„A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.”
/Babits Mihály – Fortissimo/
Már rávilágítottam a szerintem elbagatellizált tényre, hogy a gyerekek számára oly műsorokat állítanak elő, melyek, ha mégoly mókás hangvétellel is, bizonyos szempontú nemi alá-fölérendeltségi viszonyban gondolkodnak (természetesen a fiúk hátrányára).
Vajon vicces-e egy iskolás olvasmány, mely arról szól, hogy a kismama mindenáron azonos nemű babát akar magának, ám végül kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy ivadéka hímnemű? Biztos, hogy hat-hét éves, identitásuk kialakítását épp elkezdő gyermekeknek való vicc? Miként éli meg az ilyesmit egy kislány, és miként egy kisfiú? Milyen pszichológiai hatást gyakorolhat az az alsó tagozatos tanmenet, amely a nemi hierarchia témakörét kanonizálja? Mik lehetnek távolabbi következményei ennek a tematikának?
Felteszem, hogy ez az ártatlannak mondott oktatási-pedagógiai jelenség a mai, meghökkentően infantilis, férfiakkal szemben kényszeresen fennhéjázó női társadalommal nem kölcsönhatás nélküli.
Egy friss, szélsőséges példázat aggályaim alátámasztására.
Van egy harmincötödik életévét tipró édesanya, akinek akad kettő gyermeke. De pechére mind a kettő fiú. Még nagyobb pechére újból terhes lesz, ikerpárral, akik szintúgy fiúk – lennének, ha anyjuk nem ugrana le velük a szikláról, hátrahagyva az apát, két kisfiút és megölve másik két kisfiút. Tudniillik az anya lányt szeretett volna – fiút egyáltalán nem. Ehhez képest tarthatatlan, hogy négyből négyet kapott. A szerencsétlen nőszemélyt Anna Byrne-nak hívták; megjegyzendő a neve, hisz majd úgyis szentté avatják a feministák, esetleg az Európai Unió róla keresztel el egy esélyegyenlőségi programot. Elvégre a férfiúsággal állt szemben, kizárólag jó arc lehet.
Nem is önmagában az a baj vele, hogy öngyilkosságot követett el, sőt kifejezetten örülnék, ha a többi feminista ebben követné őt. Azonban egyfelől felmerül, hogy miféle egoista hárpiának kell lenni ahhoz, hogy ilyen szinten ne érdekeljen valakit a családja. Férjem, fiaim leszarva, mivel az én monomániám nincsen kielégítve? Ennyire semmibe veszi egy anya azokat, akikért elvileg felelősséget vállalt? Kabbe, gyíkok, én leléptem?
Ez persze csak a bónuszkérdés. A burning question itt az, hogy ez az Anna Byrne mindössze egy elfajzott példány volt, netán prominense az androfób önérzetnek, amely a 21. század nőit jellemzően átjárja. Diszjunkt a sors, vagy léteznek, nyüzsögnek a rokonlelkek? Azaz: egy fiú, a jelen feminista korszellemében, mennyire bízhat meg az anyjában? Ha nem igazán, akkor belőle mi lesz, ha nem nőgyűlölő? Mitől várnak több megbecsülést a nők, ha a magzatot eleve elrendelik? Nem egy ördögi kör ez?
Bizony attól tartok, a korkultúra nem az egymás iránti tiszteletet plántálja és öntözi. Anna Byrne biztosan nem azért ugrott a halálba, mert egy nimfomán közegben élt, ahol olyan jókat-szépeket-aranyosakat hallott/olvasott a fiúkról, nem is azért, mert sikerült az előítélettől mentes, szeretetteljes nevelés gyümölcseit learatnia. Márpedig ki mint vet, úgy arat.
Sulinet: „Férfierőszak”
“egy fiú, a jelen feminista korszellemében, mennyire bízhat meg az anyjában? Ha nem igazán, akkor belőle mi lesz, ha nem nőgyűlölő?”
Ha valakinek ilyen az anyja, milyen legyen a viszonya a nőkkel? Az ő hibája-e, ha felnőttként nem úgy néz a nőkre ahogy azok szeretnék?
És egyáltalán, mit kellene szeretni a “modern, emancipált” nőkön? Azt, hogy egyfolytában versengeni akarnak, és képtelenek az együttműködésre? Hogy erős önértékelési problémáik és felsőbbrendűségi komplexusaik vannak? Hogy számukra nem létezik semmi más önmagukon kívül, a jelszavuk az “én, én, én”? Hogy ellenségnek tartanak és lenéznek minket? Hogy semmit nem adnak, de mindent elvárnak?
És csodálkoznak, hogy a férfiak jobbszeretik a “tradícionális” nőket, akikben van emberség, képesség a másik tiszteletére és szeretetére…
Amire utalsz – Janikovszky Éva: “Örülj hogy…” – egyrészt nem gyerekeknek szól, másrészt nem a fiúk utálata.
De ha számodra ezt jelenti, hát ez van. Hülyeségnek tartom, de nem akarlak róla lebeszélni.
Hephaistost később a feleségén zsarnokoskodó Zeusz is a Földre taszította.
A fiút váró öngyilkos anya – aki azért határoz így, mert nem akar újabb fiút szülni – ritka eset. Teljesen értelmetlen ezzel akár példálózni is. Igen. Van ilyen.
S hogy legyen valami gyenge kapocs a feministákkal, megelőlegezzük, hogy ők biztosan örülnek ennek? (Nem vagyok benne biztos, hogy támogatják ezt a “megoldást”.)
Igazat kell adnom neked, a fiú gyermek ellenes feministák másképp gondolják ezt: Az öngyilkosság rossz megoldás, hiszen akkor a nő is meghal, a jó megoldás az abortusz:
“A tanácskozás egyik vezérszónoka Sheila Jeffrey volt, aki híveivel együtt a fiú gyermekek elleni gyilkosság véres szájú szószólója. Hitük szerint minden nőt, akinek fiúgyermeke van, ki kell közösíteni a nők elnyomása ellen küzdő szervezetekből, de ami a legfontosabb; azok a nők, akik fiúgyermekkel várandósak, és nem hajtanak végre önkéntes abortuszt, nem szolidárisak a nők harcával.”
http://www.ferfihang.hu/2012/11/18/sved-magyar-feminizmus/
Nem igazán értelek, kicsit mintha csípősebb lennél a szokásosnál.
