
Kivételesen “feminista” jeleget kölcsönöz ez az írás a lapnak (noha csak a múlt századi bécsi paranoid nőellenesség ellenvéleményét olvashatjátok ki belőle). De úgy voltam vele, hogy egy kis tudományos önkritika nem árt, már ha a nőkert gyenge színvonala miatt nincs meg a lehetőség az olvasó közönségnek arra, hogy tudományosabb ellenvélemény alatt diverzifikálja a látásmódját. Noha a végén azért a konklúziómban nem ‘hazudtolom meg’ az antifeministát.
A cikk mellé belinkelt videó úgy került elém, hogy éppen Lars von Tier Antikrisztus című filmjéről akartam írni néhány gondolatot nektek. Az Antikrisztus nő felfogásával kapcsolatban jegyzi meg az egyik kritikája:
‘A Nő nem angyali szenvedő, hanem agresszor, a „tisztaság” és a „bűntelenség” látszólag a Férfira jellemző. A boszorkánysággal asszociált démoni minőség átterhelődik az asszonyra, aki egyfajta metafizikai Semmiként helyezkedik szembe a rend profán világával. Persze ez az antikrisztusi szerep is tekinthető szakrális áldozattételnek, ami a megszenteltség antagonisztikus struktúráját nyilvánítja meg, azt a kettősséget, hogy a szent egyszerre „átkozott” minőség is. Ez az áldozattétel (a metafizikai Rossz megtestesítése) azonban egy összeurópai(férfi) ideológia elfogadását jelenti, vagyis a saját elpusztítását kiprovokáló Nő nem megtagadja a szimbolikus hagyományt, hanem performatív módon fel- és bemutatja azt. Ezzel a gesztussal „megalázza” a Férfit, mert racionalitásának erőszakos mélyszerkezetét hozza felszínre. Bizonyos értelemben azonban a Férfi mégis megigazul, hiszen kimetszi magából a Nőt mint ontológiai-daganatot, s ideológiai preparáció segítségével még idealizálni is képes az eltávolított fertőzést. A századelő Nietzsche, Strindberg és Otto Weininger nevével fémjelezhető szexuálfilozófiája és a pszichoanalízis motívumrendszere abroncsként tartja fogva az Antikrisztust, illetve a film úgy próbál meg „rugalmasan elszakadni”, hogy folyamatosan visszavágyik a biztos ideológiába. A küzdelem tehát nem csak Férfi és Nő, valóság és fikció, hanem a különböző szimbolikus rendek között zajlik. Innen a már említett szimbolizációs düh, a mániákus jelkeresés és törlés drámája, aminek csupán kelléke a konkrét házaspár családi tragédiája. Efelől a viaskodás felől visszanézve a prológus „hamis” eredetként, pszichoanalitikus giccsként lepleződik le, melyet szabadon megfertőzhetnek – a filmvégi újraidézés során – az okkult és irracionális állat-szimbólumok.’
(prizma művészeti internetes folyóirat)
Az írásban említett Otto Weininger filozófiáját a Nem és Jellemben foglalja össze. Ennek egy kritikáját írja Nemes Z. Márió:
“A Nem és jellem az Elvi tanulmány (Eine prinzipielle Untersuchung) alcímet viseli, ezzel is jelezve, hogy itt alapvető kérdések végső megoldására tesz kísérletet a szerző. Weininger központi célja a nőkérdés, illetve a nemi viszonyok megértésének új alapokra helyezése. Ez a törekvés a korszakot foglalkoztató problémacsokor elevenébe talál, hiszen a századfordulós Bécs túlerotizált világában központi kérdéssé vált a nő és a szexualitás témája. De nem pusztán szexuálfilozófiáról (és messze nem az erotika értelmezéséről) van szó, ugyanis a szexualitás kérdésköre Weininger számára olyan narratívát alkot, amely által a korszellemet foglalkoztató válságjelenségek (irracionalizmus, az én „megszűnése” stb.) összességét kívánja reflektálni. Tehát itt nem pusztán az emberi természet regionális területének vizsgálata a tét, hanem magának az emberi természetnek és a kortárs kultúra egészének kritikai megítélése és (újra)definiálása. A szöveg egyetemességeszményéhez lenyűgöző metodológiai gőg is társul, hiszen a Nem és jellem egyszerre táplálkozik biológiai, filozófiai, pszichológiai, fizikai, esztétikai, társadalomtudományos kutatásokból. Az interdiszciplináris törekvés (amely a korszak hasonló munkáira is jellemző) azonban nem képes szilárd fogalmi konstrukciót létrehozni, az eredmény egyfajta delejes hatású diszkurzív polifónia, ahol a különböző rétegek nem szintetizálják, inkább keresztbeírják egymást. De talán épp a törésvonalak mentén felszínre kerülő ambivalencia a szöveg legautentikusabb vonása, az a hasadásos építkezés, amelyet önfelszámoló egységvágyként lehetne jellemezni.
