Miközben hazánk feminista hangadói kisstílű játszmáik kapcsán gúnyt űznek a népességfogyásért aggódó hangokból, az ország felelősséggel gondolkodó értelmiségi körei már évtizedekkel ezelőtt kongatták a vészharangokat. Közülük is elsőként kell említenünk Fekete Gyula író, szociográfus (a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 1956-os Emlékérem, József Attila díj, a Magyar Írószövetség örökös tagja, Prima Primissima díj) nevét, aki már a rendszerváltást megelőző időszakban publicisztikák tucatjait szentelte a kérdésnek.
A témakörrel kapcsolatos írásait összefoglalva a “Véreim, magyar kannibálok! – Vádirat a jövő megrablásáról” című publicisztikai gyűjteményben adta közre 1992-ben. Napjaink gondolkodóit évtizedekkel megelőzve már a rendszerváltás előtt leplezetlenül szót emelt a feminista eszmék nemzetpusztító hatása ellen. Részletesen kifejtette, hogy a hagyományos értékrend lejáratása, a félreértelmezett liberalizmus, a szélsőséges vallásellenesség, karöltve az etika ellenében megkonstruált feminista női előjogokkal miként pusztítják a magyarság erkölcsi bázisát és egyben a népességet. Már ebben a sokkal korábbi érában is méltatlan támadásoknak volt kitéve egyesek részéről, mert nemzeti gondolatokat merészelt központi kérdéssé emelni. Példának okáért könyvét csak többéves agyonhallgatás után tehette közzé. Ahogyan azt láthatjuk az aktuálpolitika tükrében, a helyzet semmit sem javult; mára már közpénzből támogatják a társadalomellenes feminista szervezeteket és tovább erősödtek a nemzeti gondolkodás ellenes, vádaskodó hangok. Nőgyűlölővé, mi több akár fasisztává bélyegezhetnek bárkit, aki Fekete Gyula nyomaiban járva ezeket a kérdéseket felveti. Bár Fekete Gyula már nincs közöttünk, de örökül hagyta azokat a gondolatokat, amelyek mintegy jövőbe látó módon vázolják fel a magyarság sorsproblémáit. Felvetései éppen annyira időszerűek ma – ha nem még inkább – mint amikor papírra vetette azokat. Mindezek miatt az elkövetkezőkben széles áttekintést szeretnék adni a Férfihang.hu olvasóinak Fekete Gyula írásaiból. “Véreim, magyar kannibálok!” című könyvének számos részletét idézem majd, és látni fogjuk, hogy mindaz a gondolatiság, amelyet a Férfihang.hu szerzői képviselnek, korántsem hagyományok nélküli.
Elsőként a Magyar Tudományos Akadémia “Magyar Tudomány” című folyóiratának hasábjain 2000-ben lezajlott publicisztikai párbeszédből idézek, amelynek gondolatai “A magyar pesszimizmus” jelensége körül bonyolódtak. A magyar írótársadalom, értelmiség számos képviselője mellett Fekete Gyula is részese volt ennek a párbeszédnek és a következőképpen írt gondolatairól és könyvének születéséről, kiadásáról:
A pesszimizmus nálunk – hiteles életérzés. “Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthúll nemzetünk”. Más kérdés, hogy a széthullást maga a pesszimizmus is gerjeszti, tehát a széthullás pesszimizmusunknak nemcsak oka, egyben okozata is.
Hiteles életérzés – mondom, és nagyon sok forrása közül példaként itt csak egyre, a huszadik századra utalok.
Nyomorgattatásaink, vereségeink, nemzeti tragédiáink iszonyú halmazatára. Egymást érték benne a magyarságot letaglózó sorscsapások, történelmünk legsötétebb, legkegyetlenebb, legtragikusabb évszázada volt. Kegyetlenebb a tatárjárásnál, a törökdúlásnál is; irtottak, ritkítottak, súlyosan megsebesítettek bennünket azok, de nem halálosan, nem gyógyíthatatlanul. Az élni akarást nem ölték ki belőlünk.
Elborzaszt század végi zárszámadásunkban a leltár: Trianon, a harmadrészénél kisebbre zsugorított ország, vesztett háborúk, bukott forradalmak, szétszóródásunk, szétszórattatásunk a világban, idegen megszállás, szolgai alávetettség majd fél évszázadig, gonoszul kitervelt adósságcsapda, beláthatatlan távlatú kamatrabszolgasággal – súlyos sebek, bár ezek sem halálosak, gyógyíthatná mind az élni akarás. Ám a sebek szövődményei – bűnösen ostoba politikák segédletével – elhatalmasodtak rajtunk, bennünk, s lettünk az önpusztítás világrekorderei – lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten! -: öngyilkosság, művi abortusz, 42 év óta mélyülő népesedési csőd – bejegyzett, hitelesített világrekordjaink. Dobogós a helyezésünk a világgá szétszóratásban-szétkószálásban, a családok bomlásában, az italozásban, s újabban megcéloztuk a narkóban is a dobogót. Sehol ilyen halmazatban az önpusztítás rekordjai – egy sorsverte nép kollektív öngyilkossága ez.
Kiapadhatatlan forrása a pesszimizmusnak. S a magyarság sorsát, jövőjét illető közönynek, érdektelenségnek is.
Megjátszott ez a közöny? Mintha arra szolgálna újabban, hogy elkendőzze a személyes belenyugvást a magyarság halálos ítéletébe.
Húsz-harminc évvel ezelőtt még szokás volt ezt az ítéletet nyíltan, akár az ország nyilvánossága előtt kimondani. Jó pont járt érte, a politikai érettség bizonyságának számított. Százával hozhatnék rá példát közéleti vitáimra érkezett levelekből, feljegyzéseimből, újságkivágásaimból. Csak mutatóban:
“Még ha ki is halna egy nép, az emberiség marad. Ha talán egy szín hiányozni is fog az emberi világból, észre sem veszi senki, nem éri számba vehető károsodás azzal az emberiséget.” (Hozzászólásból.)
“Mennyivel könnyebb volna az életünk manapság, ha nem magyarul szólnánk a Kárpát-medencében, hanem németül… Nem értem egyesek félelmét a nyelv kihalásától. Hiszen ilyen apró malőr már más nemzeteket is ért.” (Újságcikkből.)
“Vegye Ön tudomásul, hogy a haza fogalma rég kihalt minden magyar fiatal szívéből!… A plajbászát lenne mire koptatni bőven Önnek is, nem ilyen hülye, demagóg irkafirkákra… Már mindegy a magyar fiatalságnak, hogy majdan kik lakják ezt az országot, már nem érzeleg magyarságán, ide már nem érzi kötöttnek magát.” (Levélből.)
Csak a nacionalisták hiszik, hogy “szörnyű csorba esnék az emberiségen, ha az ő fajtájuk hiányoznék belőle… Mellesleg azért számolgatják olyan nemzetiszín kokárdás fölbuzdulásokkal újabban a születéseket.” (Vitacikkre küldött levélből.)
