don Fefinho

A patriarchális család védelmében I.

A most következő iromány vendégcikk, a Konzervatóriumról emeltük át. Mármint én, így királyi többesben, szerényen. Angol eredetit lásd itt.

 


 

 

A patriarchális család védelmében I.

 

Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy semmi, de abszolút semmi nem fontosabb a társadalom számára, mint a család tekintélye és struktúrája. Legalább az emberek fele, fiatalok vagy idősek, állandóan függ a családtól, és mindenki függ a családtól legalább élete egy szakaszában. Minden társadalomban, amely valaha létezett, a család az az intézmény, ami által az emberek egyik fele gondját tudja viseli a másiknak (mielőtt és miután neki viselték, viselik gondját). A javak és szolgáltatások ezen kölcsönössége messze felülmúlja még a kommunista kormányok újraelosztási kísérleteit is. A családban legmezítelenebb formájában szembesülünk az emberi függéssel; ebből a függésből származnak a legmagasztosabb kötelességeink és legnagyobb (valójában megfizethetetlen) tartozásaink is. Mi lehetne ennél fontosabb az embernek, hogy megértse saját magát? Szóval jó okunk van rá, hogy leszögezzük: semmi fontosabb intézmény nincs egy konzervatív számára, mint a mérvadó házi társadalom, a patriarchális család. Nem csoda, hogy nincs intézmény, ami olyan kegyetlen támadásoknak lenne kitéve a baloldaliak részéről, mint ez.

 

Az anyai és az apai szerepek

A tények közismertek. Az ember szexuális úton nemzi utódait. Szemben sok állattal, az újszülött ember teljesen védtelen és segítségre szorul, akit több mint egy évtizedbe kerül felnevelni. Roppant mennyiségű energia- és időbefektetést igényelnek a szüleiktől. Mivel csak a nő képes áldott állapotba kerülni, életet adni egy gyermeknek és táplálni őt, a nő természetes módon jobban bevonódik a gyermek nevelésébe, legalábbis az első években biztosan. Régen utódai túlélése érdekében a férfinek azon feladatokat kellett magára vennie, amelyeket felesége nem tudott ellátni, míg a gyermekek gondját viseli – táplálékot kellett szereznie és védekeznie kellett a támadások ellen. A nőnek és a férfinak természetüknél fogva más fizikai, mentális és pszichológiai adottságai vannak, amelyek sajátos feladataik ellátásában segítik őket.

A patriarchátus erkölcsi jelentőséget tulajdonít mindezen tényeknek. A jó, amire a patriarchális család irányul, a nemzés. Ennek alapelve a (kölcsönös) függőség magába foglalása. A gyermekek a szülőktől függnek, a szülők pedig egymástól. A függőség megtapasztalása, hogy mások tőlünk függnek (és hogy ez milyen felelősséggel jár), és hogy mi is másoktól függünk (és az alázat, amit ez előidéz), ebből a szempontból olyasvalami, amit pozitívnak tarthatunk. Minél mélyebben függnek egymástól a család tagjai, annál inkább gyarapszik a család. Azaz a család nem csupán illiberális intézmény; hanem pozitív módon antiliberális. Ethoszától mi sem áll távolabb, mint a szabadság, értsünk alatta akár autonómiát, akár (egyéni) önfenntartást.

Ugyanakkor nem a függőség az egyetlen alapelv, ami speciálissá teszi a családot. Végső soron a másoktól való függőség az emberi lét elkerülhetetlen velejárója. Vannak, akik olyan alternatívát képzelnek el a családnak, amiben a gyermekeket az állami bürokrácia által alkalmazott nevelési szakértők nevelik fel. A gyermek továbbra is függőségben maradna, de egy szervezet, nem pedig egyes emberek volnának azok, ami a jólétéért felelős volna. Természetesen konkrét embereket (tanárokat, nővéreket, stb) neveznének ki a gyermekek nevelésére, de ez átruházott felelősség volna, hiszen a végrehajtókat bármikor lecserélhetnék a bürokrácia tetszése nyomán. A szülői függőség viszont személyes függőség: az anya és az apa azok, akik teljes mértékben felelősek a gyermekért, ezt a felelősséget pedig nem az állam vagy más szervezet ruházza rájuk. Ennek megfelelően a gyermek kötelességei a szülei iránt is a gyermek, mint személy kötelességei.