Az egységvágy ebben az összefüggésben radikális purizmus, mely minden területen tiszta oppozíciókat követel, és egymás ellenében párolja le a különböző kategóriákat. A Férfi („Mann”) és a Nő („Weib”) regulatív „ideájának” kidolgozása is ezt a kényszeres logikát követi, mely lenyűgözően abszurd következtetésekhez vezet. Weiningernél csak a Férfi közelíthető meg pozitív kategóriákkal, ő az egyedüli etikai lény, csak a Férfi lehet zseni, csak neki van intelligíbilis énje, identitása, emlékezete, egyáltalán „léte”. Ezek a kitételek azonban azzal járnak együtt, hogy a Nő megfosztódik minden lényegi predikátumtól, vagyis esszenciálisan „kiüresedik”. A Nőnek nincs énje, lénye nem bír határozott körvonalakkal, egyfajta alaktalanság („Gestaltlosigkeit”) jellemzi. Gyakorlatilag nem is létezik, maga a megtestesült Semmi, alkalmi valószerűségét a férfitól kapja. Ez azt is jelenti, hogy a kulturálisan átöröklődött etikai karakterjegyek (szent nőiség, ártatlanság stb.) fikciók, a Férfi konstrukciói, melyeket a Nő, önmagát is megtévesztve, egzisztenciális mimikri keretében ölt magára. Vegyük észre, hogy az utóbbi gondolat bizonyos értelemben „feministának” is tekinthető, hiszen a patriarchális gondolkodás nőképének dekonstrukcióját előlegezi meg. Vagyis Weininger modellje nem írható le csupán a konzervatív mizogínia perspektívájából, mert számos olyan elemet is tartalmaz, mely kifelé mutat ebből a világképből, illetve épp ennek az ideológiának az összeroppanását mutatja fel.
A Nő „semmissége” burjánzó tettetés formájában fedi (f)el magát, ami az álarcok és viselkedésmodellek permanens váltogatásával jön létre. (Ennek legtisztább formája a hisztéria, amikor a társadalmilag kontrollált nőfikció felbomlik, és a betegből előáramlik, nem a freudi tudatalatti, hanem „igazi” természete, a személytelen és ezerarcú Semmi.) A maszkok mögött nincs feloldható női rejtély, az „ewig Weibliche” ontológiai alapot nélkülöző, éjszakai transzparencia. Ezt az ürességet a Férfi tartja fenn, a szó szoros értelmében ő hozza „létre” a Nőt, mégpedig alapvetően narcisztikus módon, saját szexualitásának igenlésével. A fenti folyamat Weininger szerint bukástörténet, ami a tiszta Férfi metafizikai-etikai hanyatlását jelenti. Így válik a Nő a Férfi bűnévé, olyan „világbetegséggé”, mely a Férfi felelősségét terheli, hiszen negativitása csak a Férfi szempontjából realitás. Ezzel a fordulattal a Nő eltűnni látszik a fogalmi rendszerből, mert alaktalanságán túl mindenütt a Férfi kompetenciája sejlik fel, végső soron semmissége sem „szuverén”, hiszen a Férfi önmegtagadása csupán. De ez a Nő metodológiai megszüntethetetlenségét és meghaladhatatlanságát is jelzi, mert olyan elektrifikáló hasadást visz bele Weininger rendszerébe, ami épp uralhatatlansága miatt produktív. A szerző a női negativitás ellenében kényszerül rá a Férfi definiálására, de csak ebből a negativitásból kiindulva sikerülhet az áhított egységes tipológia megteremtése, vagyis a rendszert saját hasadtsága hajtja előre és építi fel.
