Karácsony van!!!

Charles Dickens
Karácsonyi ének
(részletek)
Fordította: H. László Éva

“Egyszer egy este – éppen szent karácsonyeste volt – az öreg Scrooge javában dolgozott az irodájában. Csípős hideg idő volt, hozzá még köd is terjengett. Behallatszott, amint a járókelők keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. A toronyóra épphogy elütötte a hármat, de már sötét volt; úgyszólván egész nap nem is volt világos. A szomszédos ablakokban már gyertyalángok lobogtak, mint imbolygó vörös fantomok. A köd beszivárgott a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan sűrű volt, hogy a szűk kis udvar túlsó végében álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszott. A sűrűn leereszkedő ködfelhő olyan volt, mintha óriás sörfőzőüst nehéz párája lenne. Scrooge nyitvahagyta irodájának ajtaját, hogy szemmel tarthassa segédjét, aki sötét kis odujában leveleket másolt. A főnöki szobában sem égett valami nagy tűz, de a segéd szobájában már csak egy darab szén maradék parazsa pislogott. A szenesláda Scrooge szobájában volt, és ha a didergő segéd arra vetemedik, hogy egy lapát szénért menjen, az öreg holtbiztos rámordul, hogy keressen magának másik állást. Így tehát szegény feje nem tehetett mást, mint bebújt kötött lélekmelegítőjébe és a gyertya lángjánál próbálta melengetni magát. Szegényes fantáziájú ember létére, nem sok sikerrel.
– Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok! – kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.
– Hagyjuk ezt a szamárságot, – mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg előtt. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.
– De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.
– De mennyire! Boldog karácsony! Tán te is boldog vagy? Mi okon? Mi jogon? Egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlen flótás, aki szegény, mint a templom egere.
– Most megfogtalak – válaszolt a fiú még mindig incselkedő hangon – ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. – Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszerűen csak legyintett:
– Hagyd már abba ezt a szamárságot.
– Ne mérgelődj, bátyám, – mondta szeliden a fiú.
– Már hogyne mérgelődnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon! Boldog karácsony! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel.
– De bátyám!
– De öcsém! – mondta az öreg szemmel láthatóan türelmét vesztve. – Hagyj most már békén. Úgy ünnepelem a karácsonyt, ahogy nekem tetszik.
– Hiszen, ha megünnepelnéd. De inkább csak káromlod – válaszolta az unokaöccs.
– No, de most már elég legyen öcsém, légy boldog karácsonyoddal, hozzon neked most is annyi hasznot, amennyit eddig hozott.
– Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna – ilyen a karácsonyi ünnep is! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep – eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni – a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig! Isten áldása legyen szent ünnepén!”
…

“A kéményekből nedves fa sűrű, keserű füstje szállt alá és úgy megtöltötte az utcát, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye ideokádta volna füstjét. Egyszóval az időjárás nem volt éppen szívderítő. Mégis derű és öröm volt a levegőben; foszló-fehér felhős nyári kék ég alatt sem lehetett volna különb. Ez a vidám derű a lakosságból sugárzott. A férfiak a házak ereszén állva – miközben a havat lapátolták – vidáman kiáltoztak egymásnak, olykor egy-egy hólabdát is hajítottak. Jót nevettek, ha célba talált, még jobbat, ha elhibázta a célt. A mészáros boltja félig nyitva van még, a gyümölcsös kulipintyója teljes dicsfényben tündököl. A gesztenyés kosarak az ajtóban úgy dülleszkednek ki az utcára, mint valami tekintélyes úriember önérzetes pocakja. A szép nagy barna spanyolhagymák, mint valódi spanyolok büszkén sorakoznak egymás mellé a polcon és csak, ha egy nagyon csinos lány megy el a bolt előtt, kacsintanak rá nagy huncutul. A körték, almák sárgálló gúlákban mosolyognak. A bejárat felett fonalra aggatva csodás szőlőfürtök függnek. Mindenkinek jogában áll megszemlélni őket, sőt a boltos különös előzékenysége folytán teljesen díjmentesen futhat össze láttukra a nyál bárki szájában. A norfolki aszaltalmák mély aranysárgája beleolvad a narancsok meleg és a citromok hideg sárgájába. Egy szegen készen állnak a papírzacskók, türelmetlenül várva, hogy azt a sok zamatos gyümölcsöt befogadják és vacsora utáni csemegének elvigyék gazdagok és szegények ünnepi asztalára. Még az aranyhalak is fontoskodva úszkálnak körbe-körbe a kirakat közepére tett uborkás üvegben. Ha az ember meggondolja, hogy milyen szenvtelen és hideg, nedves elemben élő lények, szüntelen keringésük izgatott tüntetésszámba megy.
Hát még a fűszerüzlet! Oh, a fűszerüzlet! Bár kirakatait már bezárták és az ajtó csak félig van nyitva, az ajtóhasadékon át még mindig káprázatos dolgokat láthat és hallhat az ember. A mérleg serpenyői szüntelen csengenek, a spárgagombolyagok, mint az ördögmotolla pörögnek, a bádogdobozok, mintha varázslat folytán volnának örökös mozgásban polc és pult között. A tea és a kávé illata ingerlően száll a levegőben. A mazsolás hordóból aranyszínű mazsola ömlik, a fahéjrudak a világ leghosszabb fahéjrúdjai, a tisztított mandula a világ legfehérebb mandulája. A cukrozott gyümölcsön olyan vastag a barázdás szürkés cukorréteg, hogy az ember rosszul lesz az éhségtől, ha ránéz! Az aszaltszilva és a koszorúfüge is ünnepi díszbe vágták magukat; fenyővel és magyallal vannak díszítve. A vásárlók a keskeny ajtóban az ünnepi bevásárlás rettentő sürgősségétől űzve és a dolog őrült fontosságától áthatva minduntalan egymásba botlanak, ott felejtik a megvásárolt árut és izgatottan visszafutnak érte. Vagy elfelejtenek fizetni és akkor meg a boltos lesz izgatott. A személyzet örömtől sugárzó arccal áll a csata hevében a pult mögött. Oly fényes az arcuk, mintha a cég különlegességeként árusított és a világ legkitűnőbb cipőpasztájának híresztelt krémmel subickolták volna ki.
Mikor az esteli harangszó megkondul, a város apraja-nagyja ünneplő ruhát és ünneplő arcot öltve tolong a templomok és kápolnák felé vezető utcákon. A mellékutcák és a városvég egyszerű népe szakajtókban hóna alatt viszi az ünnepi fonott mazsolás kalácsot a pékhez. A szellem különös érdeklődést mutat irányukban. Scrooge-dzsal együtt ott állnak meg a legforgalmasabb pékműhely ajtaja előtt. A szellem felnyitja a szakajtók fedelét és a kezében tartott bőségszaruból szentelt vizet hint a kalácsra. A szentelt víz hatására, ha akad a tömegben egy-két civakodó, savanyúképű vagy bánatos arc, az is menten felderül és osztozik az általános jókedvben. Maguk mondják, hogy civakodás, bánat méltatlan a szent karácsonyünnephez. És ez így is van. Isten látja lelkem, így is van!”