1. Nem biztos, hogy itt is arra utalt. Mivel az öngyilkos példa brit, lehet hogy az oktatásbeli utalást is onnan hozta, legföljebb félreérthetően.
Ha mégis arra utalt, akkor tévedett, de ez igazából a “hír” jelentésén nem változtat.
2. Persze, hogy ritka eset, de korábban egyáltalán nem létezett ilyesmi, szóval a nő öngyilkossága rámutat arra, hogy milyen beteg irányba változik a korszellem. A radikális feminizmus juttatta ide a világot, hogy egyáltalán elképzelhető egy anya öngyilkossága csak mert fia születik. A férfiellenesség erősödése és a nők minden józan határon túl való istenítése hozza magával az ilyen aberrációkat, és ha valakinek eddig kétségei lettek volna afelől, hogy ez a társadalom számára egészségtelen, akkor most ezek a kétségek elpárologhattak.
3. A feministák nem tudom minek örülnek vagy minek nem, de az tuti, hogy ezt is a “patriarchális elnyomás” számlájára akarják majd írni valahogyan, mindegy milyen logikai csavarokat kell feltalálni hozzá. Az is lehetséges, ahogy Nándor említette is, hogy ez a nő tényleg mártírja lesz azoknak a femináciknak akik már eddig is azt hangoztatták, hogy a fiúgyermekeket abortálni kell.
Korábban azért sem létezett, mert nem tudták, milyen nemű baba fog születni. Más társadalmakban meg attól boldogtalan egy nő, ha lánya születik. Persze ez egy ilyen gyilkosságot nem ment, főleg, hogy összesen annyi az oka, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte.
Egyáltalán nem gond, ha csípős, én se hivatalos stílusban szövegelek, szóval nyilván nem várom el, hogy ilyenben reagáljanak. Az viszont kétségtelen, hogy neked jobban átment a közlendőm.
“egyrészt nem gyerekeknek szól”
Akkor mit keres az alsós olvasókönyvemben?
“másrészt nem a fiúk utálata”
Én úgy ítélem meg, hogy óhatatlanul a káros sztereotípia erősítését szolgálja. A gyerekeknek nem feltétlenül a szívélyes körítés marad meg belőle, hanem a csattanós felütés.
De a csattanós felütés kétirányú, az egyikben a fiúkat cikizi, a másikban a lányokat. Utána pedig fel vannak sorolva ugyanígy a jó tulajdonságok. Ha bántó, akkor egyformán bántó mindkét nemnek.
Szerintem ebben a témában inkább nektek van igazatok; Janikovszky mindenféle rossz szándék nélkül írni akart valami aranyosat, és ez lett belőle. Ha nagyon erőltetni akarnám a képzettársításokat (nem akarom, de ha -nám), akkor azt mondanám, hogy ha ugyanezt egy férfi írta volna, akkor valszeg sikítanának a feministák a “nőellenes” része miatt, másfelől meg azon fújolnának, hogy olyan “patriarchális sztereotípiákat” tartalmaz amiket fel kell számolni. (Tudod, nincs olyan hogy “férfias” meg “nőies”.) Így viszont, hogy nő írta, minden csodás és illatos, sőt, miért nincs a kötelező olvasmányok között, vagy ha ott van, akkor miért nincs több ilyen?!
Igen, ez már egy kicsit erőltetett gondolatmenet, de azért van benne egy kevés igazság.
Mindenesetre ez önmagában kevés lenne ahhoz, hogy ezt a cikket elvigye, még szerencse, hogy a cikk valójában nem erről szól, hanem Anna Byrne öngyilkosságáról és a feminista korszellemről.
Egyébként ha már itt tartunk engem csak nagyon-nagyon halványan és távolról irritál az ilyen “a fiúk verekedősek”-féle általánosítás, és ez is kizárólag azért, mert a tököm kivan a sokkal durvább femináci változataival, mint pl. a “boys are stupid, throw rocks at them” szemétségek. Ha a világ normális lenne akkor mosolyogva sétálnánk el az ilyen kis vicceskedések mellett, de sajnos a világ nem normális, és amíg a fiúkat egyre nyíltabban utálják, addig számítani lehet némi fokozott érzékenységre a témával szemben.
Igen, korábban én sem akadtam meg az ilyesmiken. De idővel elkezdte szúrni a szemem a jelenség; a mértéktelen kettős mérce, úgy általában az igazságtalanság, gonoszság, sötétség stb.
Azt speciel oktondiság volna vitatni, hogy a fiúk többnyire harciasabbak, sőt jórészt a “férfiak és nők nem különböznek” agyrém ellen “harcolok”. A “férfibűnözés” cégér azonban önmagában is méltatlan, úgy meg pláne, hogy van párja is, a nőbűnözés, de leginkább azért, mert a legszelídebb, legcsendesebb emberek a környezetemben fiúk.
…A feminista korszellemről, melyhez hozzájárul az oktatás és pedagógia jelenlegi állapota. Ennyit kívántam közölni, természetesen nem állítom, hogy konkrétan a magyar Janikovszky miatt történt a haláleset a világ másik végén. Ám némi összefüggést hadd kockáztassak meg a feminista népművelés és a női fiúundor között.
Janikovszky Éva lenne a feminista népművelés? Az nem változtat semmit a benyomáson, hogy az emlegetett könyvpáros a lányokról is éppen úgy leírja a közkeletű általánosításokat? Ha csak az zavar, hogy a fiúkról rosszat ír, az nem kettős mérce?
Bocsánat, tudom, hogy nem pont erről szól a cikk, meg egyébként én is észreveszem, hogy rengeteg olyan könyv, film, mese születik manapság, amiben a fiú/férfi szereplőket tehetetlen, béna, nevetséges figurának ábrázolják, akiket a lányoknak kell megmenteni, és ez rettenetesen irritál. Csak ne Janikovszky könyveit hozzuk már erre példának.