Érdemes újra hangsúlyozni, hogy a századforduló diszkurzív terében a fenyegető nőiség olyan szupermetaforaként kezd el működni, mely a karteziánus (férfi)szubjektum válságtudatát reprezentálja. Adolf Loos híres polémiája az ornamentikával párhuzamos a weiningeri gondolatmenettel, amennyiben mindketten a kultúra feminizációjaként ábrázolták a pluralizmus által veszélyeztetett zárt világképek felbomlását. Vagyis a Nő az univerzálisnak hitt határok és keretek összezavarásának leghatékonyabb ágense, de nem az egyedüli, hiszen a pluralizmus épp attól fenyegető, hogy szerepet játszik, és a Nő is csak egyike ezeknek a szerepeknek. A Nem és jellem látszólag konzekvens duális építkezése állandóan ki van téve a fogalmi fertőzéseknek és elhajlásoknak, ugyanis az önfelszámoló egységvágy lényege, hogy miközben kétségbeesetten „egybe” akarja építeni magát, mindig elburjánzik. A dualitások sorozatoknak adják át magukat, a bináris karakterológia végül is hálószerűvé változik. A Nő mögé-köré felsorakozik a zsidó, a feminin férfi, a homoszexuális és a gonosztevő („Verbrecher”) alakja, és ez a hálózat végső soron nem is nemileg konstruálódik, hanem funkcionálisan, miszerint mindegyik „típus” a határok elmosásában („Grenzverwischung”) érdekelt. Weininger a szöveg felszínén nem képes innovatív megoldást találni a heterogenitás problémájára, a szexualitást megtagadó és a szakralitás szférája felé menetelő Férfiak halálutópiája Schopenhauer hatásától terhelt eszképizmusnak tűnik, bár abszurditásában koherensen illeszkedik a rendszer önfelszámolásához. Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a heterogenitás – a manifeszt elutasítással párhuzamosan – beköltözik a szöveg mélystruktúrájába, és a fogalmi szerkezetek folyékony-hisztérikus örvénylésében reprodukálja a tételesen elfogadhatatlan énvesztést.”
Konklúzió: Végig olvasva ezt, és tudva, hogy Otto Weininger egyetlen megoldásnak az tartja, hogy az amorális nő férfivá válik. Ám erre kevés esélyt lát, mivel a nő nem akarja a szabadságot. Az merült fel bennem, hogy a mai modern feministák érvelésében mennyire ott van az a vátész tudat, hogy az ő feladatuk a nők felvilágosítása, akik belenyugszanak a szolgaságba, már-már nem akarnak szabadok lenni, és mennyire igyekeznek ők maguk is falloszt növeszteni (politikai élet, és üzleti élet terén a kvóta törekvések). Megjegyzem érdekes, hogy mennyire épít tudat alatt a mai “modern” feminizmus egy olyan gondolkodó megoldásaira, aki a két nem viszonyában “egymás ellenében párolja le a különböző kategóriákat”. Félek, amikor a mai “modern” feminizmus önmagukat becsapó hívei vak tekintetükkel a női álarc mögé néznek ők is Otto Weiningerhez hasonlóan semmit sem látnak, és ezért valójában a mai feminizmus lesz a legnagyobb ellensége a NŐNEK
Nem csak az a baj, ahogyan a feminizmus a nő karakterét igyekszik erőszakosan át-(meg?)-formálni, hanem az, hogy valamiért ez nem elegendő neki, tehát ezzel párhuzamosan a férfiidentitást is igyekszik lebontani, kiherélni. Így persze egymáshoz viszonyítva is egyre nagyobb eredményt tud felmutatni a férfi és női identitás rombolásában. Sőt a péniszirígység sokszor valóban nem a nők férfiakká hasonításában ölt testet, hanem szó szerint a kasztrációs vágyban.
valahol elpárolja a két karaktert, mert nem érti meg a női karakter lényegét. így a Weininger-féle recept után megy öntudatlanul.
Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a heterogenitás – a manifeszt elutasítással párhuzamosan – beköltözik a szöveg mélystruktúrájába, és a fogalmi szerkezetek folyékony-hisztérikus örvénylésében reprodukálja a tételesen elfogadhatatlan énvesztést.”
Na ilyen mondatokat értelmezzen az, akinek két anyja van
Bölcsész halandzsa.
