A megvalósult álom – utópia a gyakorlatban

[A cikk fordítás, eredetijét lásd itt.]

Civakodás a retikülök fölött és könnyek a mosdóban. Mikor producerünk csak nőket alkalmazó tévétársaságba kezdett, azt hitte, örökre búcsút mondott a konfliktusoknak…

Az egyik sarokban Alice ült, egy éles eszű 27 éves nő, aki mindig kimondta, amit gondolt, nem törődve azzal, hogy az másnak esetleg mennyire eshet rosszul. A másik sarokban Sarah, egy harminc-egynéhány éves, nagy kilátásokkal kecsegtető tehetség, aki bármikor kész kiállni a maga igazáért – hogy aztán pár pillanat múlva zokogva rohanjon a női mosdóba.

Fortyogó, dühös perpatvaraik olykor órákig is eltartottak, mely során a melléjük szegődő szemtanúk csak olaj voltak a tűzre. Néha a többiek közül is beszállt egy-egy lány a mosdóban folyó drámába, hogy agresszív kötözködésbe kezdjen a másikkal, vagy éppen összeborulva pátyolgassa.

Ez a viperafészek lett volna az a tehetséges munkacsoport, akiket utópisztikus álmom eléréséhez fogdostam össze: egy szín-női vállalat boldog, harmóniában dolgozó munkásokkal, akik a férfiak hiányának számtalan előnyét élvezhetik.

Samantha Brick: Üzletét a pusztító féltékenység és az örökös belharc rombolta le, ami egy színtisztán női személyzettel jár.

Idealisztikus víziónak indult, melyet aztán viharos sebességgel zúzott szét a rémálom-szerű, rideg valóság: szüntelen rosszindulatúság, hormontúltengés, feltűnési viszketegség és divatvetélkedők, melyek vadsága végül szétmarcangolta a személyzetemet.

Mikor a minap Siena Miller kijelentését olvastam, miszerint nincs olyan dolog, hogy ’női szolidaritás’ [eredetiben: Sisterhood], pontosan tudtam, mire gondol.

Valahol megértem, miért hiszik az emberek, hogy a nők vigyáznak egymásra – a munkahelyi és politikai férfiuralom mellett érthető, ha mi nők összetartunk.

Valaha tényleg hittem a női szolidaritás erejében – még azelőtt, hogy a női háborúskodás a teljes emocionális és anyagi összeomlásomhoz vezetett volna.

Öt éve ügyvezető producerként dolgoztam egy TV társaságnál Los Angelesben, és olyan csatornáknak készítettünk showműsorokat, mint az MTV. Álommunkának hangzik, és az is lehetett volna – ha férfi lettem volna.

A tévénél dolgozni hírhedten nehéz dolog női fejjel. Van egyrészt egy jól bejáratott öregróka-kör, aztán ott a sziklaszilárd üvegplafon, és mindennek tetejébe a főnökök java is nőgyűlölő férfi.

Ami délibábos ötletnek indult – nem volna fantasztikus, ha a munkahelyemen nem lennének férfiak? – az fokozatosan átalakult egy izgalmas koncepcióvá. Eldöntöttem, hogy létrehozom minden idők legelső csak nőket foglalkoztató produkciós cégét, ahol az okos, intelligens, karrier-orientált nők teljes összhangban folyó munkáját nem zavarná meg a másik nem hősködése.

Utólag belegondolva tanulhattam volna a múltamból – kevert középiskolámban rendszeresen voltam céltáblája gonosz, csúfolódó lánybandáknak, szóval ha valaki, akkor én aztán tudhattam volna, mivé válhatnak a nők csapatba verődve.

Meg aztán tévés pályafutásom során is számtalan über-kompetitív ajtócsapkodóval sodort össze a véletlen, akik bármit megtettek volna, hogy a csúcsra jussanak. De meggyőztem magam, hogy csak a megfelelő nők kellenek hozzá, és a közös munka fantasztikus lesz.

Így hát 2005 áprilisában felmondtam a munkahelyemen, megújítottam a házamon lévő jelzálogot – amivel 100.000 Fontot szabadítottam fel -, és nekiláttam havi 700 Fonton tengődni, hogy a többiből felfuttathassam ezt az utópikus üzletet. 12 év kőkemény munkával megszerzett tapasztalat és elismertség mellett nem volt mitől tartanom. Vagy mégis?

Felvettem a kesztyűt

Felbéreltem egy hét fős személyzetet, és megnyitottam az irodámat a Temze melletti Richmondban, Surrey megyében. Bár a meginterjúvolt nők mind lelkesedtek az ötletért, a magas fizetéshez azért ragaszkodtak. Érthető is, gondoltam akkor – csupa profi, és a legtöbbjükről tudtam, hogy tehetséges és lelkiismeretes, mert dolgoztam már velük.

