradást, hogy neki a “gyerekekkel való foglalkozás” kitölti a teljes idejét, azzal bizony bajom van, ha szimpatikus, ha nem. És valóban, ez nem szigorúan a feministák ellen szól, hanem minden olyan nő ellen, aki úgy gondolja, hogy anyai mivoltánál fogva önmagában a társadalom kiemelt fontosságú tagja. Nekem ez a hozzáállás csípi a szememet. Megpróbáltam ezt is leírni. A feminizmus mögött ugyanis van egy értékrend, aminek alapján kiváltságosnak tekinti magát a nő, és én azt gondolom, hogy ez a hozzáállás alapjaiban mérgezi meg a társadalmat. A feminizmus konkrét megjelenése, mint mondjuk egy törvénybeni egyenlőtlenség a nők javára, az csak tünet. Én nem akarom az egyes törvények betűjét támadni, vagy az egyes mozgalmi jelszavakat agyoncsapkodni – nekem azzal van a bajom, amit mögötte gondolnak a nők, például itt a sztoriban a főhősnő. Azzal van a bajom, amikor valaki csal – például visz egy üres zsákot a vállán, és azt mondja, hogy jaj de nehéz. Ennek minősített esetével találkoztunk itt a fenti történet kapcsán.
Hadd kérdezzek vissza: mi a baj a cikkel? Mi ellen emeltem szót, ami ellen nem szabadott volna?
jo ket eve jelent meg ez az iras. mivel nem olyan regen jottek szembe az ilyen jellegu informaciok, most probalom potolni a lemaradasomat.
gondoltam adok egy valaszt erre a “mi a baj a cikkel?” (persze sok szempontbol egyet kell ertenem vele.) kerdesre. kislanyom masfel eves. felesegem elkepeszto energiat fordit ra. valahogyan en is ugy gondoltam valamior, hogy olyan szivesen tologatnam a kis piros autot naphosszat… hat nem. egyszeruen fel napra sem tudom atvenni a gyermeket teljes mertekben, mert annyira faraszto. nincs megallas, nincs valasztas, nincs hianyzas, nincs tiz perc szunya, nincs hatradolok egy kicsit. persze nyilvan az anyak erre vannak beallitva, erre jar az agyuk es testuk egyeb reszei. de latom, ahogyan a felesegem este kidol, karikas szemekkel, mar alig el. es ejszaka rendszeresen kel szoptatni…
tehat az biztos, hogy ez egy kokemeny elfoglaltsag, es peldaul en erre nem vagyok kepes. nem a szoptatasra gondoltam. :) es egyszeruen az “en is tologatnam a kisautot naphosszat” nem igaz, raadasul olyan leertekeloen hangzik. en borzalmasan orulok, hogy felesegem ilyen gondoskodo, es halas is, amiert olyat kapok tole, amit magam nem tudnek megtenni.
a “tarsadalmi hasznossag” emlitese is furcsa, hiszen a gyermek – es annak megfelelo nevelese, – hatarozottan hasznos tarsadalmilag. a megfelelo gyermekneveles semmilyen ertelemben nem ures zsak.
termeszetesen lehetseges, hogy en ertem felre, es csak nekem lett volna szuksegem arnyaltabb, finomabb megfogalmazasra.
Kedves Vladimir! Bárcsak több lenne belőled :)..Végre nem egy degradáló hozzászólás a témához..Gratulálok a picihez, a feleségedhez és becsüljétek meg egymást..:)
Az anyaság nem egy könnyű történet. Személyes tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy soha olyan fáradt nem voltam esténként, mint amikor egy csapat székből szabadult kisgyerek felügyeletét kellett ellátnom huzamosabb ideig.
Nem véletlen, hogy régebben min. háromgenerációs közösségekben művelték, több szülő, több nagyszülő és több gyerek. Valójában most is ez lenne a legtermészetesebb. Érdekes, hogy az ilyen jellegű közösségek szétverésének a következményeire annyi más rombolással ellentétben nagyon ritkán hívják fel a figyelmet. Bizonyos szempontból természetellenes az anya és gyermeke elszeparált léte. Csak valahogy erről nem beszélnek.
Általános tévhit, hogy régen a többgenerációs családmodell volt az elterjedt és most a nukleáris. Én úgy tanultam, hogy Észak-Európára 500 éve is a nukleáris volt a jellemző, tehát ez területi dolog. Nem idealizálnám túl a többgenerációs családmodellt. Nem minden szülő és gyermek alkalmas arra, hogy együtt éljen, miután a gyermek már saját családot alapított. Persze jól jöhet a segítség, de biztos vagyok benne, hogy sokan inkább örülnek a nehezebb függetlenségnek, mint a nagyszülői segítségnek úgy, hogy amúgy mindenbe beleszólnának, állandóan ott lennének, nem tartanák tiszteletben a te gyereknevelési elveidet stb. Ehhez nem kell feltétlen rosszban lenni, egyszerűen vannak olyan szülők / gyermekeik, akik nem alkalmasak az együttélésre.
Szerintem ez inkább a világ változásainak felgyorsulásából eredhet. Régen jobbára nem volt generációs ellentét, hiszen ugyanabban a világban nőtt fel a szülő és a gyermeke is. Másrészt meg gondolom ez is egy tanulási folyamat lenne. Mármint a generációs együttélés. Nagypapi, nagymami sem ebben nőtt fel, nem csoda hogy nem is képes ennek megfelelően viselkedni. Valahol olvastam (elég régen, szóval ha agyonüttök sem tudok forrást mondani), hogy összehasonlító kutatások alapján kimutatható fejlettségbeli különbségek vannak az ilyen közegben felnövekvő gyermekek illetve kiscsaládos (egyszülős) társaik között, elsősorban a társas kapcsolatokban, kommunikációban stb. Gondolom az ilyen közeg sokkal ingergazdagabb, inspirálóbb, több szociális interakcióra ad lehetőséget.
Nem tudom, milyen lenne, ha mondjuk valaki ebbe születik bele.
De azt fenntartom, hogy akkor is lehetnek olyan személyiségbeli ellentétek, amelyek miatt egyszerűen nem jön ki két fél egymással. Hiába a tanulás, ha a személyiségükkel van a baj.
Engem meg mondjuk idegesítene, ha egy háztartásban kellene élnem más háziasszonyokkal is. Az én házam az én váram. Az más lenne, ha mondjuk egy házunk lenne, de lenne külön konyha, fürdő stb.
Az lenne idegesítő szerintem az ilyen helyzetekben, ha az idősebb nő beleszólna állandóan a gyereknevelésbe meg a háztartásvezetésbe.
Nekem aki rokonom hosszabb-rövidebb ideig együtt élt az anyósával, mind azt mondta nekem, messze kerüljem el az ilyen helyzetet.
Kedves Reina! (remélem nem haragszol, hogy közbe kotyogok)
Igen nagyon- nagyon jól gondolod, hogy a több generációs együttélés bizony sok konfliktust rejt magába, mai napság is, hát még régen. Lehet erről romantikusan elábrándozni, statisztikai elemzéseket készíteni, de a fiatalok mindig egy másik, egy új családot alapítanak és ez így van jól. Aki érdemben , önzetlenül segíteni szeretne, így is lehetőség van rá, és “messziről szeretni” is lehet.
Idős emberek mesélték, hogy a fiatal pár régen milyen kiszolgáltatott volt, háztartásban, tulajdonban, stb. Sajnos köze sincs az idilli nagymamisághoz, nagypapisághoz, hallottam, hogy kiszolgáltatták magukat, irigyek voltak, stb.El lehet képzelni, ha eleve magázni kellett őket.
A Sógun c. regényben úgy magyarázta ezt Mariko az Andzsin-szannak, hogy a család feje a férfi, de hát ki ne szeretne édesanyjának kedvében járni, vagyis a főnök az anyós. A feleségek nyelik a megaláztatásokat és csak az a remény tartja őket életben, hogy egyszer ők is anyósok lehetnek és akkor majd jól levernek mindent a kis menyeken.
Ez sem hangzik túl vidámnak, szerencsés esetben a férfi ügyes diplomáciai érzékkel fenn tudta tartani a békességet. (bár ezt a könyvet nem olvastam)
Most éppen Shakespeare: Macbeth c. tragédiáját olvasom, szomorú vagyok, hogy Lady Macbeth milyen gonosz :(
Kedves kekasszony!
Nem haragszom, sőt egyet is értek. Szerintem is a legtöbb fiatalasszony alapvető vágya a saját háztartás, ahogy a házas férfiaké is az önállósodás. Közös lónak pedig túros a háta, ahogy mondani szokás…
egy dologgal még kiegészíteném: az újdonsült apák is de facto hozzáférhetnek a gyerekhez … míg a többgenerációsban esélyük nem volt a (túl)búzgó nők mellett (ha már apai jogok is profilja ennek az oldalnak ;-))…
Kedves Reina! szeretettel gratulálok a kisbabátok születéséhez, jó egészséget az egész családnak és legyen nagyon sok örömötök egymásban!
Köszönjük! :))
Ami azt illeti szerintem a különélésnek is megvannak a konfliktusos velejárói. Kismama depresszió, az állandó lestrapáltság érzése, csökkent libidó stb, kinél mi.
Bizonyos szempontból azt is lehetne mondani, hogy egyféle konfliktusokat cserélünk másfélékre. Persze a körülményektől, a személyiségjegyektől is függő, melyiket érezhetik a delikvensek fajsúlyosabbnak.
A különélés nem jelent teljes elkülönülést. Pl. én a szülésem után 2 hétig a szüleimnél voltam. Ez “életmentő” volt. De utána, hogy összeszedtem magam fizikálisan és a babázásba is belejöttem, nagyon jó volt hazajönni a saját “birtokomra” és magam csinálni a dolgokat. Persze biztos nagyobb rend lenne, ha mondjuk itt lakna az anyósom, csak az idegeink lennének széjjel a vasalatlan helyett.
Azt hiszem, kiegyezhetünk abban, hogy aki tud, válasszon, mi neki a jó. :)
Nagyon javaslom az Apró titkok című filmet megnézésre. Mind a kapcsolaton belüli elmagányosodás, mind a kismamás elkülönülés tekintetében. Férfiaknak pedig a film férfikaraktere miatt is, aki a családi munkamegosztásban “női” szerepet vállal fel a külső szemlélő számára egyértelmű következményekkel.
Az én generációm nem kevés tagja bizony ilyen többgenerációs családban nőtt fel.
Mi is a nagymamámmal laktunk. Szoba-konyhás, fürdőszobátlan, alagsori lakásban. S mivel a nagymamám házmester volt, így gyakorlatilag otthon dolgozott, s engem nem kellett bölcsődébe adni (akkor még nem volt GYES).
A másik nagymamám apám öccséékkel élt együtt. (Nagypapákat azért nem említek, mert ők még jóval az unokák megszületése előtt meghaltak.)
Olyanokat is ismertem, akikkel a dédi is együtt lakott.
Vidéken lehet, hogy más volt a helyzet, de Pesten nem lehetett csak úgy lakást venni, vagy bérelni. A fiatal pár örült, ha az egyikük szüleinél lakhattak, s a baba is oda született, mert lakást, azt nem kaptak, hiába igényeltek. Persze, lehetett menni albérletbe házinénihez, de oda nem szülhettek gyereket, mert kidobták őket. Vagy esetleg társbérletbe lehetett menni.
Régen ez az együttélés olyasmi, mint a házasság. Nem az volt a kérdés, hogy szeretem-e, hanem hogy mennyire tudjuk segíteni, támogatni egymást. És nyilván sokszor le kellett nyelni a békát és nyilván nem volt csupa mosoly és csupa békesség, de el kellett viselni, hogy legyen tető a feje fölött, és étel az asztalon.
Európa déli részén nem volt idegen a többgenerációs együttélés. Hogy északon elaprózódtak, nem jelenti azt, hogy mindenhol így volt.
És hogy délen úgy volt, nem jelenti, hogy mindenhol úgy volt. :)
Vidéken se volt egyszerű, de akiről tudok, mind szenvedett tőle, ha anyóssal kellett élni hosszabb-rövidebb ideig. De persze elismerem, hogy lehetnek előnyei.
Ááá a nőkkel ilyen tekintetben csak a gond van! Úgy tűnik a nőknél a területvédő ösztönök házon belül érvényesülnek és legtöbbször tényleg nem fér meg két dudás egy csárdában.
Meddig indokolja szerinted a gyerek kora, hogy otthon maradjanak vele? A viccben szereplő nőnek van egy 3 éves és egy 6 hónapos gyereke is, ez pont rossz példa, nem?
Nem úgy értem, hogy valami ellen nem szabadna szót emelni. Értem, hogy mi nem tetszik neked, csak szerintem a módszer nem megfelelő. Én nem érzem olyan elterjedtnek, hogy bőven iskolás gyerekekkel otthonmaradó nők követelnék, hogy komolyan vegyék a munkájukat. Aki otthon marad ilyenkor is, az vagy tényleg valami elkényeztetett úriasszony, aki egész nap a fodrásznál ül mert megteheti, de szerintem ő nincs felháborodva, ha valaki azt mondja, nem dolgozik. Vagy van mondjuk öt-hat gyereke, akik mellett azért jóval több munka marad otthonra, akár a háztartás terén, akár azért, mert nagyobb eséllyel lesznek betegek. Vagy van más dolga is mellette, mittudomén, ruhákat varr a családjának vagy gazdálkodik. Ezt meg nem nevezném a társadalom szempontjából haszontalannak. Olyat is el tudok képzelni, hogy ha már tényleg nagyok a gyerekek, de nincs szükség arra, hogy pénzt keressen, akkor önkéntes munkát vállal. Vagy például gondozza az idős szüleit, nagyszüleit.