Bűnös hanyagságodban nem akarsz kellő elszántsággal a probléma mélyére látni! ;-)
Egyébként teljesen jogos az észrevétel. A kortárs irodalomkritika (úgy tűnik soha el nem múló) divatja, hogy olyan szinten igyekszik minél többet mutatni szókincséből, nyelvi ötletességéből, intellektusából, hogy az már teljes mértékben az érthetőség rovására megy.
Nem volna baj a barokkos körmondatokkal, ha az egyébként a felépítésükre használt szavak önmagukban, de legalább is szövegkörnyezetükből ítélve bírnának valamiféle jelentéssel, neadjisten még nem is idegen szavak lennének. Ám az, hogy a végtelenségig tekert, egymással össze nem egyeztethető szakterületekről átvett kifejezéseket gyúrnak szóösszetétellé, majd a szóösszetétel bármiféle megmagyarázása vagy körülhatárolása nélkül szőnek belőle féloldalas halászhálót, ami még nyelvtani igényességgel visszafejtve is összefüggéstelen törmelékké esik szét – valljuk be, manapság ez igen nagy divat.
A fenti mondat még egész tűrhető, de sajnos ez a típusú áltudományos, álintellektuális halandzsázgatás nagyon jellemző a mai humán tárgyakra, vagy bizonyos politikai-közéleti területekre.
“ez a típusú áltudományos, álintellektuális halandzsázgatás nagyon jellemző a mai humán tárgyakra, vagy bizonyos politikai-közéleti területekre”
Ugye a feminizmust is ideérted, ugye, ugye??? :D
Hegemón maszkulinitás a tököm…
Ááá, dehogyííííííís…. :D
hagyjátok békén a feminizmust :) az a tudományok királynője. Eljön még az idő, amikor a bölcsész karokon lesz külön feminista élharcos, sztahanovista szak :D
Hülyítik már vele a szociológushallgatókat így is. :)
a bölcsész munkanélküliségre lenne megoldás egy új, feminista egyetem létrehozása :) én is mehetnék oda történészként :)
Schönglück Ármin vagyok, tavaly diplomáztam kultúrmarxizmusból szociológiából, de sajnos nem találok munkát. Követelem a dilettáns kormány leváltását, amely képtelen munkahelyet teremteni! Követelem a kultúrmarxista szociológus kvótát a mérnöki és informatikai vállalatokba! Diktatúra helyett szakértőket a hatalomba! Mint én!
Javaslom, hogy minden munkahelyen legyen legalább egy ideológus párttitkár feminista…
a rögeszméjéhez ragaszkodik végig, hogy a nő=semmi. A heterogenitáshoz hozzátartozik, hogy:
” Weininger feltételezi, hogy egy organizmus minden egyes sejtje nemmel bír. Ennek bizonyításához a protoplazma (Protoplazma a sejt élő anyaga. Különleges fizikai és kémiai tulajdonságai következtében életjelenségeket mutat. A növekedés, a fejlődés, a szaporodás, a táplálék felvétele és feldolgozása a protoplazma működésén alapul) több fajtáját különbözteti meg. Az idioplazma nemileg semleges, az arrhenoplazma a férfi protoplazma, míg a thelyplasma a női. Biológiai eszmefuttatásából azt a következtetést vonja le, hogy a férfi és női princípium összebékíthetetlenül szemben állnak.”
Ennek a heterogenitás felfogásnak a tarthatatlansága “megmérgezi” az érvelését.
Ezen vitatkozni kár. Van az emberi intellektus, és a nyelv(tan) használatának egy olyan fajta élvezete, amihez keveseknek van affinitása (hogy én is beszálljak az idegen szavak szótárába). A szavak csűrés-csavarása lehet művészet, de amellett, hogy ezekből a művekből is van jobb és rosszabb, az átlagember többnyire a zseniálisabbakat sem élvezi.
