A cikk Dalrock kollégánk írásának magyarítása – nem egy-az-egybeni fordítás, hanem inkább az, amit én kihoztam belőle a magyar szövegkörnyezetre adoptálva. Az mindenesetre biztos, hogy ennyit megér a cikk, mert fantasztikus.
…
A modern polkorrekt duma szerint a feminizmus felszabadította a nőket a patriarchátus elnyomó igájából, megszüntetve a maradi korlátokat és társadalmi elvárásokat – tehát amit manapság láthatunk, azok az egyenlő feltételek. Social Pathologist így ír erről:
A nők “felszabadítása” azt jelentette, hogy korlátok nélkül versenyezhettek a férfiakkal a társadalomban. Az eredmény látványos, de a nők boldogsága szempontjából nem túl csodás. Bár nem minden diploma egyenlő (manapság is többet érnek a reáltudományok), a tény, hogy mára már több a női diplomás mint a férfi elképesztő. Mivel a kereset összefügg a jóléttel, hihetjük, hogy a nők gazdasági egyenlőséget értek el a férfiakkal szemben. A férfiszférában egyeseknek talán nem tetszik, de a nők igenis képesek versenyezni a férfiakkal.
Amit leír, az a feminista álom megvalósulása, és a femcsik kedvéért hagyom, hogy pár pillanatig kiélvezzék a győzelem (illúziójának) ízét.
A probléma a kijelentéssel az, hogy figyelmen kívül hagyja a hegynyi “társadalommérnöki” [social engineering] munkát, ami ahhoz kellett, hogy ezt elérjük – és ami folyamatosan szükséges ahhoz, hogy az állapotot fenntartsuk. A feminizmus a nyugati kultúra központi szervező elvévé lépett elő. Majd’ minden döntésnél – legyen az közügyi vagy magán -, elsődleges szerepet kap a feminista dogma, és amellett minden más tényező másodrendű. Igaz ez az utolsó háborús védelmi vonaltól a férfiaknak szóló szórakoztatóiparig. [A két cikk a tengeralattjárókra “beengedett” női legénységről illetve az amerikai foci feminista fojtogatásáról szól.] Még Istennek is meg kell hátrálnia a feministák igéi elől. Annak az oka, hogy ez sokaknak nem tűnik fel, az az, hogy ez a korszellem mindent átsző – normálisnak látszik, már-már természetesnek.
Túl könnyű megfeledkezni arról, hogy mindez mesterséges, és ezért folyamatos erőfeszítést igényel a fenntartása. A feminizmus nem lerombolt egy gátat, amitől ősszemosódott két tenger, hanem egy folyamatos szivattyúzó hadműveletet folytat. Kapcsoljuk ki a szerkezetet csak pár percre, és a realitás máris zúdulva árad a nyakunkba.
Ugyanakkor minél tovább hagyjuk üzemelni a szivattyúkat, annál drágább lesz az egész hercehurca, és annál feltűnőbb, hogy ezt nekünk kell kifizetni. Amit a feminizmus elért, azt hitelre tette, és mostanában kezdenek beérkezni a számlák. Valójában a nők nagy részének biológiailag lehetetlen alkalmi szexre és karrierre fókuszálva élni, ahogy azt a feministák erőltetik, mert a gyermekek több energiát és erőforrást igényelnek, mint amennyit az anyák egyedül nyújtani tudnak. Azoknak a nőknek, akik szeretnének anyák lenni, valahogyan ki kell sajtolniuk némi pénzt a férfiakból, hogy ne egyedül kelljen gürcölniük a gyereknevelésre is elegendő mennyiségű javakért. Sokan mutogatnak a kisszámú özvegyre, azzal a felkiáltással, hogy lehetséges egyedül gyermeket nevelni, vagyis férjekre/apákra semmi szükség. De ami kivételként lehetséges, abból még nem lesz szabály. Különösen olyan szabály nem, ami egy társadalom vezérlő elve lehetne. A gazdagabbaktól eltekintve az özvegy nők mindigis küszködtek és szenvedtek, hogy gyermekeiknek jó körülményeket biztosíthassanak. Arról nem is beszélve, hogy az apáknak fontos pszichológiai szerepe is van a gyermeknevelésben.
