Férfihang.hu

Csokits János: Kulturális forradalom Amerikában – Olvasónapló

Alábbi cikk Csokits János írása, mely a Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóiratban jelent meg és az EPA (Az Országos Széchényi Könyvtár által működtetett Elektronikus Periodika Archivum) részeként szabadon hozzáférhető minden olvasó számára. Alábbi megjelenés ennek a forrásanyagnak az eredeti közléssel mindenben megegyező tükrözése.

Mikor az értelem alszik, szörnyek születnek.
Francisco de Goya (1746–1828)
A világosság nem minden évszázadnak adatik meg.
Joseph Joubert (1754–1824)

1.

Sir Walter Scott 1808 októberében a következőket írta William Giffordnak, a tervezett konzervatív szellemű angol irodalmi folyóirat, a The Quarterly Review szerkesztőjének: „Az igazi okot ennek az új kiadványnak az alapítására azok az undorító és káros elméletek adják, melyekkel legnépszerűbb folyóiratunk lapjait beszennyezi.” A New Yorkban 1982 szeptembere óta évente tízszer megjelenő The New Criterion (a továbbiakban TNC) első számának szerkesztői jegyzetében idézte Walter Scott szavait, és hozzáfűzte: „Szerencsés ember volt: tisztább és igényesebb intellektuális világban élt, mint a miénk.” Az amerikai folyóirat címéből és az elmúlt tizenhat év terméséből kitűnik, hogy szerkesztői mind kulturális, mind ideológiai értelemben T. S. Eliot Criterion című folyóiratának szellemi örökébe léptek: az Amerikában támadott nyugati kultúra ügyét kívánják szolgálni az egész angol nyelvterületen.

A nyolcvanoldalas folyóirat első kiadója, Samuel Lipman zenekritikus 1994-ben meghalt, azóta a főszerkesztő, Hilton Kramer író és kritikus a kiadó. 1990 óta Roger Kimball egyetemi előadó, esszéista és kritikus a lap helyettes főszerkesztője. A TNC állandó témái: irodalom, képzőművészet, zene, időnként filozófia és történelem. Közöl verseket, versfordításokat, elsősorban európai tárgyú tanulmányokat, recenziókat könyvekről, képzőművészeti kiállításokról, kommentárokat az amerikai színházak és operaházak, múzeumok és képtárak helyzetéről, a humán tudományok válságáról az egyetemeken, és az Egyesült Államokban zajló culture wars („kultúrháborúk”) problémáiról. A TNC minden számában szatirikus hangú sajtószemle foglalkozik az amerikai médiumok előző havi szereplésével. A folyóirat egyik nagy erénye: munkatársai, köztük több ismert egyetemi tanár a homályos akadémiai próza divatjával szembeszállva, közérthető angol nyelven írnak: nem tartják szükségesnek, hogy szaktudásukat áltudományos kifejezésekkel zsúfolt posztmodern zsargonnal bizonyítsák. Stílusukból ítélve megszívlelték Jules Renard egyre időszerűbb diktumát: „A világosság az író udvariassága.”

*

Mi tette szükségessé a TNC létrehozását? Az Egyesült Államokban a hatvanas évek közepén, nagyjából a vietnami háborúval párhuzamosan egy erősen ideológiai, illetve politikai ihletésű egyetemi mozgalom indult meg, amelyet – szélsőséges elveinek, erőszakosságának és elért eredményeinek figyelembevételével – fegyvertelen kulturális forradalomnak* is nevezhetünk, bár néhol lőfegyverek is előkerültek, például 1969-ben a Cornell Egyetemen a néger diákok fegyverrel fenyegetőztek. (Az illetékesek azonnal beadták a derekukat.) A hetvenes és nyolcvanas években a nagy amerikai egyetemek túlnyomó többségében a humán tudományok tanszékei, egyes képtárak, színházak, operaházak igazgatósága és a kulturális intézményeknek a kongresszus által megszavazott összegek elosztását intéző állami szervezetek úgyszólván minden ellenállás nélkül sorban az európai kultúra ellenségeinek a kezébe kerültek. A TNC ezzel a kultúraellenes mozgalommal akart szembeállni.