A függőségnek két pólusa van. Egy teremtmény függhet egy másiktól benső fejlődése nyomán, és kiteljesítheti valódi, belülről fakadó természetét. Ez a nevelési vagy anyai pólus. Ugyanakkor, mivel minden állat potenciálisan ellenséges környezetben él, van egy másik pólus is. Egy teremtmény függhet a másiktól úgy, hogy megvédi azt az ellenséges külső támadásoktól, felkészíti a túlélésre, vagy épp javakat gyűjt kintről, otthoni használatra. Ez a védő-gondoskodó, avagy apai pólus. A két pólus együtt alkot egy otthont, egy biztonságos és védett helyet, az anyával, aki az otthon lelke, és az apával, aki összeköti az otthont és a világot.

A patriarchális elvek szerint az anya és az apa szerepei különbözőek és felcserélhetetlenek. Nem arról van szó ugyanis, hogy a gyereknek két szülőre, hanem arról, hogy a gyereknek egy anyára és egy apára van szüksége. Sem egy szülő, sem két azonos nemű gondviselő nem tudja helyettesíteni a természetes családot. Továbbá a két szerepet nem tudja betölteni egy személy. Ugyancsak lehetetlen a két szerepet „egyenlően” megosztani, úgy, hogy mindkét szülő ideje felében anyát, ideje másik felében pedig apát játszik. Anyának és apának lenni nem egy munka, egy meló, nem csupán egy szerep, amibe be lehet és amiből ki lehet lépni. Ez hivatás, amiben magára találhat valaki, és odaadhatja általa az életét, és ez a legalapvetőbb szint, ami által a család tagjai kapcsolatban állnak egymással. Egy gyermek sem gondolja azt, hogy „formálisan X-nek az apám szerepét kell játszania, de végső soron ő csak a barátom”. A legmélyebb szint mindig ez: „ő az apám”. Az apaság nem egy maszk, amit levehetünk. Az apának magának apai hivatása személyiségének legalapvetőbb rétege. A gyermek számára pedig a szüleivel való kapcsolatánál minden más kapcsolat kisebb jelentőséggel bír.

A külön szerepek szükségessége különösen is magától értetődő az apa védői feladatait tekintve. Senki nem lehet védelmező, hacsaknem van, aki engedi magát megvédeni. Egy világos ellenpélda a katonák egy csoportja. Persze van rá esély, hogy a katonáknak egymást is meg kell védeniük. Például egyikük éjjeliőrként vigyázza társai álmát, mígnem valaki leváltja és ő válik a védelmezetté. Ugyanakkor ebben az esetben a szerepeket folyamatosan cserélgetik, ezért mégsem ezek a szerepek alkotják azt az alapelvet, amely alapján a katonák felfogják egymáshoz való viszonyukat. Tulajdonképpen nem is szeretnénk, hogy egy katona úgy érezze magát a védelmező szerepében, mint egy apa a feleségével és gyermekeivel kapcsolatban. Egy jó apa sosem hagyná a feleségét, hogy leváltsa őt a frontvonalban. Egy udvarias férfi ragaszkodni fog hozzá, hogy megvédje akármelyik nőt és akármelyik gyermeket, és mivel az udvariasság jó dolog, nem szabadna aláásnunk az éthoszát azáltal, hogy nőket engedünk a rendőrségbe és a hadseregbe.

A szerepek elkülönülése azért is fontos, mert így a gyermek felé is jól közvetítik a tekintélyt. Az anya a gyakorlati és együtt érző oldala a tekintélynek. Mint gondviselő, ő dönti el, mi jó, és tiltja meg, ami rossz nekünk, valamint a család többi tagjának. De van egy másik, nem kevésbé fontos arca is a tekintélynek. Ez az objektív törvény arca: Isten törvényei, a természet törvényei, a szokások törvényei, az állam törvényei. Ezek az erkölcs abszolút igényére alapulnak, így ezek a törvények kérlelhetetlenek a maguk követeléseiben, és közömbösek a mi és a hozzánk közel állók vágyai iránt. Mint a külvilággal kapcsolatban lévő személy, az apa ennek a tekintélynek a természetes képviselője. Mint az objektív törvény képviselője, ő az, aki időnként a saját gyermekei kívülálló bírájaként lép fel. Ha ezt nem tenné, akkor gyermekei erkölcsi fejlődése látna kárát. Ugyanakkor, mint a külvilág képviselője, az apa sokat kénytelen hiányolni abból a megértő közelségből a gyermekeihez, amit az anya élvez. Az anya viszont sokkal ritkábban léphet fel elfogulatlan bíróként, nehogy kompromisszumot kelljen kötnie a gondviselő énjével. Máshonnan közelítve: egy gyermeknek tudnia kell, hogy szülei szeretete feltétlen, ugyanakkor nem árt, ha az egyik szülő tiszteletéért, úgy érzi, tennie kell. Egy fiú részben azért törekszik függetlenségre, hogy férfinak lássa az apja. Fontos, hogy az apa tisztelje ezt, de nem tudja ezt mindenfajta diszkrimináció nélkül tenni. A világon fellelhető mitológiákban is látható a nemi szerepek ilyen kettősségének a felismerése: általában az ég/atyaistenség az, aki a törvény és az igazság ura, míg a gondoskodó föld/anyaistenség az, aki sokkal kevésbé haragtartó.