De a férjek által vezetett család egy olyan rend, amit a feministáknak muszáj elpusztítaniuk. Nincs más választásuk, ha el akarják érni a céljaikat. Új módszereket kell kidolgozniuk arra, hogy rávegyék a férfiakat az erőforrásaik átadására úgy, hogy emellett eltüntessék a rendszerből a férfiak családi fennhatóságát és a nők felelősségét. A hagyományos társadalmakban a férfiak önként vállalták, hogy többet termelnek a saját szükségleteiknél, és a “fölösleget” a családjuk javára fordítják. A feministák számára ezzel az a gond, ami minden önkéntes együttműködés alapja: a nőknek valamit adniuk kell cserébe azért amit a férfiak adnak.
Többféle módszer is létezik ennek a közös megegyezéses rendszernek a megtorpedózására. Bár a módozatok eltérnek, az eredményük ugyanaz: kényszeríteni kell a férfiakat az erőforrások átadására azon nőknek, akik gyereket nevelnek – ugyanakkor a nőket felszabadítani mindenféle ellenszolgáltatás vagy felelősség terhe alól.
1. A szocialista állam: a gazdaságot át kell alakítani, hogy a javakat újraelossza. Bár a hangzatos állami propaganda szerint a gazdagoktól veszünk el a szegények javára, a gyakorlatban ez sokszor a férfiak szipolyozása a nők javára. A szocreál modellben a házasság értelmetlenné válik, mivel a pénz átjátszása állami szinten zajlik. A vagyonátirányítás többféleképpen is történhet: körömreszelgetős állami műmelókkal, segélyekkel, juttatásokkal, kedvezményekkel, ingyenes bölcsivel, ovival, oktatással [ez nekünk magyar szemmel furcsa lehet, hiszen alap, de belegondolva igaza van]. A házasságot jobbára lenézik, mivel ha egy nő egy férfival él, állandóan kiteszi magát a “férfiuralom” veszélyének. Emellett a házasság viszont előnyt jelent a gyerekeknek, és ezt a femcsik nem tűrhetik, hiszen “egyenlőtlenséget okoz”. Ha egy nő jobb sorsot akar a gyermekének, akkor fennáll a veszély, hogy férfi családfőség kockázatának lesz kitéve.
2. Kamu házassági modell: A nosztalgikus hajlamú feministák kedvence. Sok energiát fektetnek az illúzió fenntartásába, miszerint a házasság 2.0 fontos társadalmi intézmény. Ugyanakkor csak a vak nem látja, hogy a házasság fogalma kiüresedett, sőt, gyakorlatilag átverésről van szó. A férjeknek ugyanúgy kötelessége a családjaik eltartása és védelme mint régen, de a családfői jogaik és tekintélyük már a múlté. [Sőt, az egyre újabb törvények szerint a férfiaknak a házassággal keletkező többlet kötelességeik nagy részét a válás után is teljesíteni kell, amikor a nő már rég lelépett a vagyonnal, gyerekkel.] A házasság a lopás eszközévé válik, amit a nők azonnal szemétre vetnek ha már nem érzik szükségét.
3. Emancipált női modell: A nők szabadon élik meg szexualitásukat és építik karrierjüket a felelősségek és kötöttségek nélkül, amiket a házasság/anyaság jelentene. Ha egy ilyen nő mégis eljut a szülőszobáig, hősiesen kiválasztja a lehetségesek listájáról a legvalószínűbb (vagy legoptimálisabb) apát, majd állami segítséggel intézkedik, hogy a gonosz és felelőtlen patriarcha bankszámlájáról havi rendszerességgel jusson el hozzá a jogos járandósága.
A gyakorlatban a három metódus egyszerre van jelen, a keveredési arányuk országról országra változik. A végzetes probléma mindhárommal, és bármilyen kombinációjukkal a következő:
- Nincs ami motiválná a férfiakat a megfelelő szintű termelésre, ami mellett elegendő vagyont lehetne a nőkhöz “átcsoportosítani”.