A helyzetet jól illusztrálja a következő epizód. Egy sokszoros milliomos, a nagy múltú Yale Egyetem volt diákja, néhány évvel ezelőtt húszmillió dollárt adományozott az egyetemnek azzal a meghagyással, hogy az összeget fordítsák a nyugati kultúra oktatásának előmozdítására. Az egyetemi tanács, hosszú habozás és az adományozóval folytatott vita után, nem volt hajlandó eleget tenni kívánságának, és inkább visszaadta neki nagylelkű adományát, mintsem hogy azt a nyugati kultúra oktatására fordítsa. A felvilágosodás évszázadában Georg Christoph Lichtenberg német moralista az ilyen egyetemi oktatást is előre látta: „Napjainkban – írta – mindenhol a tudás terjesztésére törekszünk. Ki tudja, hogy az eljövendő századokban nem lesznek-e egyetemek korábbi tudatlanságunk helyreállítására?”

A nyugati kultúra kitoloncolása a humán tudományok tanszékeiről az amerikai egyetemeken nemcsak a TNC szerkesztőit nyugtalanította: a nyolcvanas évek végétől kezdve egymás után több egyetemi tanár tanulmányokban és könyvekben foglalkozott az aggasztó jelenséggel. Közülük kettő: Dinesh D’Souza indiai származású szociológus és Allan Bloom, a Chicagói Egyetem filozófiaprofesszora nagy feltűnést keltett könyvével. Bloom The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárása) című, 1987-ben kiadott művét a kritika és az olvasóközönség jól fogadta: a bestsellerlistán első helyre került, és egy év alatt több mint egymillió példányt adtak el belőle. A TNC ezekről is egy-egy tanulmánnyal felérő könyvszemlét közölt.

A TNCben olvastam először 1988-ban a radikális Nyugat-ellenes mozgalom egyik tipikus akciójáról. A Stanford Egyetemen ötszáz, többségében néger diák vonult fel Jesse Jackson tiszteletes, baloldali néger politikus vezetésével, és kórusban ismételte a rigmust:

Hey-hey, ho-ho!
Western culture’s got to go!

Ami röviden azt jelenti: Ki a nyugati kultúrával! A nyolcvanas években jött divatba az amerikai feminista és néger egyetemi hallgatók köreiben, s onnan került a sajtóba a pejoratív DWEM rövidítés használata. Dead White European Male: Halott Fehér Európai Hím, vagyis Platón, Michelangelo, Shakespeare, Mozart stb. A mozgalmat mindenekelőtt a fehér férfiak és az európai kultúra gyűlölete jellemzi. A szélsőséges feminizmus, multikulturalizmus, afrocentrizmus marxizmussal megspékelt dogmáit, az úgynevezett „politikai korrektség” kötelező viselkedési és kifejezési szabályait, a posztmodern irodalom különböző elméleteit de(kon)struktív módszerekkel terjesztő és az egyetemi ifjúságra oktrojáló erőszakos kisebbség szinte akadálytalanul szorította és szorítja ki a köztudatból, vagy pervertálja kultúránk évezredes értékeit.

A TNCből tudtam meg annak idején, hogy amerikai akadémiai körökben évek óta heves vita folyik a klasszikus görög civilizáció és kultúra eredetéről, ui.: hatott-e arra az egyiptomi kultúra, illetve azon keresztül valamilyen „néger kultúra”? A polémiát Martin Bernal sinológus egyetemi tanár könyve, a Black AtheneThe Afroasiatic Roots of Classical Civilization (Fekete Athéné – a klasszikus civilizáció afroázsiai gyökerei) robbantotta ki. 1987-ben megjelent könyvére a legerélyesebb választ Mary Lefkowitz, a Wellesley College (egyetem) tanárától kapta, aki Not out of Africa (Nem Afrikából) című munkájában (1996) vitatta, illetve cáfolta Bernal és más afrocentristák abszurd állításait. Lefkowitz professzor könyvében egyebek között elbeszéli, hogy revelációként hatott rá Dr. Yosef A. A. ben-Jochanan afrocentrista akadémikus előadása a Wellesley College-ban. Ben-Jochanan szerint a görög civilizációt Afrikából lopták (sic), Arisztotelész az alexandriai könyvtárból lopott művekből szerezte az eszméket és adatokat, amelyeket azután mint saját műveit terjesztett Görögországban. Amikor ben-Jochanan előadásának végén Lefkowitz megkérdezte tőle, mivel tudja alátámasztani állításait, nem volt képes feleletet adni. Más afrocentrista egyetemi tanárok szerint Kleopátra és Szókratész néger volt. Lefkowitz egyik tanítványa, egy néger diáklány, szemrehányást tett neki: miért nem közölte előadásaiban, hogy Szókratész fekete volt? Ilyen és hasonló incidensek bírták rá Lefkowitzot könyvének megírására.

