Mint azt a bevezető cikkben ígértem, itt a soron következő első nagyobb rész.

Nem ígérek minden napra egy tojást, mert eléggé el leszek mostanság havazva, de azért igyekszem majd. Kellemes olvasást!

I. – A Frankfurti Iskola: bolsevik értelmiség

A fent említett összeesküvés legfőbb és legfontosabb komponense a Társadalmi Kutatóintézetnek nevezett kommunista agytröszt, mely azonban a Frankfurti Iskolaként híresült el.

A nagy orosz Októberi Forradalmat közvetlenül követő napok hevében elterjedt volt a képzet, hogy a proletárforradalom pillanatokon belül túllépi az Urál és Európa határait, hogy végül Észak-Amerikát is magával ragadja. Ez végül nem történt meg, és a munkáskormányok felállítására tett két kísérlet – Münchenben illetve Budapesten – sem húzta tovább pár hónapnál. A Kommunista Internacionálé lázas igyekezettel próbált rájönni, hol csúszott be a hiba. Az egyik ilyen vizsgálódó csoport feje volt Lukács György, egy magyar arisztokrata, a Habsburg Monarchia egyik vezető bankárának fia. Lukács németországi tanulmányainak köszönhetően már jelentős irodalmi teoretikus volt,  amikor az Első Világháború során megismerkedett a kommunizmussal. “Ki szabadít meg minket a nyugati civilizációtól?” – írja párttagsága megszerzése apropóján. Lukácshoz testhez áll a Komintern által rászabott feladat: a tiszavirág-életű Tanácsköztársaság alatt kulturális népbiztosként szolgál; valójában modern történészek a budapesti kísérlet gyors bukását annak egyenes következményeként értelmezik, hogy Lukács parancsba adta az iskolai szexuális oktatást, a fogamzásgátláshoz való könnyű hozzáférés biztosítását, valamint a válóperes törvényeken való lazítást – melyek mind a zömében római katolikus magyar lakosság heves ellenállásába ütköztek.

Miután a Szovjetunióba menekült az ellenforradalom elől, Lukácsot 1922-ben csendben áthelyezték Németországba, ahol egy kommunista beállítottságú szociológusok és értelmiségiek által tartott gyűlés elnöklését bízták rá. Ez a találkozó tette lehetővé a Társadalmi Kutatóintézet megalapítását. A rákövetkező évtized során ez az Intézet készítette elő a Komintern leendő leghatékonyabb pszichológiai hadjáratát a kapitalista Nyugat ellen.

Lukács úgy érvelt, hogy bármely mozgalomnak, mely képes a bolsevizmust a Nyugat számára beadagolni, “démoninak” kell lennie; bírnia kell azzal “az egész lelket betöltő, vallásos erővel, amely a primitív őskereszténységet jellemezte”. Bár, mint Lukács sugallja, egy ilyen messianisztikus politikai mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha az egyént sikerül meggyőzni arról, hogy a cselekedeteit “nem a személyes végzet, hanem egy csoport sorsa” mozgatja, egy “Isten által magára hagyott” világban. A bolsevizmus azért működhetett Oroszországban, mert a nemzetet egy sajátosan keresztény gnózis uralta, melyet Fjodor Dosztojevszkij körvonalazott. “Aljosa Karamazov az új ember prototípusa”, céloz Lukács Dosztojevszkij egyik karakterére, aki teljesen átadta az önazonosságát egy szent embernek, amivel lényegében megszűnt “egyedi, tiszta és ezért elvont” lenni.

A lélek különlegességének ilyetén elhagyása ugyanakkor megoldja a “minden erőszak mélyén megbújó bomlasztó erők” problémáját is, melynek szabadjára engedése egy forradalom előfeltétele. Lukács ebben a kontextusban idézi Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorát A Karamazov Fivérekből, amikor megjegyzi, hogy a Jézust vallató Inkvizítor feloldotta a jó és a gonosz kérdését: amint az ember teljes egészében felfogja Istentől való elidegenültségét, onnantól bármely “a közösség érdekében” véghezvitt cselekedete szentesül; egy ilyen cselekedet már nem lehet “sem bűn, sem őrültség… hiszen mind a bűn, mind az őrültség a transzcendentális hajléktalanság tárgyiasulásai csupán”.