- A fiatalságukban oktatásra és karrierre fókuszáló nők hatalmas fölösleges kiadásokat jelentenek az államnak humánerőforrás tekintetében. Ez szinte minden gazdasági- és iparágban jelentkezik, de a legkönnyebb az orvosi pálya esetén tetten érni.
- A gyerekeknek nem csak pénzre, de apára – szerepmodellre, segítségre, útmutatásra – is szüksége van.
- A karrier elsődlegességével a születésszámok gyorsan zuhannak.
Az első két pont a férfiak produktivitását csökkenti, a második kettő a társadalom építésén munkálkodó férfiak számát a következő generációkban. Ezek a problémák a feminizmus terjedésével nem mutatkoznak meg azonnal, a társadalmi és gazdasági hanyatlás csak késleltetve jelentkezik. Emiatt a feministák felbukkanásakor elterjedhet az a nézet, hogy itt valami grandiózus csoda történik, hiszen a nők is munkába állnak és hozzáteszik a magukét a társadalomhoz. Viszont ez a csoda, mint általában mindegyik, csak három napig tart – és az ár, amit fizetnünk kell érte, a következő generációkkal egyre nyilvánvalóbb, és egyre nagyobb lesz.
Megéri újra hangsúlyozni, hogy ha egy társadalom magáévá teszi a feminista eszméket, akkor a házasság lerombolása és az annak eredményeképpen jelentkező csökkenő produktivitás elkerülhetetlen. Ezt a kört lehetetlen négyszögesíteni, függetlenül attól, hogy hány embernek tetszik a kezdeti egyenlőségesdi.
Ennek a folyamatnak a leírása – igaz általában a kiváltó okok bemutatása nélkül – megtalálható a legtöbb gazdasági vagy üzleti folyóiratban. A nyugat államai a népesedési mutatók és a nyugdíjválság időzített bombáival néznek farkasszemet. Egyre kevesebb ember termeli meg az egyre nagyobb kifizetendő nyugdíjat, és a munkavállalók nem biztos, hogy hajlandóak lesznek viselni a végtelenségbe növekvő közterheket.
Mivel a feminizmus mélyre rágta magát az uralkodó társadalmi-filozófiai rendszerek közé, a legtöbben nem értik, miért zuhannak a szülésszámok mutatói. A múltban – “érthetetlen okok miatt” – a gazdasági növekedés a szülésszámok csökkenéséhez vezetett, de most a gazdasági válság még további csökkenést okoz. A helyzet tehát nem olyan egyszerű, hogy a gazdasági fejlődés csökkenti a gyermekvállalási kedvet.
Külön arculcsapás a krízis közepette, hogy a feminista dogmák a leginkább intelligens, tehetséges és szorgalmas nőket biztatják a legjobban a gyermekvállalás elodázására vagy elutasítására. Ugyanekkor a sikeres férfiaknak egyre inkább félni kell az apává válástól, mivel az sokszor csali a zsinór végén, amivel (gyerektartási) horogra akasztják őket. A New York Times is felfedezte a problémát, de csak az USA-n kívülre tekintve; a cikkük szerint “Európában a válás egyre nagyobb terheket ró az apák nyakába“. A sztori mintha a férfiszférából jött volna:
A gazdasági válság egyre erősebben érezteti hatását az elvált apák körében, akik elszegényedve akár az utcán végzik, és kétségbeesve próbálnak a felszínen maradni a gyerektartási és nőtartási kötelezettségeik ellenében.