Az igazsághoz tartozik, hogy Arisztotelész soha nem járt Alexandriában, a város híres könyvtárát Kr. e. 297-ben alapították, de Arisztotelész huszonöt évvel korábban meghalt. A könyvtárban egyébként nem egyiptomi, hanem görög műveket gyűjtöttek. Kleopátra nagyszülei közül három macedón görög volt, egy ismeretlen: hogy lesz ebből fekete Kleopátra? És ha Szókratész néger volt, hogyan lehetséges, hogy ezt az Athénban rendkívüli jelenséget a róla fennmaradt számos ókori forrás közül egyik se említi?

Hasonló jelenség az amerikai feministák agresszív magatartása a szellemi életben. Erőszakosságuk a nyelvhasználatra is kiterjed: „nyelvújító” tevékenységük fertőző hatása már Angliában és az angol nyelvterület más vidékein is tapasztalható. Egyebek között a Bibliát és Shakespeare színműveit is átírták, vagy feminista szempontok szerint megcenzúrázták, ami azért is lényeges, mert mind a Jakab király-féle angol nyelvű Biblia, mind Shakespeare erősen hatott az angol irodalmi nyelvre és azon túl a köznyelvre: az elmúlt négyszáz évben mindkettőnek számos kifejezése, mondata átment a beszélt nyelvbe. A beszélt nyelvet pedig az amerikai egyetemeken és az értelmiségi körökben a „politikai korrektség” hibbant nyelvezete torzítja el, és teszi az épelméjűek számára érthetetlenné.

Öt évvel ezelőtt a TNC egyik recenziója hívta fel a figyelmemet egy könyvre, amely – a feministák nagy felháborodására – hosszú hónapokon át első helyen állt az amerikai bestsellerlistán. A szerző, a könyv megírásának idején huszonnégy éves Katie Roiphe tanulmányait a Harvard Egyetemen kezdte, és Princetonban szerzett diplomát angol nyelvből és irodalomból. Száznyolcvan oldalas könyvében epizódról epizódra mutatja be a militáns feministák, multikulturalisták és posztmodern irodalomtudósok különös viselkedését. Roiphe maga is feminista, de nem tartozik a férfigyűlölő és/vagy leszbikus amazonok közé. Kitűnő megfigyelő, hűvös humorral megírt beszámolója szórakoztató volna, ha a téma nem lenne olyan leverő.

Könyvének előszavából idézem: „A Harvardon és később Princetonban az angol irodalmi továbbképzőn meglepett, mi mindent nem volt szabad kimondani, milyen szavakat és érveket nem volt szabad használni, milyen tabukat nem volt szabad megsérteni, hány láthatatlan vonalat nem volt szabad átlépni. A feministák falat emeltek körülöttem merev ortodoxiájukkal… Beszélgetéseiket hallgatva a tanteremben és azon kívül, meglepett, mennyire bekerítették magukat, milyen kevés maradt, amit szabad volt megvitatni.”

Roiphe így találkozott a „politikai korrektség”-nek a nőkre érvényes és az egyetemen minden diákra és tanárra kötelező illemkódexével, amelynek megsértése, a „vétség” súlyosságától függően, a megdorgálástól az egyetemről való kizárásig terjed. Az új orwelli nyelv és a vele összefüggő etikett úgyszólván mindenre: fajra, felekezetre, nemre, társadalmi osztályra, életkorra, testi és szellemi állapotra, képességekre vagy azok hiányára, szokásokra, emberi tulajdonságokra alkalmazható, sőt alkalmazandó! Állandóan ügyelni kell, hogy az egyetemi közösségben élők a normális tapintaton messze túlmenően óvják és tiszteletben tartsák egymás „kulturális érzékenységét”.