Figyi, ebben a tekintetben én nagyobb súlyt látok az egyik serpenyőben, ha nem haragszol. Hímsoviniszták ugyan akadnak, nekik hivatalos mozgalmuk és propagandájuk nincsen, főként hatékony nincsen, feminista mozgalom és propaganda ellenben működik. Nőellenes kvótára senki, még a valódi hímsoviniszta se törekszik, férfiellenes kvóta létezik. Nőbűnökkel nem kampányolnak, férfibűnökkel szoktak. A nők likvidálásáról nem képzelegnek, a férfiakéról szívesebben. Az inkriminált mű “jobb oldala” jobban idomul a témakörbe.
Aztán az sem mindegy, hogy nő nőknek saját fajtájáról írja, hogy hisztis, vagy leendő anyákat fiúdehonesztáló tézisekkel traktál. A kollektív önkritika, bár szintén nem feltétlenül szerencsés, nem annyira más alázása. Mivel stratégiailag kiemelt vállalkozásnak tartom, hogy az anyákkal megszerettessék a fiúkat (breaking news: Katie Holmes is véletlenül kizárólag kislányt akar örökbe fogadni, noha kislánnyal már rendelkezik), értelemszerűen erősebben koncentrálok a nő-férfi, mintsem a nő-nő viszonyra. Amellett, hogy ugyanolyan vállalhatatlannak minősítem a mizogíniát, mint a mizandriát. (Mi több, szerintem a természetes és normális az volna, ha a férfiak a nőket, a nők a férfiakat szeretnék jobban… de egyelőre megelégednék az egyenlő megítéléssel is.) Lányai miatt öngyilkos apáról nem hallok, fiúundorban szenvedő anyákról egyre többet.
Na meg azért beláthatod, hogy ha rajzolok egy tömény jellemfestést a színesbőrűekről, akkor utána ezt nem igazán oldom fel azzal, ha mellé rajzolok egyet a fehérekről is. A nácik a végén, a vereség küszöbén a germánokat is bírálták, ettől erkölcsi felmentést nyertek vajon? Kötve hiszem, hogy egyik tett semlegesíti a másikat, ha két kultúrát rombolsz, akkor kettő szárad a lelkeden, nem pedig nulla.
Most így szerda este ennyi különbség exponálására volt érkezésem, de van még.
Mellesleg nem, még mindig nem Janikovszky Éva maga a feminista népművelés, vele csupán szemléltettem, hoztam egyéb példákat is, ugyanakkor (f)elismerem egyéni célját, csak eszközét ebben a közegben nem vélem előnyösnek, különösen ha a minden férfirezdülésre patriarchizmust rikácsoló önjelölt jogi aktivisták tempóját veszem föl.
Az alapállás érthető, de Janikovszky tényleg nem jó célpont. Mikor 1983-ban(!) megírta ezeket a szösszeneteket, még korántsem tartott itt a világ, ahol most. Nem számíthatott rá, hogy amit ő papírra vetett, annak az egyik felét a polkorrekt korszellem betiltja, a másikat ezerszeresére nagyítja. Ilyen értelemben ő is inkább áldozata a feminizmusnak. Arról nem is beszélve, hogy az ő szándéka pontosan az volt, hogy a szülők fogadják el a gyereket, ha lány, ha fiú, tehát tulajdonképpen velünk van egy táborban, ha szabad ilyet mondanom.
Akkor emelném fel a hangomat, ha a sulikban az egészet úgy tálalnák, hogy a fiúpozitív részeket “kifelejtik”. De értelemszerűen ez sem Janikovszky hibája lenne.
“Aztán az sem mindegy, hogy nő nőknek saját fajtájáról írja, hogy hisztis, vagy leendő anyákat fiúdehonesztáló tézisekkel traktál.”
Ez alapján esetleg mondjuk azt, hogy Karinthy lányokról szóló novellája hímsoviniszta, mert nem a saját fajtájáról írt?
Attól, hogy valami balfasz betette alsós olvasókönyvbe, még nem azt jelenti, hogy gyerekeknek szól. (Az én gyerekeim alsós olvasókönyveiben nem volt benne.) (A kisebbik fiamék 13 éves korukban – 7. utáni nyárra – megkapták kötelező olvasmánynak a 22-es csapdáját. De ez nem azt jelenti, hogy 13 éveseknek való. És még sorolhatnám.)
Ha mindkét könyvből vannak benne részletek , akkor nem csak a fiúkra vonatkozó sztereotípiák maradnak meg. Komolyan is vizsgálhatjuk a kérdést, ha Nobel-díjra előterjesztett tudományos megállapításnak vesszük eme sztereotípiák megjelenését ezekben a könyvecskékben.
És persze az sem mindegy, hogy a tanítónéni/bácsi hogyan tálalja – ha már egyszer szerencsétlen módon alsós olvasókönyvbe szerkesztették.
Lehet, hogy nem az elvárt szinten/módon jön át nekem cikked mondandója, de egyáltalán nem érzem károsnak ezt a könyvet – én egynek veszem, mert párban vannak.
Azt sem tartom általánosnak, hogy a nők nem akarnak fiút szülni. Lehet, hogy a mondandód az volt ezzel a példával, hogy a feministák milyen károsan befolyásolják a nők fiúszülési hajlandóságát, de ez azért szerintem túlzás.
Régebben volt szó olyan törzsről – ahol feministákról sohasem hallottak -, ahol sok fiúcsecsemőt megöltek.
Ez a szerencsétlen idegbeteg nő sem valószínű, hogy feminista-hatásra nem akart több fiút. Lehet, hogy nem bírt a már meglévő két (fiú)gyerekkel sem – akikről el tudom képzelni, hogy nem a nyugalom angyalkái -, s amikor megtudta, hogy újabb két fia fog születni, bekattant és inkább öngyilkos lett.