Az igazi probléma azonban az asztalon lévő megoldásokban rejtőzik, ugyanis azok többnyire olyan javaslatok, amik a probléma elsődleges okozói voltak. A Slate cikke például azt javasolja, hogy juttassunk több pénzt a gyermeküket egyedül nevelő nőknek. A másik javaslat az adók emelése. Tulajdonképpen bármit is mondanak, az megfelel a feminista elvárásoknak, ugyanakkor – természetesen – további terheket ró a férfiakra, amikért cserébe azok nemhogy nem kapnak semmit, de még a meglévő jogaikat is tovább szeretnék csorbítgatni. A férfiak már így is egyre kisebb hajlandóságot mutatnak arra, hogy megtermeljék azon extra javakat, amiket az állam kioszthat a nők között. Ha nem látjuk a motivációt a családalapításra, a növekvő adók hatására még többen fognak közülünk kilépni a rendszerből, és olyan életszínvonalon elevickélni, ami nekünk még éppen megfelel.
hát ez felettébb elgondolkodtató…
Ha jól értem ez a cikk is az USA helyzetén alapul. Nálunk szerencsére még nem ennyire vészes a helyzet, reméljük nem is érünk el erre a szintre, ebben fontos szerepe lehet annak, hogy szerintem megtettük az első lépést ennek az oldalnak a létrehozásával.
Mi a párommal szerencsére olyan megosztásban élünk, amely még közelebb áll a hagyományos családmodellhez, és viszonylag boldogan megvagyunk. Az egyetlen probléma az, hogy mindkettőnknek rendkívül sokat kell güriznünk azért, hogy mindenünk meglegyen, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy magunk mellett el kell tartanunk rengeteg nyugdíjast, közszférás dolgozót, segélyen és CSP-n élőt. Az állam elveszi tőlünk a pénzt azért, hogy a feminizmus ezen vívmányait fenntartsa belőle, miközben az egészséges produktivitást semmivel sem díjazza, sőt amint újabb hiány keletkezik (legtöbbször szintén az eltartottak miatt), ismét rólunk húznak le újabb bőrt. Sajnos azt kell mondanom, hogy egyáltalán nem tudom elítélni az adócsalókat.
És félreértés ne essék, nem utálom én se a nyugdíjasokat (már csak azért sem, mert nyilván az én családomban is vannak), se mást, de azért feltűnő, hogy miközben mind a versenyszférában, mind a közszférában stagnálnak, vagy csökkennek a bérek, addig a nyugdíjakat, ha reálértéken is de rendszeresen emelik. Ami persze egyfelől érthető, hiszen ez a legnagyobb szavazóbázis, de talán nem így kellene hozzáállni. Úgyis annyi ígéretét felejtette el a kormány, ezt is el lehetne…
Hadd reagáljak az utolsó két bekezdésedre. Először is, igazad van, tényleg sokat vonnak el különböző jogcímeken a dolgozóktól. De hiba lenne a probléma egyetlen forrásaként a nyugdíjasokat megjelölni, vagy épp a közszférában dolgozókat. A családi pótlékot ne bántsd, ez is hozzájárul ahhoz, hogy születik még egyáltalán gyerek idehaza! A segélyen élők viszont tényleg probléma, pontosabban az, hogy nagyon könnyen lehet segélyen élni.
Ami viszont az igazi gond, hogy a 10 millió lakos mellett van kb 3-4 millió, aki dolgozik és profitot termel. Nem véletlen, hogy a kormány igyekszik minden eszközzel növelni a munkavállalók számát, bár a siker csekély. A másik nagy gond az államadósság mértéke, aminek a kifizetéséhez sokat kell elvonni. Hogy emellett igyekszik a kormány a nyugdíjasokat jól tartani? Ez igaz, de ez csak csepp a tengerben.
Semmiképp sem szerettem volna azt sugallni, hogy csak az egyik vagy másik tényező okozza a problémát, csak a legszembetűnőbbeket megemlítettem. A CSP-kal az a baj, hogy sokan visszaélnek vele, így nem is a CSP-t bántom én, hanem azokat, akik ebből élnek meg. Kifejezetten örültem és támogatom a kormánynak azt a lépését, hogy nem növelte azt, hanem adókedvezmény adott gyerekek után, ezzel talán elindítva egy olyan folyamatot, hogy az értékes emberek vállaljanak inkább gyereket. Az nem elég, hogy a CSP-nek köszönhetően legalább születnek gyerekek, mert ha azok felnőve is csak terhet jelentenek majd a társadalomnak, azzal semennyivel nem vagyunk előbbre.