Ha el is pusztul a magyarság, “nem maradna a helyén légüres tér. Emberek jönnének a helyébe, ilyen vagy olyan nyelvű emberek, teljesen mellékes, milyen nyelvűek. Életképesebbek, az biztos, minthogy túlélők, tehát még teljesebb értékkel vinnék tovább az emberi kultúrát. Mellékes, milyen nyelven veszekednének a pult előtt. Ma már ez a nagy többség véleménye, fiatalok közt mindenesetre ez. A szemináriumon például kétharmados többséget képviseltünk.” (Riportból.)
“Jelen voltam, amikor a közgazdasági egyetemen nyilvánosan kifejtették: minek kínlódunk mi a magyar nyelvtannal, amikor úgyis el fog tűnni ez a nyelv, csak a nagy világnyelvek valamelyike marad meg, csak azt érdemes megtanulni.” (Felszólalásból.)
“Kipusztulunk? És akkor mi van? Jönnek a kínaiak. Mit érdekel engem, ötven év múlva kik élnek itt.” (Orvosegyetemisták vitájából.)
KSH jelentés: a múlt évben 21 ezerrel fogyott a lakosság száma. Műsorvezetőnő: “Kezdem azon, ami jó hír… kevesebb a kisgyerek.” (Kossuth Rádió, 1984. II. 29.)
“Hogy mi lesz a társadalommal, kihal vagy szaporodik, ugyan mit érdekel engem, ha életem végére értem!” (Tihanyi “antianya” leveléből.)
“Tudatosult bennem, hogy voltaképpen egyáltalán nem érdekel, mikor hal ki az utolsó magyar.” (A legnagyobb példányszámú napilap vezérpublicistája cikkéből.)
Mostanában ilyesmit már nem írnak le vezérpublicisták. Ugyanattól a vezérpublicistától sem olvastam ilyet mostanában. Noha ítéletüket a helyzet igazolni látszik. Számolgatni sem kell a születéseket meg a halálozásokat, úgy megiramodott a pusztulás. Azok, akik 20-30 évvel ezelőtt még névvel, címmel aláírt levélben bizonygatták, hogy az a jó, ha kevés a gyerek, “annál jobban élünk, minél kevesebben vagyunk”, s hogy csak nacionalisták számlálgatják a születéseket – “fasisztoid'”, írta a naplójába Csalog Zsolt, amikor egy írószövetségi közgyűlésen felszólalásomban kitértem a népesedési gondokra -, azokra, akik világgá kiáltották, hogy nem veszít azzal az emberiség, ha a magyarság eltűnik a térképről, s csak a “szélsőjobboldalt” érdekli, mikor hal ki az utolsó magyar, azok ma már nem kiáltják világgá. Csak gondolják ugyanazt.
Kivétel azért kerül. A hazai és ez európai népesedés gondjait tárgyaló kötetemet (Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról), melyben a hazai főtudoroktól a Római Klubig begyűjtött, kevés híján ezernyi idézettel igyekszem dokumentálni a világméretű fogalomzavart, tájékozatlanságot, ellentmondásokat, sületlenségeket, amikor a Magvető kétévi jegelés után kiadásának támogatására terjesztette elő, az egyik zsűritag így indokolta ellenszavazatát: “Akkor adjuk ki Szálasi összes műveit is!”
Ez nyolc éve történt. A zsűritag ma is a jövő tanárait oktatja az egyetemen, a média kedvence, mindmáig kitart a magyarság sorskérdéseit illető allergiái mellett, s – épp a minap hallottam a tévében – ma is fasisztázik.
Egyébként azok, akik magukban már eltemették Magyarországot, s még nem mentek világgá, és szorgalmasan tanulnak valamilyen idegen nyelvet egyelőre itthon, többnyire az angolt – nincsenek túl sokan. Túlsúlyban vannak viszont azokon a posztokon, ahol a közvéleményt csinálják, a társadalmi közérzetet vezérlik, és parttalan a táboruk. Olyanok sokadalma, akik nem öntudatos hívei ugyan a pusztulásnak, viszont cselekvői azáltal, hogy természetesnek veszik a természetellenest, a megiramló fogyást, és sem a politikában, sem a szakmájukban, sem a közéletben, sem a magánéletben nem tesznek ellene.
Megvonják a vállukat: – És akkor mi van?
Pár évvel ezelőtt egy széles körű felmérésen 25 közgondunkra kérdeztek rá, és a válaszok első számú közgondunkat a 23. helyre rangsorolták.
Ugyancsak pár évvel ezelőtt nyolc “vezető értelmiségi” felhívással fordult a nyilvánossághoz, milyen legfontosabb kérdések tisztázására, rendbe tételére volna szükség a rendszerváltásban a kibontakozáshoz. A felhívásukban felsorolt 43 “legfontosabb” kérdés között nem jutott hely a valóban legfontosabbnak.
Pusztulunk, veszünk? “Érdektelen” írta a kérdés bolygatására a Magyar Napló. Az Írószövetség (!) folyóirata.
Kell-e bizonygatnom, hogy az a közvélemény, amely megiramló pusztulásunk jelzéseire, tényeire vállrándítással felel, s amely hozzászoktatta már a képzeletét olyan jövőképhez, melyben nincs tovább helye a magyarságnak, nem sugározza az optimizmust magából, sokkal inkább a pesszimizmusra hajlamos?
Sándor András írta, nem sokkal halála előtt: “Saját, személyes halálával meg tud békülni az ember: földi személyiségét leveti, s csak azt, ami benne az egyetemes élet része, viszi át egy másik dimenzióba. S ennek a halál percében való békességnek része a tudat: a közösség, mely nemzette, s melynek ő maga is utódokat adott, tovább él. De hová lesz ez a békesség, ha szemünk a közösség halálára nyílik? Micsoda kétségbeesést viszünk akkor magunkkal, mely akkor már változhatatlan és egy örökkévalóságig megmarad?” – ennyi elég annak a jelzésére, hogy pusztulásunk elmélyülése nem csak, sőt nem elsősorban a vállrándítók pesszimizmusát gerjeszti.
Értelmetlen volna egy rövidke írásban a pesszimizmus igen számos és változatos okainak-forrásainak a leltározására vállalkozni, de a legszűkebbre szabott felsorolásból sem hagyhatom ki a médiát. A sajtó pártállami monopóliuma – a lényegi tényezőket tekintve – úgyszólván érintetlenül vészelte át a felemás rendszerváltást, és akaratlanul is, szándéktalanul is bő forrása volna a pesszimizmusnak, bár ezt a legjobb indulattal sem foghatnám rá, hogy szándék nélkül teszi. Az Aczél fészekaljában kelt, pártnevelte szerkesztők, újságírók szemlélete bizonyára sokat változott az elmúlt években, de a bőrükből nem bújhattak ki, érzelmeik, vonzalmaik, indulataik általában túlélték a “frusztrációt”, és legkivált fölélednek, ha a sajtóbeli munka – hol direktben, hol nagy áttételekkel – önigazolásra kínál alkalmat. S ez a föléledés nem ritkán eldurvul – hiszen nincs mitől tartaniuk, mint a pártállamban, szinte ugyanúgy uralják a terepet -, elvadul a “minél rosszabb, annál jobb” gyakorlatáig.