Nyilvánvalóan nem lehetséges és nem is kívánható, hogy ne legyen átfedés az anyai és az apai szerep közt. Ez az átfedés jelentős. Természetesen az apák is etetik és az anyák is tanítják a gyermeket. Természetesen egy anyának is meg kell védenie egy támadástól a gyermeket, ha támadás éri, és az apa távol van, ráadásul nincs olyan gyermeke, aki korban már érett és képes ellátni ezt a feladatot. Mindazonáltal a szerepeknek alapvetően különbözőeknek kell lenniük. Nem az a kérdés, hogy egy nő el tudja-e látni azokat a feladatokat, amelyek egy apa feladatai. Apának és anyának lenni nem munka. Nem azt jelentik, amit csinálsz, hanem ami vagy. Egy nő nem lehet apa. Apának lenni annyi, mint érteni valaki kötelességeit és helyét – ez összeegyeztethetetlen (bár kiegészíti azt) az anya ideájával.

 

Férfi és női erények

Férfinak lenni azt jelenti: apának lenni, legalább potenciálisan. Ez annyit tesz, hogy egy férfi „apa-anyag”. Ugyancsak, nőnek lenni azt jelenti: potenciális anyának lenni. Az anyaság és az apaság olyan ideák, amelyek segítségével megérthetjük szexuális természetünket is. Miért van a nőknek mellük? Hogy szoptassák a gyermekeiket. Miért empatikusabbak és nyelvileg is jobban alkalmazkodóak, mint a férfiak? Hogy fel tudják nevelni és oktatni tudják a gyermekeiket. Átlagosan a férfiak miért agresszívebbek és erősebbek, mint a nők? Hogy meg tudják védeni a családjukat. A patriarchális modell jelentést ad a biológiai tényeknek. Figyeljük meg, hogy a szexuális természetről tett megállapítások inkább lényegiek, esszenciálisak, mintsem empirikusak: azt mondani, hogy az erő férfias tulajdonság, nem ugyanaz, mint kijelenteni, hogy átlagosan a férfiak erősebbek a nőknél. Egyes nők erősebbek lehetnek sok férfinál, de ez nem jellemző a női nemre; egy nő nem értelmezné úgy az erejét, ahogy egy férfi, hogy azt úgy is használja. Következésképpen lehetnek olyan statisztikai különbségek is a férfiak és nők között, amelyek nem lényegiek. Például úgy tűnik, hogy a férfiak jobban szeretik a steaket, de mivel ez a tény nem áll kapcsolatban apai kötelességeikkel, ezért jelentéktelen. Viszont a férfi, akiben nincs meg az erő, hogy megvédje a családját, abból egy alapvető férfitulajdonság hiányzik – egy vegetáriánus férfival viszont nincs semmi probléma.