Roiphe nem provokált senkit, de mindent megfigyelt és megjegyzett, ami körülötte történt, és – könyvének nyelvezetéből ítélve – nem hagyta magát megfertőzni. De nem lehet büntetlenül éveket eltölteni ilyen egészségtelen szellemi légkörben: az állandó ideológiai agymosás nyomokat hagy, ami az ő nyelvhasználatában is kimutatható. Könyvében egy helyütt azokról a fiúkról ír, akik feministának nevezik magukat. Egy Peter nevű kollégáját a következőképpen mutatja be: „Alacsony, kövérkés, szemüveges. Idegesnek látszik…” Normális európai egyetemi hallgató, ha tapintatosan akarná összefoglalni véleményét az így leírt Peterről, valószínűleg azt írná, hogy „előnytelen külsejű”, vagy „megjelenése előnytelen”. Katie Roiphe azonban így fogalmaz: „nem konvencionálisan jóképű”. Az ilyen erőltetett eufémizmusok rendszeres – mert kötelező – használata homályossá, nehézkessé, néhol egyenesen otrombává teszi a közbeszédet, vagyis nyelvrontáshoz vezet.

Honnan ered a „politikai korrektség” fogalma és szabályzata? Eszmék, elméletek, ideológiák rendszerint visszavezethetők egy vagy több forrásra. Ennek a jelenségnek azonban nincs konkrét alapja; mint a legtöbb divat, úgy terjed, akár egy járványos betegség: vírusai a levegőben vannak. Az egész jelenségben az a legaggasztóbb, hogy akárcsak egy totalitárius rendszerben, senki se tudhatja, mikor ki figyeli, ki jelenti föl vagy rágalmazza meg – Roiphe erről is ír –, mert a fanatikus feministák és afrocentristák gondolatrendőrsége minden diákot és tanárt állandó megfigyelés alatt tart, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vélemény- és szólásszabadság írott törvényeit egy íratlan ideológiai divat nevében naponta megsértik – „a szabadság hazájában”.

Ki dönti el és milyen ésszerű elv vagy magasabb morál alapján, hogy ez vagy az a szó, kifejezés, gondolat stb. politikailag korrekt-e vagy sem? Nyilvánvalóan egy agresszív kisebbség erőlteti rá akaratát a jó szándékú, tájékozatlan és gyáva többségre. Orwell írta 1943-ban, az Állatfarm tervezett, de végül csak halála után, 1972-ben nyilvánosságra hozott előszavában: „Ha a szabadságnak van egyáltalán valami jelentése, azt a jogot jelenti, hogy megmondhatjuk az embereknek, amit nem akarnak hallani.” És Bertrand Russell, három évvel korábban a New York Timesban megjelent levelének végén leszögezte: „Egy demokráciában szükséges, hogy az emberek megtanulják elviselni nézeteik súlyos megsértését.”

Katie Roiphe könyvében egy ismert „feminista-marxista-posztmodern”, vagyis dekonstruáló irodalomtudóst is bemutat. A meg nem nevezett előadó ilyen kifejezéseket használt: „a posztkoloniális feminista nyelvezet hibridizálódása”. És: the inside of the outsiders’ insiderness, ami körülbelül annyit tesz, mint: „a kívülállók belülállóságának belseje”. Insiderness szó nincs az angol nyelvben, ilyen műszavakat bárki kreálhat, és egyesek, sajnos, kreálnak is. Az idézett szöveg ismerős, mintha ilyennel már találkoztunk volna… Kerkápoly Károly (1824–1891), az első magyar hegeliánus gondolkodó Tiszta észtan című művében olvashatjuk a következő mondatot: „A belső minek belseje van, szintoly külső, amilyen belső azon külső, melynek külseje van.”

Egyenesen ide kapcsolódik a posztmodernizmus és annak dekonstruáló módszerekkel irodalmat, beszélt nyelvet bomlasztó elméletrendszere. Az irányzatot nem kell bemutatni: hála egy sor huszadik századi francia és német gondolkodónak és azok hazai epigonjainak, elméleteik („a szerző halott”, „nincs irodalmi mű, csak szöveg”, és ahhoz egy dekonstruáló géniusz) egy idő óta már nálunk is eredményesen bomlasztanak az egyetemeken és az irodalmi nyelvben.

Ilyen körülmények között csöppet sem meglepő, hogy nagy hírű amerikai egyetemeken a humán tudományok fakultásairól évente diákok százai kerülnek ki műveletlenül, szinte roszszabb szellemi állapotban, mint ahogy odakerültek. A humán tudományokat egészében véve a lefelé nivellálás jellemzi. A cél itt a diákok között tapasztalható természetes szellemiérték- és -színvonalkülönbség eltörlése és a „szellemi egyenlőség” illúziójának megvalósítása. Olyan ez, mintha az atlétikában a magasugrásnál a lécet ötven centiméterre helyeznék, hogy a legügyetlenebb versenyző is kényelmesen átléphessen rajta, és érmet is kapna kiváló teljesítményéért.