Igen, 4 millió munkaképes ember, van ebből 3,5 milliónak van munkahelye, ebből 2,8 millió dolgozik a versenyszférában, de még ez sem az a valós létszám ami a termelést mutatja, hiszen például marha nagy részük biztonsági őr. Amiért a nyugdíjasokat hoztam fel az az, hogy ezen a területen tendencia van, ugyanis egyre nagyobb a nyugdíjasok aránya, és ez nem csak azért probléma, mert több inaktívat kell eltartani, hanem azért is mert a politikusoknak a legfontosabb célcsoport lett. Túlzott mértékben figyelembe veszik a nyugdíjasok érdekeit, amely közel sem azonos az ország érdekeivel. Hogy csak egy példát említsek, a nyugdíjasoknak az az érdeke, hogy nőjön a nyugdíjkorhatár, a munkavállalóknak viszont épp az ellenkezője az érdeke. És amikor a lakosság 30%-a (a válaaztásra jogosultaknak meg mondjuk 40%.-a) ebbe a csoportba tartozik, senki se mondja nekem, hogy csepp a tengerben.
Ez egy jó cikk. Meglep hogy olyan kevesen szóltak hozzá…
Mit lehet erre írni? Írjam, hogy épp ilyen okokkal és indoklással választott le a nejem a családomról? Írjam, hogy épp elég ideje volt a nagy otthonülős, semmittevő unatkozásban, hogy a TV- ből ömlő és bömbölő feminista agymosás hatására úgy dönthessen, miszerint joga van az önmegvalósításra, a teljesebb boldogságra, az elérhető legjobb férfira? Írjam, hogy a(z ebben a) cikkben foglaltak miatt (is) dönthetett úgy, hogy titokban összejöjjön egy másik másik férfival, majd elváljon tőlem (az én pénzemen)? Írjam, hogy kivárta, míg megkezdek egy újabb kinti megbízást, majd nevetgélve közölte a telefonban, hogy “nyugodjak meg, köztünk örökre vége mindennek, mert végre talált egy nálam gazdagabb, vonzóbb, jóval nagyobb szerszámú férfit, úgyhogy beadta a válópert”? Írjam, hogy a gyerekeim azóta két jegyet rontottak összesített átlagban, mert az édesanyjuk (piha) szinte minden idejét az új kapcsolata felvirágoztatásának szenteli, mert neki az jár, a gyerekeink pedig csak ennek állnak az útjában? Írjam, hogy haza kellett jönnöm jókora összeget elbukva), támaszt és biztonságot nyújtani a tágra nyílt és könnyes szemű gyerekeimnek, holott nincs miből adnom, mert keserű zombi lettem? Írjam, hogy szeretem a volt feleségemet, de ez csak az én bajom, mert ezzel csak nevetséges vagyok? Írjam, hogy nekem mindennél fontosabb volt a család, a gyerekeink fejlesztése, nevelése, a boldog, közös életút, de a korszellem másképp gondolkodik és tesz a nők ‘érdekében’, akik boldogan mennek lépre? Írjam, hogy szürke vibrálás a világ, hogy az elárulásom óta csöppnyi önbizalom nélkül megyek a kötelességeim után, valami érthetetlen, nyakas, makacs dühvel, csikorgó fogakkal? Írhatnám, de nem írom. Minek is írnám?