Igen. A köztudatban valamiért az van, hogy a kislányok jók, engedelmesek, aranyosak, csöndesek, stb. (Itt visszautalok Janikovszky könyvére – Örülj, hogy fiú -, melyben a lányok hisztisek, bőgősek, nyafkák, kényeskedők és semmi se jó nekik…)
Pedig a legtöbben tudjuk, hogy nem feltétlenül így van.
Sokmindenben igazad van, de a feminizmus igenis erősen fokozza a “fiúellenességet” a (potenciális) anyák körében. Miközben a femcsik támadják kínát meg a balkánt azzal a szöveggel, hogy ott a fiúkat részesítik előnyben, addig nyugaton a szelektív abortusz, a nemileg szelektív mesterséges megtermékenyítés, de még az örökbefogadás statisztikái szerint is sokkal népszerűbbek a lánygyermekek. Erről persze mély a csönd. És senki ne mondja, hogy ehhez a feminizmus 50+ éves ámokfutásának nincs köze.
Lehetséges, hogy a nő “szimplán” bekattant, ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy ebben nagy szerepet játszott a korszellem. Régen egy nő akár 10 fiút is világra hozott, de eszébe nem jutott volna ezért öngyilkosnak lenni. Pedig csilliószor rosszabb körülmények között éltek mint ez az elkényeztetett …nem tudom milyen jelzőt lehetne rá használni, ami egyszerre tanúsít némi tiszteletet az elhunyt irányába, ugyanakkor érezteti a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy a nő képes volt a családját így hátrahagyni. A fiainak milyen csodálatos élete lehet majd ezentúl… Dehát végülis lehet hogy meg is érdemlik, hiszen fiúk – kvázi ők kergették öngyilkosságba az anyjukat a puszta létükkel, nem? Bárcsak lányok lettek volna…
Kezdjünk el gondolkodni a Thomas James Ball esetével húzható párhuzamokon? Ő is öngyilkos lett, a gyermekeit hátrahagyva, de azért az egy kicsit más szituáció volt. Őt speciel ezrek mocskolták, amiért “elhagyta a családját” – amiből rég kidobták, és amely család feje (az exfeleség) börtönbe juttatta a férfit amiért az nem tudott többet fizetni. Ehhez képest Anna Byrne-nek ott volt a szerető családja, kényelmes otthona, stb., amit semmi nem veszélyeztetett. Őt valahogy mégsem pocskondiázzák annyira. TJB gonosz férfi aki csak azért gyújtotta fel magát hogy az exfeleségének gondot okozzon (legalábbis Amanda Marcotte cikke szerint), AB viszont szegény áldozat nő, akin túl nagy volt a nyomás. A sajtóvisszhang ezt tükrözi.
Igen, van ebben az egészben némi paranoia. Vannak esetek, amikor bizonyos dolgokat az ember félreért vagy felnagyít, mert a tapasztalatai véletlenül tévútra vezetik. Ha egy sötét sikátorban egy nemzetiségi szembejön veled és bicskát húz elő, akkor valszeg sikítva elrohansz, pedig lehet hogy csak az almáját akarta felszeletelni. Ugyanakkor rábukkanhatsz egy iskolai tankönyvben arra, hogy a fiúk csúnyák és gonoszak, holott lehet hogy az író szándéka nem az volt, amit te látsz benne. És az is meglehet, hogy az angliában teljesen általános férfigyűlölő kultúrától teljesen függetlenül lett öngyilkos az anya amikor megtudta hogy fiúkat vár. Léteznek valószínűtlen esetek, amik “téves riasztást” eredményezhetnek, ami miatt nehéz azoknak a helyzete, akik ilyesmiről tudósítanak. Szükségeltetik némi megértés mindkét oldal részéről.
Sosem vitattam, hogy a feminizmus erősen fokozza a fiúellenességet.
Sőt. Én azt is mondtam már, hogy a feminizmus a gyermekellenességet is fokozza – függetlenül attól, hogy lányról vagy fiúról van szó.
A Th.J. Ballal való párhuzamot csak távoli párhuzamsejtésnek vélem. Az ő esetét valóban a feminista-kommunikáció következményének tartom. Ez a nő nem bírta idegekkel. Régen is voltak nők, akik csak megszülték a gyerekeiket, de nem tudtak törődni velük, nem tudták nevelni őket.
Van barátnőm – jó anya -, aki azért nem akart több gyereket, mert elég volt neki a három fia. Azt mondta, hogy ha tuti lehetne, hogy a negyedik lány lesz, akkor bevállalná. De mivel nekem akkor már volt egy lányom, hát letett a próbálkozásról. :o) Nem egyszerűek a fiai. :o) (Egyszer együtt szilvesztereztünk családostul. Akkor kettőnknek még csak öt gyerekünk volt – a 6. még bennem lakott -, s az ötből kettő 10 hónapos, de úgy döntöttünk, ez után az éjszaka után jónéhány évig kihagyjuk a családos együttszilveszterezést. :o)) Egyik sem olyan gyerek, akit leteszek egy sarokba és ottmarad addig, míg ki nem szedem onnan.) Sokszor én is a műanyag kisszéken éltem ki agressziómat a három gyerek attrakciói után. Sok nő nem bírja. De ehhez a feminizmusnak szerintem nincs sok köze.
Elismerem, Még lehet az ilyesmihez is közük. És nem ártana ezt megelőzni. Szerintem az a szerencsétlen nő akkor is öngyilkos lett volna, ha lányai vannak és ikerlányokkal lett volna terhes.
Sok ilyen volt amúgy, nem csak a Janikovszky, és nyilvánvalóan nem véletlenül van ennyire tematizálva a probléma. A Vicces ez a Zsuzsi címűt is ajánlom kisgyermekkori kötelező olvasmányaim közül. Ott is abból lesz a kalamajka, hogy az anya el se tudja képzelni, hogy meglévő leánya mellé egy fia is születhet. Fordított helyzetben patriarcha opusz volna.
Hm, értek már itt meglepetések, hát legyen. Ha az ide író többi férfi is azt mondja, hogy Janikovszky Éva könyve példa a férfiak megalázására, és rossz hatása van, akkor ígérem, elgondolkodom ezen.