Ám egy hét sem telt bele, és máris két klikk jött létre: az egyikben a régi munkatársak, a másikban pedig azok, akiknek ’új ötleteik’ voltak.

Majdnem naponta eljött az a kihegyezett pillanat, amikor egyeseket elhívtak ebédelni vagy kávészünetre  – másokat meg nem. Célzottan sosem mondott senki semmit; de az elutasítás nyilvánvaló volt.

Még a közös munka utáni kocsmázás során is megmaradt ez az éles elkülönülés, ami félreérthetetlenné tette, kinek hol a helye az asztalnál, és ki kivel beszélhet baráti hangnemben.

A divat mentén további nagy törésvonalak keletkeztek, bár ezen a csatamezőn mindenki önmagára volt utalva. Ocsmánynak és sekélyesnek tűnhet, de az öltözködés mindig is a csípős megjegyzések melegágya volt, kezdve a túlöltözöttségre való flegma utalásoktól a hamis arcpír előnyeinek ecseteléséig.

Mindig sajnáltam egy kicsit azokat, akik naívan bedobták magukat a legújabb shopping-szerzeményeikben, mert bár szemtől-szembe mindenki elismerően körbedícsérte őket, a durva kritika szinte kivétel nélkül ömleni kezdett, mihelyst az illető hallótávolságon kívül került.

Sienna Miller, miután rosszindulatú beszólások érték más nőktől, nemrégiben megjegyezte: a női szolidaritás nem létezik.

A helyettesem, Sarah, aki egyben az általános igazgatóm is volt, akkor mutatta meg, mennyit jelent számára a stílus, amikor nem volt hajlandó felvenni a legjobban képzett jelöltlányt, mert az nem tudott megkülönböztetni egy Missonit egy Marc Jacobstól (ruhamárkák). Ez a lány amúgy teát főzött és a futóügyeket intézte volna, de nem mertem belekötni az elutasításáról szóló döntésbe, mert igyekeztem elkerülni a fölösleges hűhót.

Az iroda leginkább egy milánói sikátorra emlékeztetett, nyakonöntve a Miss World versenyképességével és egy iszapbírkózás aljasságával.

A divathullám egyszer egy barátságnak is véget vetett, történt ugyanis, hogy Sarah és a fiatal fejlesztési kutatónk ugyanazt az ajándékot kapták karácsonyra – ami nem volt más, mint egy-egy 900 Fontot érő Chloe Paddington retikül.

Mikor az irodában végigmérték egymást a két tökéletesen egyező retiküllel, az felért egy vadnyugati pisztolyrántással. Kiizzadtak ugyan magukból pár dícséretet, de a kapcsolatuk már soha nem lett a régi, aminek végülis a cégem látta kárát.

Egy másik alkalommal, amikor két lány is megvette ugyanazt a farmert, az egyik megjegyezte: „Én jobban nézek majd ki benne, mint ő, két számmal vékonyabb vagyok.”

Nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy a sminkelés és a smink mellőzése mentén is kettéoszoljon az iroda. Előbbiek tipikusan „ez nem tudja mi az az alapozó?„ vagy „látott ez már egyáltalán hajkefét?” jellegű mondatokat puffogtattak, míg a sminkmentes klán olyan, hasonlóan harapós szövegeket eregetett – természetesen a hátuk mögött -, mint „a buszon tuti mindenki prostinak nézte”; vagy „úgy néz ki mint egy olcsó ribanc”.

A kinézettel kapcsolatos megszállottság miatt gyakorlatilag az egész stáb diétázott. Ha vettem egy tonhalas-majonézes baguettet ebédre, rendszeresen a fülembe jutottak a stáb kommentárjai, miszerint disznó vagyok – a méretem tizenkettes.

Ketten a vékonyabbak közül gyakran mondogatták némi gúnnyal a legnagyobb darab lányunkról: „megölném magam, ha ennyire elhíznék”. Az egyik asszisztensünk nyakában hetekig lihegett a konyharendőrség, mert meg voltak róla győződve, hogy az sunyiban teljes értékű tejeskávét hord nekik, pedig ők zsírszegényet kértek.