Egy szemtanú elmondása szerint olyankor, amikor a Tanácsköztársaság vezérkara összeült a kivégzőosztagok célpontjait összeírni, Lukács gyakran idézte a Nagy Inkvizítort: “És mi, akik az ő boldogságukért magunkra vállaltuk a bűneiket, eléd állunk, és azt mondjuk: »Ítélj meg bennünket, ha tudsz, és mersz.«”

A Genezis problémája

Ami a Nyugat Oroszországtól való gyökeres eltérését adta, azt Lukács a zsidó-keresztény kulturális keretben határozta meg, mely pont az egyén különlegességét és szentségét hirdette, és amit Lukács oly mereven elutasított. Az uralkodó nyugati gondolkodásmód fenntartotta az álláspontot, hogy az egyén a saját józan eszét gyakorolva, bármiféle közvetítő nélkül, személyes kapcsolat révén is képes kitapintani az Isteni Akaratot. És ami Lukács szemszögéből még rosszabb: ez az ésszerű személyes viszony szükségszerűen maga után vonja az egyén képességét és kötelességét arra, hogy a Jó utáni hajszában a fizikai univerzumra hasson; hogy az ember uralkodjék a természet fölött, amint azt a Biblia vonatkozó utasításai is sürgetik a Genezisben. A baj csak az volt ezzel, hogy amíg az egyénben él a meggyőződés vagy akár csak halványan pislákol benne a hit, miszerint saját józan eszének isteni szikrájára hagyatkozva képes szembenézni a társadalmat érintő bajokkal, addig a társadalom sosem fog eljutni a reménytelenségnek és elidegenedésnek arra a szükséges fokára, amely Lukács szerint a szocialista forradalom nélkülözhetetlen előfeltétele.

A Frankfurti Iskola elsődleges feladata így a zsidó-keresztény hagyomány aláásása lett a “kulturális felszabadítás” ürügyén; másodsorban pedig új kulturális normák meghatározása, melyek a lakosság elidegenedését fokozva egy “új barbarizmushoz” vezetnek. A Frankfurti Iskola, hogy ezt a feladatot kivitelezhesse, nem csak kommunisták, de pártonkívüli szocialisták, radikális fenomenológusok, cionisták, kiugrott freudisták és egy magukat “Astarte kultuszaként” meghatározó csoport tagjainak  elképesztő hadát gyűjtötte maga köré. A változatos taglétszám bizonyos mértékben tükrözte a patrónusokat is: bár a Tudományos Kutatóintézet eredetileg a Komintern támogatásával indult, a következő harminc év alatt pénzügyi forrásai közt számos német és amerikai egyetem mellett megjelent a Rockefeller Alapítvány, a CBS tévétársaság (Columbia Broadcasting System), az Amerikai Zsidó Bizottság, különféle amerikai titkosszolgálatok, az USA Nyugat-Németországi Főbiztosi Irodája, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, valamint a Hacker Intézet is, egy flancos elmegyógyintézet Beverly Hillsben.

Az Intézet politikai elkötelezettsége is hasonlóan alakult: bár a legfelsőbb körökben mondhatni meghitt viszonyt ápoltak a Szovjetunióval (és közülük többen is bizonyítottan együttműködtek a szovjet hírszerzéssel a ’60-as években), az Intézet magasabb célokat tűzött ki maga elé holmi orosz külpolitikánál. Sztálin, akit sokkolt az elődei által beindított művelet fegyelmezetlen és kozmopolita volta, a ’20-as évek végén kitagadta az Intézetet, Lukáccsal pedig önkritikát gyakoroltatott, majd a Második Világháború alatt le is csukatta német-szimpatizánsként.