Végezetül: pesszimizmusunk – hiteles életérzésünk – legbővebb és kiapadhatatlan forrása: elvénülésünk. A közeljövő legnagyobb terhe, méghozzá olyan teher, amelyen semmiképp sem könnyíthetünk. Jelenleg a magyar társadalom mintegy harmadrésze nyugdíjas, leszázalékolt vagy egyéb okból ellátásra jogosult. A hazai átlagos életkorhoz viszonyítva a magyar társadalom ma a világ legtragikusabban elvénülő társadalma. A félelmes arányú biológiai elöregedés terhe hosszú évtizedekig feloldhatatlan, következményei elháríthatatlanok. Szövődményei a közéletben, a közgondolkodásban, az életellenes érdekviszonyok elhatalmasodásában gyógyíthatatlanok.
Nem váratlanul tört ránk, évtizedek óta számolhattunk vele. Íme, egy 29 éves figyelmeztetés:
“A társadalom elöregedése meggyorsult, viszont az eltartási teher, ha emiatt valamicskét nőtt is, egészében egyelőre csökkent. Kevés a gyerek, és ez egyelőre kedvez az életszínvonal alakulásának, hiszen azoknak a fogyasztási javaknak egy részét, melyek – normális esetben – a növekvő utódokat illetnék, a felnőttek társadalma éli fel. Később kell ezt majd visszafizetni – uzsorakamattal. Néhány év múlva elkezdődik az a folyamat, amely elkerülhetetlen már: évről évre tízezrekkel többen hagyják abba majd a munkát, a termelést, mint ahányan elkezdik. És ha azt akarjuk, hogy ez a folyamat ne tartson tovább 1990-95-nél, sürgősen tennünk kell valamit. A népesedéspolitika évtizedekkel előre gondolkodik és tervez, itt a tűzoltómunka – amelyben pedig volna gyakorlatunk – nem sokat használ.” (Éljünk magunknak? 379. o.).
Hánytam a falra a borsót a nyolcvanas években is – mintha épp a pesszimizmus okaira kérdeztek volna rá:
“Ha túlságosan nagy azoknak az aránya egy társadalomban, akiknek nem mindennapos élményük, gondjuk, ábrándjuk a jövő, akkor ott túl sok ember kezd pillanatnyi érdekei, kívánságai szerint élni, gondolkodni, cselekedni, minthogy nagyobb távlatban sem érdekek, sem vágyak, tervek, szándékok remények nem kötik a jövőhöz. Életkori sajátosságnak vehetem, hogy az öregembereket elég általánosan, mindennél inkább a jelen izgatja, s a múlt foglalkoztatja. Azon, hogy mi lesz húsz, harminc, ötven év múlva, nemigen gyötrődnek. A fogyás miatt hirtelen elöregedő társadalom közgondolkozása szükségképpen alakul így; eltompul az új iránti érzék, kevés a hajlandóság az áldozatra, s a távlati érdekek, a jövő gondjai, szükségletei fokozatosan háttérbe szorulnak. Annál nagyobb a közvetlen és pillanatnyi érdekek vonzása – “éljünk magunknak!'” -, elfogyasztani a még elfogyaszthatót, kiélvezni a még kiélvezhetőt – utánam az özönvíz… Már csak ezért sem lehet ifjúság- és jövőpárti az elvénülő társadalom. Az egyéni lét elkerülhetetlen pusztulásának tudata párosul a közösségi lét pusztulásának felkomorló előérzetével és mint az élő szervezetet a gócosodó rák áttételei, szövődményei, úgy fertőzi meg az egész közéletet, és az egész magánéletet ez a gyógyíthatatlannak tetsző kórosodás.” (Véreim, magyar kannibálok! 333-334. o.).
Társadalmi elvénülésünk sokkalta nagyobb teher a gerincroppantó, nemzeti jövedelmünk jelentős részét évről évre fölemésztő dolláradósságnál is. Végzetesen leromlott a keresők és eltartottak kívánatos aránya, folyamatosan szorítja lefelé az elérhető életszínvonalat. Gáttalanul nőnek a betegellátás költségei, s ezzel együtt nő a társadalmi rezsi, következésképp romlanak a külpiacon a cserearányok. A reáljövedelmek és reálnyugdíjak értékállóságának megőrzése egyre inkább ellehetetlenül – és így tovább, tovább. Az elvénülés megrontotta a korszerkezetet, megbontotta a társadalmi folyamatosság egyensúlyát, s ezzel automatára kapcsoltak a pusztulás erői: minden külön ráhatás nélkül évről évre nagyobb arányban fogy a születés, nő a halálozás – ha nem szabunk gátat – a teljes pusztulásig.
Talán ezt sem kell bizonygatnom, hogy a világ legtragikusabban elvénülő társadalmában a pesszimizmus hiteles életérzésnek tekinthető.
Hogyan lehetne ebből az állapotból elmozdulni? – kérdezi a körlevél. – Ki mit tehetne pesszimizmusra hajló életszemléletünk megváltoztatásáért? Szavakban egyszerű a válasz: meg kell szüntetni az okait, eldugaszolni forrásait. Tettekben lehetetlennek tetszik, annyi minden elromlott már.
Pedig ez idő szerint kedvezőnek mondható a kívánatos cselekvés politikai háttere. A forradalom óta a jelenlegi parlamenti többség s a jelenlegi kormány az első, amely – a jelekből ítélve – elszánta magát pusztulásunk, önpusztításunk fékezésére, megállítására, s egyelőre csak remélhető megfordítására. Tehát egy biztató jövőkép felmutatására is. Voltaképp az első jövőpárti, életpárti hatalom. Tengernyi ellentmondással, ügyetlenkedéssel, szerencsétlen szövetségi politikával, de legfontosabb sorskérdéseinket illető vitathatatlan jó szándékkal is.
Négy évtized ostromzárától megviselt, rendkívül nehéz terepen.
A “népirtás” ENSZ egyezményben kodifikált bűntettét tételesen megvalósító, cinikusan halálpárti Bokros-csomag átvételére kétmilliónyi igénylő jelentkezett önként 1998-ban a szavazatával, nálunk már nem érv a politikában, hogy a nemzet élni szeretne. Nálunk már az is történelemfordító lépésnek számít, ha egy kormány lefújja a család, az anya, a gyermek ellen évtizedek óta vezényelt hadjáratokat, s az élet, a család pártjára áll. Igaz, csak tüneti kezeléssel-orvoslással, igaz, a “szociálpolitika” Prokrusztész-ágyába nyomorítva a családot, de csorduló jószándékkal, nyilván.
Ami a pesszimizmust termő bajok hatékony orvoslását illeti: még mindig volna rá lehetőség. Noha az irreverzibilis állapot vészesen közelít.
Természetesen ez idáig is volt rá lehetőség. Nem éltünk vele.
