A feminizmus filozófiai alapjai

A feminizmus, csakúgy mint a többi, vele kéz a kézben dolgozó jelenkori destruktív irányzatok és mozgalmak előszeretettel hirdetik önmagukról, hogy ők valamiféle „modern”, „korszerű” és „haladó” törekvések. Pedig filozófiai alapjaik lényegében a középkorba nyúlnak vissza. Nem, ez nem pusztán költői túlzás, és a „középkor” kifejezést sem a „loaded language”-es értelmében használtam, hanem tényleges eszmetörténeti igazság. Lássuk, miről van szó.

Ugye senkinek sem tart sokáig felidézni egy jellegzetes jakobinus modernizátort, aki szinte bármely olyan kijelentésnél, amelyben bizonyos csoportok általános, jellegzetes jellemvonásairól fogalmazunk meg egy állítást, kioktató hangnem kíséretében felemeli az ujját, és felrakja az unalomig ismételt lemezt arról, hogy „de nem mindenki ilyen közülük, tehát ilyet nem is szabad mondani, nelegyélelőítéletes!” Bla bla bla… Ezek az alakok még akkor is felmondják ezt a kottát, ha az inkriminált mondatban, továbbá az előtt, és az után is többször belefoglaltad, hogy de ezzel nem is szándékoztál semmi olyasmit állítani, hogy az adott jellemzés egy adott csoport minden egyes tagjára igaz, hanem csak arról beszéltél, hogy mi az ami jellemzően igaz.

Egy egyszerű példa:

– „A holló jellemzően fekete.”

– „De nem minden holló fekete, létezik fehér holló is!”

A példában a második személy egyszerűen nem fogta fel, hogy az első mondatban nem az hangzott el, hogy „minden egyes holló fekete”, hanem csak az, hogy jellemzően, túlnyomórészt a hollók feketék. Ezt az állítást az nem cáfolja meg, hogy létezik fehér holló is, így a példában szereplő második mondat egyszerűen egy vaskos ’non sequitur’. (A ’non sequitur’ latin kifejezés azt jelenti, hogy valami, ami nem következik a korábban elmondottakból, és a klasszikus vitákban akkor szokott elhangozni, hogyha a vitapartner az elhangzottakhoz nem kapcsolódó megjegyzést tesz, vagy az előtételből nem következő következtetést von le.) Noha ez első látásra szimpla logikai alapigazság, amelyet bárki felismerhet, mégis olyannyira mélyen ül ez a hozzáállás kultúrmarxista és feminista barátainkban, hogy egyszerűen ellehetetleníti a velük való érdemi vitát, hiszen ebből az következik, hogy szinte minden mondatodnál meg kell állnod, és a szájába rágnod azt, ami elvileg a mondatból egy értelmes embernek magától értetődőnek kellene lennie. Így egy termékeny, érv-ütköztető vita helyett egy ilyen kicsinyes kötekedés, és egymás mellett elbeszélésbe fullad.

Alighanem bár sokaknak ismerős a jelenség, kevesen ismerik ennek a felfogásnak, jelenségnek a filozófiai hátterét. Annál inkább az ideje tisztázni ezt, hogy a hamisságnak ne csupán a felszínét karcolgassuk, hanem gyökerénél fogva tépjük azt ki.

Azok akik tanultak az egyetemen filozófiát (jobban mondva filozófiatörténetet), azoknak talán ismerős lesz az ún. univerzálé-vita. Pocsék oktatási rendszerünk okán még az ilyen tapasztalatokkal rendelkezőknek sem hagyott mély nyomot a kérdés, mivel pusztán száraz tényadatok bemagoltatására került csupán sor, amely száraz, üres intellektualizálásnak tűnik, nem pedig valóságos kérdésnek. Pedig a jó filozófia nem egy fiktív világ, egy álvalóság körbebástyázásra való üres okoskodás (mint azt korunk álértelmiségijei gyakorolják), hanem pusztán a józan paraszti ész magasabb szinten gyakorolva. Most egy kis történeti áttekintés lesz, első ránézésre talán ijesztő, idegen fogalmakkal, de igyekszem közérthetően fogalmazni, és ígérem a cikk végére minden világos lesz.

Az univerzálé-vita röviden szólva az egyetemes fogalmak valóságáról, létjogosultságáról szóló vita, amely a középkorban sok elmét foglalkoztatott. Mit értünk itt egyetemes fogalom alatt? Az egyetemes/általános fogalomnak, latinul universalia-nak (innen az elnevezés is) nevezhető minden olyan fogalom, mely alkalmas arra, hogy sokszorosítva, egyszerre és egyformán több alanyban külön-külön megvalósuljon. Az ilyen általános fogalmakat elvonatkoztatással hozzuk létre. Az általános fogalmakat értelemszerűen megkülönböztetjük az egyes, egyedi dolgoktól. Néhány egyszerű példa:

• Egyetemes fogalom (universalia): kutyák, emberek, bolygók.