Az alkalmazottak között teljesen magától értetődő volt, hogy néha huzamosabb időre eltűntek egy-egy szépségápolási kezelés erejéig – amit persze nem írták le a szabadságukból. Az egyik lány rendszeresen elkésett reggel, mert festtette a haját, és amikor szóvá tettem neki, még ő kapott dühkitörést. De neki legalább volt egy jó ürügye; a legtöbben csak simán késve jártak be, és sértődötten a vonatra fogták, ha az órára mutattam.
Utólag belegondolva tényleg lehettem volna sokkal szigorúbb is. Az idealizmusomba buktam bele, mivel igyekeztem mindenkiben a legjobbat meglátni – meg voltam róla győződve, hogy úgy fognak majd viselkedni, ahogy velük is viselkednek, ezért mindenkivel kedvesen bántam.

Gúnyos beszólások

Ha cinikusabb lettem volna, valószínűleg messzebbre jutok.
Míg én magam gyakran voltam úton szerződések után kajtatva, addig odahaza az irodában munkára csak hébe-hóba gondoltak. Sokkal fontosabb volt a shoppingolás, a pasik meg a diéták kibeszélése – no meg persze a két fejlesztési kutatóm köpködése, akik főleg Natasha, egy másik stábtag ellen fenték a műkörmeiket.

Hat hónappal a cég beindítása után végleg kiborult a bili, amikor az egyik kutató kölcsönvette Natasha laptopját, és nem volt hajlandó visszahozni. Aznap le kellett mondanom az összes találkozót, hogy visszatérhessek az irodába és mentsem a menthetőt

Bár Sarah, az általános igazgatóm végig jelen volt, nem avatkozott közbe azzal az ürüggyel, hogy nem akart ’rossz zsarut’ játszani.

Bár ő volt hivatalban, elrettent annak tudatában, hogy esetleg rajta fogják köszörülni a nyelvüket – olyan érzésem volt, mintha egy csak nőkből álló környezetben a személyzet képtelen lenne ellátni a kiszabott feladatait.

A viták nem sokára mindennapossá váltak. Eleinte két személy közti gúnyos beszólogatásnak indult, aztán ahogy egyre többen beszálltak, a felgyülemlő érzelmek és düh végül mindig kitörésekbe torkolltak – ordibálás, sikoltozás, káromkodás – és a végén valaki mindig sírva fakadt.

A barátnői követték a megalázott nőt, hogy pátyolgathassák, így maradt egy csapat az irodában, meg egy csapat a női mosdóban. Mindkét csapat a másikat szidta minden elképzelhető módon – a munka meg persze egyhelyben állt.

Eljutottam egy pontra, amikor még arra is képes voltam, hogy kézikönyvet írjak a személyzetnek az illedelmes viselkedésről. A tanácsok zöme a kölcsönös tiszteletről és egymás egyenlő félként kezeléséről szólt – nomeg a telefonhívások normális fogadásáról, keressenek bár engem vagy egy beosztottamat.

Azt is a lelkükre kötöttem, hogy az irodában többé nincs kritizálás meg suttogás. Noha mikor elolvasták, majd elaléltak az ötlettől, a gyakorlatban fikarsznyit sem változott semmi.
Sok nő volt agresszív, visszahúzódó, vagy akár mindkettő. A legagresszívabbak maszkja alatt egy rakás bizonytalanság lappangott a saját természetüket illetően, míg a visszahúzódóbbak csak akkor nyíltak meg, ha provokálták őket.
A legocsmányabb típus viszont, amivel találkoztam, a ’passzív agresszív’ – nem tűnik gonosznak, mégis ő a csorda legalja, mert olyan könyörtelenül fúr meg a maga mézes-mázas és közönséges módján, hogy csak hosszú-hosszú idővel az eset után esik le, mit is csinált veled.

Összetört szívek

Mérgező szavait szóvirágokba csomagolja – az egyik stábtagom így szólt a másikhoz: „Tényleg nem akarlak megbántani, de most képtelen vagyok ugyanabban a szobában ugyanazt a levegőt szívni, mint te”.

A legnagyobb mozgatórugók mégsem a különféle személyiségtípusok voltak, hanem a hormonok. Ha valakinek beindult a peteérése, az időzített bombaként, bármiféle figyelmeztetés és megbánás nélkül robbant bele a másik arcába.

A hónapnak ’abban a részében’ – ami egy kizárólag nőkből álló személyzetben azt jelentette, hogy valakinek éppen mindig megvolt – bárki bármilyen apró nyűgje futótűzként terjedt végig az egész stábon és ragadt rá mindenkire, akár az ozmózis.

A hormonoknál csak a szerelmi életüket hozták fel gyakrabban kifogásként. Ha valaki szakított a pasijával, félreérthetetlen szavakkal közölte velem, hogy „az irodában szuper-megértőnek kell lennem vele” – mindezt emailben. A dráma valódi királynői ők, könnyeik akár hetekig is folytak.