Forrás: Az Országos Széchényi Könyvtár Elektronikus Periodika Archívuma
Elég régóta foglalkoztat ez a téma. Azt a nézetet sosem tudtam felfogni, ami szerint minek aggódni a népességfogyás miatt, mikor a Föld úgyis túlnépesedik. Egészen megdöbbentő, hogy nem tekintik értéknek a saját magyar, tágabban nézve európai kultúrájukat, ami érdemes lenne a megőrzésre. Tudom, hogy erről már sok szó esett ezen az oldalon, hogy micsoda öngyilkosság ez pont azoktól az emberektől, akik közben olyan sokra tartják a kivívott emberi jogokat, és többek között a női egyenjogúságot, az európai vívmányokat, hogy pont ezek vannak veszélyben, ha lecsökken a népesség.
De ha lenne is akarat és közmegegyezés arról, hogy valamit tenni kell, hogy több gyerek szülessen, akkor sem tudom, mit lehetne tenni. Azon kívül, hogy betiltják a fogamzásgátlást és az abortuszt:) De ez nyilván nem jöhet szóba. Olyan sokat elemzik azt, hogy miért nem születik elég gyerek, és nyilván számít az önzés, meg a nők munkába állása, de azért a legfőbb ok mégis a fogamzásgátló tabletták elterjedése. Ki tudja, hány gyereket szültek volna dédanyáink, ha van hatásos fogamzásgátlás. Ha már így alakult, nem nagyon lehet mást tenni, mint divatba hozni a gyereknevelést, kedvet csinálni hozzá. Nem is feltétlen pénzzel.
A fogamzásgátlás a családtervezés eszköze, az abortusz viszont korántsem erre való, mert súlyos erkölcsi aggályokat vet fel. Szerintem roppant ízléstelen jelenség, hogy pont nők, feminista nők követelik az abortusz teljes liberalizálását. A fogamzásgátlás pedig önmagában még korántsem mond ellent annak, hogy megfelelő partnerkapcsolatban, megfelelő időpontban több gyermeket neveljenek a családok.
Nem is akartam egy kalap alá venni, csak azért írtam, hogy ha netán betiltanák a fogamzásgátlást népességnövelési célból, akkor az abortuszt is be kéne, ugyanezért. Ez ugye egy nagyon erkölcstelen, ám hatásos módja lenne a születésszám növelésének. Persze nem akarom ezt.
Lehetséges fogamzásgátlók korában is sok gyereket vállalni, csak hát a terhesség, szülés, gyereknevelés nem sétagalopp, az emberek pedig kényelmesek. Ha nem muszáj egy életben nyolcszor terhesnek lenni, de még háromszor sem, akkor inkább nem akarnak. Ezért mondom, hogy ha azt akarjuk, hogy sok gyerek szülessen, divatba kell hozni. Mesterségesen, mint az Iphone-t.
Igen ebben mélyen igazad van, szerintem kézenfekvő, hogy az ehhez vezető úton az első lépés a Beauvoir féle családellenes feminista tanok eliminálása és a nők anyai, családi szerepeinek a megbecsülésének a helyreállítása. Sok szó esett már erről, és hamarosan Fekete Gyula ezzel kapcsolatos gondolatai is sorra kerülnek.
mindenestre ezt azt érvet, miszerint a föld túlnépesedik, nem lehet csak úgy félkézzel elintézni, mert van benne igazság. Ott a bibi az érvelésben, hogy nem az európaiak miatt népesedik túl. Én elfogadhatónak tartanám, ha csak nem csökkenne hazánk (és Európa) lélekszáma.
Azért ez korántsem annyira egyértelmű. A föld teljes lakossága beférne egy akkora moziba, mint egy átlagos magyar megye, és mindenkinek kényelmes fotel jutna. Még közel sincs olyan helyzet, hogy egymás sarkát tapodnánk…
A kajatermeléshez persze több hely kell, de ezen a téren vannak óriási előrelépések. A vertikális- és konténerkertek korában azt hiszem talán kicsit le lehet csitítani a túlnépesedéstől aggódók hangját…
Most nem azért, hogy ide is Hamvasozzak egy jót, de szerintem valami hihetetlenül elba..ott szemlélet folyton a népességfogyáson aggódni. Amilyen csodás magyar állampolgáraink vannak, én egy ideje már inkább jobb szeretnék egy hatmilliós nemzet tagja lenni, ha az megüt egy magasabb mércét…
Kíváncsi vagyok, ki és mikor fogja felismerni (vezető szinten), hogy a merőben mennyiségi élet helyett el kellene kezdeni végre minőségi életben gondolkodni (illúzióim nincsenek: az efféle törekvésekhez nem a jelenlegi hatalomgyakorlási gyakorlat és hatalmi berendezkedés kell). Nem az az igazi gond, hogy lassan de biztosan fogyunk, hanem hogy az egyéni színvonal meredeken zuhan, és a szülők ugyanezt a színvonaltalan fogyasztózombi létet adják át tudásként a gyerekeiknek. Aki jó eséllyel szintén csak ennyire lesznek képesek – ez az igazi ördögi kör.
És félreértés ne essék, a szellemi-lelki szegénységnek az anyagi szegénységhez van a legkevesebb köze, ez a fajta nihil ugyanúgy felüti a fejét a cigánysoron, mint ahogy az újgazdag nagyokosoknál. Ezen kellene már valahogy felülemelkedni, ezen kellene valahogy túllépni, és ezt a közhiedelemmel ellentétben bizony pénz nélkül is meg lehet tenni.
És elnézést, ez nem a te véleményed ellen szól, hanem a probléma ellen.
Sajnos a mennyiség nincs összefüggésben a minőséggel, de ha tulajdonképpen mégis, akkor egyenesen arányos, vagyis minél kevesebben vagyunk, annál alacsonyabb az IQ szintje is – hadd ne kelljen kifejtenem, hogy ez hogyan működik manapság. Aki még nem látta az Idiocracy (Hülyék Paradicsoma) c. filmet, annak kötelező megnézni :)
“Nem az az igazi gond, hogy lassan de biztosan fogyunk, hanem hogy az egyéni színvonal meredeken zuhan, és a szülők ugyanezt a színvonaltalan fogyasztózombi létet adják át tudásként a gyerekeiknek. Aki jó eséllyel szintén csak ennyire lesznek képesek – ez az igazi ördögi kör.”
Igen, ez ördögi kör, de elméletileg megszakítható a “másik oldalról” is, vagyis ha megállna a fogyás, talán a hülyülés is megállna. Úgy értem ha többen szülnének fiatalon, talán az értékrendjük is korrigálódna ennek megfelelően, amit esetleg átadhatnának a gyermekeiknek is.
na hasonló példával jövünk, úgy látszik mindkettőnkre nagy hatással volt a film :D
picsacska: ‘Pontosan. Ezért is nem a “kihalás” az ami az emberiséget fenyegeti hanem valójában a túlnépesedés. Azok az elmaradott országok ahol a nőket “tojóstyúknak” használják, jellemzően túlnépesedettek és ebből következően alacsony az életszínvonal és (polgár)háborús konfliktusok jelentkeznek. Ezért is rossz ez az elavult szemlélet, és ezért fontos a családtervezés, fogamzásgátlás, abortusz. Ezért nem szimpi akik ezek ellen tiltakoznak mert egy átmeneti műproblémára hivatkozva (népességfogyás) egy sokkal súlyosabb problémát idéznének elő vele.’