Én azt tapasztalom, hogy azok a nők, akik felháborodnak, hogy nem értékelik a munkájukat, amit otthon végeznek, azok jórészt kisgyerekekkel vannak otthon, és nem az bántja őket, hogy nem kezelik ezért felsőbbrendűnek, hanem amikor azt sem ismerik el, hogy egyáltalán munka lenne. Mármint olyan értelemben, hogy más munkákhoz hasonlóan sok erőt, odafigyelést igényel, fárasztó, és értelme van.
A másik meg, hogy a feminizmus előtti időkben az volt az általános, ugye, hogy a nők nem vállalnak állást. Ez volna a “hagyományos” munkamegosztás, nem?
Hagyományos vagy sem: nyilvánvalóan a helyes nem az lenne. Ma már van annyi nők által is végezhető munka, hogy nem kell kiszorulniuk a munkaerőpiacról. A példára visszatérve: pont nem az a bajom, hogy otthon kell maradnia, még akkor sem, ha tényleg a “viccben” szereplő nőnek van egy olyan gyermeke, aki indokolná az otthonmaradást. A problémám azzal van, hogy a történetben a mesélő nagyobb respektet kér valaminek, mint amennyi járna. Ha a jogosítványát megújító hölgy nem azt mondaná, hogy “persze hogy van munkám, anya vagyok”, hanem hogy “pedagógus vagyok, de jelenleg nem dolgozom, otthon vagyok a gyerekkel”, akkor az egész cikkem nem született volna meg. Nyilván. Hiszen aminek indoka van, arra nem mondjuk, hogy indokolatlan.
Értsük meg egymást: sosem fogom tudni elviselni, hogy valaki azt, amit a legjobban szeret csinálni, hatalmas áldozatnak állítsa be, és felháborodjon, amikor valaki rámutat. Le is írtad, hogy igen, érted, és hogy szerinted ők nincsenek felháborodva; szerintem viszont itt dehogynem, pontosan ez történik, anyuka nekem itt nagyon is ilyen mentalitásúnak jön le, annak ellenére, hogy a történet nem “kényszeríti ki” ezt az esetet, hiszen van benne egy 6 hónapos kisember, aki tényleg indokolná az otthonmaradást. Nem szükségképpen ezért marad otthon – és szerintem aki igen, az nem is fogalmaz így.
Tehát.
1. Nem nézem le az anyákat, sem magát az anyaságot;
2. Lenézem és szívből utálom a munkakerülést;
3. Ha valaki azt állítja, hogy nincs ideje dolgozni, az nálam munkakerülés;
4. Az otthon maradó anyák gyakori érve, hogy nincs idejük dolgozni.
Hogy aztán miket fogalmaztam össze, azt már nem tudom, mindjárt beleolvasok megint – valóban nem lett olyan precíz iromány, mint egy Dean-féle elemzés, azt én mindig döbbenten szoktam nézni, hogy ő mennyire pontosan belinkel mindent, ami kétséges lehet, és mennyire kizárja a szubjektív eltévelyedést. Én rosszfej vagyok, én csak nekiesek a cikknek, aztán írom. Ez kérem művészet, úgyhogy tessék, én művész vagyok, von beruf, és fel vagyok háborodva, ugyanis a művésznek sokkal nehezebb a munkája, mint a szénbányásznak, ha éppen tudni akarjátok ;)
Nem tudom mi a nyilvánvalóan helyes. Mindenesetre a mai társadalomban szükség van rá, hogy a nők is munkát vállaljanak. Lehet, hogy a jövőben másképp lesz, és az fog helyesnek tűnni.
Értem, hogy mi bosszant, csak én nem nagyon találkozom ezzel a jelenséggel, hogy azért nem dolgozik egy nő, mert állítólag nincs rá ideje. De biztos csak elkerülte a figyelmemet.
Lehet, hogy csak definiálni kell, mi az, hogy munka.
:-)
én csak közbeszúrnám a saját tapasztalatom. Mikor megszületett a gyerekünk onnantól kezdve Anya egész nap dolgozott otthon a gyerekkel, amikor hazaértem a melóból akkor leváltottam, ő meg ment pihenni. A vicces csak az volt, hogy ő komolyan úgy gondolta, hogy kidolgozta magát és jár neki a pihenés. Én vegyem át a kölyköt és örüljek, hogy a gyerekkel lehetek, merthogy nekem ez nem munka, hanem szórakozás :D
Persze kibírtam, de kellett hozzá humorérzék … a másodiknál már fel se tűnt :D :D :D
Hát igen, ebbe a hibába én is beleestem. Nagyon kellett már a nap végén legalább egy pár perc szünet. Persze annak is kell, aki éppen hazaesik munkából. Nehéz megérteni egymást:)
nehéz bizony :)
Amúgy azt ne felejtsük el, hogy a nő szervezete, és némileg az idegrendszere is kikészül a szüléstől és az első gyerekkel töltött pár héttől. A szoptatás pedig aztán tényleg kimeríti, szóval van oka “hülyének lenni” , csak nincs mindig elég idő két ba**tatás közt kipihenni magam, úgyhogy néha ingerültté váltam/válok :D :D :D
A cikkröl nekem az a jelenség jutott eszembe, amikor az anya az önimádatig elszáll magától és a helyzetét, a terheit túldimenzionálva a szükebb és tágabb környezete kihasználására törekszik.
Létezik a szinte vallásosan irreális anyamítosz jelensége. Nem tudok mit kezdeni az olyasfajta szólam virágokkal, mint pl. az anya az egyedüli életetadó és stb.
Mint megtermékenyítöt, az apát tekintem életetadónak, az anya a világrahozó. Azt is elfogadom, hogy ök ketten együtt az életetadók. Az új élet létrejötte nem tekinthetö az anya egyedüli érdemének. Akkor sem, ha a biológiai folyamatban övé a megterhelö szerep. A férfinek ugyanúgy vére a gyerek, söt érdekes, a vércsoportja is az apjáé, apja vére.
A cikkel talán az lehet a baj, nem érzödik belöle eléggé az anyák megérdemelt tisztelete, amivel szemben sarkosabban lehetett volna érzékeltetni a kihasználósdit játszó anyák érdemtelenségét.
Nálunk is úgy volt, hát persze hogy mi is cseréltünk amikor hazaértem. Mindkettönknek pihentetö volt, nekem is nagyon a másfajta viágba való átzökkenés élménye :)
Sokakkal ellentétben én teljesen egyet tudok érteni a cikk mondanivalójával. Rengeteg olyan anyáról tudok, aki valami fantasztikus csodalénynek állítja be magát, és amúgy egy tipikus low stress jobért olyan mértékű elismerést vár el, mintha a világot mentette volna meg legalább. Undorító, UNDORÍTÓ, a gyomrom kifordul a sok önelégült féregtől. Nem sokat segít a helyzeten az sem, hogy a feleségem már többször kijelentette, hogy márpedig ő ha teherbe esik, szülés után nem fog visszamenni dolgozni. Never. Nem szeretném ide leírni, hogy mit gondoltam ekkor.
Nagyon szeretheted ezt a lányt!
Daphne, Isten hozott :) Nem kiáltunk ki semmiféle trollnak, minden normális ember véleményét szívesen hallgatjuk.
Itt annyit kell ehhez az egészhez hozzáteni gondolatban, hogy egyéni szerzőink vannak, akik egyénileg jelentetnek meg cikkeket. Amit Borisz most írt, azt mi is most látjuk először, és mi és éppúgy vitat(hat)juk mint bárki más, aki olvasóként erre jár. Nem árulok el nagy titkot, hogy sokan a szerzőgárdából is vitatják az álláspontját, de ez önmagában is lehet pozitívum, így legalább van párbeszéd, megismerhetjük egymás álláspontjait, plusz csiszolhatjuk a sajátjainkat.
Visszatérve az aggodalmadra: itt teljesen és tökéletesen szabad ellenvéleményt megfogalmazni. Amit nem szeretünk, az a tényleges trollkodás. A kettő között óriási szakadék tátong, amiről nekünk is van tudomásunk :)
Köszönöm szépen:)
Szerintem itt keverednek a dolgok. Vannak anyák, akik óriási mártíromságnak élik meg a munkájukat, és vannak férfiak, akik annyit sem ismernek el, hogy egyáltalán munkát végeznek. Az igazság meg középen van.
Nyilván vannak hülye férfiak is. A cikkben erről nem esett szó, de ez nem azt jelenti, hogy eltagadnánk a létüket :)
Ez a kétféle végletes hozzáállás meg még cukkolja is egymást.
Fentebb linkeltem Bill Burr amerikai stand-up komikus videóját, amit gondolom sokan nem néztek meg (érthetően). Ebben arról mesél, hogy párjával az Oprah-showt nézte (ami a legnagyobb és legismertebb amcsi női talkshow a tévében, mint Maunika a fénykorában tízmillióval beszorozva), és Oprah úgy vezette fel a következő vendéget, hogy “a legnehezebb munkát végzi a világon: anya!” Szerintem ez az a mentalitás, amitől Borisznak (és még sok más férfinak) eldurran az agya, és tegyük hozzá, jogosan. Bill Burrt idézem: “amit a pizsamádban végezhetsz, az nem a legkeményebb munka a világon”. Vannak közöttünk akik tényleg szénbányában rohadnak, vannak akik a 40 fokos nyári hőségben csákánnyal vernek valami keményet, vannak akik mélytengeri hegesztők vagy alaszkai rákhalászok. Ezek teljes joggal háborodnak fel, amikor valami idióta ilyen hülyeségeket mond.
Ezt a felháborodást viszont nehéz szavakba önteni, mert a legtöbben félreértik. Nagyjából úgy, ahogy itt is megtörtént. Szó sincs arról, hogy itt bárkinek (akár Borisznak) gondja lenne az anyasággal – ezt ő maga is kifejtette. Amivel – vagy inkább akivel – gondja van, az azok a nők, akik leborulást meg éljenzést követelnek azért, mert otthon vannak a saját gyerekükkel. Senki nem mondta, hogy az “könnyű”, vagy hogy ne járna bizonyos áldozatokkal, de:
1. Azt az anya saját magáért, és a saját gyermekéért csinálja, tehát ha nem muszáj ne várja el érte kívülállók feltétlen odaadását és csodálatát – érje be a férje köszönetével és a gyermekei szeretetével. Ennek a munkának ez a fizetsége…
2. Azért annyira nem nehéz dolog, hogy erre hivatkozva valamiféle mártírnak kiáltsa ki magát, aki titokban hősiesen szenved a “világ legnehezebb munkájával” (amit már az őskorban is el tudott végezni bármelyik ősasszony, sőt, a csimpánzok meg a gerlicék is felnevelik a saját utódaikat).
Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba: Tiszteljük a nőket, és tiszteljük az anyákat, de nem fogunk hasraesni senkitől, aki felsőbbrendűnek képzeli önmagát csak azért, mert a saját gyermekével “kell” foglalkoznia. A valódi tiszteletet nem lehet sem kikövetelni, sem kisírni – ki kell érdemelni. És erre a legjobb módszer a csöndes kitartás, helytállás, a belülről jövő elfogadása az áldozatvállalásnak, és a nehézségek ellenére kifejtett pozitív és optimista munka egy boldog családi élet felépítésében. Ezek azok az erények, amikért egy anyát tisztelünk.
Hát Borisz. Szokásoddá vált, hogy nem reagálsz arra, amiket neked írok – remélem most kivételt teszel, mert ez fontos lenne.
Őszintén szólva elkeserítő volt olvasni ezt a cikket. Annak örülök, hogy az első hozzászólásodban konkretizáltál, mit akartál ebből kihozni, mert így a helyzet annyiban kevésbé necces, hogy szándékaid szerint legalább nem anyamolesztáló okosítást akartál összehozni.
A gond akkor az, hogy te a jelek szerint (nem először) nem vagy túl nagy barátságban a magyar nyelvvel. Ha úgy gondolod, hogy jól tudsz fogalmazni, akkor téged átvertek, már elnézést – ez a cucc ugyanis egyáltalán nem azt adja át, amit szerettél volna.
Mert az tényleg jó, hogy te “nagyon tisztelem azokat az anyákat, akik felfogják, mit jelent anyának lenni, és tisztességesen teljesítik az ezzel kapcsolatos elvárhatót” – a gond csak az, hogy ennek fikarcnyi nyoma sincs a szövegedben, teljesen általános kijelentéseid vannak, amelyek minden anyára, nőre vonatkoznak. És ez védhetetlen hiba.
A blogodat látva őszintén szólva én nem is értem, hogy sikerül neked itt ilyeneket összehozni. A blogodon rendre előadsz egy-egy ügyes gondolatmenetet, helyenként brilliáns levezetésekkel – itt meg rendre félreérthetően általánosítasz, azután meg jól agyonhallgatod, ha ezt jelzik neked (de most komolyan, ennyire nem bírja az egód a kritikát?).
Ha akarod kigyűjthetem neked csokorba, mely mondatokkal vitted félre az egészet.
Aztán ha túllépünk azon, hogy te voltaképpen az anyasággal takarózó nőket akartad csesztetni, nekem még akkor is felfordulna a gyomrom az efféle férfifölényeskedéstől, már elnézést. Ha képes vagy ilyet leírni, hogy “De az anyaság fogalmi védelme mögé bújó ingyenélő szarháziakkal szembeni indulataim csak erősödnek ettől.”, akkor szerintem ne ide járj gyűlölködni, vannak remek orvosok, kezelések, gyógyszerek erre, amelyek segíthetnek rajtad. Ez most bunkóságnak tűnhet, de komolyan így gondolom. Az, hogy a véleményed megvan valamiről, és azt határozottan képviselni akarod, egy dolog. Az efféle, beteg hajlam meg egy másik.