(De olyan írjon, aki olvasta mindkettőt.)
Ugyan már, ez szerintem már a paranoia határát súrolja. Én olvastam mindkettőt valamikor nagyon régen, és nincs benne semmi megalázó, felsorolja mindkét nemre jellemző tulajdonságokat, sztereotípiákat és teljesen szimmetrikusan, kedvesen, jó szándékkal a szóban forgó nem előnyeit emeli ki.
Ha esetleg ismered Janikovszkynak A lemez két oldala c. művét is, ott pedig különféle élethelyzeteket mesélnek el a résztvevők (gyereknevelés, vendégség, divat, pénzzel bánás stb.). Ott is az a lényeg, hogy megismerhetjük mindkét álláspontot és nem igazán érzem azt, hogy ő akarna állást foglalni.
Igen, ismerem, nagyon szeretem azt is.
Ha Nándor csak az ördög ügyvédjét játssza, akkor bocsánat, semmi humorérzékem nincs. A többivel nekem sincs bajom. Van egy gyanúm, hogy a férfiak sosem bántak úgy a nőkkel, mint ahogy ezt egyes feministák tennék manapság a férfiakkal.
Elég jól körbejártuk a témát, aminek a magva annyi, hogy Janikovszky könyvének megjelenése óta megváltozott a világ, és így könnyebben ki lehet cincálni a kontextusából. Ez nem őt minősíti, hanem a korszellemet (és azokat akik ilyenné tették).
Nándor szándékában nem vagyok teljesen biztos, szerintem valamilyen szinten csak eljátssza az ördög ügyvédjét. Ha úgy nézzük, kifigurázza azokat a feministákat, akik minden ilyen – egyébként teljesen ártatlan – apróságba belekötnek :D
…amellett, hogy a Janikovszky-mellékszálon kívül minden teljesen rendben van a cikkben.
Azt hiszem, hogy a Janikovszky művének helyes értelmezése körüli vita már önmagában jelzi, hogy tényleg baj van a korszellemmel. Az, hogy az írásának ma létezik egy eredeti elgondolástól eltérő olvasata, az valóban nem Janikovszky Évát minősíti, de még Forray Nándort sem. Tudjuk, hogy milyen szinten van jelen a mainstream sajtóban a férfiellenes propaganda, láthatjuk azt is, hogy ha nemek közötti problémák, párkapcsolati problémák adják a témáját egy egy írásnak, akkor azok többnyire csak női szemmel szemlélik a világot, és még az sem ritka, hogy betegesen feminista nézőpontból. Női weblapok tucatjai ontják fantáziátlanságukban a beimportált férfiellenes szemetet. Bár rossz dolognak tartom, de meg tudom érteni, ha ezt követően valaki elkezdi olvasni egy tankönyvben, hogy “Örülj, hogy lány!”, akkor a csillagok szerencsétlen együttállása eseten már önmagában ez a mondat is kicsaphatja nála a biztosítékot. (Persze ettől még a cikk elsődleges gondolata abszolút érvényes marad, ahogyan ezt Dean is fejtegette.)
Valahol megértettem azt is, amikor Nándor korábban azt írta, hogy arra törekszik, hogy csak hetente olvassa a Férfihang.hu-t, mert nem szeretné demoralizálni magát a nemek harcával. Rossz hírem van Nándor: a Janikovszkyval kapcsolatos túlérzékenységed máris azt jelzi, hogy nem kívánt reflexeid alakultak ki. Pedig erről nem az itt uralkodó; a nemek harca közepette is a józan észre törekvő elmélkedés tehet. Tehát ezúton “orvosi rendelvényként”, heti 3X1 mennyiségben előírom neked a Férfihangot! ;)
De épp ez az, hogy nem csak Janikovszky-mellékszál az. Lásd:
http://www.ferfihang.hu/2012/11/21/hera-es-hephaisztosz/?_login=e0116e49d2/#comment-9467.
“Hm, értek már itt meglepetések, hát legyen. Ha az ide író többi férfi is azt mondja, hogy Janikovszky Éva könyve példa a férfiak megalázására, és rossz hatása van, akkor ígérem, elgondolkodom ezen. (De olyan írjon, aki olvasta mindkettőt.)” Íme az ominózus feminista propaganda: Örülj, hogy fiú! Van, amit az ember előre megérez. Különösen akkor, ha nemsokára anya lesz. Biztos voltam benne, hogy nekem csak kislányom lehet. A fiúk szemtelenek, durvák és csúnyán beszélnek. A lányok szépek, kedvesek és szeretik a mamájukat. Nekem lányom lesz. Szőke hajú és kék szemű. Angyalka, Tünde vagy Virág. Vagy fekete hajú és sötét szemű. Akkor meg Réka, Klaudia vagy Dorottya. Esetleg Seherezádé. Persze lehet vöröses hajú és zöld szemű: Rebeka, Mónika vagy Kleopátra, s ha gesztenyebarna lesz, szürkés-kékes-zöld szemmel: Kinga, Georgina vagy Gyöngyvér. Már eljött az ideje, és én még mindig nem döntöttem. Mert az apja is mondott neveket, és ezzel csak megzavart. Végül úgy határoztam, hogy előbb majd megnézem, hogy milyen színű a haja meg a szeme, és attól függően lesz Amanda, Imola vagy Fruzsina. Úgyis tőlem kérdik, hogy mi legyen a neve, ha már megszületett. Hát valóban tőlem kérdezték, csak előbb annyit mondtak: GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISFIÚ! Mert úgy látszik, néha még egy anya is tévedhet a megérzéseiben. És az az érdekes, hogy amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kisfiam van, eszembe se jutott, hogy lányt akartam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk. Hogyan is lett volna lány, mikor fiú! És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve, mindjárt kettőt is mondtam, pedig nem is gondolkoztam rajta, csak egyszerűen tudtam, hogy úgy hívják. Különben is, nehéz lett volna eldöntenem, hogy melyik név illik jobban hozzá, mert kicsit kopasz volt, és nem nyitotta ki a szemét. De amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam, láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy drága anyukám. Persze erre még várnunk kell egy kicsit. Én az