RE ÉN VÁLASZOM Picsacskara: ‘
Amit leírsz a népesség politikáról szép és jó, csak a nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. Kicsit a Hülyék paradicsoma, már mint nem lehet a kérdést egy egyszerű matematikai képletre leredukálni. Ténylegesen vannak olyan társadalmi rétegek, ahol a népesség fogyás miatt fel kell lépni: már mint engem nem vigasztal, hogy amennyivel kevesebb gyereke születik a mai értelmiségi pároknak, azt a világon egy másik szaporulat pótolja (szóval ennyiben a népesség fogyás nem álprobléma). Már mint fel kell lépni a felelőtlenül gyermeket vállalók ellen, már mint kész idiokrácia, hogy az afrikaiak is szülik a gyerekeket anélkül, hogy segély nélkül sok abszolút halálra lenne ítélve.’
Klasszikus képlet, h fogyó népesség szűkülő piac, de azt is észre kell venni, hogy ha a ma születő gyermekek nem tudnak produktívvá válni, akkor növekvő népesség mellett is romolhat a piac (etnikumtól függetlenül mondom most ezt).
Csak tudnám, hogy ezek az okostojások a harmadik világot érintő demográfiai és kulturális problémákat miért nem az aktualitás helyszínén, pl. az araboknál, Fekete-Afrikában meg Ázsiában próbálják meg orvosolni, hanem mindenáron rajtunk, ittenieken, akiket viszont a dolog egyáltalán nem, vagy esetleg fordítottan érint. Nem akarom megint linkelni a bemutatkozó cikkemet, mert már nagyon elcsépelt lenne huszadszor is, de csak azt tudom hozzáfűzni a dologhoz.
Ez kb. ugyanaz a cinizmus, mint ha Lenin elvtárs az amerikai kertvárosok munkásainak életszínvonalára hivatkozott volna, mondván a mértékletesség meg az arany középút visz előre, amikor az ukránok módszeres halálraéheztetését kellett volna valamivel megindokolni.
igen, idekapcsolódik a cikked. Hát én sem értem, hogy menti meg az öregedő európai kultúrát az, hogy másutt túlnépesedési válság van.
Rosszul kérdezed, nem akarják megmenteni az európai kultúrát, az tiszta nácizmus lenne…
hát Thilo Sharazin politikai karrierjét is tönkre tette az, amikor ezt firtatta.
Én se ellened, hanem a problémára: nem az a lényeg, hogy tíz- vagy hatmillióan vagyunk, hanem az egész folyamatnak az iránya. Ha fogyunk, akkor a társadalom öregszik is. Az egész egy lefelé tartó spirál, tiszta depresszió. Ha az ember gyereket nevel, akkor érdekli a jövő, tenni akar érte. Ha sok gyereke van, reálisabban látja a világot. Szerintem egy egészséges (mármint lelkileg egészséges) felnőtt életéhez hozzátartozik, hogy gyerekei vannak. Persze ennyi nem elég hozzá, elnézve az említett cigánysort.
Daphne, Dean: ez is jogos, egyetértek veletek abban, hogy a fiatalon történt gyermekvállalásnak pozitív hatása is lehet (és tényleg az lenne a normális).
lásd francia modell. Ott támogatják, h még egyetem alatt szülessen meg a gyerek, akkor még munka szempontjából is összeegyeztethető a gyerekvállalás.
“És félreértés ne essék, a szellemi-lelki szegénységnek az anyagi szegénységhez van a legkevesebb köze, ez a fajta nihil ugyanúgy felüti a fejét a cigánysoron, mint ahogy az újgazdag nagyokosoknál.”
Nem könnyű erre a problémára megoldást találni, ugyanis a szellemi nihil az a fegyver, amit a politika vetett be a nép ellen, pontosan azért, hogy elérje a népességfogyást, és egy rakás egyéb randa célt. Most akkor mit tudunk tenni? Attól a politikától várjuk a megoldást, ami a problémát kifejezetten direkt okozta, és dörzsöli a markát az elért eredmények láttán?
Persze az is lehet, hogy a fejlett nyugat, a maga többtucatnyi országával és kultúrájával, egyszerre téved és hibázik 100 éve mindenhol, és tök véletlenül mindenhol ugyanaz a hanyatlás figyelhető meg, egyre gyorsuló tempóban. Végülis miért ne létezhetnének olyan véletlenek, hogy minden nyugati kormány és minden politikus (Norvégiától Ausztrálián át Kanadáig) látja a nyugat oktatásának, egészségügyének, népesedésének a hanyatlását legalább 100 éve, és kivétel nélkül ugyanazokat a hibás metódusokat alkalmazzák a helyzet “megjavítására”, amiktől az eredetileg is tönkrement.
Már nem emlékszem ki mondta, de nagy koponya volt: a politika pontosan azt akarja, amit kap. Ha mást akarna, akkor változtatna a módszerein. Tehát ha pl. az oktatás egyre gagyibb, akkor az azért van, mert a politika azt szeretné, és tesz érte. Persze közben a szájuk járhat, beszélhetnek mindenféle pozitív törekvésekről, de a tények magukért beszélnek.
Ez látszik a magyar család- és népesedéspolitikán is. A politikusok nem hülyék, fel tudják mérni a tetteik következményeit. Ha a változások negatívak, az nem véletlen vagy hiba vagy tévedés – azzal nagyon sok ember már előre tisztában volt, már azelőtt, hogy megszavazta volna a vonatkozó törvényt. És sokadjára is mondom, ez nem jobb- vagy baloldal kérdése.
Mindig ez a kérdés merül fel a politikával kapcsolatban: ezek ennyire hülyék, vagy ennyire aljasok? Én mondjuk a hülyére szavazok. Egyszerűen nem nézek ki a vezetőkből annyit, hogy ilyen precízen és tudatosan, és sikeresen akarjanak ártani. Inkább csak rövidlátóak, pillanatnyi érdekeket vesznek figyelembe, és nem érdekli őket, mi lesz tíz év múlva.
Én leadnék egy tippet az aljasokra. Vezetői szinten ezt pontosan látni kell – aztán az is igaz, hogy ezek a vezetők jobbára olyan kádereket tudnak maguk mellé emelni, akik általában tényleg túl hülyék ahhoz, hogy lássák, miről szól ez az egész.
Annyiból aljasok, hogy a saját, szűkkörű érdekeiket nézik, és ezzel ártanak. De nem az a céljuk, hogy ártsanak, csak így sikerül:P Emiatt inkább hülyék.
Nem arról van szó, hogy Orbán vagy Gyurcsány “gonosz” lenne, és direkt ártani akarna a magyarságnak. A “gonoszok” az ő főnökeik, akik külföldről irányítják a lépéseiket – valahogy úgy, ahogy az IMF, csak nem mindig ilyen nyíltan. És ők sem abban az értelemben gonoszok, mint Szauron vagy Darth Vader, hanem egyszerűen csak a pénz érdekli őket és a hatalom – azt meg tökéletesen leszarják, ha a birkák közben éheznek vagy pusztulnak. Nekik tényleg humánerőforrás vagyunk, mint Sztálinnak a katonák. Ha valamilyen érdek miatt hadba kell dobni pármillió embert, akik aztán megdöglenek, hát istenem. Így kívánta a stratégia.