Ám Lukács életben maradt, és nemes egyszerűséggel pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta: kultuszminiszteri posztot kapott Nagy Imre rezsimjében. Ami az Intézet többi fejesét illeti, Herbert Marcuse politikai barangolása is jellemző. Kommunistaként kezdte, majd a filozófus Martin Heidegger pártfogoltja lett (miközben utóbbi épp belépett az NSDAP-ba); Amerikába érkezve a II. világháborús OSS-nél dolgozik (Office of Strategic Services, a CIA elődje), később pedig az USA Külügyi Osztályának vezető elemzőjeként foglalkozik a szovjet külpolitikával a McCarthy-éra derekán; a ’60-as években újabb fordulattal az Új Baloldal legfontosabb gurujává válik; utolsó napjait is olyan ökoterroristák pénzelésével tengette, mint a nyugat-német Zöld Párt.

Az ellentmondásos pénzügyi források és ide-oda csapongó pozíciók összefüggéstelensége azonban csak látszólagos, valójában szó sincs ideológiai konfliktusról. Az összes párt közös vonása a hajthatatlan vágy megválaszolni Lukács kérdését: “Ki ment meg minket a nyugati civilizációtól?”

Theodor Adorno és Walter Benjamin

A legnagyobb ám mégis legkevésbé ismert eredmény, amit a Frankfurti Iskola elért, az az elektromos média (tévé, rádió) átformálása a társadalmi kontroll masszív eszközeivé, amit mai formájukban képviselnek. Ez két férfi munkájának gyümölcse, akik a késő ’20-as években érkeztek az Intézethez: Theodor Adorno és Walter Benjamin.

A Frankfurti Egyetemen végzett tanulmányai befejeztével Walter Benjamin azt tervezte, hogy 1924-ben Palesztinába emigrál barátjával, Gershom Scholemmel (aki később Izrael legismertebb filozófusa és a judaizmus vezető gnosztikusa lesz), ám tervét keresztülhúzta egy váratlan románc Asja Lacis lett színésznővel (aki mellesleg a Komintern bábjátékosa is volt). Lacis terelgetése révén az olasz szigeten, Kaprin kötött ki – amely Tiberius Császár óta kultikus központ, majd pedig a Komintern kiképzőtábora; az eleddig meglehetősen apolitikus Benjamin már innen írja Scholemnek, hogy Kaprin “egzisztenciális felszabadulást talált, és alapos rálátást lelt a radikális kommunizmus aktualitására”.

Lacis később további ideológiai képzés céljából Moszkvába vitte Benjamint, itt találkozott Bertolt Brecht drámaíróval, akivel hosszantartó együttműködésbe kezdett; nemsokkal ezután, mialatt a lelkes drogpárti francia költő, Baudelaire első német fordításán dolgozik, Benjamin komoly kísérletezésbe kezd tudatmódosító szerekkel. 1927-ben Berlinben találjuk Adorno csoportjában, amint Lukács műveit tanulmányozza; a csoport tagja volt még Brecht és társa, a zeneszerző Kurt Weill; egy másik zeneszerző, Hans Eisler, aki később Hollywood vezető betétdalszerzője és Adorno társszerzője lesz a “Filmes zeneszerzés” című tankönyvében; az avantgárd fényképész Moholy-Nagy Imre; valamint a karmester Otto Klemperer.

Adorno és Benjamin 1928-tól 1934-ig tartó szoros együttműködésük végére már az Intézet újságában, a Társadalomtudományi Folyóiratban cikkeznek. Benjamint az Intézet perifériáján tartották, nagyrészt köszönhetően Adornonak, aki később azért nagyra becsülte a munkáját. Amint Hitler hatalomra került, az Intézet munkatársai szétszéledtek, ám amíg a legtöbben hamar belesüppedtek Amerika és Anglia új bársonyszékeibe, addig Benjamin – gyaníthatóan Adornonak köszönhetően – nem kapott munkát. Franciaországba ment, ahonnan a német invázió után a spanyol határ felé menekült; egy lepukkant hotelban húzta meg magát, ahol a Gestapo rajtaütésétől tartva egy pánikroham során meghalt aranylövésben.