első perctől fogva örültem a fiamnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is akkora öröm, hogy nekem fiam született. Hogy örült az apja! Sose mondta, hogy ő fiút szeretne, de valószínűleg így van, mert egyre csak azt kiabálta, hogy fiam született, fiam született, fiam született, amíg fel nem világosítottam, hogy nekem is. Én igazán az első perctől fogva örültem a fiamnak, és annak is örültem, hogy az apja annyira örül a fiának, pedig akkor még nem is gondoltam arra, hogy egy fiú az sokkal jobb, mint egy lány. Aztán meggyőztek róla. Örülj, hogy fiú! mondta az anyám, egy fiúnak mindig könnyebb az élete! És ő csak tudja, hiszen lánynak született. Örülj, hogy fiú! mondta az apám, egy lánnyal mindig sokkal több baj van! És ő csak tudja, hiszen neki is lánya van. Örülj, hogy fiú! mondta a bátyám, így nem fog annyit bőgni, mint te, kiskorodban! És neki is igaza volt, mert én tényleg sokat bőgtem, amikor ő húzta a hajamat. Örüljön, hogy fiú, mondta a nővérke is, amikor haza készültünk, és a kezembe nyomta a kisfiamat. Igaz, hogy ő nem mondott többet, mert szaladt vissza a többi kisbabához, aki mind bőgött valamiért, de biztosan neki is megvolt az oka, hogy ezt mondta. Amikor már otthon voltunk, és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátaink gyereknézőbe, ők világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kisfiú, mint egy kislány. Örülj, hogy fiú, mondták a rokonok, a szomszédok és a barátaink mind. A lányok nyafkák, kényeskedők és semmi se jó nekik. Bezzeg a fiúk! Egy fiú az okos és erős és bátor! Tinka néni még azt is hozzátette, hogy egy fiú az mindenhez ért, egy fiú az kész ezermester! S azt hiszem, ez mind így igaz. Mert ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta, hogy milyen okos. Ha megnő, biztosan tudni fogja, hogy kik lövöldöznek a tévéhíradóban és mért, hogy a nyilvános vitákban, amikor minden érv olyan meggyőző, végül is kinek van igaza, és nemcsak jelentkezik majd minden vetélkedőre, hanem meg is nyeri. Ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta az is, hogy milyen erős. Ha megnő, biztosan egyből kinyitja nekem a csavaros tetejű üvegeket, könnyen feldobja a koffereket a csomagtartóba, és egyedül megemeli az ágyat, ha alá kell tenni a szőnyeget. Ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta az is, hogy milyen bátor. Ha megnő, biztosan kikergeti az ablakon a nagy zümmögő bogarat, ha villámlik és dörög az ég, azt mondja majd: ugyan már, csak egy kis zivatar, és nem ijed meg attól sem, ha bennragad a liftben a kilencedik és a tizedik között. Ahogy elnézem a fiamat, azt hiszem, Tinka néninek is igaza van, mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes. Nem azért, mert az én fiam, de ritkaság, hogy egy gyerek már kéthetes korában felemelje a fejét, és még inkább, hogy kéthónapos korában a hasáról a hátára forduljon, és vissza. Arról nem is beszélve, hogy tegnap megfogta a bögrét! Nem vagyok ábrándos természet, de amikor láttam, hogy megfogja a bögrét, mégis elábrándoztam. Ha nagy lesz a fiam, megjavítja a redőnyt, ha megakad, a csapot, ha csöpög, a fregolit, ha leszakad, a rádiót, ha röcsög, a tévét, ha fut a kép, a frizsidert, ha nem hűt, a mosógép kerekét, s a kályhát, ha nem fűt, a vasalót, ha zárlatos, a kvarcórát, a porszívót, a cipzárat, a szárítót, s mindez nem is csodálatos, hisz egy fiú mindenhez ért. És fölkaptam a fiamat a kiságyból és összevissza pusziltam örömömben. Este megkértem az apját, hogy csinálja meg a kiságy oldalát, mert egy léc kilazult, és elmondtam neki is, hogy milyen ezermester lesz a mi fiunk. Ennek az apja is nagyon örült, és mondta, hogy addig is inkább szóljak a szomszédék Jóskájának, mert ő, sajnos, nem ért az asztalosmunkához. Sokszor felemelem a kisfiamat a magasba, mert úgy szeretném, ha nagyobb lenne! De most még kicsi. És amíg kicsi, hagyom ugyan megnőni azt a gyönyörű szöszke haját, de világoskékbe öltöztetem, hogy mindenki lássa: kisfiú, és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kislány, csak azért, mert olyan szép. Ha már nagyobb lesz, akkor majd levágatom a haját fiúsra, és veszek neki kis farmernadrágot meg csíkos trikót meg tornacipőt, hogy olyan legyen, mint egy nagyfiú kicsiben. És amikor már valóban nagyfiú lesz, és ő maga növeszti meg a haját, és nem akar mást hordani, csak farmernadrágot meg trikót meg tornacipőt, akkor veszek neki szép sötétkék öltönyt fehér inggel és nyakkendővel, és elviszem borbélyhoz és levágatom a haját, hogy olyan legyen, mint egy kisfiú nagyban. Ha én meg a nagyfiam végigmegyünk az utcán, biztos, hogy mindenki utánunk fordul. A lányok majd azért fordulnak utánunk, hogy megnézzék a fiamat, aki magas és izmos és jóképű, az idősebbek meg azért, hogy megnézzék azt az igazán fiatal anyukát, akinek ilyen figyelmes és jól nevelt fia van. Mert ez is látszani fog rajta. Az én fiam olyan figyelmes lesz, ha megnő, hogy magától megáll minden cipőbolt kirakata előtt, ha együtt sétálunk, mindig otthon marad köszönni, ha meghívom a barátnőimet egy kis beszélgetésre, és sose kérdi meg, hogy melyik is a kedvenc kölnim, mielőtt meglep vele, mert tudja. Az én fiam olyan jól nevelt lesz, hogy csak azért ül le elsőnek a buszban, hogy aztán