Túlzás? Egyes amerikai egyetemeken már diplomához lehet jutni angol nyelvből és irodalomból anélkül, hogy a diák valaha is kezébe vette volna Shakespeare, Milton, Swift, Dickens, T. S. Eliot vagy akármelyik angol nyelvű klasszikus műveit. Ehelyett elegendő, ha foglalkozott napilapokban megjelenő tréfás rajzsorozatokkal, a „popkultúra” jelenségeivel, filmek, sőt rajzfilmek témáival és hőseivel: Hamlet helyett Bugs Bunnyval. (Ez utóbbi egy rajzfilmsorozat hőse: egy nyúl, „aki” végül mindig felülkerekedik.) Újkori történelemből is diplomát szerezhet bármely egyetemi hallgató, aki hallotta ugyan Hitler nevét, de nem tudja, mikor élt, se azt, hogy a huszadik század melyik felében zajlott le a második világháború, ki volt Churchill és Sztálin stb.

2.

Figyelemre méltó, hogy a feministák és afrocentristák sehogyan sem képesek megszállni, mondhatnók gleichschaltolni a természettudományok fakultásait az amerikai egyetemeken, és hogy milyen szánalmas kísérleteket tesznek annak bizonyítására, hogy ezen a területen is jól kiismerik magukat. Egy Hunter Adams nevű afrocentrista például megnyugtatta olvasóit: „A korai afrikai írások a kvantumfizika és a gravitációs elmélet megértésének lehetőségére vallanak.” Korai afrikai írások…? A feministák türelmetlenebbek. Sandra Harding – a hölgy szívesen fogadja, ha filozófusnak titulálják – Egy feminista algebra felé (!) címmel jelentetett meg tanulmányt. A tudomány mint probléma a feminizmusban című könyvében pedig Newtont támadta, akinek korszakalkotó főművét, a Principia Mathematicát „a megerőszakolás kézikönyvének” nevezi – az angol eredetiben, az ember alig hisz a szemének, ez áll: rape manual.

Steven Weinberg, Nobel-díjas amerikai fizikus Dreams of a Final Theory (Álmok egy végső elméletről, 1993) című legújabb könyvében idézi Hardingot, aki szerint a modern természettudományok – különösen a fizika – „nemcsak szexisták, de rasszisták és klasszisták is, és kulturálisan erőszakosak”. Weinberg könyvéből kiderül, hogy mivel a feministák intellektuálisan nem tudnak lépést tartani a jelenkori fizikával (láttuk: Newtonéval sem!), úgy kerülték meg a problémát, hogy a fizika helyett a fizikusokat tanulmányozzák munkahelyeiken. Egy Sharon Traweek nevű szociológusnő éveket töltött a Stanford Egyetem Lineáris Részecskegyorsító Laboratóriumában és a japán KEK laboratóriumában, de csak annyit tudott kisütni, hogy a természettudományokat is a szociális jelenségek közé lehet sorolni, értsd: elég a tárgykört szociológiai szempontból tanulmányozni. A fizikusok munkájának lényegével, tudniillik magával a fizikával sem Traweek, sem Harding nem foglalkozott. Lewis Wolpert angol biológus írja, hogy a természettudományok relativista szociológusai szerint ezeknek a tudományoknak nincsen saját területük: „ezek is csak társadalmi létesítmények, alig különböznek a vallásoktól” (sic). Weinberg kétszázötven oldalas könyvéből mindössze néhány bekezdést szentelt ennek a témának. Megfigyelte: „a természettudományokkal foglalkozó legújabb filozófiai művek egy részét olyan áthatolhatatlan zsargonban fogalmazták, hogy csak azt gondolhatom: a szerzők azoknak akarnak imponálni, akik a homályt összetévesztik a mélységgel.” Nietzsche egyik kései művében hasonló következtetésre jutott: „Aki tudja magáról, hogy mély: világosságra törekszik, aki a tömeg szemében szeretne mélynek látszani, az homályosságra törekszik.”