Benjamin munkái majdnem teljesen ismeretlenek maradtak, mígnem 1955-ben Scholem és Adorno meg nem jelentették anyagainak egy kiadását Németországban. A teljes feltámadás 1968-ban történt, amikor Hannah Arendt, Heidegger korábbi szeretője és az Intézet amerikai szárnyának munkatársa megjelentetett egy jelentős cikket Benjaminról a New Yorker magazinban, melyet még abban az évben követett munkáinak első angol nyelvű fordítása. Napjainkban országunk minden egyes egyetemi jegyzetboltja egy teljes polcot szentel Benjamin lefordított műveinek az utolsó cetliig, szövegmagyarázattal és a ’80-as években jegyzett szerzői jogokkal ellátva.

Adorno fiatalabb volt Benjaminnál, és éppen pont annyira agresszív, mint amennyire az öreg jámbor. Született Teodoro Wiesengrund-Adorno, egy korzikai família sarja, ifjú korában egy, a családdal élő nagynénitől tanult zongorázni, aki a nemzetközi operaénekesnő, Adelina Patti társa volt. Mindenki arra számított, hogy Theodorból profi zenész lesz, továbbá Bernard Sekles mellett is tanult, aki Paul Hindemith-et is oktatta. Ám végül 1918-ban, gimnáziumi évei alatt Adorno belebotlott Siegfrid Kracauerbe. Kracauer egy kantiánus-cionista szalon tagja volt, ami a frankfurti Nehemiah Nobel rabbi házában gyülekezett; a Nobel-kör további tagja volt a filozófus Martin Buber, az író Franz Rosenzweig, valamint két diák, Leo Löwenthal és Erich Fromm. Kracauer, Löwenthal és Fromm két évtizeddel később csatlakoznak a Társadalmi Kutatóintézethez. Adorno felszólította Kracauert, hogy oktassa őt Kant tanaira; Kracauer volt az is, aki megismertette vele Lukács írásait, illetve Walter Benjamint, aki a Nobel-klikk körül mozgott.

1924-ben Adorno Bécsbe költözött, hogy az atonalista zeneszerzőktől, Alban Bergtől és Arnold Schönbergtől tanuljon, itt került kapcsolatba a régivágású marxista Karl Kraus avantgárd és okkult köreivel. Itt nem csak későbbi munkatársával, Hans Eislerrel találkozott, de kapcsolatba került a radikális freudista Otto Gross elméleteivel is. A régóta narkós Gross tüdőgyulladásban halt meg 1920-ban, Berlinben, miután a budapesti forradalom megmentésére igyekezve egy ereszcsatornában találtak rá átfagyva és az éhhalál szélén; az ő nevéhez köthető azon elmélet kifejlesztése, mely szerint az ember mentális egészsége csak az ősi Astarte kultuszának újraélesztésével érhető el, amely elsöpörné a monoteizmust és a “burzsoá családot”.

A marxista esztétika megmentése

1928-ra Adorno és Benjamin már kielégítették intellektuális kalandvágyukat, és letelepedtek a Társadalmi Kutatóintézetben Németországban, némi munka erejéig. Tárgyként a Lukács által felvázolt probléma egy aspektusát választották: hogyan adjunk az esztétikának szilárd materialista alapot. Ez akkortájt viszonylag fontos kérdés volt. A Szovjetunió hivatalos hozzáállása a művészethez és a kultúrához, valamint ezek vad kiforgatása, ami a “szocreálhoz” és a “proletkulthoz” vezetett, teljes idiotizmus volt, és csak hiteltelenítette a marxizmus filozófiai létjogosultságát az értelmiség körében. Marx saját írásai a témában a legnagyobb jóindulattal is vázlatosak, elcsépeltek és közhelyesek.