Én azt gondolom, hogy egy férfi számára azért igenis legyenek szent dolgok – alapértékek, ha úgy tetszik. A gyereknevelés tipikusan ilyen, az anyaság még inkább. Nem is az a gond az írásoddal, hogy egy efféle szent témával viccelődsz, vagy jó esetben csak elmélkedsz rajta. A csavar többszörösen összetett – ettől olyan necces a végső konklúzió is.
Tegyük fel, hogy a jelenleginél sokkal pontosabban fogalmazol, és a fentiek tényleg csakis az anyasággal takarózó nőkről akartak szólni. Szerintem még akkor is védhetetlen olyan kijelentéseket tenni, hogy “olyan társadalom, ahol az anyaság teljes értékű foglalkozás, nem lehet egészséges”.
Gyorsan tisztázzunk valamit: tapasztalatod is van ezekben a dolgokban (értsd: családos ember vagy?), vagy csak elméleti levezetést láthattunk tőled?
Merthogy gyermekorinetált szemszögből nézve éppenhogy az a társadalom lehetne a legegészségesebb, ahol a gyermekek a szüleikkel nőhetnének fel, a családjukban, szélesítve a kört egy összetartó, mini közösség védelmében – és nem ilyen-olyan helyekre lennének bevagonírozva, hogy addig a szülők a megélhetésükért a munkahelyeiken rabszolgázzanak. Bárki bármit mond, alapvetően eleve egy gyermek, család és közösségellenes dolog, hogy a gyermekek az alvásidejükön túli ébrenléti idejük legalább felét (később még többet is) a családjuktól, szüleiktől távol kell töltsenek. Az első hét évben (amíg kialakul a gyermek én, komplex személyisége tudata) minden efféle hatás hatványozottan fontos, kb. a gyermek egész későbbi életére meghatározó jelleggel bír. Eszerint tehát a főállású anyaság a jelenlegi társadalmunkban a létező legkisebb rossz a gyermek érdekéhez képest. Az meg egy óriási hülyeség, ez csak x óra időtöltés – ha az anya cseszik foglalkozni a gyerekével, akkor igen. De ha mindent meg akar tenni a gyerekéért, akkor hidd el, ez olyan főállású munka, amibe a férfiak többsége belegebedne. Nem is bírná, mert nem erre vagyunk huzalozva.
> De ha már így meg lettem szólítva kétfelől is: szerintem tök jól körbeírtam, hogy mivel van a baj, semmiképpen se az anyaság azon szakaszával, amikor még a gyerek kora indokolja, hogy otthon maradj vele. Amikor viszont a gyerek már nagyobbacska, és valaki még mindig azzal indokolja az otthonmaradást, hogy neki a “gyerekekkel való foglalkozás” kitölti a teljes idejét, azzal bizony bajom van, ha szimpatikus, ha nem. És valóban, ez nem szigorúan a feministák ellen szól, hanem minden olyan nő ellen, aki úgy gondolja, hogy anyai mivoltánál fogva önmagában a társadalom kiemelt fontosságú tagja. Nekem ez a hozzáállás csípi a szememet. Megpróbáltam ezt is leírni. A feminizmus mögött ugyanis van egy értékrend, aminek alapján kiváltságosnak tekinti magát a nő, és én azt gondolom, hogy ez a hozzáállás alapjaiban mérgezi meg a társadalmat. A feminizmus konkrét megjelenése, mint mondjuk egy törvénybeni egyenlőtlenség a nők javára, az csak tünet. Én nem akarom az egyes törvények betűjét támadni, vagy az egyes mozgalmi jelszavakat agyoncsapkodni – nekem azzal van a bajom, amit mögötte gondolnak a nők, például itt a sztoriban a főhősnő. Azzal van a bajom, amikor valaki csal – például visz egy üres zsákot a vállán, és azt mondja, hogy jaj de nehéz. Ennek minősített esetével találkoztunk itt a fenti történet kapcsán.
Ha ezt nem írod, akkor számomra csak gyanú marad, hogy kb. fogalmad sincs, miről beszélsz – ezt látva ezt már nehéz lenne kimagyarázni is.
Szerintem nagyon mellélőttél Borisz. Az anyaságot akármilyen szinten összemosni a feminizmussal önmagában is necces, hát még ha nincs meg a kellő ismereted, felkészültséged. Ezzel most kb. a Férfihang legjobban támadható, női oldalról nézve leginkább félreérthető cikkét hoztad össze, amelyről elég nehéz lesz kimagyarázni, hogy ez nem egy félrement férfiegoizmus vaktámadása.
Nézd, én nem akarlak indokolatlanul cseszegetni, de a dolgok végkövetkeztetése nagyjából az, hogy írtál egy csomó mindent úgy, hogy erről a témáról a jelek szerint nem csak érdemi élettapasztalatod, tudásod sincsen. De persze ítélkezni, magas lóról szónokolni azt azért tudsz.
Az alábbi kijelentés nem ellened, hanem az általad megjelenített anyalekicsinylő, a dolgok mögé nem látó, felületes férfiítélkezés ellen szól – én a leghatározottabban szeretnék elhatárolódni ettől, és őszinte elnézést kérek minden nőtől, anyától még a gyanú árnyéka miatt is.
Karakán odamondás, azt meg kell hagyni :)
…”sokan a szerzőgárdából is vitatják az álláspontját”…
Oké, fogalmazhatott volna pontosabban, de talán pont azért nem olyan nagy baj ez, mert elindította a vitát, amiben ki lehet fejteni ezeket a különböző véleményeket.
“De ha mindent meg akar tenni a gyerekéért, akkor hidd el, ez olyan főállású munka, amibe a férfiak többsége belegebedne.“
Szerintem meg nem. Csak a nők az elmúlt évtizedek (évszázadok?) alatt ügyesen megtanulták egy levegővel felsorolni a bruttó 2 órányi “munkát”, amit naponta végeznek, hogy az soknak tűnjön. “Sétálnivittem mostamvasaltam főztempelenkáztam…” Ismerős? Borisz szerint az anyai teendők ellátása nem munka és szerintem sem az. A “házimunka” már közelít, de az sem. Senki nem kicsinyli le az anyákat, de a dolgokat igenis a valós értékén, reálisan kell megítélni.
Elég sok férfi elvégzi ugyanezt a munkát, mert például megözvegyült, tehát természetesen a férfiak is képesek rá.
Szerinted mi az, hogy munka?
Pontosan ezt mondom én is, hogy az égadta egy világon semmi olyasmi nincs benne, amit egy férfi ne tudna elvégezni, ha rákényszerülne, ahogyan van is rá nem kevés példa. Talán a szoptatás lehet kivétel, de nem minden anya szoptat, tehát ez is kiesik.
Vegyük észre: a nők nem hülyék, legalábbis ennyire nem. Ha valóban az anyaság lenne a legnehezebb munka a világon, akkor a világ női önként arra törekednének, hogy minél előbb visszatérhessenek dolgozni és szabaduljanak ezektől az állítólagosan borzasztóságos teendőktől. A nagy többség viszont ennek pontosan az ellenkezőjét szeretné, gyermeket nevelni lehetőleg 18 éves koráig, vagy szülni folyamatosan, ameddig csak lehet, hogy NE kelljen visszamenni dolgozni. Kicsit ellentmondásos a retorika és a gyakorlat, nem?
Raon azt írta: “amibe a férfiak többsége belegebedne” – nem azt, hogy nem lenne képes elvégezni.
Nem merném kijelenteni, hogy a többség otthon szeretne maradni, főleg úgy, hogy később se csinál semmi mást. Van akinek jobban fekszik az otthonmaradás, van aki hosszútávon megőrül tőle.
De a kérdésemre nem válaszoltál. Mitől lesz egy tevékenység munka, a másik pedig nem?
daphne kérdését felteszem én is, mert szerintem ehhez az egészhez fontos tisztázni a munka definícióját.
Mi a munka?
Nehéz lesz egyértelmű definíciót kreálni, mert többféle munka létezik.
Alapvetően ahogyan a többség érti a munkát, az az, hogy másnak csinálsz valamit, amiért ellenszolgáltatást ad. Ilyen értelemben otthon nem lehet dolgozni, mert azt magadnak csinálod, vagy a családodnak, ami ebben a szövegkörnyezetben ugyanazt jelenti: magadnak csinálod.
Van ezen kívül a “házimunka”, amit azért hívnak így, mert nyilván nem szórakozás :) De azért nem is “munka” a szó eredeti értelmében. Főzni, mosogatni, takarítani együtt jár az élettel, azt az embernek magának is el kell végeznie, ha egyedül él is. Hogy ezt kiterjeszti valaki a családjára, tulajdonképpen természetes, de attól még nem válik “igazi” munkává.
A gyereknevelést csak tévedésből szokás a munkával keverni, mert bár ez is nehézségekkel és áldozatokkal jár, de a szó semmiféle értelmében nem munka. Ha mások gyerekét neveled, az már tekinthető munkának – viszont annyival kevésbé tekinthető nevelésnek… Bármely élőlény számára, az embert is ideértve, a saját utódjainak a gondozása a legelemibb feladata és “erkölcsi” kötelessége, de nem munka.
Ha így tekintjük, akkor igazad van, és otthon gyereket nevelni, háztartást ellátni nem munka. De azt talán nem vitatod, hogy attól még lehet kimerítő.
Nem vitatom? Többször is leírtam :)
Mondjuk nem nevezzük munkának a fentiek alapján. De vajon attól még értékes ez az elfoglaltság?
Ez valami beugratós kérdés? :)
Nyilván “értékes” amit egy anya a saját családjáért tesz (már ha jól csinálja). Ez itt egy pillanatig sem volt kérdéses senki részéről. Amin forog a vita, az nagyjából az, hogy egy anyának a “befektetett vagy előállított érték” ellenszolgáltatása nem más, mint a munka konkrét eredménye, vagyis hogy van egy tiszta és rendes lakása, egészséges kajával az asztalon, meg egy (pár) jólnevelt gyermeke aki(k)ben örömet talál. Emellett – ha “normális” családról beszélünk – van egy férje, aki egy munkahelyen gürcöl, hogy ellássa a családot, és ez egy olyan “gesztus”, ami szintén tekinthető az anya értékteremtése “kompenzációjának”. Magyarul a háztartásbeli nő fizetése az amit a férfi önként hazaad :)
Igen, kicsit beugratós volt a kérdés:)
Mert ha értékesnek tartjuk, akkor nem mondunk olyat, hogy csak otthon van és amit csinál az csak egy elfoglaltság. Lehet, hogy te ilyet nem írtál, akkor elnézést, de szerintem pont nincs abban egyetértés, hogy értékes-e.
Szerintem arról van szó, hogy Borisz több facebookos anyukát ismer, mások (köztük te és Raon) viszont több “igazit”.
Az, hogy valaki teremt-e értéket, és ha igen, mennyit, azt nem lehet eldönteni simán egy olyan címkével, hogy “anya” vagy “háztartásbeli”.
Jó, ezt el tudom fogadni.
Megkísérelhetjük közösen megtalálni a munka fogalmát, de mivel évszázadok óta folynak viták róla, nem biztos, hogy most sikerülni fog. Mindazonáltal elég álságos számomra, hogy játsszátok az értetlent. Borisz leírta:
“Az ilyen nőtől megkérdezném, hogy mégis mit nevez munkának. Hogy tudja-e, mi a különbség az elfoglaltság és a munka között. Ugyanis ha matchboxot tologatok a szőnyegen, az bizony elfoglaltság, engem személy szerint 100%-ban le tud foglalni, ha tehetném, egész nap matchboxot tologatnék a szőnyegen. Van is egy piros autóm, ami nagyon jól gurul, egyébként hátra is lehet húzni, és akkor a rugó a szoba másik végéig hajtja. Én hajlandó lennék 14 órában ezt csinálni, aztán este holtfáradtan ágyba dőlni, és másnap kezdeni elölről, mintha mi sem történt volna. Zokszó nélkül!”
Akinek ebből nem nyilvánvaló, hogy a cikkíró mit tekint munkának és mit nem, azzal nem lehet mit kezdeni és talán nem is érdemes.
Nekem ebből nem volt nyilvánvaló, azért kérdeztem. Valami elképzelésed biztos van neked is, egy alapelved, hogy mitől lesz valami munka. Nem gondoltam, hogy közösen meg is kellene egyezni a definícióban.
Mivel Borisz cikkével kapcsolatban Raon véleménye mellett állok, nem, nem nyilvánvaló.
Egy anya tevékenysége valóban nagyon változatos, és szinte megfogalmazhatatlan, besorolhatatlan. Nem elfoglaltság. Számomra az elfoglaltság valami kellemes dolog. A háztartás nagyrésze nem az.
Jóideje sok segítséget adnak a gépek, a készen vásárolható dolgok, ez igaz. De nagyon sok nőnek nem kielégítő szellemi tevékenység a kisautók tologatása és Brumi mackó kalandjainak olvasása. A háztartási munkák egyszerűsége és monotonsága is eltompít. Van némi izgalom és logisztikai kihívás, amikor a gyerekek ide-oda hurcolását meg kell szervezni összhangban a vásárlással, főzéssel, vendégséggel, tekintettel a család többi tagjára.
Fárasztó a rengeteg apró dolog kitalálása, végiggondolása, levezénylése, megvalósítása.
A nőknek általában több dolog jut eszébe háztartás címén, vagy a gyerekekkel kapcsolatban, mint egy férfinak. Ez teljesen természetes. És igen, sok nő fikázza is ezért a férfiakat – amelyet nagyon nem helyeslek. De azt sem, hogy ezt a fajta tevékenységet sokan semmibe veszik, lekicsinylik.