Ellenségei az irodában persze sütkéreztek az összetört szívében.

Egy másik lány, aki két vasat is tartott a tűzben, rendszeresen leosztotta a lapokat mindenkinek az irodában, hogy melyiknek mit kell mondani, ha esetleg az irodában keresnék telefonon.

Egy másik nőnek igazi ragadozóhoz méltó szexuális étvágya volt, és a mi szín-női környezetünkben semmi rosszat nem látott abban, hogy éppen aktuális marathoni pásztoróráinak részletes kitárgyalásába kezdjen. Rendszeresen kaptam panaszokat az ő durva nyelvezetét illetően.

Olyan gyakran zavarták meg ezzel a munkát, hogy még ma is név szerint emlékszem a stábom összes tagjának partnereire és egyéb afférjaikra.

Szakmailag viszont a cég valahogy mégiscsak virágzott.

Két műsor-jutalékot is sikerült bebiztosítanunk, egyet az ITV-nél, egy sorozatot pedig a Living TV-nél, így megengedhettük magunknak új irodák nyitását Nyugat-Londonban.

Ami Sarah egy újabb dühkitöréséhez vezetett, mivel parkolási díjat kellett fizetnie, míg egy másik lánynak az épület tulajdonosa ingyenes parkhelyet biztosított.

Masszív csörte során Sarah a lány képébe vágta, hogy az túllépett a saját hatáskörén, míg a lány szerint ez így egy kicsit ’erős’ volt. Soha nem beszéltek többet.

A hatás, amit a tesztoszteron hiánya okozott az irodában, még szembetűnőbb lett, amikor átmenetileg fölbéreltem két férfi rendezőt, hogy egy sorozaton dolgozzanak (a kamerások amúgyis férfiak voltak a nehéz berendezések miatt). A csapat varázsütésre csendesebb és szorgalmasabb lett, kevesebb lett a szemétkedés is – részben mivel gőzerővel flörtöltek.

Két lány nyíltan nyomult az egyik rendezőre, még úgy is, hogy az már együtt élt a barátnőjével – szegénynek esélye sem volt a fáradhatatlan flörtöléssel szemben, ki is lett dobva, amikor az egyik lány végülis felkeltette a srác figyelmét.

Ha férfiakkal tárgyaltunk, a stáb egyszerűen megvadult, mindenki azt próbálta bebizonyítani, hogy ő a legdögösebb a szobában. A Channel 4 férfi főbiztosának az egyik beosztottam odaszólt: „Idenézz!”, majd benyúlt a melltartója alá és birizgálni kezdte a mellbimbóját. Se ő, se én nem jutottunk szóhoz.

Ebben a légkörben eszembe sem jutott volna férfit alkalmazni a figyelemelterelés és – ami mégrosszabb! – hisztis civakodás miatt, amit gerjesztett volna. Akármennyire is utálom ezt így kimondani, és bármennyire sztereotipizálok is, ezt a leckét sajnos a saját bőrömön tanultam meg.

És bár tartom magam a férfi alkalmazottak mellőzése melletti kezdeti indokomhoz – vagyis hogy túlságosan is könnyű dolguk van a TV-iparban -, ha újrakezdeném, minden bizonnyal alkalmaznék férfiakat. Sőt, valószínű, hogy kizárólag csak férfiakat.

Közel félmilliós bevétel az első évben akár még profitot is jelenthetett volna, ha nem vitték volna el a magas fizetések és a stáb könyvelési hibái. Mikor a pénzforgalommal kapcsolatos problémák először kerültek a felszínre, Sarah stresszre hivatkozva kiírta magát egy hónapra. Azt is bevallotta, hogy kerülte az olyan ügyfelek telefonhívásait, akiknek tartoztunk, amivel lerombolta a cégem hírnevét.

Addigra már szinte folyamatosan repülőn ültem Anglia és Amerika között, egyszerre próbálva kezelni a széthúzó londoni stábot és az ütődött los angelesi producereket.

Az általános igazgatómnak hűlt helye, a számlák fizetetlenül hevertek és az irodában szikrázott a levegő a feszültségtől.

Eladtam mindkét autómat, hogy azzal próbáljak pénzt pumpálni az üzletbe, de már túl késő volt – 2007 márciusában csődöt jelentettünk, kevesebb mint két évvel a cég alapítása után.

Bár nem tagadom a saját felelősségemet, de úgy hiszem, az üzletet a szín-női személyzettel járó bomlasztó féltékenység és belharc döntötte romba. Önzőségük és bizonytalanságaik lettek a cégem veszte. Amikor szükségem lett volna az úgynevezett ’női szolidaritásra’, elhihetik, az nem volt sehol.