Sokmindennel lehet vádolni Orcsányt vagy Gyurbánt, de azzal nem, hogy buták lennének. Megvan a magukhoz való eszük, és a legtöbb folyamatról, törvényről pontosan tudják, hogy mire fog vezetni. De a kezeik meg vannak kötve, ahogy az elődeiké is meg volt, és minden valószínűség szerint az utódaiké is meg lesz.
Tehát nem az a fő gond, hogy a politikusaink megtömik a zsebüket, és az nekünk nem jó – hanem hogy mindezt aközben csinálják, hogy egy sokkal személytelenebb, arctalanabb hatalom utasításaira kizsigerelik az országot. (Persze ez nem csak Mo-ra jellemző, az egész világ ettől szenved. Kinek tartozik minden ország, ki az a világbank meg az IMF?)
Tudom, hogy ez megint “összeesküvés-elmélet”, de ha egyszer igaz… :)
Dean ez egy jól ismert jelenség, ami arról szól, hogy ha sikerül az embert egy számadattá leegyszerűsíteni, akkor nincs mögötte bűntudat (gyakorlatilag a náci koncentrációs táborok óta megvan ez a jelenség, csak nem annyira direktbe). A többszörös áttételekkel az emberek sokaságát lehet egy-egy gazdasági mutatóra elvonatkoztatni, és hol érdekli azt, aki a mutatót látja a mögötte lévő ember tömeg.
Innen nézve valóban, igazad van. De mennyiben változott ez a történelem folyamán? Volt olyan, hogy az, aki hatalmon van, nem a pénz és a hatalom megtartásáért küzdött? Vagy az a különbség, hogy most egy nemzetek fölött álló elit kezében van az irányítás?
@ daphne: annyival talán, hogy több áttétellel, még kevesebb felelősség.
Szerintem végtelenül aljas emberek döntenek arról, hogy direkt megvezetett, végtelenül hülye emberek kerülhetnek csak pozícióba.
Plusz az is ugye régi igazság már, hogy akinek nincs valami kis fekete folt a múltjában, amit megkapargatva majd terelgetni lehetne ide-oda, azt eleve nem engedik hatalom közelébe.
Nos, akkor mit lehet tenni?
Mátyással legalább volt esélyünk, hogy igazságos legyen. Egy külföldi bankárcsapat mikor fog nekünk kedvezni? Nameghát a magyar király legalább magyar volt… Legalább lehetett mondani, hogy a miénk, és hogy az egész dolog belügy. Közös sors, közös ország… Ha elb*sztuk, akkor magunknak b*sztuk el. Most meg a nyakunkon ül egy külső “ellenség” úgy, hogy az emberek 95%-a nem is veszi észre, mert nem ácsorognak fegyveresek az utcasarkon, hanem csak papírokon meg képernyőkön váltakozó számokban látszik az egész.
“Nos, akkor mit lehet tenni?”
Politikailag nagyjából semmit. Egyénileg kell kimászni a slamasztikából, aztán másokat is kihúzni.
Vagy ha nagyon előrelátó akar lenni az ember, akkor készülni az összeomlásra és a káoszra, túlélni, majd a hamvakból kezdeni el építkezni. A legfontosabb mindenki számára, hogy legyen mit ennie és innia, arra pedig az ország adottságai több mint ideálisak. Majd ha nem lesz internet meg pláza, az emberek hirtelen visszatalálnak a mezőre.
(És akkor majd sírva, könyörögve jönnek az öntudatos, erős és önálló emancipuncik, hogy mosnak ők, főznek ők, meg vigyáznak a gyerekre, csak valaki fogadja be őket, szántson-vessen rájuk is, és védje meg a portyázó barbár hordáktól.)
Hogyan kell egyénileg kimászni? Én, személy szerint, nem vagyok bajban, egyelőre. Költözzek tanyára, legyek önellátó? Tényleg ez a módja? Mennyire emberhez méltó az az élet, amiben folyton az összeomlásra készülünk és minden lehetséges rossz ellen bebiztosítjuk magunkat?
“Hogyan kell egyénileg kimászni? Én, személy szerint, nem vagyok bajban, egyelőre. Költözzek tanyára, legyek önellátó? Tényleg ez a módja? Mennyire emberhez méltó az az élet, amiben folyton az összeomlásra készülünk és minden lehetséges rossz ellen bebiztosítjuk magunkat?”
Erről szó sincs. Illetve ezt csak akkor csináld, ha ezt szeretnéd :)
Kimászni úgy kell, hogy az ember nem adósodik el, vagy ha megtette, akkor kimászik belőle; olyan egzisztenciát és értékrendet teremt magának, ami kicsit messzebbre lát a felszínes nyugati sablonoknál; illetve épít olyan emberi kapcsolatokat, amikre aztán majd mást is lehet építeni, ha úgy hozza a szükség.
Ha önellátó nem is lehetsz, nem rossz gondolat egy lakótelepi dobozból kiszabadulni egy kertes házba. Persze ehhez erőforrások is kellenek :|
“szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”
Ez jutott eszembe hirtelen, és az, hogy ha az átlagember vágyai a lapostévé meg az okostelefon szintjén mozognak, akkor tényleg kartoték-adattá válik… így könnyebb manipulálni. No de ez már összeesküvés- elmélet :-]
akkor bajban van az új generáció nagy része:
http://www.youtube.com/watch?v=vc9bMY6lGw0
Majd kinövik.
Egyébként az idősebbek se feltétlen jobbak, csak neki nem az iphone a céltárgy.
Szörnyű, hogy fogalmuk sincs mennyire szánalmasak. Azok hatványozottan, akik apuci-anyuci pénzéből hipster-kednek.
szerintem az, ahol most tartanak a fiatalok részben annak köszönhető, hogy az apjuk, anyjuk sokszor úgy érzi pénzzel kiváltható a törődés.
Plusz a magyar társadalomnál az is bejátszik, hogy amíg a kommunizmusban voltunk, addig azért ezeket valamelyest visszafogták, most aztán, hogy lehet, meg egyeseknek megteremtődött a lehetőség rá (privatizálások és satöbbi) meg akarják mutatni a státusz szimbólumaikkal, hogy én nem akárki vagyok… kicsit idecseng, ahogy az én gyerekem sem járhat akármiben. Tipikus példa, hogy a szülő is adja a lovat a gyerekének, hogy felvágjon a barátjai előtt.
Kicsit talán kihagytad a számításból, hogy a hatmillióra fogyatkozás közben milyen mértékben öregedne el a népesség, és ki is gondoskodna a nyugdíjadról.
Igaz, ez a hatmilliós (francba, amúgy miért nem hetet írtam) “érv” ebben a formában a levegőben lóg.