Raon olyasmire gondol – bár tudom hogy nem szerencsés a nevében nyilatkozni, de ha akarja úgyis elmondja ő maga -, hogy az anya legfőbb feladata a gyermek nevelése, vagyis a folyamatos odafigyelés. Képességfejlesztés, pszichológiai / lelki egészség kifejlesztése és fenntartása, viselkedésminták átadása, emberségre nevelés, satöbbi. Ez korunkban a szőnyeg alá van söpörve, és általában pont a “díszanyák” azok, akik a siránkozások mögött valójában a tévé elé ültetik a gyereket, meg hagyják az ágyban bömbölni, amíg ők chatelnek meg facebookoznak.
Hogy a gyermek nevelése (és itt a szót a fentebb kifejtett értelemben használom) mellett mosogatni meg főzni is kell, az szinte mellékes. Egy épkézláb nőnek valóban a házimunka a legkevesebb.
Mondjuk annyiban Raon egy kicsit tényleg túloz, hogy elég sok férfi is nevel egyedül gyereket, tehát a “belegebednénk” kicsit erős. Egy férfitól másféle energiákat és talán több türelmet igényel a dolog, de nem lehetetlen jól csinálni.
Elnézést, már épp indulóban vagyok (két napig nem is leszek gép előtt), így most csak sietve.
A “férfiak többsége belegebedne” szerintem azért pontos megfogalmazás, mert jól jelzi az általános tendenciát is, ami ugyanakkor nem jelent kizárólagosságot.
Természetesen van az úgy, hogy egy férfi is helyt tud állni efféle szerepkörben. De akkor tegyük mellé a következményeket is:
– legjobb esetben maradéktalanul el tudja látni a feladatát, és ilyenkor minden nap totál leszívott aggyal fejezi be a napot (annyit kivesz belőle a gyerekre való folyamatos odafigyelés). A probléma csak az, hogy ez a ygerek szemszögéből még mindig csak a kisebb rossz, tehát hiába tesz meg a férfi mindent, ez a gyereknek sosem lesz száz százalékos, kerek történet, a legjobb esetben is csak arról lesz szó, hogy minimalizáltuk a széttört családmodellből származó negatívumokat.
– más esetben a férfi úgy tud helytállni, hogy vagy nem figyel oda a gyerekre annyira, mint kellene, vagy olyan gyereknevelési stratégiákat talál ki, amelyekkel próbál könnyíteni a maga helyzetén. Pár példa: nem ő mesél a gyereknek három órát, hanem leülteti szépen a tévé elé. Nem ő fog vele játszani a játszótéren, hanem bezavarja a homokozóba, és igyekszik rávenni, hogy találja fel magát. A gyerek persze alkalmazkodik, minden gyerek minden helyzetben mindig próbál alkalmazkodni, de ez gyerekorientált szempontból semmi esetre sem nevezhető jó megoldásnak.
– talán mondanom sem kell, lehet úgy is férfinak gyereket nevelni, hogy kvázi “túlél”, örül, ha valahogy sikerül. A kérdés az, hogy ez a gyerek érdekeit nézve egyáltalán említésre méltó-e egy érték alapú beszélgetésben.
Ami pedig a gyereknevelés munka részét illeti, szerintem itt kizárólag az mondhat olyat, hogy “az nem ér annyit, mint egy rendes munka”, akinek halvány lila elképzelése sincs arról, hogy néz ki ez, ha az anya jól csinálja. Mert az bizony kutyául nem csak időtöltés…
“hiába tesz meg a férfi mindent, ez a gyereknek sosem lesz száz százalékos, kerek történet, a legjobb esetben is csak arról lesz szó, hogy minimalizáltuk a széttört családmodellből származó negatívumokat”
Ami persze nagyjából ugyanúgy igaz az egyedülálló anyákra is. A férfi szerepmodell is fontos, különösen a fiúknak.
“olyan gyereknevelési stratégiákat talál ki, amelyekkel próbál könnyíteni a maga helyzetén”
Nem akarom az ördög ügyvédjét játszani, de ez manapság a nőkre is ugyanannyira jellemző. Talán még jobban is, mert ha egy férfi “kényszerül” gyereknevelésre, akkor általában tisztában van a felelősség súlyával, ami sok trendi koca-anyuciról nem mondható el. Nem szokásom egyedi példákkal jönni, de a közvetlen környezetemben sok ilyet látok oda-vissza, nem a levegőbe beszélek.
> “az nem ér annyit, mint egy rendes munka”
Itt gondban leszünk, mert ez alma-narancs összehasonlítás. Egy testileg-lelkileg egészséges, kulturált, civilizált, és saját értékrenddel bíró ember felnevelése nyilvánvalóan nagyobb “érték”, mint mondjuk 1 köbméter kőolaj kipumpálása a föld alól. Ugyanakkor a gyermekét mindenki magának neveli, és nem várhatja el, hogy mások fizessenek az ő “munkájáért”. Egy pillanatra vonatkoztassunk el a modern világ stresszétől meg hülyeségeitől – egy anyának a saját gyermekével foglalkozni azért elsősorban mégiscsak öröm, még akkor is, ha olykor megterhelő. Logikus és egyszerű kérdés az összes “mártír anya” irányába, hogy ha neki ez ennyire rossz, akkor minek vállalta? Senki nem kötelezte szülésre, a saját döntéseinek a saját következményeit pedig vállalja saját maga. Harmadrészt oké, hogy a gyerek jó neveléséhez rengeteg belefeccölt idő és energia kell, de ha már ragaszkodunk az alma-narancs összehasonlításhoz, akkor ismerjük be, egy agysebésznek vagy akár egy rákhalásznak is k*rvanehéz munkája van, amihez rengeteget kell tanulni, sok időt és energiát kell belefeccölni, és ráadásul életveszélyes, vagyis folyamatos koncentrációt és felelősségvállalást igényel. Szép dolog az anyaság “intézménye”, de ha megkérdeznél közülük ezret, hogy nevelik a gyereküket vagy inkább elmennek uránbányásznak, szerintem mindannyian az előbbit választanák. Szóval oké, oké, anyaság, vettük – de azért ne nézzük már le a “konkrét” munkát sem, mert az működteti és viszi előre a világot, és azt sem feltétlenül könnyű csinálni. Megkockáztatom, hogy számtalan olyan munka létezik a világon, ami (adott esetben nagyságrendekkel) nehezebb, mint nevelni a saját gyerekünket.
Egyébként ott látok még egy apró bökkenőt, hogy (tán tudat alatt) a jó anyát hasonlítod a rossz apához, így eredendően van némi billenés a véleményedben.
Balubácsi:
Napi rutin hároméves korig (csak a fontosabbak):
– háztartásvezetés
– napi főzés
– két-három óra játszótér
– ugyanennyi otthoni játék
– napi egy óra mese
– külvilági tapasztalatszerzés (a legjobb a zenés foglalkozásokra járás, heti egy két alkalom)
Ha az anya nem csak alibizik, hanem tényleg anya, akkor az első három évben kb. akkor van szabadideje, amikor a gyerek alszik, ő meg fent van. Meg amit a gyerek mellett, gyerekkel együtt meg lehet csinálni.
Nem szeretnék szemtelen lenni, de röhögés nélkül hogy bírtad ezeket leírni?
– háztartásvezetés: Ez mit foglal magában? Nem hiszem, hogy minden nap fényesre lenne csuszkorálva a lakás a padlótól a plafonig, hogy minden nap ablakot kellene mosni. A mosást esetleg? Teknővel dolgozik a példabeli anyuka?
– napi főzés: Nyilván egy gyerekes család sem hozatja a felnőttek kajáját sehonnan, hanem anyuka tesz minden nap más meleg ételt az asztalra. De ha véletlenül így is lenne, már nem kell kovakővel tüzet csiholni és őrizni a tábortüzet, egész jól megfő a kaja a tűzhelyen magától is.
– két-három óra játszótér: Öööö…. ez alatt a szoptatás-büfiztetés-székletürítés-tegnapezttanultuk témakörének közös kitárgyalását érted a többi anyukával, megspékelve néha egy-egy “Ne vedd már azt a szádbaaaa hányszormondjammég??!” kiáltással? Utóbbi kiesik, ha a gyerek még nem jár, akkor marad a babakocsi toszigálása előre-hátra.
– ugyanennyi otthoni játék: Lásd a cikket, de alapvetően nem is gondolom, hogy ehhez bármit kellene fűzni.
– napi egy óra mese: A hangos olvasás is kimerítő, igen.
– külvilági tapasztalatszerzés: A példában szereplő zenés foglalkozásokra járás is nyilvánvalóan olyasmi kimerítő szörnyűség, amire senki férfiember nem cserélné le a munkáját, ha tehetné.
Ne haragudj, de ezt csak ki kell emelnem: “egész jól megfő a kaja a tűzhelyen magától is”. Azért ez is elég vicces;)
Nem haragszom, sőt, ha ez minden, amibe bele tudtál kötni a fentiekből – és nagyon úgy tűnik – akkor azt elismerésnek tekintem, és meg is köszönöm. ;-)
Nem, ez az aminél nem bírtam ki, hogy ne kössek bele, de a többibe is bele tudnék, csak nincs kedvem:)
De ha ilyet leírsz, hogy a főzés csak annyi, hogy a lábos alatt bekapcsolom a tűzhelyet, akkor a többi vajon mennyire megalapozott? Vagy viccből írtad, csak nem tűnt fel?
Ebben nem lesz egyszerű zöldágra vergődni, de azért inkább ne vesszetek össze.
Az igazság középúton van. Volt alkalmam hónapokig egyedül élni, tudom mit jelent vezetni egy háztartást, főzni, mosni, stb. Nem az az ördöngősség aminek egyesek beállítják. És hát az is igaz, hogy modern korunkban a főzés sem az ami 100 éve volt. Manapság az anyák többsége a fagyasztóból tesz valamit a mikróba, vagy valami hasonló komolyságú munkafolyamatokat végez a hétköznapokon. (A hétvége lehet más kérdés.) Sőt, a gyerek megfelelő életkoráig elvan bolti bébipapin, nem igaz?
Szóval kár veszekedni, mindkét irányba.
Cica, amit leírtál fent az gumimaci. Van olyan ÉVFOLYAMTÁRSNŐM, aki megcsinálja EGYEDÜL, úgy hogy közben orvosira jár, ami azért nem játszótér, sem energiában, sem időben és eszében sincs nyavajogni. A kissrác meg 2 éves és 4 hónapos. Hagyjuk már…
Nem arról volt szó, hogy kinek rosszabb, elkezdhetünk licitálni, hanem hogy egyáltalán munka-e amit egy anya otthon végez. Szerintem senki sem panaszkodott.
Igen
hgyi: Hadd emeljek ki néhány ellentmondást, idézetek tőled:
“Egy anya tevékenysége valóban nagyon változatos” vs “A háztartási munkák egyszerűsége és monotonsága is eltompít.”
“nagyon sok nőnek nem kielégítő szellemi tevékenység a kisautók tologatása” vs “nagyon nem helyeslek. De azt sem, hogy ezt a fajta tevékenységet sokan semmibe veszik, lekicsinylik.”
Szerintem érted Te, hogy mi itt a lényeg, és általában csak az nem érti, aki nem akarja érteni. Az anyasággal együtt járó feladatteher semmiképpen nem tekinthető olyasminek, amiért az anya bármilyen jogcímen valamiféle pozitív megkülönböztetésre tarthatna igényt. Tipikus low stress job ez, ahogyan írtam is, aminek a fizikai részét a gépek könnyítik meg (ahogyan Te is elismerted), a szellemi oldalát pedig ugyancsak az imént mutattad be. Én sem azt mondom, hogy ezt az energiabefektetést nem kell elismerni, dehogynem kell, a saját helyén kezelve, a megfelelő módon.
> Az anyasággal együtt járó feladatteher semmiképpen nem tekinthető olyasminek, amiért az anya bármilyen jogcímen valamiféle pozitív megkülönböztetésre tarthatna igényt.
Hát végül is csak egy ember egész életére van kihatással, hogy az anyja az első hét évben milyen hátteret ad neki, tehát valóban nincs ebben semmi különleges. :)
Nem ellentmondás. Csak esetleg akkor tűnhet annak, ha nem ismered ezeket a folyamatokat.
Pozitív megkülönböztetésre semmi szükség. De itt alapvetően nem is erről volt szó.
A szellemi oldala nagyon összetett. Az anyák szellemi tevékenysége sokszor abban merül ki, hogy ossza be a napot, mit főzzön, mit vásároljon, mit kell még beszerezni, hová kell menni, ha hisztis az egyik gyerek, hogy ne legyen az a másik 2-3 is, mit csináljon, ha mindegyik gyerek mást akar csinálni, min amit kellene, mit fognap épp kitalálni a gyerekek, hogy meghiúsuljon az eltervezett időbeosztás/program, stb. Egy könyv elolvasása sokszor megterhelő, mert annyira eltompították, kifárasztották az előbb felsoroltak.
Úgy látom a vita legfrissebb ága ott siklik ki, hogy az emberek nem tesznek különbséget jó és rossz anya között. (Mindkét fajta létezik.)
Könnyű úgy elbeszélni egymás mellett, ha az egyik embernek az “anya” általánosságban egy olyan nőt jelent, aki a napi 16 óra facebookozás közben olykor új DVD-t tesz a lejátszóba, meg a mikrózott bolti kaja kiosztása előtt egyszer pelenkát cserél – a másik ember meg olyan anyára gondol, akinek az élete középpontjában a gyermek áll, és gyakorlatilag minden energiáját a kölökbe teszi.