Azokban a társadalmakban, amelyek elfogadják a patriarchális modellt, a „nő” és a „férfi” nem csak biológiai tényeket jelent, hanem olyan eszményeket is, amelyek felé törekednünk kell. Ha valakiről kijelentik, hogy megtestesítik ezt az eszményt, az nagy dicséret („Micsoda nő!”; „Egy igazi férfi!”). Mind a férfiasságnak, mind a nőiességnek megvannak a maga erényei. A férfierény neve: lovagiasság. Ez annak az erénye, aki magáévá tette a védelmező éthoszát. Bátorság a veszélyben, vitézség a csatában, megbocsátás a legyőzötteknek, udvariasság a nőkkel, kedvesség a gyerekekkel, kegyesség az öregekkel – ezek a lovagias férfi tulajdonságai. A feministák gyakran támadják a lovagiasságot, mondván, hogy az legitimálja az erőszakot. A férfiak agresszívebb természete ugyanakkor biológiai tény, akár legitimáljuk, akár nem, csak van, valaki engedelmeskedő puhányokat szeretne csinálni a férfiakból. A lovagiasság erénye viszont nemesíti ezt a biológiai tényt azáltal, hogy a morális kötelességek szolgálatába állítja. Valójában nincs más mód a feministák által gyakran emlegetett családon belüli erőszak magyarázatára, mint a lovagiasság kihalása. Ha a férfinak nincsenek speciális kötelességei a nők irányába, akkor miben különbözik egy nő felpofozása egy gyengébb férfi felpofozásától?

A lovagiasság szorosan összekapcsolódik a bátorsággal, de a bátorság önmagában nem csak férfi-, hanem női erény is. A nőiesség női erénye egy különleges erény: annak a bátorsága, hogy merünk gyengék lenni. A nők karakterisztikus empátiájuk által megnyitják magukat mások fájdalma előtt. A terhesség és a szülés által pedig saját testüket adják gyermeküknek, amiért számos nő az életével fizetett.

Természetesen mindkét nemnek megvannak a maga sajátos torzulásai is, de mindig alapvető hiba, ha egy valamit a saját eltorzulásával azonosítunk. A macsóizmus a lovagiasság deformációja: a macsóista férfi elfelejti, hogy a vitézséget a gyengék szolgálatába kell állítania. A verekedő menőfiú férfiassága meglehetőst tökéletlen. Ugyancsak, a nőiességet is hiba a lányos hiúsággal és frivolsággal azonosítani. A férfiasság és a nőiesség lényegükből fakadóan egymásra utalt erények. Befolyásolnak minden közelebbi kapcsolatot, amelyekben mindig jelen van a függés. Nagyon felszínesnek kell lennie egy kapcsolatnak ahhoz, hogy ne befolyásolja a viselkedésünket az, hogy férfival vagy nővel állunk szemben. Ez az, ami miatt vissza kell utasítanunk a férfi és női személyiség elleni küzdelmet. Egy androgün képtelen volna mind a férfi, mind a női intimitásra. Egy férfi, aki feláldozza a férfierényeket, nem fogja ettől még gyakorolni a női erényeket. Ugyancsak nem tesz szert egy nő férfierényekre azáltal, hogy lemond a nőiességéről.

3 votes, average: 5,00 out of 53 votes, average: 5,00 out of 53 votes, average: 5,00 out of 53 votes, average: 5,00 out of 53 votes, average: 5,00 out of 5 3 olvasó átlagosan 5,00 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: don Fefinho

don Fefinho
Jön sok ember és mind jobbat vár, És haragszik, mert csak engem talál. Az a hibám, hogy nem a Béla vagyok, És ezzel sok méregre adok jó okot.

3
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
3 Egyéni hozzászólás
0 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
2 Hozzászólások szerzői
ClementDeansdale Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Deansdale
Admin

Ugyan már… Bárki láthatja, hogy az elnyomó patriarchális papás-mamás (fuj!) családnál sokkal jobb egy modern szingli mutter szárnyai alatt felnőni.

(Egyébként a gyermekek szexualizációja szörnyűséges bűn, a fene álljon a rohadt pedofil férfiakba!)

Clement
Olvasó
Clement

http://www.life.hu/gyogyulj/egeszseghirek/20121108-asszonyallatbol-egyenlo-tars-a-nok-felemelkedesenek-tortenete.html?forum_page_index=1

 

kiléptem a mail-emből és nagyképernyőn bevágódott elém ez a förmedvény! Lehet szétszedni…