Egyébként munkába állásom első pillanatától kezdve az a meggyőződésem, én már nem fogok nyugdíjat kapni (vagy ha kapok is bármit, azt nem érdemes majd annak nevezni). Ezért eleve úgy tervezek, hogy addigra meg kell oldanom a megélhetésem, vagy vége is a történetnek.
“Ezért eleve úgy tervezek, hogy addigra meg kell oldanom a megélhetésem, vagy vége is a történetnek.”
Na igen, ez jelen pillanatban bölcs döntésnek tűnik. Sajnos.
Duplán sajnos, hogy a családi és emberi kapcsolatok szét lettek verve, amik mentén segíteni lehetne egymásnak. Egy 26 dédunokával megáldott anyókának valószínűleg nem kellett az éhhaláltól félnie, főleg régen, a többgenerációs házak idején – ellenben a modern gyermektelen szinglivel, aki a macskáival öregedett meg, vagy akár azokkal, akiknek van ugyan 1-2 gyermekük vagy unokájuk, de évek óta nem is hallottak egymásról.
Tudom javasolni az akvapóniát :)
Mindeközben pedig – a fogyó népességbe beleszámítva is – bizonyos alternatív értékrendű, magukat bőrszínük mentén meghatározó polgártársaink száma exponenciális növekedést mutat, magyarán majd még rájuk is dolgozni kell, amiért majd hálából megkéselnek a mobilodért az utcán.
ne haragudj, de irtózatos nagy hülyeség mondtál ezzel a 6 millióval. Én a “több szem többet lát” magyar közmondásban látom az érvelésed hamisságának lyukát, amely már többezerszer többezer ember említette. A tömeg és minőség egymás rovása. Na igen, de kik szokták ezt hangsúlyozni? Ha nagyon mélyen belegondolsz ennek az üzenetértékét felfogni nagyon egyszerű és azonosulásra add okot (na mutass nekem egyetlen személyt is, aki magát selejtként csoportosítaná) nézz meg egy MolnárF videót (aki nem ismerné, annak videóit csak szódabikabórnás zacskó jelenlétében ajánlom), ott állandóan magára hivatkozik, mint minőségre, pedig szegénykémnek az OPNI-ban lenne a helye. Magyarán a tömeg és minőség NEM fordítottan arányos matematika mennyiség. Úgy hiszem, hogy a minőség TANÍTHATÓ és bárki számára akármilyen korlátozott képességgel elsajátítható. Sőt továbbmegyek, ennek a nemzetnek kutyakötelessége határon belül 15 millióra bővíteni a népességet, mert ezáltal talpra állhat önbecsülésünk, szellemiségünk.
nálam a tömeg és minőség ellentéte ott kezdődik, hogy a lakosság egy jelentős része néhány száz szavas szókinccsel gazdálkodik. Abban nincs semmi baj, hogy valaki szakmunkást végez, sőt a szakemberekre szükség van, és az előző cikkem bizonyítja, h az egyetem se jelent egy bizonyos szellemi színvonalt. Azonban a tömeg és minőség között mégis van annyi összefüggés, hogy a tömeg irtózik a szellemi dolgoktól (ez több filozófusnál is visszaköszön). Nyilvánvaló hogy a meglévő társadalom szellemi színvonalát is legalább egy bizonyos szintre kéne emelni, hogy egyesek a választásokat ne egy valóságshow kiszavazás szintjén éljék meg satöbbi. Meg kellene találni az emberek újra a társadalomra hasznos egyénné való integrálásának lehetőségét, mert mostani formájukban sokan csak plusz egy éhes szájat jelentenek, nem véletlen volt náluk a régióban a legmagasabb a segélyekből élők aránya.
“a lakosság egy jelentős része néhány száz szavas szókinccsel gazdálkodik”
És annak is a felét nem nevezném kincsnek :)
Ez nagyon zavaros hozzászólás (ugye nem ez az elvárt minőség?).
Néhány dolgot többedszeri olvasás után sem értek:
Hogy jön ide a “több szem többet lát”?
Milyen Molnár F. videóra gondolsz? A Pál utcai fiúkra? Vagy a Játék a kastélyban-ra?
Molnár Ferenc már rég elhunyt, és OPNI sincs már.
A minőséget nem képes mindenki elsajátítani – főleg, ha egyre silányul a környezete.
Rajta! Fel a 15 millióra! Fejenként hány gyereket produkáljunk? Te mennyit vállalsz be? :o)))
a több szem többet lát arra egy eklatáns példa, hogy a minőség és a mennyiség nem egymást kizáró fogalom. Az eltérő élettapasztalataink különbözőek és köztük rangsort állítani nem lehet.
a MolnárF nem énekes és nem író. Nem is tanácsos, hogy ezek után megtudd kiről is lévén szó, mert mint mondtam, egy őrült személy.
Szerintem semmi köze nincs a több szemnek a minőség-mennyiséghez. De ha te látsz benne – azzal a te két szemeddel – valami összefüggést, hát nekem jó.
Ha nem is akarod, hogy tudjuk, kiről beszéltél, akkor mi a frászért hoztad példának? (Molnár Ferenc író. Talán ismered te is.)
ism.: Rajta! Fel a 15 millióra! Fejenként hány gyereket produkáljunk? Te mennyit vállalsz be?
Szerintem a hírhátteres csávóra gondol. Az tényleg megzakkant.
De az nem Molnár Ferenc, hanem Molnár F. Árpád
hermit… :o)))) MolnárF-ről nekem csak a Pál utcai fiúk írója jutott eszembe. Más MolnárF-et nem ismerek. MolnárO-t is ismerek (bár ő grafikus volt). :o)
Az egész nyugati világban ez megy. Ahol a hagyományos értékeket lerombolták, ott vákuum keletkezik. Előbb az értékek terén, ahová betódul a média- és egyéb szenny, aztán ahogy szétesik a “család” jelentése, úgy népesség tekintetében is. Nem nagy kunszt erre rájönni, a cikkben fantasztikus éleslátással van kifejtve a probléma.
A fő gond az, hogy a politikának semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a család renoméját helyreállítsa, vagy hogy olyan lépéseket tegyen, amik a népesedést visszaállítanák valami elfogadhatóbb szintre. Vagy ha valamelyik politikus ki is találna ilyesmit, a keze meg van kötve. Fekete Gyula talán egyetlen tévedése a téma kapcsán, hogy az egyik politikai oldaltól megoldást remélt. Sajnálatos tévedés azt hinni, hogy amit a bankvilág a bal kezével elvesz, azt a jobbal majd visszaadja. Ebben az illúzióban szenved a lakosság 95%-a, bár mostanában mintha elkezdődött volna az ébredezés.
A népszaporulat csökkenése természetesen összetett jelenség. Szerepet kap benne a média által kialakított kép, miszerint gyermektelennek lenni “sikkes”, egyenlő a gondtalansággal, a magas életszínvonallal. Ez talán igaz egy darabig, de 40 fölött marhanagy szívássá válik, ha az embernek nincs senije akire számíthat (mondjuk betegség esetén). Hogy a szexésnewyork szingli barátnők egy pillanat alatt elpárolognak, mikor igazán szükség lenne rájuk, az ugye evidencia.