Inkább azt írom, hogy lassan vánszorog vissza az életkedvem, önbizalmam, hogy már nem zsibbad a karom és fáj a mellkasom, hogy csakazértis kibírom alkohol nélkül, hogy beadtam a továbbtanulási kérelmemet, hogy a már meglévő tudásomhoz hivatalos papírt szerezzek, hogy újra kezd hiányozni a NŐ, az intimitás, a szex. Inkább azt írom, hogy soha az életben nem leszek képes újra bizalmat szavazni nőnek, hogy használni fogom őket, de valódi érzelmek nélkül, és pillanatnyi megbánás nélkül lépek túl rajtuk egy másikért. Inkább azt írom, hogy alkalmazkodom a feminizmus által teremtett negatív utópiához, amelyben élnünk adatott, hogy azt adom (még inkább hazudom) a nőknek, amit várnak, de csak addig, amíg nekem örömet okoz, hogy teljesen hülyének nézhetem őket. Inkább azt írom, hogy minden eszközzel megvédem a gyerekeimet, de különösen a lányomat attól a mételytől, amelyet manapság feminizmus névvel címkéznek, de amely csakis a társadalmunk további atomizálására szolgál, szemenszedett hazugságokra alapozva.
De leginkább azt írom, hogy: Szép az élet. Minden sorstársam (remélem, Te is, Gyuri) érti, hogy miért. :-)
” talált egy nálam gazdagabb, vonzóbb, jóval nagyobb szerszámú férfit” – Aki ilyet mond annál nem csak a női, de az emberi oldal is problémás.
“két jegyet rontottak összesített átlagban” – Ez nagyon nagy visszaesés. A gyerekek részéről teljesen feldolgozatlan szétválásnak tűnik. Ez nem egyszülős probléma ill. egy oldalról nem kezelhető.
“szeretem a volt feleségemet” – Aki ilyet tesz a gyerekeivel és a férjével nem érdemli meg, még egy elválást is lehet tisztességesen csinálni. Ahogy múlik az idő és elfonnyadnak a korábbi érzelmi szálak meglehet csodálkozva nézel majd vissza és kérded magadtól, mit is szerettem ebben a nőben. Nem őt, hanem az általam elképzelt képét.
“csöppnyi önbizalom nélkül megyek a kötelességeim után” – Utána mindig ez van. Az ember gyöngének érzi magát és kiúttalannak a létezését. Majd elmúlik idővel. Az ilyen időszakok tökéletesen jók arra hogy az ember átgondolja a dolgait meg új irányba tegye az életét.
” Inkább azt írom, hogy soha az életben nem leszek képes újra bizalmat szavazni nőnek, hogy használni fogom őket, de valódi érzelmek nélkül, és pillanatnyi megbánás nélkül lépek túl rajtuk egy másikért.” – A harag fázisában természetes hogy így érzel, de ha a későbbiekben is így jársz el a nőkkel, nem csak nekik de önmagadnak is ártani fogsz, önmagadtól is megvonsz jó dolgokat. Számomra majdhogynem ugyanezen történések kapcsán inkább az volt a tanúság, hogy hiba volt természetesnek vennem, minden gondoskodásom, szeretetem és figyelmem automatikusan megkapja a partnerem. Ma már ez csak akkor igaz, ha ki is érdemli az illető. Gyakran nem lehet a nőkkel élni, de Isten látja lelkem igazán nélkülük sem. Fene a kis pofájukat…
“minden eszközzel megvédem a gyerekeimet” – No ez az amin nem lehet túljutni és férfiként könnyen fel lehet örlődni a jelen részvétlenül és lélektelenül működő társadalmi gépezettel szemben.
a gyerekeidre vigyázz.
feltételezem a külföldi munka miatt a bíróság automatikusan “a gondozásban ès a nevelèsben az anya volt többet a gyerekkel” elv mentén döntött, ua ha a gyerekeid már elmúltak:
10 évesek a bíróságnak kötelessége megvizsgálni a gyerek akaratát ès nem feltètlenül kell az anyával maradniuk,
14 éves kortól már köteles figyelembe venni, ha veled szeretnènek èlni
16 éves kortól pedig a gyerek dönthet arról, hogy kihez költözik.
A közös felügyelet lenne az ideális, ha már így alakult.
“A közös felügyelet lenne az ideális, ha már így alakult.”
A faszt, sose láthassa többé a gyerekeit az ilyen picsa.
tkp igazad van, de a gyerekeknek ez lenne a jobb.