átadhassa a helyét másnak, az öreg néniktől és bácsiktól nemcsak megkérdezi, hogy hogy tetszik lenni, hanem azt is végighallgatja, ha netán elmondják, és senkinek sem felejt el üdvözlő lapot küldeni a nyaralásból. Én meg csak hallgathatom, amikor az ismerősök és a szomszédok elújságolják: nahát, milyen aranyos ez a fiú, még nekem sem felejtett el üdvözlő lapot küldeni a nyaralásból! Elnézem a fiamat, hát mindez most még nem látszik rajta, mert még kicsi, és csak ezután fogom jól nevelni. Egyelőre ugyanis felveszem, ha sír, mert most még én vagyok hozzá gyöngéd és figyelmes. De tudom, hogy mi olyan jóban leszünk a fiammal, hogy mindig nekem mutatja meg először a térdét, ha felhorzsolta, a léggömbjét, ha kipukkasztotta, és a fagylaltját, ha leejtette. És ha megnő, nekem mutatja meg először a bizonyítványát, a jogosítványát, és a kislányt, akit el akar venni. Micsoda szerencse, hogy fiam született! Örülök, hogy fiú, mert így lesz, akit az apja elvihet a focimeccsre, s akit utána haza is kell hozni, lesz, akivel az apja itthon is kártyázhat, sakkozhat, bélyegezhet, és lesz, akivel megbeszélheti, hogy szerinte mi baja a karburátornak. Arról nem is beszélve, hogy lesz, aki magától leszalad a sportújságért, és sosem felejti el bedobni a lottószelvényt. Örülök, hogy fiú, mert majd megmutatja az apjának, hogy egy fiú is szívesen kuktáskodik a konyhán, hogy egy fiúnak is eszébe juthat, hogy a nagymamának másnap lesz a nevenapja, és hogy egy fiú is észreveheti, ha az anyja fodrásznál volt. Örülök, hogy fiú, mert egy fiúból minden lehet, még hajóskapitány, karmester vagy sarkkutató is, de azért jobban szeretném, ha öttusabajnok, vagy feltaláló lenne, vagy valamilyen televíziós személyiség, és ha majd a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében, akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent a szülői háznak köszönhet. És ha netán meg akarják mutatni az édesanyja fényképét is, akkor azt a nyári képemet adom oda, a pöttyös ruhásat, a fűzfa alatt. Elnézem a fiamat és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá, ha ballag az óvodában, az iskolában, ha jutalomkönyvet kap, és az osztályfőnöke megsúgja, hogy ilyen kivételes tehetséggel még nem volt dolga, ha ifjúsági sportbajnokként áll a dobogón, ha doktorrá fogadják és kitüntetik, ha a fiatalok az ő képét viselik a trikójukon. Elnézem a fiamat, és arra gondolok, hogy fogok majd örülni, ha leszerel, ha hazalátogat, ha földet ér. Elnézem a fiamat a kiságyban, és a fiam visszanéz rám. Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki, bár kislányt szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog. Talán arra gondol, hogy lesz neki még egy húga. Vagy ha nem lesz, akkor majd hoz ő egy kislányt a házhoz. Persze szépet, kedveset, olyat, aki szereti a mamáját. Nemcsak a sajátját, hanem engem is. Örülj, hogy lány! Van, amit az ember előre megérez. Különösen akkor, ha babát vár. Nem voltam kíváncsi, hogy mi lesz, mert tudtam, hogy nekem csak fiam lehet. Még azt is elhittem, hogy egy apa csak a fiúnak örül. Sőt azt is, hogy egy anya is jobban örül a fiának. Mert a lányok kényeskedők, nyafkák, hiúk. A fiúk meg okosak, bátrak, erősek. Fiút vártam. Szőkét és kék szeműt. Máriuszt, Krisztiánt vagy Tituszt. Barna hajút és fekete szeműt. Farkast, Rómeót, Ivánt. Erőset, bátrat, akiből sportbajnok lesz: Attilát, Botondot, Hunort. Okosat, tehetségeset, aki majd szakállt növeszt és szemüveget hord: Ambrust, Norbertet vagy Boldizsárt. Már eljött az ideje, és én még mindig nem döntöttem. Mert az apja is mondott néha neveket, és ezzel csak megzavart. Végül úgy határoztam, hogy előbb megnézem a fiamat, és attól függően, hogy az erő és a bátorság, vagy a nagy ész és a tehetség látszik rajta jobban: Olivér, Dávid vagy Bonifác lesz. Úgy tőlem kérdik, hogy mi legyen a neve, ha már megszületett. Hát valóban tőlem kérdezték, csak előbb annyit mondtak: GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISLÁNY! Mert úgy látszik, néha egy anya is tévedhet a megérzéseiben. Meg azok is, akik ránézésből biztosan tudták, hogy fiú lesz. De amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kislányom van, eszembe se jutott, hogy fiút vártam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak ő lehet a mi gyerekünk, senki más. Hogyan is lett volna fiú, mikor kislány! És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve, mindjárt kettőt is mondtam, pedig nem is gondolkoztam rajta, csak egyszerűen tudtam, hogy úgy hívják. Különben is, nehéz lett volna eldönteni, hogy inkább erős vagy bátor, vagy okos és tehetséges, mert csak azt láttam, hogy gyönyörű. És amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy édes kislányom, láttam, hogy megérti, és ő is szeretné nekem azt mondani, hogy édes anyukám. Persze erre még várnunk kell egy kicsit. Én az első perctől fogva örültem a lányomnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is ekkora öröm, hogy nekem lányom született. Hogy örült az apja! Pedig róla igazán azt hittem, hogy fiút szeretne, de úgy látszik, mégis lányt várt, mert egyre csak azt kiabálta: megszületett a lányom, a lányom, a lányom, amíg meg nem elégeltem és fel nem világosítottam, hogy az enyém is. Én igazán az