Ráadásul ez a kettősség egy teljesen másik tengelyen mozog, mint amiről a cikk szól, vagyis hogy az anyák mit mondanak vagy mutatnak a külvilág felé. Van aki facebook mellett is panaszkodik és van aki folytonos odafigyelés mellett sem.
A jó anya legyen a természetes viszonyítási alap, én inkább a rossz anyák kitárgyalását tartom itt hasznosnak.
Tiszteljük és becsüljük a jó anyákat, de elnézést kérve tőlük, egy ilyen vita nem állhat csak az ő dícséretükből.
Gondokat és problémákat szeretnénk megoldani, helyesebb útra terelni, ahhoz pedig elsősorban a negatív jelenségeket kell szemügyre venni.
Ezt szépen összeszedted.
Nem olyan egyszerű és egyértelmű.
Vegyes és kevert a helyzet.
Egy bizonyos körülmény, vagy tevékenység lehet egyszerre kedvező és kimerítő is.
Csak pár szó, nagyon leegyszerűsítve.
Egyrészt tagadhatatlan, hogy az otthon biztonságában, egy lakás konszolidált körülményei között kényelmesebb, mint egy munkahelyen zajban, porban, koszban, vegyi stb. ártalmak közepette dolgozni. Ráadásul a munkaterület helyben van.
Másrészt ezáltal el van zárva a többi ember társaságától, kirekesztődik a világ elég sok dolgából.
Változatos, mert hol ezt, hol azt kell csinálni, de a háztartási feladatok munkafeladatonként általában monoton ismétlődö rutinok.
A kisautó tologatása lehet könnyed passzió, de mégis kimerítő egy felnőtt számára. Nem kell hozzá különösebb erőfeszítés, szellemi teljesítmény (bár kell hozzá némi ötletesség), de pont ezért fárasztó is egyben és sok türelmet igényel.
Az egész összességében sok-sok türelmet igényel.
Kell agyalni is bizonyos szinten.
A személyes fő bajom, amiért engem nem igazán elégít ki a háztartási munka, mert az eredményei csak rövid idejűek, nem marad meg amit “alkotok”. Önmagába visszatérő szélmalomharc.
A gyerekkel való foglalkozás viszont le tudott nyűgözni a születésétől fogva :)
Nem szabad túlmisztifikálni és lebecsülni sem.
Az ördög mindig a legapróbb részlétekben rejlik.
Meg tudja csinálni férfi is akár hosszú távon és nem is akárhogyan, de a nőknek valamivel jobban fekszik.
Nem kell hasraesni, elájulni senki előtt mert felneveli a saját gyerekét, de ha nem tenné akkor látszana csak igazán, hogy ezek a dolgok mennyire fontosak.
Hát, én ezek után már nem is írok semmit ebben a témában. Teljesen fölösleges szócséplés lenne. :o)
Ha jól tudom, a GYES ideje beleszámít a nyugdíjba., tehát a GYES-en töltött idő el van ismerve, mint munkával töltött idő. Minden egyéb mellébeszélés.
Sőt, a GYES állami fizetés ezért a munkáért :)
Fizetés, hehe:) Az a 25ezer forint. Azt hiszem az állam sem jutott dűlőre a kérdésben, hogy munka vagy sem:)
mielőtt elkezdjük fikázni a 25 ezer forintot, hasonlítsuk össze, más országokban hogy megy ez
Hol így, hol úgy.
Nem azért írtam, hogy fikázzam, vicc volt, mindegy.
:) Bizonyos értelemben örülök, hogy ilyen vitát indított a cikk, és nem azért, mert kifejezetten provokálni akartam, hanem mert ezek szerint nem süllyed csöndes apátiába a társadalom azzal kapcsolatban, hogy mi újság az anyai szereppel meg a munkával. Én aktuális kérdésnek érzem, és bosszantott volna, ha csak engem érint érzékenyen a sztori.
Most akkor hadd reagáljak.
Először is Raon: a támadásod nem tetszik, a feltételezéseid még kevésbé. Eszem ágában sincs agyonhallgatni valamit, pláne ha én kezdtem – viszont én elég sokat dolgozom, úgyhogy nem mindig érek rá idejönni és összeszedett válaszokat írni összeszedett dörgedelmekre. Ha abból indulsz ki (ad hominem), hogy nem értek hozzá, hogy szokásommá vált elmenekülni a kritika elől, vagy hogy beteg vagyok, akinek gyógyszeres kezelésre van szüksége, akkor – hogy mondjam szépen – nem hitelesen kritizálod az én esetleges fölényességemet, inkorrektségemet, szűk látókörömet vagy bármi egyebet, amit belelátsz a cikkbe. Ugyanis feltételezések alapján ültetsz a vádlottak padjára, ahol semmi keresnivalóm. (A sértő feltételezéseid még akkor sem tartoznának a fair play rovatba, ha igazad lenne bennük.)
Hogy mit tartunk szentnek, és mit nem, az jó kérdés. Ha engem valami zavar, de ugyanazt (vagy egy azt magában foglaló dolgot) más szentnek tart, abból majdnem mindig konfliktus lesz – ez természetes, ezt hívják vallási háborúnak, például. De tolerálni egymást alapvető feltétel, főleg egy vitafórumon. Ha nem tetszik, amit mondok, ha felfordul tőle a gyomrod: OKÉ. De nekem ez, neked az, és nem feltétlen van “objektíve igaza” egyikünknek sem. Én azért nem szoktam “szent” dolgokat gyártani, vagy akár csak elfogadni, mert akadályoznak a szabad mozgásban: kerülgetni kell őket, ha vitatkozom. Jaj, azt nem szabad, arra ne lépjünk rá, mert az szent. Egy vitában szent álláspontoknak nincs helye, leszámítva a triviális határeseteket (pl amikor magáról a szent álláspont fogalmáról vitatkozunk, stb). Akinek ilyesmi nincs a kódexében, azzal mindig nehezen értek szót.
Most pedig szeretnék a főbb csapásirányokra reagálni, elnézést, ha hosszú már így is.
Mi az a munka?
Amint a cikkben is próbáltam leírni: a munka szónak több jelentése/árnyalata van. Nyilván azt kell figyelembe venni, amit az eredeti történet indokol. Munka, azaz munkaviszony, kenyérkereső foglalkozás, kötelező másnakdolgozás pénzért, ilyesmi. Szerintem egyértelműen körülrajzoltam, még akkor is, ha ebbe az utóbbi mondatba is bele lehet kötni szemantikailag. Nyilván érti az is, aki kritizál: igen, azt gondolom, hogy az anyaság ebbe nem érthető bele. Hacsak valaki nem “hivatásos anya”, de ilyet nem ismerek, szerintem a saját gyerekét senki sem bérért/fizetésért neveli. A “Főállású Anya” ezért egy gonoszkodó kis oxymoron, ezt aláírom. Jelzi, hogy mi a bajom: olyasmire teccenek mondani, hogy munka, ami nem munka. Nem abban az értelemben, ahogy itt a “munka” szót használjuk. (Ahogy pl a nyúl nem nyúl sehová, és a fog sem fog meg semmit jövő időben, ezeket a köröket please hadd ne fussuk le.) Az ügyintéző becsapása jelzi, hogy “hősünk” is nagyon jól tudja, mennyire nem igazi munka, amiről beszél, mennyire nem adekvát a válasz a feltett kérdésre, ez adja a poént, tehát a munka fogalmára kár újabb definíciókat kérni: az eredeti történetben is, meg az arról írt cikkemben is világosan körül van határolva.
Mit keres a sztoriban a piros autó?
Világos, hogy nem azt akartam kifejezni, hogy “kábé annyira nehéz anyának lenni, mint autót tologatni”, főleg pedig azt nem, hogy “az anyák autót tologatnak”. Mindkét tévedés megérne néhány malíciózus gondolatot, de maradjunk a tényeknél: szerintem egyértelmű a párhuzam, azt próbáltam kifejezni, hogy például az autótologatás nem munka, hanem elfoglaltság. Nem munka, mert kizárólag nekem jó, kedvtelésből csinálom, és nem jár olyan áldozattal a társadalom felé, amit neki pénzzel (vagy egyéb juttatással) kellene honorálnia. Ezen tulajdonságai miatt az anyaságot sem tartom munkának akkor, amikor már nem a gyermek kora vagy szükségletei indokolják. Ha tehát valamit nem kell, és nem másnak hasznos csinálni, hanem jólesik, és saját részre termeli a hasznot, az nem munka, és ide kapcsolódik a piros autó, hogy az sem munka. Hanem maximum elfoglaltság.
Borisz, szerinted egy anya nem dolgozik?
A fent leírt munkafogalom értelmében NEM. Egyébként persze hogy igen, de épp ez a csúsztatás lényege: fogunk egy fogalmat, és addig toljuk odébb, amíg az érdekünk diktálja, majd amikor rábólint a vitapartner, hirtelen visszaképzeljük az eredeti helyére. Például: a mosás talán nem munka? A főzés talán nem munka? Hát nem elfáradsz benne? Dehogynem. Haszna van? Igen, tiszta lesz a ruha, illetve lesz mit enni. Tehát elfáradsz és hasznos, tehát munka, tehát nem hazudott az ügyintézőnek, az pedig egy köcsög, amiért nem fogadta el, hogy az anyaság munka. És ez a gondolatmenet még így leírva is igaznak néz ki, szerintem sokan nem fogják érteni, hogy mi vele a baj, végigbólogatják, és hiányérzetük van, hogy Borisz, hol itt az ellentmondás.
(most mennem kell, elnézést. lenne még mire reagálni, de mire visszajövök, úgyis lesz még további sok.)
Bár úgy tűnik a hozzászólásokból, hogy egy-két vékonyka húrt azért megpendített az olvasókban a cikk, de összességében szerintem baklövés. Nekem személy szerint olyan gyanúm támadt, hogy a feminista ellenség betette a lábát a Férfihang.hu-ra, és most ő írt cikket helyettünk. :D Gondolok itt arra, hogy az anyaság és a családi szerepek leértékelése a feminizmus tipikus tematikája. Hgyi már idézett fentebb Simone de Beauvoir-tól, aki nem csak azt fejtegette, hogy
„Egyetlen nőt sem szabad felhatalmazni arra, hogy otthon maradjon gyermeket nevelni… Azért nem szabad ilyen választás elé állítani a nőket, mert ha van ilyen alternatíva, túl sok nő fogja választani…”
hanem:
„El kellene tiltani, hogy a nőnek egyedüli hivatása, szakmája lehessen a házasság.”
Nekem úgy tűnik, hogy Borisz ezekkel a feminista gondolatokkal értett most egyet.
Ezzel szemben szerintem a főállású anyaság intézménye társadalmilag hasznos, (pénzben is) díjazandó dolog. Úgy hiszem, hogy több okból is szükséges munkaként is elismerni azt, ha valaki legalább három gyermeket nevel. A Főállású Anyaság jelenlegi szabályozásról az “Ez női munka!” című blogon olvashatóak hasznos információk: http://eznoimunka.blogspot.hu/2011/02/foallasu-anyasagrol.html
Ahogyan bárki láthatja nem éppen egy agyonfizetett társadalmi szerep főállású anyának lenni.
Népesedéstani alapismeretek: Ahhoz, hogy egy szülőpár gondoskodjon a saját utánpótlásáról nem elegendő két utód sem. (Közbeszólnak a sajnálatos korai halálozások.) Csak a népesség szinten tartásához minden családban legalább 3 gyermekre lenne szükség, a népesség kisebb mértékű növekedéséhez pedig családonként négy gyermekre. (Arról, hogy a népesség elöregedésének megállítása mennyire fontos lenne, talán már mindenki hallott.) A Magyar népesség fogyásának megállításához elengedhetetlenül szükség van a főállású anyaság kellő rangon kezelésére. Szerintem semmi sem hiányzik kevésbé a magyar társadalomnak, mint a főállású anyaság hasznának az elvitatása. A főállású anyaság elismerése nemzeti létérdek.
Praktikus szempontból sem tudok egyet érteni a főállású anyaság olyan fajta értékelésével, amely szerint nagycsaládos anyának lenni semmiség, csupa kedvtelés, gondtalan elfoglaltság, ami mellett ha nem akar valaki ingyenélőnek bélyegezve lenni, akkor vállaljon állást is. Aki látott már 5 gyermekes családot közelről, annak nem kétséges, hogy a háztartás fenntartása jóformán egy kisüzem. Mondhatni nem a kis lábasban kell megfőzni a félkiló krumplit és mosni sem 3 pólót és tangabugyit kell. És akkor még tényleg nem beszéltünk a gyermekek közvetlen ellátásáról, ápolásáról, tanításáról, szellemi fejlődésének a biztosításáról.
Vannak olyan cikkek, amelyek a kisebb kiegyensúlyozatlanságok, bénázások ellenére is sok hasznot hajtanak azáltal, hogy olyan előremutató párbeszédet indítanak el, amely messze kárpótol mindenkit a kisebb cikkbeli hiányosságokért. Bízzunk benne, hogy ez az eset is ilyen. Ahogyan Raon is fejtegette, tulajdonképpen birtokában vagy jó néhány elismerésre méltó írói kvalitásnak, szóval a kritika semmiképp se szegje kedvedet. Arra gondoltam, hogy nem biztos, hogy minden esetben erőltetned kellene a mélyre hatoló társadalomkritikát. A blogodon látott témákban sokszor nagyon érdekfeszítőek a cikkeid, és még ha a nőket kritizálod is, tetten érhető az írásokban, hogy remekül átlátod azokat a viselkedési, lélektani momentumokat, amikről írsz. A Férfihangon is örömmel látna szerintem mindenki hasonló írásokat. Tehát úgy érzem, hogy a párkapcsolati tanácsadás, “nőfejtés” vonalon stílusteremtő, maradandó értékű cikkeket hozhatnál a Férfihangra. Most viszont ez szerintem kevésbé jött össze.