Megvallom őszintén nagyon felkavaró volt olvasni ezeket a sorokat és kifejezetten dühit,hogy ilyen emberek szégyent hoznak a női nemre (én még ilyen maradian gondolkodom). Makarovnak igaza van ,szinte kivétel nélkül a gyerek kérésének megfelelően döntenek 14 éves kortól (most volt egy ilyen az ismeretségi körömben),csak max akkor nem,ha a fejlődési/nevelkedési problémák adódnának az elhelyezésből,de itt úgy tűnik a jelenlegi elhelyezésnél állnak fenn ilyen rossz körülmények…
Tudom nem vigasztalásra vágysz-pláne nem egy nőtől – de a jelenlegi párom,akivel 6 éve együtt vagyok szerelemben-szeretetben nagyon hasonló körülmények között lett kitéve,anyagilag kisemmizve,gyerekektől megfosztva (persze a kötelező láthatás mellett),de talpra állt és boldogok vagyunk.Szóval sok erőt és kitartást, kivánom,hogy boldog légy,a gyerekekért pedig harcolj!!!
Hogyan?
No, akkor szép sorjában:
Reszet Elek: “Számomra majdhogynem ugyanezen történések kapcsán inkább az volt a tanulság, hogy hiba volt természetesnek vennem, minden gondoskodásom, szeretetem és figyelmem automatikusan megkapja a partnerem.” Igaz. Ez nagy hiba volt tőlem, így utólag visszanézve a dolgokat. Sajna bennem nagyon működtek az ilyen automatizmusok. Eddig. Egyébként pedig igazad van, mint már oly sok mindenben, amiket írsz. Különösen abban, hogy lehet, de valahogy nem érdemes nő nélkül élni. De az a legbiztosabb, hogy nem igyekszenek megkönnyíteni a dolgot. :-) A gyümölcsök tanulmányi átlaga kezd közelíteni az általam – erre a tanévre – elvárt szinthez. Sajna ebben a követelős/ segítős küszködésben (is) magamra maradtam, mert odaát a tanulásnak nincs valami nagy nimbusza. Pedig tanulás, új ismeretek, új tapasztalatok nélkül mindig is lehangoló hely lesz ez a sárteke. A tudás adja a színeket az Élet nevű monstre alkotáshoz. Szerencsére ezt az elgondolásomat már sok évvel ezelőtt tudatosítottam a sarjakban, és tettem is azért szorgosan, hogy erről meg tudjanak bizonyosodni. Viszont jelenleg még így is sokkal nehezebb motiválnom őket, holott van bajom nekem is elég, nem ez a nehezítés az, ami oly annyira kapóra jönne.
Makarov: A bíróság nem ítélhette nekem a gyerekeket (pedig jöttek volna), mert nekem ugye nem maradt a végére házam. Ez valami Rodolfó mesterhez méltó bűvészkedés lehetett (“Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!”), ugyanis egyszer csak azt vettem észre, hogy huss, nincs is már házam. Az ember bemegy a bíróságra a kitűzött napon, telve kétségbeeséssel és szomorúsággal, aztán kitörő öröme teljes hiánya mellett veheti tudomásul, hogy az eddigi pocsékságok tetejébe még földönfutóvá is vált. Nagy szerencsém, hogy a drága némber nem óhajtotta megtulajdonolni a családi egyterűt, mert így legalább volt hol ‘laknom’ késő őszig, és csak a hidegek beálltával voltam kénytelen – szégyenszemre – visszaköltözni a szüleimhez. Most tartok ott, hogy vettem egy telket, amelyre építeni fogok egy olyan házat, amilyet valójában mindig is akartam. Csak éppen ez nem megy olyan huss, mint ahogy az előző elcsiribízése. Építeni még mindig több időbe (és pénzbe, ne feledjük a pénzt) kerül, mint elcsaklizni a másét egy bíró segedelmével. A gond az, hogy az idő szorít, mert ahogy elnézem, a srácaimnak nagyon nem mindegy a környezet, meg az anyjuk látványos eltűnései, pasi iránt.