• Egyes alany: Bodri, Tóth Pista, Merkúr.

Eddig pofonegyszerű. A vita lényegében arról volt, hogy az egyesek sokasága, összessége alapján elvonatkoztatással alkotott egyetemes fogalomnak mennyiben van a létjogosultsága, van-e valóságalapja, vagy csupán egy fikció, egy emberi-nyelvi konstrukció. Másként megfogalmazva: vajon az univerzáliák valóban létező dolgok, míg az egyes dolgok ezek önállótlan leképezései, vagy csak a konkrét egyes dolgok léteznek valóságosan, míg az univerzáliák csupáncsak fiktív elnevezések, amelyeket az ember alkot magának.

A kérdésre alapvetően háromféle válasz született:

1. Az elsőt realizmusnak (itt nem a köznapi értelemben értjük, vagyis hogy valaki realista, jó valóságérzékelő, a földön járó ember.) másnéven idealizmusnak (ez sem köznapi értelemben értve, hogy valaki pl. „őszintén idealista”) nevezzük, és eszmetörténetileg Platónig nyúl vissza. E nézet szerint csak az univerzáliák (platóni értelemben vett ideák) léteznek önmagukban. Az egyes dolgok pedig csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn, továbbá az egyetemes fogalmak az egyedi léttől függetlenül is léteznek. Ez olyan abszurd következtetéshez vezetne, hogy az olyan kategóriákat is valós létezőknek kell tekintenünk, amelyeknek egyetlen tagja sincs, tehát pl. azt kéne mondanunk, hogy akkor is létezik pl. a bulumbutu népcsoport, ha bulumbutu emberek sosem léteztek volna.

2. A második nézetet nominalizmusnak nevezzük. E nézet szerint csak az egyes, egyedi dolgoknak, alanyoknak, individuumoknak van valóságos, konkrét létezése, míg az egyetemes fogalmaknak nincs valóságtartalmuk, ezek pusztán üres elnevezések, egyezményes jelek. Így az ismeret mintegy atomjaira bomlik szét. Az irányzat másik elnevezése a konceptualizmus.

3. A harmadik megoldás a mérsékelt, másnéven arisztoteliánus realizmus. Eszerint az egyetemes/általános fogalmaknak, vagyis az univerzáliák valóságos, tárgyi léte van, ha az az egyedi valók lényegét alkotja, és azoktól függetlenül nem létezik. Ezt úgy fogalmazták meg, hogy az univerzáliáknak a dolgokban van a létezése (universalia in rebus). Az univerzálé voltaképpen az általánosnak az egyediben való kifejeződése, ezért ezek nem puszta nevek, hanem az egyedi dolgok lényeges közös sajátosságait kifejező eszmék. Ez a nézet lett a keresztény filozófia sajátja.

Alighanem sokaknak már megfájdult a feje a sok latin eredetű kifejezéstől és izmustól, de türelem, mindjárt tiszta lesz a kép, ígérem :-)

Miért fontos ez? Mert ha nem tisztázott az egyedi dolog és az általános fogalom logikai kapcsolata, akkor lényegében semmilyen állítást, ítéletet nem tehetek. Vegyünk egy egyszerű példát. Hogyan mondhatom azt, hogy Pistike egy ember, ha nem tisztázott, hogy beszélhetünk-e egyáltalán általában véve „emberekről”, mint fogalomról, mint fajról. A nominalizmus szerint általában véve nem beszélhetünk emberi nemről, lényegről, fajról, csupán csak Pistikéről, arról az egy konkrét alanyról, amelyre vonatkozólag az „ember” jelző egy puszta szó: ez nem azt jelenti, hogy ő az emberi természet birtokosa, az univerzálé egyedi megvalósulási formája, hanem ő csak olyan dolog, melyet az „ember” terminus fejez ki, de ez a terminus egy puszta emberi konstrukció, nincs önmagában véve valóságértéke.