első perctől fogva örültem a lányomnak, és annak is örültem, hogy az apja örül a lányának, de akkor még nem gondoltam arra, hogy egy lány sokkal jobb, mint egy fiú. Aztán meggyőztek róla. Örülj, hogy lány! mondta az anyám, legalább nem akar majd motorbiciklit és nem megy el autóversenyzőnek! Persze a bátyámra gondolt, aki akart és elment. Örülj, hogy lány! mondta az apám, egy lánynak mindig könnyebb az élete! És ő csak tudja, hiszen fiúnak született. Örülj, hogy lány! mondta a barátnőm, egy kislány olyan cicás és olyan aranyosan lehet öltöztetni. És ő csak tudja, mert van macskája és nemrég nyitott gyermekdivatbutikot. Örüljön, hogy lány, mondta a nővérke is, mikor haza készültünk, és a kezembe nyomta a kislányomat. Nézze csak meg, már most kész kis hölgy! És valóban, ahogy megnéztem a lányomat, és aztán a többi kisbabát, rajta kívül egy sem látszott kész kis hölgynek, de még kész kis úrnak sem. Amikor már otthon voltunk, és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátok gyereknézőbe, ők világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kislány, mint egy kisfiú. Örülj, hogy lány, mondták a rokonok, a szomszédok és a barátaink mind. A fiúk vásottak, önzők és hamar elmennek a háztól. Bezzeg a lányok! Egy lány az szép, kedves, melegszívű és anyás. Tinka néni még azt is hozzátette, hogy egy lány ügyes kezű, szorgalmas, és mindenben segít az anyjának. S azt hiszem, ez mind így igaz. Mert ahogy elnézem a lányomat, már most is szép és kedves. Ha megnő, a tévések mindig őt mutatják majd a közönség soraiból, a metrólépcsőn mindenki elmosolyodik, aki szembejön vele és ránéz, és a világbajnokságon ő nyújtja át a virágcsokrot a győztesnek. Ahogy elnézem a lányomat, már most is látszik rajta, hogy milyen melegszívű. Ha megnő, minden öreg nénit átkísér a zebrán, minden kóbor macska a nyomába szegődik, és mindig etetni fogja a cinkéket, a mókusokat és a halakat. Ahogy elnézem a lányomat, már most is látszik rajta, hogy milyen anyás. Ha megnő, mindig az ablakból integet utánam, ha elmegyek, és elém szalad, ha hazajövök, nem megy nélkülem sehová, de ha mégis, akkor naponta levelet ír, és hétvégén sosem enged korán fölkelni, mert ő hozza nekem ágyba a reggelit. Elnézem a lányomat, és azt hiszem, Tinka néninek is igaza van, mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes kezű. Igazán nem vagyok elfogult anya, de az azért ritkaság, hogy egy gyerek már kéthetes korában ütögesse a csörgőt, és két hónapos korában már megfogja a kanalat. Arról nem is beszélve, hogy tegnap leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította. Nem vagyok ábrándos természet, de amikor megláttam, hogy leszedte a kiságyról a piros kendőt és a fejére borította, mégis elábrándoztam. Ha nagy lesz a lányom, minden kis maradékból összeügyeskedik valami divatos holmit, mindennap új frizurát fésül nekem, megköti az apjának a norvégmintás pulóvert, amit én tavaly kezdtem el, kipróbál minden kozmetikai és salátareceptet, amit… Tovább olvasás »
Köszi:) Jó volt újra elolvasni.
Köszönöm!
“Ez alapján esetleg mondjuk azt, hogy Karinthy lányokról szóló novellája hímsoviniszta, mert nem a saját fajtájáról írt?”
Sőt Weöres utópista feminista gyermekmondókáit sem tartom túl jó ötletnek.
Minden férfi hímsoviniszta.
http://lapszemle.com/bulvar/132782-ol%C3%A1h-iboly%C3%A1nak-m%C3%A1r-keny%C3%A9rre-sincs-p%C3%A9nze
Ó, bárcsak éhen döglene.
Nekem ez a sztori másról sem szól, mint hogy egy elkényeztetett hercegnőcske túl sokat vár az élettől, és túl keveset hajlandó beletenni. Bármikor meglett volna az esélye (és most is megvan), hogy elkezdjen egy normális életet, egy olyat, amilyet az emberek 99%-a él – dehát az neki nem elég jó.
Az a gríz, hogy egyre inkább kifejezetten erre neveljük a lányainkat; egyre több ilyen kényeskedő liba lepi el a világot, akik nem hajlandóak valami egyszerű melóval bepiszkítani a kezeiket, de még a sztár-életet is kizárólag a saját feltételeikkel képesek elviselni. A fellépés ne akkor legyen és ne úgy, meg különben is, ő csak akkor hajlandó bármire, ha éppen kedve is van hozzá. Az előre lebeszélt dolgokat vagy a munkabéli kötelességeket bármikor keresztülhúzhatja egy nincskedvem.
Mondjuk Oláh Ibolyáról nem feltételezem hogy elkényeztetett lenne, mikor intézetben nőtt fel. Ő ilyen ember, valószínűleg alkalmatlan bármiféle kötöttségre.
Félreérthető volt. Nem arra gondoltam, hogy gyerekként túlkényeztették. De ez a mentalitás, hogy neki minden jár, és nem kell érte tennie semmit, vagy hogy ha bármit csinál akkor azért neki jár a tapsvihar, általában az elkényeztetett emberekre jellemző. Ő valahol “útközben” romlott el, azt hiszem. A fejébe szállt a siker.
Én ezt nem így látom, azaz valószínűtlennek tartom; sokkal inkább hajlok a feltételezésre, hogy egyszerűen idegbeteg, és/vagy mindenféle pszichikai zavarban szenved.
Abban egyetérthetünk, hogy nem tudta kezelni mindazt, ami a hirtelen jött ismertséggel járt.
http://naczivadasz.com/?q=feminista_kialtvany#comments
sírva röhögök! XDDDD
Ó, hogy én hogy szerettem Janikovszky Évát! Most meg már annyira nem! .-) (persze ennek semmi köze fenti témához, csak úgy nem szeretem, mert egy kicsit hazudós és fura is, de a gyerekkönyvei aranyosak.)
Hazudós?