Adorno és Benjamin problémája lényegében Gottfried Wilhelm Leibniz volt. A XVIII. század hajnalán Leibniz maszatolta el újra az évszázados gnózis test-elme dualizmusának határait, bemutatva, hogy az anyag nem gondolkodik. A művészetben véghezvitt teremtő cselekedet megragadja a fizikai univerzum igazságát, ugyanakkor nincs előre meghatározva ezáltal a fizikai univerzum által. A képesség, hogy a múltat a jelenben koncentrálva hassunk a jövőre, a pontosan meghatározott teremtő cselekedet épp oly halhatatlan, mint a lélek, amely e cselekedetet megálmodja. Ennek végzetes következményei vannak a marxizmusra nézve, mely lényegében abból a feltevésből indul ki, hogy a szellemi aktivitást teljes egészében az ember által felépített fizikai környezet társadalmi viszonyai határozzák meg.

Marx megkerülte Leibniz problémáját, ahogy megkerülte Adorno és Benjamin is, bár utóbbi mindezt jóval nagyobb magabiztossággal tette. Benjamin szerint téves az emberi civilizáció alapjaként a logikus, értelmező elmét tételezni;  ez szerinte Szókratész balszerencsés öröksége. Benjamin válaszul egy a Genezist elemző arisztotelészi tanmesét adott: tegyük fel, hogy az Éden, ami Ádámnak adatott, a legősibb fizikai létezés. A tudomány és a filozófia nem a természet megismeréséből és uralásából ered, hanem a természet objektumainak megnevezéséből; az ősállapotban valamit megnevezni egyet jelentett azzal, hogy egyben mindent el is mondtunk róla, amit lehetett. Ezt alátámasztandó Benjamin cinikusan idézte János Evangéliumának nyitó sorait, gondosan ügyelve arra, hogy a filozófiailag helytállóbb görög eredeti helyett a Vulgatát részesítse előnyben (így abban a frázisban, hogy “Kezdetben vala az Ige”, az “Ige”-ként fordított görög eredeti sokrétű jelentéstartamát, vagyis a ‘logost’ – mint beszéd, ésszerűség, érvelés – lecserélte a sokkal sekélyebb latin ‘verbumra’ – vagyis szóra). Az Édenből való kiűzetés után Isten azon követelése, hogy Ádám verejtékével nyerje el kenyerét (Benjamin marxista példázata a közgazdaság kialakulására), valamint Isten további átka Nimródon Bábel tornya miatt (vagyis a nemzetállamok és a különféle anyanyelvek kialakulása, amit Marx és Benjamin hanyatló folyamatként értelmezett a kezdeti Éden “primitív kommunizmusától” való eltávolodásként), végül teljesen elidegenítette az emberiséget a fizikai valóságtól.

Ekként, folytatja Benjamin, a tárgyakat még mindig övezi az ősállapotbeli forma valamiféle aurája, de az igazság mára reménytelenül elveszett. Valójában a beszéd, az írott nyelv, művészet, a kreativitás maga – amivel uralni véljük a fizikai világot – csak növeli az elidegenedést azon törekvésünk által, hogy – a marxista zsargonnal élve – a természet tárgyait szerves részévé tegyük társadalmi viszonylatainknak, melyeket viszont a történelmileg domináns mindenkori osztályszerkezet határoz meg. Az alkotó művész és tudós így egy edény, egy közvetítő csatorna, amint Ión, a rapszód mutatja be magát Szókratésznek; vagy ahogy a “káosz elmélet” egy modern szószólója mondja: az alkotó cselekedet a kultúra katyvaszából fakad, mint valami hókuszpókusz. Minél több mindent akar mondani a burzsoá ember egy tárgyról, annál kevésbé mond igazat; vagy Benjamin legidézettebb szavaival, “Az igazság a szándék halála.”