“A Magyar népesség fogyásának megállításához elengedhetetlenül szükség van a főállású anyaság kellő rangon kezelésére.”
A magyar népesség fogyásának a megállításához az kell, hogy azonnal eltöröljenek szocpolt, gyest, családit.
“A főállású anyaság elismerése nemzeti létérdek.”
Jelenleg nem az, pont a fordítottja.
“Aki látott már 5 gyermekes családot közelről, annak nem kétséges, hogy a háztartás fenntartása jóformán egy kisüzem.”
Láttam párat. Max. egy hét dáridó (vagy csak 2 nap), aztán 3 hét kéregetés, koplalás, vagy bűnügyi statisztikák rontása.
“És akkor még tényleg nem beszéltünk a gyermekek közvetlen ellátásáról, ápolásáról, tanításáról, szellemi fejlődésének a biztosításáról.”
Jajj. XD
Talán nem tévedek sokat ha azt mondom, te a nemzetiségi kérdésről beszélsz. Alter nem… Lehet mindkettőtöknek párhuzamosan igaza.
Olyan komolysággal estek egymásnak, mintha legalábbis diplomamunkát bírálnátok, vagy inkább a világ sorsa lenne a tét. Vállalom, hogy mindenki engem nézzen hülyének, de be kell hogy szúrjam: kis lazaságot, emberek, ha kérnem szabad… Senki nem beszélt a másik anyjáról, hogy úgy mondjam – elvi vitában meg fölöslegesek az indulatok.
Szerintem én ebből így most kiszállnék, nem tudok újat mondani ahhoz képest, amit már elmondtam. Elhiszem és elfogadom, hogy ingoványos a téma, azt is, hogy kissé szubjektívan írok, de itt az anyákkal kapcsolatos érzések kezdenek ellenem fordulni, és ebben a célkeresztben semmi keresnivalóm. Az álláspontomat világossá tettem, szerintem egyáltalán nem szed ártatlan áldozatokat, a többit meg rátok bízom.
Ami a “nőfejtést” illeti: nem kell visszatérnem hozzá, én szeretem a nőket, és szeretem megérteni, mit miért csinálnak, nekem ez a fő “hobbim”, nem pedig az anyaság elemzése. De ha jön egy ilyen történet, néha leírom róla a véleményemet. Tényleg nem zavar, ha eltűnik az oldalról, annyira azért nem volt fontos.
Nem fog semmi “eltűnni”, értékeljük amit beteszel a közösbe, akkor is ha vitatjuk az álláspontot :)
Oké, nem célzásnak, hanem jóváhagyásnak szántam, mármint tényleg, ha úgy érzitek, hogy bármilyen szinten káros a Férfihangra, akkor inkább vegyük le. Nem akarok én lenni a támadási felület, ahol hiteltelenné lehet fikázni az egész oldalt. Nekem van véleményem, de az interneten meg van ingyenes blogszolgáltatás, teljesen jogos, hogy ne a nagyérdeműt mérgezzem azzal, ha valami piszkálja a csőrömet.
(Tehát minden keserűség meg dacos beforgás nélkül mondtam, hogy ha bármilyen szempontból jobb enélkül, mint ezzel, akkor ássátok el valahová a cikket, én meg fogom találni, más meg jobb, ha nem ezt látja elsőre. Én kérek elnézést, látom, hogy mit okoztam.)
Esetleg olyan értelemben lehet “káros”, hogy a felületes olvasók, akik nem olvassák el a kommenteket, téves következtetéseket vonnak le belőle. Engem ez kevéssé zavar. Az én “célközönségem” az intelligens emberek csoportja. Aki eleve lejárató céllal böngészi a cikkeinket annak nem sokat adok a véleményére. Eddig is találtak maguknak gumicsontot, ezután is fognak, és nem te leszel az oka hogy nem kedvelnek minket.
Ha a többiek nem értenének egyet, akkor el kell döntenünk, hogy miféle közösség vagyunk mi itt… Olyan, ami felvet témákat és megtárgyalja egymás között, ámde nyilvánosan, hogy a nézők is beleszólhassanak – avagy olyan, ami egységes álláspontot képvisel és csak előre egyeztetett anyagot jelentet meg. Szerintem úgy indultunk, hogy az előbbi leszünk, és én nem kaptam memót, miszerint átalakulunk az utóbbiba :) Nekem tetszik az a módi, hogy a szerzőtársak kihívások elé állítanak, hogy megfogalmaznak olyan gondolatokat, amire úgy érzem reagálnom kell valamit. Ha mindenki az én véleményemet fénymásolná akkor fölösleges lenne az oldal.
Szia Borisz!
Először is, köszi a választ. Azt gondolom, ez már részben érdemi álláspont, amellyel lehet és érdemes további érveket ütköztetni, hátha a végén valami jó is kisülhet belőle.
Először szeretnék tisztázni egy félreértést. Én nem támadtalak, csak megírtam neked a véleményem. Ha emellett még támadtalak is volna, akkor abban a szimpla meglátásoknál sokkal több töltet lett volna – adja az ég, hogy sosem kelljen megtapasztalnod a különbséget, mert amikor elgurul a gyógyszerem, ritka nagy farokmarci tudok lenni. :)
Ráadásul én nyíltan jeleztem neked a gondjaimat, ezáltal lehetőség nyílott arra, hogy kiderüljön az igazság és tisztázzuk az esetleges félreértéseket. Hovatovább még az is előfordulhat, hogy miután kellő részletességgel megvilágítjuk egymás előtt a magunk álláspontját, abban maradunk, hogy másképp látjuk, ennyi.
Én ebben a magam értékrendjével csupa pozitív tartalmat és lehetőséget látok, és semmi esetre sem szimplán csak destruktív támadást.
Másodszorra, a félreértések elkerülése végett szeretném jelezni a legfőbb gondomat. Az egész jelzésemnek ugye az volt a lényege, hogy nem értettem veled egyet. Megírtam azt is, hogy kigyűjthetem, mely mondatokkal voltak problémáim, hogy pontos láthasd, mire alapozom az érveimet.
Namármost miután te erre nem reagáltál, hanem letudtál annyival, hogy háríts egy félreéttett/nemlétező támadást, nekem az a benyomásom támadt, hogy neked most vagy nem fontos az igazság, vagy jobb esetben csak félrenézted ezt a dolgot, és voltaképpen kimaradt a lényeg. Én alapvetően igazságpárti vagyok – nem a magam igazáé, hanem úgy általában az adott helyzeté, témáé. Nekem nem gond, ha a végén kiderül,hogy “nem nekem volt igazam”, mert ezesetben is értékes ismeretekkel, tapasztalatokkal gadagíthatom a magam álláspontját. Szóval ha méricskélni akarod, mit miért csinálok, ezt tekintsd mérvadónak – ebben a szellemben írtam neked is, és ezért is gondolom úgy, hogy ez részemről alapvetően konstruktív eszmecserére való felhívás, nem puszta negatívkodás.
Miután a fentiekben kifejtetted, hogy feltételezések alapján vontam le következtetéseket, ezen a ponton akkor most megállok, és mielőtt döntésre jutnék, megkédezem: akkor ez most hogy van? A látszatnak higgyek, avagy ezt a részét hagyjuk, és van kedved arról értekezni, hogy szerintem mely mondataid, megfogalmazásaid voltak problémásak?
Ami a szentséggel kapcsolatos álláspontodat illeti, az érveid tetszetősek, de szerintem érdemes lenne tágítani a nézőpontodat. Már hogy a fenébe ne lehetn vitázni a szent dolgokról is – az összes vallási háború erről szólt a történelemben, ugye. Amiben igazad van, hogy ha ez hajlíthatatlan kizárólagossággal is együtt jár, akkor abból érdemi vita valóban nem lehet.
Akkor most félreértéstisztázok: ez nálam nem egy elvi határ, hanem egy bizonyos hozzáállás aktuális állapota – ha jobbat mondasz annál, mint amiben hiszek, amit tudok, akkor meggyőzhető vagyok.
Ami pedig a kritikák elő való meghátrálást illeti, elnézést, de ezesetben szerintem tévedsz – én a helyzetelemzés során teljesen relevánsan vontam le efféle következtetéseket. Volt több alkalom, amikor jeleztem neked a gondjaimat? Igen. Volt, hogy korábban válaszoltál? Nem. Tény, hogy nem tudhatom a miértjeidet, de lásd be, hogy ezen alapvetően csakis te tudsz változtatni. Mi többet tehetnék én annál, hogy bejelentkezem nálad és várom a reakcióidat? Remélem belátod, hogy ez még a szerinted tévesen levont következtetéseimmel együtt is sokkal tiszább, egyenesebb, tisztességesebb eljárás, mintha szimplán csak azt gondolnám, hogy “ez mekkora egy marha”, nem is írnék neked semimit és így lehetőséged sem volna arra, hogy megvédhesd a magad igazát.
Szóval én terítettem, a pakli az asztalon, az osztás nálad van, te jössz.
Az elvi síkokról visszatérve a fő témához.
Amit a munka fogalmával kapcsolatban írtál, az érdekes – szerintem még érdekesebb is, mint maga a cikk. Ká, hogy ezt így nem írtad bele, jelentősen érnyalhatta volna a képet és csökkenthette volna a támadási felületet. Egyetérteni így sem tudnék az általad írtakkal, de kevésbé lenne “gyomorforgató” számomra a túlzó általánosítások miatt egyszerűen csak anyamolesztálásnak tűnő állásfoglalásod.
A cikked kapcsán még fontosnak tartom megjegyezni, hogy az efféle témakifejtések kapcsán szerintem sokan azt szokták szem elől téveszteni, hogy sokszor egy témakifejtés mellett a témából adódó támadási felületek, a látszatból adódó félreértések csökkentése legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga a témakifejtés. Ezt nevezheted téma fókuszálásnak is, ami talán jobban rámutat arra, mit jelenthet ez.
Nem tudom, mennyire tudod, hogy az efféle információközlésben a szavak eleve sajátos, önálló életet élnek, ami által folyamatosan torzul az átadott tartalom, és ez szinte elkerülhetetlen. A jelenséget írói körökben információs tölcsérnek hívják, ami valójában inkább fordított tölcsér – az író van a tölcsér vastagabb felén, az olvasó meg a másikon, ahol az információátadás óhatatlanul elvékonyodik. Számtalan ponton veszíteni lehet a hatékonyságból. Eleve nem biztos, hogy az író mindent át tud adni, ami az ő fejében van – itt már torzul az információ. Aztán az olvasói közeg a szabad asszociációk/értelmezési lehetőségek okán szintén mindenképpen torzítani fog valamennyit – ezért nem mindegy, milyen mozgástér áll a rendelkezésére. Aztán ha netán ez az olvasó valakinek ő maga akarja továbbítani a dolgot, még tovább csökkenhet az átdott, eredeti infromációk halmaza, és így tovább.
Remélem belátod, hogy ennek így van értelme, van valós veszélye – és én alapvetően ezért jeleztem neked a gondjaimat, nem azért, mert nagy kedvvel cseszegetlek. A fenti jelenségben a kulcs a hatékonyság, illetve az információ torzulási lehetőségek csökkentése. Szerintem ha valaki bármilyen cikkírásra adja a fejét, minimum törekednie kell erre, ez lenne a legkevesebb.
Garancia nincs arra, hogy minden olvasó azt fogja, amit te mondani akartál, de nézzünk egy gyakorlati példát. Tételezzük fel a legrosszabbat, hogy egy olvasónk azt mondja egy ismerősének, hogy itt ez a Borisz, aki felháborító módon, félreértelmezett férfihatalmaskodással cseszegeti az anyákat. Ha extra jó esetben idejön ez az illető, hogy tájékozódjon, szerinted hogy jöhetsz ki jobban a történetből: ha kiderül, hogy a cikk alapvetően nem tartalmazott ilyen dolgokat, és ezt csak a cikkajánló tette hozzá a fejében, vagy akkor, ha jól láthatóan a cikkben is vannak necces dolgok, amelyek csak a hozzászólásokban vannak több-kevesebb sikerrel kimagyarázva?
Remélem ebből átjön, hogy amiket írtam, az még mindig érted szólt, nem ellened. :)
Értem, amit mondasz, Raon, és el is fogadom a nagy részét. De az ominózus első kommentedben nem igazságot kerestél, hanem odamondtál, magyar nyelv nemismeretéről, rossz fogalmazáskészségről, gyakorlati tapasztalatok hiányáról, és egyéb dolgokról velem kapcsolatban – nyilván attól, hogy ezek kérdő vagy feltételes mondatok voltak, a szándékuk még kiérezhető. Szándékosan eltúlzott példával élve: ha én azt mondom valakinek, hogy “Vajon édesanyád ma is kinn áll szemétégetőnél?”, abból hamar pofon lesz – pedig ugyan kérlek, hát hol mondtam én olyat, hogy a testét árulná??… Ugyanígy ha azt mondod, hogy:
A gond akkor az, hogy te a jelek szerint (nem először) nem vagy túl nagy barátságban a magyar nyelvvel. Ha úgy gondolod, hogy jól tudsz fogalmazni, akkor téged átvertek, már elnézést
…akkor ezt nem én veszem részrehajló módon személyes szurkálódásnak, hanem ez az, és úgy van leírva, hogy kimagyarázható legyen.