Sokaknak itt már kezd felsejleni a „poén”. A posztmodern, kultúrmarxista és feminista ideológiák lényegében – más gondolatmenettel, és céllal ugyan, de – visszatértek a nominalizmushoz. Ezen ideológiák szerint mindenféle általánosítás, egyszerűsítés, a „nagy elméletek” gyártása tilos. Röviden szólva: mindenki „más”, nem szabad olyan fogalmakat, jellemzéseket, ítéleteket, univerzáliákat megfogalmazni, amely a valóság jellemzésére volna hivatott. A neo-nominalista ideológiák szerint minden csoportfogalom igaztalan általánosítás, ennélfogva tiltott.

Tehát nincsenek olyanok, hogy „nők”, csak egyedi nők vannak: Kovács Katalin, Tóth Judit, stb. van. Nem mondhatom rá, hogy ő „nő”, mert ezzel bebörtönzöm ebbe az univerzáliába, amely csupán egy társadalmi konstrukció, egy társadalom által rárótt sztereotip nemi szerep.

„A magasfilozófiában a dekonstrukció pont valami ilyesmivel foglalkozik: semmilyen szónak, szövegnek nem rögzíthetem, nem zárhatom le a jelentését, hiszen akkor kizárok más lehetséges jelentéseket, ez pedig erőszakos, mondhatni fasiszta cselekedet.” – fogalmazza meg találóan ezen ideológiák lényegét az El Mondo blog.

„A nyelv egész egyszerűen fasiszta.” (Roland Barthes)

Pedig a keresztény filozófia által is vallott mérsékelt realizmus által kezelt fogalomhasználat mindig is elismerte, hogy az egyetemes fogalmak csak annyiban léteznek ,csak annyiban igazak, amennyiben azok az egyes konkrét létezők. Aquinói Szent Tamás úgy fogalmazta ezt meg, hogy az „ut in pluribus” (latinul: „ahogy általában lenni szokott”) elvéből kell kiindulni, hogyha egy jellemzést alkotunk.

Ha jobban belegondolunk, ez egy józan paraszti ésszel bíró embernek teljesen evidens, a neo-nominalista hazug eszmerendszerek felhördülése az „általánosítástól” való félelemről tehát mindenféle alapot nélkülöz. Amikor állítást fogalmazunk meg arról, hogy mi az ami túlnyomórészt jellemző, arra nem válasz az, hogy „de nem mindegyik ilyen!” – hiszen ezt nem is mondta senki. Nem az általánosítással van tehát a baj, hanem csakis a túlzó realizmus túlzó általánosításaival, de hát olyat meg ki alkalmaz?

Ne féljünk tehát az általános fogalmaktól, az egyetemes ítéletektől! Amikor azt mondjuk, hogy „a nők” ilyenek vagy olyanok, akkor azt nem úgy értjük, hogy minden egyes nő ilyen, hanem csak azt, hogy a nőkre általában jellemző valami. Erre pedig nem elégséges cáfolat, ha a másik fél hoz néhány kivételt, hiszen a kivétel nem cáfolja meg a főszabályt, amely főszabály amúgy sem kívánta eleve tagadni a kivételek létezhetőségét. A kivétel lényege pontosan abban áll, hogy kivételes, és nem főszabályszerű. Pl. attól, hogy léteznek szőke hajú olaszok, attól még az olaszok jellemzően sötéthajúak.

Mint láthatjuk az általános fogalmaktól és az egyetemes ítéletektől való posztmodern ódzkodásnak évszázados eszmetörténeti háttere van, és korántsem a jelenkor találmánya. A nominalizmus azonban éppúgy hamis metafizikai nézet, mint a középkorban is az volt, és minden olyan ideológia, amely a nominalizmuson alapul, szükségképpen éppúgy hamis.

Sose kövessük el azt a hibát, hogy a nominalisták kedvéért nekiállunk az ő logikai zsákutcájába belemenni a kivételekről való vitatkozásról. Az ő céljuk és módszerük pontosan ebben áll: álljunk neki a részleteken kötekedni, szőrszálhasogatni, mindent relativizálni, essen szét atomjaira minden. Soha ne essünk abba a hibába, hogy az ő kedvükért nekiállunk feminim módon magyarázkodni és mentegetőzni! Ha általános fogalmakról beszélünk, semmi szükség annál érthetőbben fogalmazni, hogy „X csoportra nagymértékben jellemző Y” tulajdonság, hiszen ezzel semmi többet nem állítottunk, mint amit szó szerint tartalmaz. Semmi szükség mondatokon át magyarázni nekik azt, hogy „jaj, de ezt nem úgy értettük, hogy mindegyik olyan” – akinek ez nem magától értetődő az eredeti állításból, annak egészen egyszerűen szövegértési és logikai problémái vannak, illetve a nominalista destruktív ideológiák hiszterizált foglya, amelyre a józan ész érvei aligha lehetnek hatással.