Clement
Olvasó
Clement

“Ez csak a patriarchális társadalmakban van így. Őket megelőzően a matriarchátusban nőuralom volt, ami nem a férfiuralom inverze. “….Meglepő viszont, hogy a Matriarchátus társadalomban nincs erőszak. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek problémáik, de ebben a társadalomban a nőknek eszükbe se jut, hogy a konfliktust erőszakkal oldják meg. Mivel a nők uralkodnak, senki se erőszakoskodik, nem a bűntudat tartja őket vissza, hanem a szégyen. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miként oldják meg a problémáikat? A nők kiosztják a feladatokat a férfiak között, és ha valamelyik férfi ezt nem teljesíti, akkor mindenféle büntetés helyett, úgy kezelik, mint egy éretlen kamaszt. Ez nem csak megszégyenüléssel jár, de a szexhez való jog elvesztésével is. Különben is úgy gondolják, hogy a nők megbízhatóbban és hatékonyabban dolgoznak.” természetesen az első hozzászóló mi mást is csinálna, mint az egekbe emelné a matrit. A kutatások szemben az urban-legend megújuló tradíciójával mást mutatnak, egy angol régész professzor így emlékezett a matriarchalizmus brutalitásáról: “Nézzék, ha a matri törvénye a siker záloga és egyben az ősforrás, hogy hagyhattuk szétesni? Kilóg a lóláb a történetek mögül, a csendességről, a barátias légkörről és mindattól, amit a tisztességes embert első hallásra azonnal befogadna. Hogy megértsük mi vezetett a matri bukásához kicsit még hátrébb kell lépni az időben… Az ember mai stádiumának, a homo sapienssé érésének utolsó lépcsőfokán a társadalmi szintek és a környezettől való függetlenedés első időszakában a nők és a férfiak egyenlő erősek lehettek, nem nagyon lehetett differenciálni genetikai hasadást. Ez az alapállapot akár azt is megengedhette volns, hogy a tipizált férfi munkákat a nők is elvégezzék, ugyanolyan kezdőszerencsével és tapasztalatgyűjtéssel ők is nekivághattak volna a kemény, fáradságos és életveszélyes munkáknak, csakhogy ez nem így történt. A nők abszolút visszaélve a helyzettel megzsarolták a fiúkat, férfiakat és ütötték, vágták néhol bottal, néhol hasított szerszámmal a “nem-erősebbik” nemet. Az akkori férfiak is kénytelenek voltak szembenézni a helyzettel, az utódgondozás privilégiuma, a nehezebb tisztántartás ráadásul a kiegyenlített erőviszonyok mind azt az érzést táplálhatták, hogy jobb behódolni az amazontársaságnak, így más variációt kizárva tetszett nem tetszett övéké maradt az az egyetlen terep, ahol értelmet kaphattak sorscsapásaik elkerülése és koevolúciós lelkifolyamataik kordában tartására, nem maradt más, mint elfogadni: a kemény munka rád marad. Azonban a nők brutális elnyomásukkal nem számítottak a fordulatra, ami hát lássuk be, bekövetkezett: a kemény munkának gyümölcse lett, az erő és folyamatos akadályleküzdés (már aki ezt túlélte, hiszen  férfitársaink már akkor száz számmal hullottak, akár a legyek) megragadt előnyei csak az Y kromoszómán kezdtek el öröklődni és minden egyes generációváltáskor egy tyúkszem előre lépés történt az erőnövelés terén a férfiak javára. Eltelt nem kevés, kb. 3500-4500 év, mire az őskor végén a férfiak rájöttek, véget tudnak vetni az elnyomás korszakának és ez vezetett a nem túl elismerő bosszú korszakához. Olvastam Platónnak ma már nem ismert írásait. Az ókori görög tudós engem rendkívül mód meglepve írt a nők megvetéséről és a múlt sérelmeiről, amit ma joggal neveznénk gyűlöletnek, de azokban az írásokban ennél mélyebb és kötött fájdalmak, kiáltások is hangoztak. Valahogy így: “Miért bántatok velünk így?” Teljesen tisztán és világosan láttam, ez a nembéli sérelem sokáig visszanyúlik, magáig a matriarchalizmusig. Van-e erre a mai társadalmakban még valami csírája? Igen, a párválasztásban, ha az nem kierőszakolt a nő sokkal könnyebben megronthatja a férfi sorsát, mintsem egy férfi képes lenne rá. A páváknál a hímek fényes tollazatukkal kecsegtetnek a nőstényeknek és ez a szépség minden nőstény számára egyként kódolt, nincs szubjektív tér. Az emberéknél is hasonló a felállás, hiába próbálkozik egy férfi napestig, az udvarlás még kevés, a nő sokkal nagyobb szelekcióval válogat és a szelekció vesztesei mindig a férfiak. A mai napig. Hiába mondják, hogy a csúnya nők kerülnek a perifériára, ez kéremszépen nem… Tovább olvasás »