Ezzel a filozófiai bűvészmutatvánnyal tetemes pusztítást lehet véghezvinni. A kreativitás történelem-specifikussá tételével megfosztották azt halhatatlanságától és erkölcsiségétől is. Az egyén nem tételezhet fel egyetemes igazságokat és törvényeket, mert az igazság teljes egészében a történelmi fejlődés függvénye. Az igazság és a tévedés ideájának elhagyásával együtt megszabadultunk a jó és a rossz “elavult” képzeteitől is; jelenleg – Nietzsche szavaival élve – “túl vagyunk jón és gonoszon”. Benjamin például gond nélkül védelmezi az általa “sátánistának” nevezett francia szimbolistákat és szürrealista utódjaikat, mert ennek a sátánizmusnak a mélyén “az ember az ördög kultuszát találja, mint politikai eszközt… mellyel a burzsoázia minden moralizáló dilettantizmusa csírátlanítható és elszigetelhető.” Ördöginek bélyegezni Rimbaud sátánizmusát épp úgy hibádzik, mint jónak titulálni egy Beethoven-kvartettet vagy egy Schiller-verset; mivel mindkét ítélet figyelmen kívül hagyja a művész tudatalattijában dolgozó történelmi szükségszerűségeket.

Így hát, mint mondják, az öregedő Beethoven akkordszerkezete kétségbeesetten próbál atonális lenni, de Beethovent nem vitte rá a lélek, hogy tudatosan szakítson a Bécsi Kongresszus utáni Európa rendezett világával (Adorno tézise); hasonlóképpen, Schiller igazán törekedett rá, hogy a kreativitást az erotika felszabadításaként határozza meg, de a Felvilágosodás és Immanuel Kant hű gyermekeként képtelen volt az észről való szükséges lemondásra (Marcuse tézise). Az ismeretelméletből a közvélemény laza mellékszála lesz, mivel a művész nem törekedik tudatosan a társadalom felemelésére, hanem öntudatlanul is annak a kultúrának az ideológiai előfeltevéseit közvetíti, amibe beleszületett. A kérdés többé nem az, hogy mi az ami egyetemesen igaz, hanem hogy a korszellem önjelölt őrei mit és hogyan tudnak tetszetősen értelmezni.

“A Keserű Új Idők“

A Frankfurti Iskola szerint így a modern, “kapitalista” éra kulturális elitjének célja nem más, mint annak a meggyőződésnek a szétmarcangolása, miszerint a művészet a Teremtő Istennel folytatott tudatos versengésből eredne; “a vallásos megvilágosodást”, mondja Benjamin, úgy kell feltüntetni, mintha az “profán megvilágosodásból eredne, materialista, antropológiai ihletből, melyhez a hasis, az ópium vagy bármi más adhat bevezető leckét.” Ezzel párhuzamosan új kulturális formákat kell létrehozni, hogy növeljük a lakosság elidegenedését, és ezzel rádöbbentsük a lakosságot arra, hogy micsoda kopár sivatag is az élet szocializmus nélkül. “Ne a régi szép időkre építs, hanem a keserű újakra”, mondta Benjamin.

A festészet helyes iránya tehát az, amihez a kései Van Gogh nyúlt, aki bármiféle összefüggés nélkül kezdett el tárgyakat festeni, mintha egy füves szemével látta volna a világot, amivel kilazította és kicsalogatta a dolgokat szokásos környezetükből. A zenében “ne sugalljuk, hogy valaki ma jobban tudna komponálni” Mozartnál vagy Beethovennél, mondja Adorno, hanem teljesen atonálisan kell komponálni, mert az atonalizmus beteges, és “dialektikusan szemlélve a betegség ugyanakkor egyben maga a gyógyír is… A rendkívül erőszakos ellenállás, amellyel az ilyen zene találkozik a jelen társadalmában… azt látszik sugallani, hogy e zene dialektikus funkcióját máris érezni lehet… meglehetősen negatívan, mint holmi ‘rombolást’.”