*

Az irodalomtudomány és a történelemtudomány legismertebb francia művelői elméleteiket más szakterületek kifejezéseivel vagy azokra emlékeztető zsargonnal elegyítették, és ez a nyelvezet éppoly áthatolhatatlan szövevény, mint a már idézett szövegek. A franciák valaha méltán voltak büszék nyelvük, irodalmuk, filozófiájuk latin világosságára, de a most végéhez közeledő évszázad második felében, mintegy saját hagyományaikra rácáfolva és azokat korrumpálva, a homály kultuszának és az antikultúrának egész sor világhírű guruját tenyésztették ki: filozófusok, nyelvészek, történészek, szociológusok, de van köztük pszichológus és antropológus is. Egy részükre nagy hatással volt Heidegger írásainak nyelvezete**: a nemzetiszocialista bölcselő ugyanis neologizmusok és hapaxok százaival, ha nem ezreivel dolgozott, olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek addig nem léteztek a német nyelvben, és mivel definíciót nem csatolt hozzájuk, értelmükre, jelentésükre, szóval a mondanivalóra csak a kontextusból lehet következtetni, ami igen könnyűvé teszi a legkülönbözőbb találgatásokat és visszaéléseket: minden dekonstruktív „értelmező” azt olvas bele, vagy azt olvas ki a „szövegből”, ami megfelel az elméletnek, amellyel éppen kísérletezik. Heidegger filozófiájának nyelvezete ideális terep azoknak, akik – mint Nietzsche megfigyelte – a tömeg szemében szeretnének „mélynek” látszani.

Barthes, Foucault, Derrida, Baudrillard, Lyotard, Lacan, Althusser, Lévi-Strauss, Le Roy Ladurie… a lista hosszú, úgyszólván kivétel nélkül volt kommunisták (ez intellektuális gyerekbetegség), marxisták vagy azokkal rokonszenvező „haladó értelmiségiek”. E hírességek egy része tisztában volt, és aki közülük még él, ma is tisztában van a természettudományok páratlan huszadik századi teljesítményével, ezért közülük többen, noha egyikük sem képzett matematikus, fizikus stb., szövegeikbe természettudományos szakkifejezéseket vagy annak látszó halandzsát kevernek. Teszik ezt abban a reményben, hogy a tájékozatlan olvasók itt-ott ráismernek egy kifejezésre, és azokat bizonyítéknak tekintik a szerző tudományos műveltségére. Akkor is, ha a szöveg – amint az egyre gyakrabban előfordul – éppen a természettudományokat támadja és próbálja lejáratni. Az ilyen, ép elmével megfejthetetlen szövegeket akarta kipellengérezni Alan Sokal, a New York-i Egyetem fizikaprofesszora 1996 tavaszán a Social Text (Szociális Szöveg) című posztmodern szociológiai folyóiratban közzétett paródiájával, amelyet a szerkesztők komolyan vettek, s nagy örömmel publikáltak, és ezzel, amikor Sokal nem sokkal később leleplezte saját halandzsájának célját, az egész művelt világ előtt nevetségessé tették magukat. A TNC többször is részletesen hírt adott az esetről. Steven Weinberget, úgy látszik, annyira bosszantották a fizikával és más természettudományokkal szemérmetlenül visszaélő vagy azokat támadó francia filozófusok és amerikai híveik, hogy a The New York Review of Books című kulturális hetilapban kétszer is Sokal védelmére kelt a paródia publikálását követő vitában. Egyik cikkében megjegyezte, hogy „Derrida szövegei kontextusban még rosszabbul hatnak, mint szövegösszefüggésen kívül”.