Naooo: Én is így gondoltam, a legfénytelenebb hónapjaim alatt. Viszont jobban belegondolva és két lépést hátrálva, már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Nem tudom, mi lett őnagyságával, de azt biztosan állíthatom, hogy nagyon igazi és tényleg jó anya volt. Valójában azt a részét egy pillanatig se bánom, hogy pont ő a gyerekeim anyja. Szerintem a túl sok távollétem tette be nála a kaput agyilag/ érzelmileg. Esetleg ez az egész csak valami kapuzárási pánik nála. Ez utóbbit abból gondolom, hogy volt már néhány tétova tapogatózása arra nézve, hogy mit szólnék akkor, ha megpróbálna közeledni hozzám. Sajna ez nekem nem megy, mert egyszer és mindenkorra oda a bizalmam iránta. Más út sincs, mivel aki a mindenem volt, az csak a barátom már nem lehet, ezek után pedig már a szövetségesem se, mint szülő (sic transit gloria mundi). Ebben az elgondolásban és a kitartásban a ‘piros bogyó’ tanok is csak megerősítenek. Keserű pirula ez, nyelni is csak kínlódva lehet, de legalább igazság oldódik ki belőle.
VivienLeigh: Azért köszönöm. :-) Különösen a példát, amely a sajátod és a párodé. Nem tartok ott, hogy bízni merjek a nőben, mint nemben, vagy a nőben, mint egyénben. Viszont előbb- utóbb újra fogok. Bár nincs sok okom bizakodni 44 évesen. Családom már biztosan nem lesz, de talán összejön valaki, aki visszaadja a hitemet, aki miatt érdemes újra használatba vennem a saját magamnak felépített és betartott, de egy ideje sutba vágott erkölcsi (és emberi) kódexemet. Hiányzik, hogy az lehessek, aki valójában vagyok, nem pedig ez a mostani, érzelmileg és értelmileg is leszedált/ ledarált/ letaposott homunkulusz. Ja, valamint jó lenne visszapakolni magamra azt a röpke 17 kiló izomzatot is, amelyet nem is tudom, hol hagytam el a nagyszabású kéjhömpöly közben, amelyet válás cím alatt mutatnak be. Mert ilyen szálkásra silányodott testtel, nem gondolom magamat valami csábító látványnak. Nem mintha alapból az lennék. :-)
hoellenhund2: Jó ideje kritizálom, vagyis inkább kifigurázom a reklámokat, műsorokat, híreket, az ezekben szereplő állításokat, illetve magukat a szereplőket is. Ezen kívül nyomatékosítom és tudatosítom bennük az emberhez méltó lét valódi értékeit, a követendő irányvonalat. Persze nem vagyok valami ‘trendi’ a véleményemmel, viszont van annyi tekintélyem, hogy ne találjon süket fülekre a mondandóm. Szerencsére mindig tudok valami érdekeset mondani, illetve van hová nyúlnom az úgynevezett fejemben, ha valami témához illőt kell érdekesen, kicsit viccesen előadnom. Másképp nem nagyon marad meg, mivel az akadémiai székfoglalók és sztentori hangon előadott dörgedelmek kora lejárt. Ilyenkor örülök annak a rengeteg könyvnek, amelyeket elolvastam, a folyamatos tanulásnak, illetve az iskoláimnak. Sikerült eljutnom odáig, hogy a lányom már nem csak mindenféle kérdésekkel teszteli a lexikális tudásomat, hanem hajlandó utána is nézni, hogy vajon jó választ adtam- e. Ez jelentős haladás, mert így már nagyon jó arányban ragadnak meg a fejében a dolgok. A fiam kicsit nehezebb dió, mivel felrobbant benne a hormonbomba, ráadásul jelenleg éli az első – viszonzott – szerelme idejét. Felé annyi a segítség, hogy a lány nyitott elméjű, érdeklődő személyiség, úgyhogy ami nem jut át egyenesen tőlem, az rajta keresztül szokott. Szóval van remény, igenis lehet széllel szemben khmmm.