A modern művészet, irodalom és zene célja az kell legyen, hogy a művészet, irodalom és zene lélekfelemelő – tehát burzsoá – képességét leromboljuk, így a magasabb létrenddel ápolt kapcsolatától megfosztott ember kreativitásának egyetlen medrét a politikai lázongásban látja majd. “A pesszimizmus megszervezése nem mást jelent, mint hogy az erkölcsi példázatokat száműzzük a politikából, és ennek szféráit a politikai cselekvésben kizárólag képekkel helyettesítjük.” Így hát Benjamin karöltve Brechttel nekilátott, hogy ezeket az elméleteket fizikai formába öntse, és közös erőfeszítésük végül az Elidegenítési Effektusban csúcsosodott ki, Brecht azon írói törekvésében, hogy színházi darabjairól a közönség demoralizálva és céltalan dühvel távozzon.

Politikai Korrektség

Az Adorno-Benjamin analitika adja az egyetemeinket manapság fertőző polkorrekt esztétikai trend elméleti alapjának szinte teljes egészét.  Roland Barthes, Michel Foucault és Jacques Derrida posztstrukturalizmusa, Umberto Eco szemiotikája, Paul DeMan dekonstrukcionizmusa, mind nyíltan idézik munkájuk forrásaként Benjamint. Az olasz terrorista Eco bestsellere, az Egy rózsa neve alig több, mint egy Benjaminnak szóló zsoltár; DeMan, a korábbi belga náci kollaboráns, aki a rangos Yale  egyik professzora lett, Benjamin fordításával kezdte karrierjét; Barthes hírhedt ’68-as tételét, miszerint “a szerző halott”, a benjamini szándéknyilatkozat kidolgozásának szánta. Benjamint történetesen Leibniz és Wilhelm von Humboldt örökösének nevezték, Schiller filológus munkatársáénak, akinek oktatási reformjaiból született Németország XIX. századbeli óriási fejlődése. Még 1991 szeptemberében is úgy hivatkozott Benjaminra a Washington Post, mint az évszázad legkiemelkedőbb német irodalmi teoretikusára (és sokan elhagynák azt a német jelzőt is).

Néhány olvasó bizonyára hallott ilyen-olyan rémmeséket arról, hogy egy-egy Afroamerikai Tanszék hogyan tiltatta be Shakespeare Otellóját, mert az “rasszista”, vagy egy-egy radikális feminista professzornő hogyan tartott kiselőadást a Modern Nyelvi Egyesület ülésén arról, hogy a boszorkányok voltak a Macbeth igazi hősnői. Ezek az atrocitások azért történhetnek meg, mert az elkövetők képesek tetszetősen kimagyarázni, Benjamin és Adorno hagyományát követve, hogy Shakespeare eredeti szándéka tökéletesen lényegtelen; lényeges viszont az a rasszista-hímsoviniszta kontextus, aminek Shakespeare írás közben nem volt tudatában.

Mikor a helyi Women’s Studies vagy Harmadik Világ Tanszékek azért mozgósítanak diákokat, hogy modern fekete és feminista szerzők kedvéért elhagyják a klasszikusokat, az összes ilyenkor puffogtatott mantra hamisítatlan Benjamin. Nem az a fontos, hogy ezek a modern írók jobbak-e vagy sem, hanem hogy valami módon sokkal igazabb írók, mert életidegen prózájuk tükrözi a modern társadalom azon problémáit, amit a régi írók még hírből sem ismertek! A diákoknak azt tanítják, hogy amint Benjamin is mondta, a nyelv nem más, mint hamis nevek masszája, amit a társadalom elnyomói erőszakolnak rá a társadalomra, és óva intik őket a “logocentrizmustól” is, a burzsoázia e szavaknak való kiszolgáltatottságától.

Ha ez az egyetemi bohóckodás retardáltnak tűnik (Adorno szavaival), az azért van, mert ilyennek lett kitalálva. A Frankfurti Iskola legnagyobb áttörése volt, amikor felismerte, hogy gyalázatos elméleteit egyeduralkodóvá teheti egy kultúrán belül, annak a társadalmi változásnak az eredményeként, amit Benjamin csak így hívott: “a művészet gépies utángyártásának kora”.

folyt. köv.