Aztán ott van nyilván az is, hogy manapság a nőknek is muszáj dolgozni. Ebben ludas főként a feminizmus, bár a többi tényezőhöz is hozzátette a magáét. Amíg egy család azon vacillál, hogy ha szülnek egy gyereket akkor rántotthús helyett jön a zsíroskenyér, addig evidens, hogy a nő inkább dolgozik és nem szül. Ilyen értelemben a kormány segíthetne pénzzel is a dolgon, át kellene alakítani a segélyezési struktúrát, dehát ez régi nóta, sokan tudják mi a helyzet, és beszélnek is róla, de többnyire süket fülekre találnak.
Na mindegy, ezt tényleg lehetne ragozni sokáig, inkább nem szaporítom a szót.
Isten ments, hogy a nácikat akarjam menteni, de valahol mindig birizgálja a tudatalattimat a kisördög, hogy ha egyrészt számításba vesszük a Moszkva felől érkező katonai-gazdasági, másfelől a Frankfurt felől érkező kulturális fenyegetést, ami nagy valószínűséggel már akkor is ugyanezeket a szimptómákat kreálta, akkor ennek a marxista harapófogónak nem volt-e logikus és törvényszerű következménye, hogy a libikóka egy sajátos német ellen-bolsevizmusba csapott át?
Talán nem kéne megvárni, hogy megint marhavagonokba kezdjék zsúfolni az embereket.
(Arról nem beszélve, hogy a Szovjetunió gyakorlatilag fennállása óta, de főleg a harmincas években az NKVD által tagköztársaságonként leosztott deportációs kvóta mentén üzemelt, és erről esetleg a németek tudtak.)
A mennyiség és minőség szerintem inkább fordítottan függ össze.
A népesség csökkenését előidéző értékrendben felnövők is a csökkenésre ösztönző elvek szerint kondicionálódnak.
A fogyasztói zombilétnek komoly negatív hatása van. Nagyot téved viszont a bank és pénzvilág is ha azt gondolja, hogy a gyereknevelés helyett a fogyasztásra való átterelés, a fogyasztás ilyetén való bővítése fenntartható lenne a népesség folyamatos csökkenése esetén.
“A mennyiség és minőség szerintem inkább fordítottan függ össze.”
Ugyanazt mondjuk, csak más megközelítésben :)
Éppen ezért gondoltam egy kicsit szájbarágósabban is megfogalmazni :)
majd jön valami kisbolygó vagy üstökös, aztán megoldja ezt a kérdést egyszer és mindenkorra
szerintem az, ahol most tartanak a fiatalok részben annak köszönhető, hogy az apjuk, anyjuk sokszor úgy érzi pénzzel kiváltható a törődés.
Ez pontosan így van, ők olyan mintát követnek, ami már a születésük előtt is megvolt. Én nem látom be, mitől más iphone-ra vágyni, mint Gorenje hűtőládára, egyik is tárgy meg a másik is.
én azon szoktam mosolyogni, amikor az öregeik is beszereznek egy-egy okos telefont. Aztán szenvednek, mert használni sem tudják. Haverom, aki Angliában van kint, hotelben takarít, meséli az angolok azért vesznek iphonet, mert azt a legkönnyebb kezelni, még nekik is megy.
Nos, a hűtőládában azért lássuk be elfér egy kisebb család negyedéves hétvégi ebédje. Bár ha a márka-fitogtatásra lett kihegyezve, akkor nem szóltam, bár fogalmam sincs milyen az a Gorenje.
A mai kütyük viszont már inkább zsebszámítógépek. A telefont eredetileg ugye telefonálásra tervezték, meg még talán az sms elmegy. Ma már mindent csinálnak rajta, csak amire hivatott, azt nem. A többi meg tök fölös rajta, ha netezni akar, bírja ki hazáig, vagy ott a laptop.
Inkább itt folytatom, az egyénileg kimászásra reagálva.
Deansdale: tetszenek ezek a gondolatok, végülis hasonlót csinálok én is. A lakótelepi lyukból kitörésnek nem is annyira pénzbeli akadálya van, hanem éppen az, hogy a mostanáig kiépült emberi kapcsolataink gyengülnének meg, ha messzire költöznénk. (Ezért utálom egyébként, amikor azon sírnak, hogy nem elég mobil a magyar munkaerő.)
Igaz lehet az, hogy gyorsan nem szabad változást csinálni, abból mindig baj lesz. Tartósan csak lassan lehet, és úgy, ha az egyének változnak. Ez a mi csendes lázadásunk, a normális családi élet:) Itt egyébként vissza lehetne utalni a konzervativizmusra, meg a tradíciók tiszteletére. Lehet, hogy idejétmúltak, de legalább megóvnak (megóvtak volna) attól, hogy fenekestül felforduljon a világ.
Olyan vagyok mint Móricka, mindenről ugyanaz jut az eszembe (csak nekem a zene):
https://www.youtube.com/watch?feature=endscreen&NR=1&v=WfNE73vyd-k
Na jó emberek, akkor nyitok egy új hozzászólást ennek “az inkább legyünk hétmillióan, de azok az egyének üssenek meg magasabb szintet” álláspontnak.
Az a helyzet, hogy aki ebből bármilyen negatívumra asszociált, az magára vessen. Én ugyanis sehol nem írtam, hogy a mennyiség és a minőség között milyen arányosság áll fenn. Sőt, ki is jelentem, hogy szerintem SEMMILYEN. Legalábbis semmi olyasmi, amelyből érdemes lenne messzemenő következtetéseket levonni.
A lényeg továbbra is az a fajta szemlélet lenne, amit említettem – miszerint teljesen elb.szott tévút a mennyiségi dolgokra koncentrálni a minőség helyett. Magyarországon a fő probléma szerintem nem a népességfogyás, hanem az értékdegenerált élet… amelynek a népességfogyás a következménye, nem okozója.
Amiről én beszélek, az olyan, mint a téglatörés kézzel. Aki el tud törni tíz egymásra rakott téglát egyetlen ütéssel, az sosem a téglákat akarja eltörni, hiszen az lehetetlen. A téglák alá akar ütni tíz centivel… és ha ez sikerül neki, ennek következményeként a téglák is darabokra törnek.
“Magyarországon a fő probléma szerintem nem a népességfogyás, hanem az értékdegenerált élet… amelynek a népességfogyás a következménye, nem okozója.”
Ez így teljesen tiszta.
Végülis a népességfogyást nem lehet visszafordítani amíg az emberek szellemi- és lelkivilága ebben a mocsárban stagnál – ha viszont ebből kijutnánk, valszeg nem kellene a népességgel foglalkozni, a gond megoldódna magától.
Raon, egyetértek, aljasok. A mi politikusaink is, és az őket kézben tartók is.
Az összeesküvés -elméleteknek pont azért van akkora hatásuk, mert hihető, amit állítanak, simán lehet akár igaz is, úgyszólván nem tud elég vad lenni: New World Order, szabadkőművesek, illuminátusok, Bilderberg csoport, bohemian grove és társai…. majdnem lehetetlen, hogy ez mind csak összeesküvés-elmélet lenne.