Rögtön hozzáteszem: semmi gond nincs azzal, hogy oda akartál mondani, sőt, kifejezetten úgy gondolom, hogy tökös dolog, ha az ember egyenesben kifejti a véleményét. Amiért nem tetszett mégsem az első poszt, az a vége:
Nézd, én nem akarlak indokolatlanul cseszegetni, de a dolgok végkövetkeztetése nagyjából az, hogy írtál egy csomó mindent úgy, hogy erről a témáról a jelek szerint nem csak érdemi élettapasztalatod, tudásod sincsen. De persze ítélkezni, magas lóról szónokolni azt azért tudsz.
Az alábbi kijelentés nem ellened, hanem az általad megjelenített anyalekicsinylő, a dolgok mögé nem látó, felületes férfiítélkezés ellen szól […]
Ez lényegében ellentmondás: igenis nekem szól az, ha azt mondod, hogy nekem nincs élettapasztalatom, nekem szokásom a magas lóról szónokolni. Lehet utána bolddal írni, hogy amit láttunk, az nem az, aminek látszik, de megint csak azt mondom, hogy márpedig az ott az, és legalább ha már odamondtál, vállald be, és ne vond vissza bolddal! Okés, nem tetszett neked a cikk, és indulatosan kirohantál ellene. SEMMI GOND, én ugyanilyen lendülettel mentem neki a cikkben azoknak, akiket nem szeretek, igaz? Váltottunk pár őszinte mondatot, és csé, szerintem teljesen belefér olyanok között, akik egyébként is érzékeny, provokatív témákról cikkeznek.
Ez az első fele.
A második felét nem akarom hosszúra nyújtani: igazad van abban, hogy nem voltam objektív, félreérthető voltam, félremagyarázható voltam, bár szerintem azért erőfeszítést kell tenni, hogy ebben a cikkben a munka fogalmát vagy a kritizált anyukák körét valaki félreértse. (Ettől még igen, ezt meg fogják tenni egy csomóan.) Viszont szerintem minden újságnál vannak moderátorok, szerkesztők, akik eldönthetik, hogy ilyen szinten “elfogult vélemény” jellegű cikkek még beleférnek-e. Én azt gondolom, hogy ha nekem van egy kellemetlen álláspontom, és le akarom írni, nekem odáig tart a döntési jogköröm, hogy á) leírom, bé) nem írom le. Onnantól hogy leszedik-e, vagy kiigazításra szólítanak-e fel, az megint más kérdés, és boldogan kihúzogatom pirossal a necces részeket. Tudok sima modorban, gáncstalan mondatokkal is írni, de azt vettem észre, hogy itt az őszinteségnek helye van, és nem jár érte ejnyebejnye, ezért kb úgy lőttem be a határt, hogy ez még bele fog férni.
Szerintem természetes, hogy egy férfinak vannak a housewife munkakörrel szemben ellenérzései, és természetes, hogy ha valahol ezt le szabad írni (ő pedig egy grafomán állat), akkor leírja. Nem akarom, hogy ettől te vagy bárki más megváltoztassa a hitvallását: egyszerűen ez a véleményem. Szinte örülök, ha nincs teljesen igazam, mert ebből tudom, hogy még előttem áll egy csomó tanulnivaló az életről!
Csak kíváncsiságból: te milyen életformát tartanál ideálisnak egy nő esetében?
Ha megígéred, hogy nem lesz belőle “akkor szerinted az összes nőnek” kezdetű mondat, akkor azt válaszolom, hogy NOS, szerintem a legjobb a család és a karrier együtt. Legyen gyerek, maradjon otthon velük, amíg lehet, közben tanuljon, érdeklődjön, képezze magát, vagy valamit csináljon, amíg éppen unatkozna: viselkedjen úgy, mint aki még nem mondott le teljesen a munkaerőpiacról. És utána illeszkedjen vissza, vagy vállaljon olyasmit, amit otthonról tud csinálni.
A lényeg az, hogy legyen jó valamiben azon kívül, hogy anya. És abban lehetőleg praktizáljon.
Én, szubjektíve, így képzelem el.
Ha az otthonról végezhető munkát említetted: Igazából egy kiterjedt távmunka projektre lenne szüksége az országnak, amely megfelelő otthonról végezhető, részmunkaidős munkát biztosíthatna a nagycsaládos anyáknak. Több mint 10 évvel ezelőtt elindult egy hasonló célokat is megoldani hivatott állami projekt (Távmunka-koordinációs Kiemelten Közhasznú Társaság), milliókat költött el az állam tanulmányokra, számítástechnikai infrastruktúrára és fejlesztésre, aztán a magyar viszonyokra jellemző módon kiderült, hogy az egész ügy egy léggömb és nyomtalanul eltűnt a közhasznú társaság.
Ha nem dedikáltan nekik, hanem mindenkinek, aki részmunkaidőben szeretne dolgozni, indul egy ilyen projekt, vagy újraindítunk egy meglévőt (vagy bármi), abba szívesen beleölném minden programozói tudásomat. Nagyon támogatnám, hogy létezzenek alternatívák, mégpedig minőségi alternatívák a “bejárok dolgozni” helyzetre, főleg így a VNC és az okostelefonok korában.
Valahol én is így gondolom, nekem az ideális az lenne, ha részmunkaidőben dolgoznék, hogy megcsinálhassak mellette minden mást is a háztartásban, ne kelljen megosztani. Meg otthon maradhassak, ha beteg a gyerek. De ilyen munkával aligha kereshetnék annyit, ami elég lenne, vagy legalábbis nagy szerencse kell hozzá.
Az, hogy valamiben jó, azon kívül, hogy anya, lehet más is, mint egy állás.
A távmunka meg részben jó csak. Egyrészt akkor is kell óvoda, vagy valaki aki vigyáz a gyerekre (és lehetőleg nem otthon), különben nem lehet elvégezni. Meg kell az is, hogy kapcsolatot tartson más emberekkel, kollégákkal. Nem lenne jó egész nap egyedül lenni otthon, ahol ráadásul állandóan kísértést éreznék, hogy ne a munkával foglalkozzam, hanem gyorsan kimossak-főzzek-takarítsak:)
Részmunkaidőben karriert sem lehet építeni. És ha bejársz, tulajdonképpen hobbiból dolgoznál, mert az utazásra kifizetnéd a részmunkaidős béred felét.
A távmunkát sokan szeretik. Én nem, mert itthon nehezebben állok neki valami nem itthoni munkának. Ha nekiállok, hajlamos vagyok hétvégén is elővenni, hosszabb ideig dolgozni, mintha munkahelyen lennék.
Bár régen, amikor főállású anya voltam, átképeztem magam, otthon dolgoztam. Megoldottuk, bár volt némi bajom azzal, hogy a gyerekeknek aránylag csöndesen kellett közlekedniük a házban, ha vendégem volt.
Attól függ, hova jársz be, azért városon belül nem olyan sok. Meg lehet úgy is, hogy mondjuk 3 nap a héten.
Karriert tényleg nem lehet építeni. Ha a férfi és a nő is szakmai előmenetelről álmodik, akkor nagy szarban vannak, vagy keveset fogják látni a gyerekeket vagy leszoknak az alvásról:) De szerintem kevesen akarnak valóban karriert, inkább csak egy munkát, amiben jók és meg lehet élni belőle.
Ha 3 napos hétben veszed a részmunkaidőt, ott vagy, ahol a part szakad. Akkor inkább teljes munkaidő. Arra a 3 napra is meg kell szervezni a gyerekek felügyeletét, hurcolását.
Nekem valahogy mindig úgy adódott munka, hogy oda-vissza minimum 1,5 óra volt. De volt, hogy 3 órát utazgattam egy nap. Több gyerekkel meg úgysem nagyon válogathatsz a munkalehetőségek között – a részmunkaidősökről nem is beszélve. Takarítói állások vannak ilyenek. Meg konyhán. Bár ott is jobban szeretik a teljes munkaidősöket.
Nem tudom, minden eset egyedi. Gyerekfelügyelet mindenképpen kell, ha a nő dolgozni akar.
Nekem most pl pont ideális lenne egy heti 3 napos munka. Ha annyit fizetnének, mint most:) Akkor két nap elhoznám előbb a gyerekeket, meg elvégezném az otthoni ezt-azt.
Sziasztok! Én annak örülnék/ örültem volna, ha otthon tudok maradni a gyermekeimmel. /Négy gyermek édesanyja vagyok./ A jelen helyzetünkben azt gondolnám, hogy valóban otthon maradhatnának az anyák, nevelhetnék gyermekeiket, őriznék az otthon melegét / mindenféle értelemben/ , hogy kiegyensúlyozott családok lehetnének, benne főleg a gyermekekkel. Átadnám a férfiaknak a munka lehetőségét ezzel…és nem munkaerő dömping lenne, hanem “hiány”. Felértékelődne a munkaerő, férfijaink/férjeink kétszer annyit vihetnének haza…azt amit most ketten keresnek meg és közben széthullik és felőrlődik a család. Félreértés ne essék, nem vagyok sub hajlamú meg semmi ilyesmi :) csak azzal a józan paraszti eszemmel gondolom, hogy most mi nők ezzel tennénk a legjobbat, ha visszavonulnánk…és nem azt mondom, hogy végezzük a dolgunkat, mert erre a feministák és fhajlamú nők nagyon harapnak…csak élhetnénk ama tehetségünkkel amivel születtünk… lehetnénk, NŐK, FELESÉGEK? ANYÁK!
Bár én ama ritka nőcsoporthoz tartozom, akinek semmi baja azzal, hogy nő vagyok…sőt, messzebbre merészkedek… Imádok Nő lenni! :)
Magam is úgy gondolom, hogy az lenne az optimális, ha inkább a férfiak dolgoznának. Mondom ezt férfiként, vagyis magamra hárítanám a család anyagi felelősségét :)
A munkaerőpiacon X darab, nagyjából fix mennyiségű munkahely van, amit jó lenne ha úgy töltenének be az emberek, hogy minden családra jusson egy kereső. Persze az a kereső lehetne nő is, de akkor ő vagy nem szül, vagy a szülések és a GYES idejére segélyezni kell őket, tehát praktikusabb és logikusabb ha a férfi dolgozik.
Annak nem sok értelmét látom, hogy van amelyik családban egy kereső sincs, és ezért az állam a kétkeresős családoktól vesz el annyi adót, hogy amazokat eltartsa. Vagyis hiába dolgoznak emezek mindketten, a fizetésük nagy része a másik család fenntartására megy, ahol mindenki otthon ül. Nooormális?
(Mondjuk ennek az elméletnek szerves része az, hogy ha minden családban lenne kereső, akkor a segélyezési rendszer nagy blokkjait egy az egyben meg lehetne szüntetni, és ezért az adóterheket lehetne utána nagymértékben csökkenteni… Csakhát modern világunkban nem létezik olyan, hogy adócsökkentés. Hiába sikerül az állami kiadásokat lefaragni, az adókat eszük ágában sincs csökkenteni.)
Régen tisztában voltak az emberek ezzel, és nem is háborogtak, hogy a férfiak dolgoztak (“családi bérért”!), a nők meg otthon voltak. Így volt a legkisebb a társadalmi igazságtalanság. Minden zsák megtalálta a foltját.
Most akadtam bele: http://facepress.hu/blogok/pletykafacek/megeri
Borisz:
Örülök, hogy ezt így megírtad – ez így már szerintem is minden részletében korrekt érvelés.
Visszanéztem a kifogásolt részt, és el kell ismernem, hogy igazad van. Nem odamondogatásnak szántam, de az ott odamondogatás lett, éppen az általad jelzett dolgok miatt – és hiába nem volt szándékos, a tény tény, ezért elnézést kérek.
Háát, igen…igazad van Deansdale…. nyilván vannak olyan munkák, amik mindenképpen a nőkre várnak…akik elváltak /talán kevesebb lenne a válás is/ óvónő, dadus, ápolónő…stb amiket az elvált anyukák továbbra is végezhetnének, az az nekik muszáj lenne a családfenntartás….
Hgyi. :) Szép. Én is örültem volna… én 8 évet voltam otthon a gyerekekkel, hálisten sikerült is kiegyensúlyozott értelmes gyermekeket nevelnem, én tanultam mellettük, bár akkor még nem tudtam mire lesz jó a tudásom, hiszen azt gondoltam, hogy én “csak” anya és feleség leszek, és abban is a legsikeresebb szerettem volna lenni. De egyedül maradtam 3 gyermekkel /elhunyt/ magam maradtam 3 nagyon jól nevelt kicsivel /nagyocska kicsikkel:)/, volt egy diplomám, eladtam a közösen épített házunkat,/nem tudtam volna fizetni a hitelt/ vettem egy sokkal szerényebbet, elindítottam egy vállalkozást a maradék pénzből és karriert építettem…minden szép volt, jó volt, sikeres. De örökös lelkiismeret furdalás, hogy kevés időt tölthettem a gyermekeimmel. Most a második férjemmel van közös kicsink 3.5 éves, végre lehet ek újra anya, már nagymama is, feleség… a Nő az mindig maradtam, Nőiségem őrzöm, mindentől és mindenkitől függetlenül…:)
Sosem értettem azokat a hölgy társaimat, akik ezen dolgokban nem találtak örömöt és kiteljesedést…annyira csodálatos dolgok… soha nem unatkoztam, és mindig ragyogtam, mindenre volt időm, még arra is hogy a férjem bombázója legyek, mindamellett, hogy otthon nyugalom és boldogság várja. Ma is így van.
Ja még annyi, hogy sztem ma már a férfiak is tudják, hogy a gyermekük nevelése és a házuk mindenféle tartása, rendben tartása, főzés, az nem egy sétagalopp naplopás…!