*

Sokal paródiájánál nagyobb fajsúlyú volt két másik amerikai tudós könyve a felsorolt jelenségekről. Paul Gross biológiaprofesszor a Virginiai Egyetemen, a társszerző, Norman Levitt a Rutgers Egyetem matematikatanára. A háromszáz oldalas kötet címe: Higher Superstition (Magasabb babona), alcíme: The Academic Left and its Quarrels with Science (Az akadémiai baloldal és polémiái a természettudománnyal). Az Egyesült Államokban nagy feltűnést keltett művet annak idején Roger Kimball kritikai tanulmányban ismertette a TNCben. Elolvastam a könyvet, abból idézek egy-két, a szerzők által kipécézett példát a francia elméletgyárosok halandzsára épülő megtévesztési kísérleteire. Az elsőt Derridától: „Az Einstein-kontans nem konstans, nem középpont, ellenkezőleg, maga a változékonyság fogalma, és végső soron a játék fogalma. Más szóval nem egy dolog fogalma – a középponté, ahonnan egy megfigyelő dominálhatná a teret –, maga a játék fogalma.” Gross és Levitt ezt a következőképpen kommentálják: „Az Einstein-konstans természetesen a c, az E = mc2 Einstein-egyenletből: a fénysebesség a világűrben, másodpercenként kb. háromszázezer kilométer. A fizikusoknak, és ezt teljes biztonsággal állíthatjuk, nem fog imponálni ez a szóömleny, és aligha változtatják meg véleményüket a c állandóságáról. Valószínűleg inkább bizonyos lenézést éreznek majd azok iránt a tudósok*** iránt, akik – akármilyen kiemelkedő személyiségek legyenek is – így nyilatkoznak, és ugyanilyen megvetést azokkal a tudósokkal szemben, akik az efféle szamárságokat komolyan veszik. Derrida szerencséjére nem sok természettudós olvassa írásait, és azok az akadémikusok, akik olvassák őt, többségükben oly kevéssé ismerik ki magukat a természettudományokban, hogy csak nagyon nehezen tudják megkülönböztetni a hiteles írást a merő blöfföléstől. Biztosíthatjuk az olvasót, hogy az idézett szöveg nem kivétel. Derrida írásaiban olyan nagyképű utalásokat találhatunk matematikai szakkifejezésekre, mint például „differenciál-topológia”, amelyet bárminemű definíció és a kontextuson alapuló indoklás nélkül használ. A cél nyilvánvalóan az olyan olvasók megnyugtatása, akik a szövegben ködösen ráismernek korunk természettudományainak nyelvezetére, hogy ő (Derrida) otthonosan mozog annak titokzatos világában.” Itt újból hangsúlyozottan utalnom kell rá, hogy a topológia Levitt professzor szakterületéhez tartozik, vagyis ő, Derridával ellentétben, pontosan tudja, miről beszél, amikor a topológia szót használja.

A strukturalista családhoz tartozó exkommunista szemiótától, Jean Baudrillard-tól is idéznek egy gyöngyszemet: „Nincs szebb topológia, mint a Möbiusé, a közel és a távol, a belső és a külső, a tárgy és az alany összefüggésének jelzésére ugyanabban spirálban, ahol komputereink képernyője és tulajdon agyunk képernyője egymásba olvad.” „Ez a szöveg olyan fontoskodó, mint amilyen értelmetlen – írja a két amerikai tudós –, de ahhoz elég jól kieszelte Baudrillard, hogy hatása legyen a matematikai analfabétákra.” (Íme, itt is feltűnik a metafizikai halandzsázók kedvelt ellentétpárja: „a külső és a belső”.)

Hadd idézzem még a műveiért kétszer Pulitzer-díjjal kitüntetett Edward O. Wilson, világhírű amerikai szociobiológus véleményét Gross és Levitt professzor könyvéről: „A magasabb babona eredeti, briliáns és fontos mű. A szerzők megvilágítják a posztmodernizmusnak a főiskolai nevelés tananyagára tett általános hatását. Magyarázataikból világosan kitűnik, miben áll a természettudományok jelentősége, és miért maradtak immúnisak azoknak a politikai erőknek a fertőzésével szemben, amelyek jelenleg a társadalomtudományok és a humán tudományok oly nagy részét veszélyeztetik.”