Én mondjuk olyannyira padlót fogtam Heller 8sorhosszú összetett mondatain a 22-es csapdájában, hogy elolvastam angolul is (úgy is fantasztikus). Ugyanakkor TGM ömlesztett agyváladéka rémálmaimban sem jön elő, szerencsére. Hogy ez a cikk egy ilyen skálán hol helyezkedik el, mindenki döntse el magának :)
hát igen Joseph Hellert imádtam (én mondjuk időspórolás miatt hangoskönyvként hallgattam, de végül így is elég hosszú volt a visszatekerések miatt) . Most a Kossuthon megy délben Kulka hangjával a sznobok könyve, közel sem olyan jó, de ezen is lehet jókat derülni azért: http://mek.oszk.hu/10500/10547/10547.htm
itt nem lenne baj a mondanivalójával, mert a szöveg mélystruktúrájáig jogos, de osztania kéne kettővel a mondatban használható karakterek számát, és akkor a kényszer alatt sokkal jobban ki tudná fejezni magát a szerző, meggyőződésem :)
“Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a heterogenitás – a manifeszt elutasítással párhuzamosan – beköltözik a szöveg mélystruktúrájába, és a fogalmi szerkezetek folyékony-hisztérikus örvénylésében reprodukálja a tételesen elfogadhatatlan énvesztést.” Na ilyen mondatokat értelmezzen az, akinek két anyja van
Csak egy anyám volt – néha úgy tűnik, annyi se -, de azért megpróbálom lefordítani. Közbevetőleg: a heterogenitás alatt semmilyenség, jellegtelenség értendő, amiről korábban az lett közölve, hogy a nők, a zsidók, a manginák, a melegek és a gengszterek (Verbrecher) közös vonása.
Szerintem ezt mondja a mondat:
Ennél sokkal izgalmasabb, hogy a semmilyenség/jellegtelenség Weiningernél is ott van (miközben pont ez ellen küzd), egyrészt mert túl sok helyről kaparta össze a bizonyítékait, másrészt mert túl hisztis a stílusa, így végül az ő szövege is éppoly jellegtelen/semmilyen lett, mint akiket kritizál.
Amikor egy feminista nő azt kifogásolja, hogy a férfiak lenézik a nőket, hogy csak szexuális tárgyként gondolnak rájuk; vagy amikor azt hangoztatja, hogy egy nőnek nem elég, hogy anya és feleség lehet, mert “meg kell valósítani önmagát”, valójában a férfiak mércéjével mér. Ahelyett, hogy önálló, független nőként, aminek mondja magát, köpne arra, hogy mit gondolnak a férfiak, állandóan azzal van elfoglalva, hogy az ő gondolkodásukat megváltoztassa. Ez pedig úgy fest, mintha mégiscsak az lenne a meghatározó, hogy a férfi hogy látja a világot, és benne a nőket. Mintha szerinte sem létezne más szempont. Nem tud róla, de máris elfogadta a férfi-véleményt felsőbbrendűnek.
ráadásul egy olyan férfi véleményt, amely a 20.század előtti zseniális, de paranoid Weininger fejében született.
A Nem és jellem látszólag konzekvens duális építkezése állandóan ki van téve a fogalmi fertőzéseknek és elhajlásoknak, ugyanis az önfelszámoló egységvágy lényege, hogy miközben kétségbeesetten „egybe” akarja építeni magát, mindig elburjánzik. A dualitások sorozatoknak adják át magukat, a bináris karakterológia végül is hálószerűvé változik. A Nő mögé-köré felsorakozik a zsidó, a feminin férfi, a homoszexuális és a gonosztevő („Verbrecher”) alakja, és ez a hálózat végső soron nem is nemileg konstruálódik, hanem funkcionálisan, miszerint mindegyik „típus” a határok elmosásában („Grenzverwischung”) érdekelt.
Jól láthatóan azt mondta a sorok között, hogy “teve tuvudsz ivígy”, bontsuk hát le róla. Sajnos Asimov sosem tette közzé azt a módszertant, ami a szimbolikus logika eszközeit használja az Anakreónról érkező diplomata szövegének lebontásához, így hát gyalog kell nekivágnom:
“Szimmetriagyártás közben a fogalmakat erőszakkal eltorzítják, hogy stimmeljenek a vonalak. Ebből rendszer lesz, és más csoportok is rászoknak, hogy elmaszatolják a határokat, mert nekik is ez az érdekük.”
Szerintem szép gondolat, egész jól megtippelte a jövőt. Kár, hogy az akkori tudományos közeg megkövetelte a bullshitet mint titkos összetevőt :)
Ha a félműveltség az amikor csak beazonosítani tudja a delikvens a magfelelő választ, akkor a fenti idézet valahol a háromnegyed műveltség kategóriája, amely szófosással, idegen kifejezések halmozásával igyekszik elfedni a tényt, hogy éppen más gondolatira és gondolataival végez szellemi maszturbációt.