Én 12 évig voltam a gyerekekkel. :o)
Főállású anya státuszban az önkormányzattól kaptam a fizetést. Amikor a legkisebbel is lejárt a gyes, akkor kötöttünk szerződést. Alá is kellett írni, hogy napi 4 óránál többet nem vállalhatok munkát.
Igaz, azért is lettem főállású anya, mert a 3. gyes alatt leépítések voltak a munkahelyemen és én is beleestem volna. De nagyon rendesek voltak, mert közös megegyezéssel elhagytam őket, így kaptam némi kis végkielégítést. És mivel nem kaptam másik munkát, így maradt ez a változat. Persze, nagyon jó volt, szerettem. :o) Mivel apjuk is kötetlen munkaidőben dolgozott – magának -, így egy csomó helyre el tudtunk menni. Bejártuk az országot. Az is határozottan jó volt, hogy az óvodai, iskolai szünetekben nem voltak egyedül a gyerekek. Mindig volt valami programunk. De ha nem, akkor sem kellett gyerekfelügyeletről gondoskodni. Igaz, a végére már nagyon szerettem volna valahol dolgozni, De nem mondom, hogy rettenetes lett volna az a 12 év. Sőt. :o)
Természetesen elismerem azt is, hogy van amikor már jó kimozdulni otthonról és jó mást is csinálni, mint a monoton háztartás gyerekek, de sztem a férjek sem csinálnak mást mint a monoton munka, aztán háztáji…család..stb. De és igen, sokat lehetne kirándulni, gyalogosan is a közeli erdőkben… de nyugodtan lehetne, önkéntes munkákat vállalni, kórházakban, egyházaknál…stb…ahol a nők is kimozdulnak és “értékes” más munkát végezhetnek… Csodát lehetne csinálni kicsinyke országunkból… :) Bár én politikusokat sem szeretnék…elég lenne szakértői kormány, akiket ellenőriznénk, amíg rendben vannak és nincs visszaélés, vagy nagy tévedések, addig maradhatna az, azon a poszton amit elvállalt…minek egy ilyen kicsi országban pártokat /el/tartanunk…? Igen mi is sokat utaztunk… :) Kevés szabadidőmben szinte mindig mentünk…:)
Normal
0
21
MicrosoftInternetExplorer4
Hát ez a cikk úgy rémes, ahogy van. Egy dolgot biztosan elfelejt a cikk írója, hogy manapság kevés olyan nő van, aki kiesik az iskolapadból, és rögtön főállású anyává válik. Tehát feltehetőleg, a legtöbb nőnek van összehasonlító adatai az életéből arra vonatkozóan, hogy egy munkahelyen helytállni, vagy otthon számos gyereket elkoordinálni, egészséges lelki, és fizikumú gyerekeket nevelni nehezebb-e. Az a kérdés, hogy egy nagy család ellátása egyáltalán munka-e vagy sem, meg már tényleg férfisoviniszta megnyilvánulás. . Nem tudom Borisz hány gyerekkel van körbe véve az életében, ha sokkal nem irigylem a gyermekeinek az anyját. Én dolgoztam egyedülállóként, dolgoztam akkor is amikor volt már gyerekem, nem volt egyszerű megszervezni a nyarakat, az életünket, de szabadságot adott, a saját kereset stb., ugyanakkor igenis van nyoma a legnagyobb gyerekemen, hogy nem tudtam annyit, akkor foglalkozni vele , mint amit egy egészséges társadalomban lehetett volna,. Aztán sok gyerekem lett, és még így is megpróbáltam, dolgozni, mert ezt diktálja a mai társadalmi norma, hogy kevés vagy, ha nem pénzért dolgozol.
DE nem kellet sok, és teljesen szétcsúszott mindenki, és minden a családomban. Íme az adatok, hogy miért:
Reggel 6-kor kelés: Reggeli készítés, indulás oviba , iskolába szállítás 2 óra- ekkor 8 óra van feszített tempóban – munkahelyre beérés több mint 1 óra , munkahelyen eltöltött idő: 8,5 óra ekkor már 17:30 van. A gyerekeket 17-kor kilökik már az iskolából, oviból, tovább nincs ügyelet, tehát ez már babysitter, haza vásárlással együtt 1,5 óra, ekkor már este 7óra van, és még egy percet sem foglalkoztam értelmesen a gyerekeimmel, nem beszélgettem velük) lecke kikérdezés , vacsora, fektetés, altatás, olvasás, este 10— ennyi (és nem mozogtam, nem tettem az egészségemért semmit, nem pihentem, nem fejlesztettem magam, nem ismertem a gyerekeim barátait, nem én vittem különórákra, nem volt egyetlen bensőséges perc sem a családom egyetlen tagjával sem….Tényleg ez a helyes és normális? , Persze keressünk 4 órás állás fikció is remek. Ettől függetlenül, mint sokan én is igyekszem a saját beosztású karrieremet építeni, hogy mégiscsak megadathasson az a szabadság, hogy saját keresetem van , magamba is biztosított legyen a jövőm, ha bármi történne stb….DE felforr a vérem az ilyen szövegektől, hogy autót tologatni nem munka ( hozzá teszem, hogy néha az a legnehezebb, hiszen a gyereked kedvéért , az ő ritmusában kell figyelni rá)…
Na látod… Nem lenne jobb egy olyan társadalomban élni, ahol kényelmesen megél a család a férjed fizetéséből, és te főállásban otthon maradhatsz a gyerekeiddel? Miért nem ők a legfontosabbak, miért a ‘szabadság’ meg a ‘saját karrier’?
Dehogynem…, ezt próbáltam átadni az írásommal. Lehet hogy nem sikerült…Az más kérdés, hogy sajnos azt látom, a környezetemben, hogy nem lehet nem gondolni arra az eshetőségre, hogy mi lesz akkor, ha már nem áll melletted valamiért anyagilag a párod( elvesztette az állását, elhagyott, beteg lett) akkor egy nagycsaládban a rendszer összeomlik. Tehát a szabadság csak erről szólt, hogy az ember kezében ott legyen az a lehetőség is, ha kell ő is képes legyen anyagilag fenntartani a családot, vagy csak akár saját magát. De, egyáltalán nem az a normális, hogy a társadalom úgy képzeli, hogy ha gyerekek már ovisok, iskolások, akkor édesanya lógázza a lábát, és puszta kényelemből nem megy el dolgozni…(nem beszélve, hogy a munkáltatók, imádják a sokgyerekes anyákat foglalkoztatni…, tehát könnyű helyzetben vannak ha szeretnének elhelyezkedni)
Ugye milyen jó, ha ott van a családban az apa is? Rögtön feleződnek az ilyen jellegű gondok. Sőt, ha rá lehet venni, hogy eltartsa a családot, akkor a nő maradhat otthon a gyerekekkel, és a férj visel minden felelősséget. Nameg ő az aki nem látja a családját csak reggel és este fél órára. A feministák szerint mégis ez a nőelnyomás, és a szingli anyaságot istenítik. Mert az “független” – állami segélyekkel.
http://www.youtube.com/watch?v=rwPg2oarG_c
Jaj, igen, láttam a cikket nőkerten a heti 6 órányi (haha, haha, kit akarunk ezzel hülyíteni, most komolyan) házimunkáról és főzőcskézésről…
(az, hogy már ott, a komment szekcióban a menthetőbb nők is szétszedték az egész cikket a francba, most mellékes)
Ami talán igaz lehetett valamikor száz évvel ezelőtt, vidéken, parasztfalvakban. Fizetetlen munka?
Nem tudom, ha a férj esetleg órabért kezdene fizetni a nőnek az elvégzett házimunka után (az után a legfeljebb másfél óra után szombat délután, jobb esetben, aminek minimum felét amúgyis rátolta a férfira), majd rögtön odacsapná mellé a lakbért és a rezsit, majd onnantól szigorúan mindenki abból és annyit enne amennyit saját maga előteremtett, hogy állna a kedves kisasszony szája. Érvényes ez javarészt ma is, mivel többnyire a férfiak mennek el az önkizsákmányolásnak arra a szintjére, amiből egy ingatlant össze lehet kaparni.
És érvényes volt ez főleg száz éve, amikor tizennégy órákat túrták a földet vagy törték a követ, rendezték a juh/marha ellését (az ám az igazi juhász/gulyás munka) vagy vágták a fát mikulásig.
Nem véletlen, hogy a következő vicc úgy hangzik, ahogy, és nem például fordítva:
Székely meg a fia kaszálnak a szérűn. Megszólal a fiú:
– Édesapám, olyan igazságtalan, hogy mi itt kint kaszálunk a nagy melegben, míg anyám meg a húgom otthon fejtik a babot a jó hűvösben.
– Ne aggódj fiam, lesz ez majd fordítva is! Télen majd ők gyúrják a tésztát bent a nagy melegben, míg mi kint fát vágunk a jó hűvösben.
Nem csak a heti 6 óra, ez is :
“Megállapítja, hogy a mindennapos, halaszthatatlan otthoni teendőket illetően a nők munkavégzése a férfiakénak 36-szorosa…”
Mi csúnya férfiak, ha 10 percet töltünk otthoni teendőkkel, akkor a nők 360 percet- 6 órát. (ahogy egyik értelmesebbik válaszoló megjegyzi).
Másrészt a “fizetetlen munka” halmazába érdekes módon nem került bele, a férfiak által végzett árvízvédelmi munkálatok, a polgárőrségi teendők és egyéb önkéntes alapon műkődő pluszmunka.
A 36-szoros munkavégzés biztos hülyeség, meg elég nehéz összehasonlítani, ki mennyit dolgozik otthon, de azért heti 6 óra házimunka simán összejön. Szerintem sok tennivaló nem jutott eszedbe, azért mondod, hogy “legfeljebb másfél óra szombat délután”.
Fefino, dani… Úgy érzékelem, hogy átestetek a ló túlsó oldalára.
“Fizetetlen munka? Nem tudom, ha a férj esetleg órabért kezdene fizetni a nőnek az elvégzett házimunka után, majd rögtön odacsapná mellé a lakbért és a rezsit, majd onnantól szigorúan mindenki abból és annyit enne amennyit saját maga előteremtett, hogy állna a kedves kisasszony szája.”
Na igen, a legfontosabb kérdés a “fizetetlen munkában”, hogy kinek is kellene fizetnie érte. Ha a férjnek, akkor nem árt tudni, hogy mindigis megtette, hiszen részben vagy egészben ő tartja el a nőt. Elég morbid elképzelés, hogy a férj beteszi a családi kasszába a fizetését, de amellett fizessen még valamit a feleségnek. Az állam meg miért fizetne azért, hogy elmosogatsz? És honnan teremtené elő a szükséges pénzt? Fix összeg lenne, a gyerekek számával lenne arányos, vagy valami absztrakt számítás alapján utalnák? Hogyan mérnék, hogy ki mennyit dolgozik? Csak nőknek járna? Elég nagy hülyeség az egész, szokás szerint csak a nemek összeugrasztására jó, meg szítani azt elégedetlenséget.
Kedves Otta! a férfiak nem értik milyen munka az anyaság, nem értik mert ők nem azok..Nem csodálom h sokan nem akarnak gyereket, tulajdonképp ki akarna a napi munka gondok mellé több gyerkőcöt..csak hát ugye azért mindenkiben él a vágy egy kis picire önmagából..amit felvázoltál tökéletes és hiteles én ezt látom a több gyermekes ismerőseimnél, csak h náluk más mentalitásuk a férfiak, nem olyanok amint a cikk írója és nem lenézett az otthon maradás, igaz nem is agyon hypolt, de nem is kell. Kicsit olyan az anyaságot piedesztálra emelni, mint amikor férjüket ajnározzák a feleségek h de okos ügyes vagy h dolgozol a családodért, könyörgöm ez a dolga (és igen régen még tudták azt kinek mi a dolga, és boldogabbak voltak.) Persze vannak olyan ismerőseim is akik későn szülnek és minden vágyuk minél hamarabb megszabadulni a gyerek nyűgétől, vagy nagyinál vagy bölcsibe teszik és mehet a munka..
A vicc szerintem arra vonatkozott volna h a nők akik csak anyák a társadalom szemében semminek vannak titulálva, ezért kompenzált az anyuka a hivatalban..
Persze vannak olyan ismerőseim is akik későn szülnek és minden vágyuk minél hamarabb megszabadulni a gyerek nyűgétől, vagy nagyinál vagy bölcsibe teszik és mehet a munka..
Nem minden embernek való gyerek, ilyen egyszerű ez.
Azt a nőt, akinek “munka” az anyaság, már eleve nem értem és innentől már semmit sem.
Olyan értelemben munka, mint pl. a hegymászás, a házimunkák, és hasonlók. (Élvezetes, szükséges, kihagyhatatlan, fizikailag megterhelő, koncentrációt/figyelmet igényel, fárasztó, stb.)
Vagy gondolj arra, hogy azt is szokták mondani, hogy egy kapcsolaton dolgozni kell.
Vagy: dolgozik azon, hogy megváltozzon.
De ha másra bízod a gyereket, az munka, pedig ugyanazt teszi, mint egy anya.
Az anyaság nem csak azt jelenti, hogy olyan jó anyának érezni magam. Az anyaság sok feszültséggel, fizikai munkával, szellemi megterheléssel, lelki nyűgökkel is jár.
(Ha most itt leírnám, mivel jár az anyaság, regény lenne belőle.)
sport ?
is.
http://www.dailymail.co.uk/news/article-2605677/Mother-two-never-worked-encouraged-daughter-pregnant-council-house-easy-life-benefits.html#ixzz2z2UCJHVS