*

Amint láttuk, a különböző divatos izmusok nem képesek érvényesülni a természettudományokban, ezért kerülő úton próbálják azokat bomlasztani, éspedig a középiskolákban. Alan Cromer amerikai fizikus, szintén egyetemi tanár 1997-ben megjelent könyve, a Connected KnowledgeScience, Philosophy and Education (Összefüggő tudás – természettudomány, filozófia és nevelés) kitűnő idegenvezető a tudományellenes szociológiai elméletek labirintusában, és megkönnyíti az amerikai középiskolai oktatásban tapasztalható kóros hatásuk megismerését. Cromer lépésről lépére összeveti a természettudományok módszertanát a tudományok tárgyilagosságát kétségbe vonó posztmodern elméletekkel. Megnevezi a szerinte legbomlasztóbb hatású izmusokat, köztük a konstruktivizmust, a posztmodernizmust és a „politikai korrektség” kötelező etikettjét. A konstruktivizmus szociológiai ihletésű posztmodern természettudomány-ellenes teória, a szubjektív empirizmusnak egy modern változata, amely az egyén gondolkozására helyezi a hangsúlyt, és tagadja a világ megismerésének lehetőségét. Cromer a középiskolákra kívülről ráerőszakolt konstruktivista tankönyvek és tanterv tárgyi tévedéseinek hosszú listáját sorolja fel. A fizika, kémia, biológia konstruktivista oktatását már több amerikai szövetségi állam iskoláiban kötelezővé tették, és a rendszer onnan más angolszász országok iskoláiba is eljutott. „Az új-zélandi iskolákban mindenütt eltávolították a tantermekből a tudományos tantárgyak oktatásához szükséges segédeszközöket, például a kémiai elemek rendszerét és az atomok szerkezetét ábrázoló táblázatokat, hogy a tanárok ne állíthassák: ők többet tudnak, mint a diákok, és ne befolyásolhassák őket ismereteik megszerzésének módjában és kialakításában. […] Végső soron azonban – folytatja Cromer – ilyen körülmények között senki sem tudja megmondani, hogyan alakítsák ki a diákok saját ismereteiket az atomokról vagy a tejútrendszerekről, a DNS-ről és a genetikáról.” Itt is azonnal szemet szúr, hogyan próbálják megvalósítani az intellektuális egyenlőség utópiáját: a kedvelt eszköz, mint másutt is, az önkény.

A természettudományok kísérletekkel és szemléltető oktatással való tanítására alakult amerikai szervezet (SEED) 1995 nyarán kéthetes szemináriumon tette lehetővé huszonnégy középiskolai fizikatanárnak a konstruktivista fizikaoktatás összehasonlítását a hagyományos oktatással. A szemináriumi hetek végén a tanárok hangszalagra vett és később publikált véleményéből kitűnik, a konstruktivista előadásokból még Arkhimédész (a vízbe merített testre ható felhajtóerőről szóló) törvényét sem értették meg, a rég bevált nem ideológiai módszereket viszont, tudniillik a kísérletekkel és szemléltetéssel dolgozó oktatást, pontosabbnak, praktikusabbnak találták.

„Minden posztmodern filozófia, köztük a konstruktivizmus – írja más helyütt Cromer – tagadja a változatlan szabályok létezését, a természettudományok ezzel szemben az emberi vágyaktól független és változtathatatlan törvényeken alapuló természet világába helyezik az embert. A kettő közötti ellentéteknek messzemenő politikai hatásuk van, mert minden radikális mozgalom, legyen az jobb- vagy baloldali, abból indul ki, hogy nincsen olyan szabály, amelyet meg ne lehetne szegni. Az objektivitás tagadása katasztrófához vezethet, mert logikus következménye a káosz vagy a zsarnokság.” Néhány sorral alább idézi Hitlert, aki nem titkolta a ráció és a tárgyilagosság iránt érzett megvetését: „A józan ész korának végéhez értünk […] A világ mágikus értelmezésének korszaka, az akarat és nem az intelligencia törvényeihez igazodó értelmezés kora következik. […] Nincsen igazság, sem erkölcsi, sem tudományos értelemben… A tudomány szociális jelenség [az én kiemelésem – Cs. J.], és mint minden ilyet a közösségnek nyújtott haszon vagy károsodás korlátozza […] A tárgyilagos tudomány jelszavát a professzorok találták ki, hogy általa kivonhassák magukat az államhatalom nagyon is szükséges ellenőrzése alól… Ebből egyenesen következik, hogy csak egy bizonyos típusú emberség és egy bizonyos korszak tudománya létezhet.” (Rauschning, 1940)

Cromer itt rámutat a Hitler és a posztmodern konstruktivisták gondolkodása közötti „dermesztő azonosságra”, amit annál aggasztóbbnak talál, mivel az utóbbi már mélyen felszívódott az amerikai nevelési rendszerbe. „A szabadság veszélybe kerül, amikor egy társadalom nem hisz többé az objektív valóságban – teszi hozzá –, mert nem maradt meg más, mint az egyének egocentrikus és egymással nem egyező nézeteinek összessége. Ilyen légkörben kultuszok támadnak, és demagógok tűnnek fel, akik azonnal készen állnak a nem önállóan gondolkodó és könnyen rászedhető emberek beszervezésére.”

Ha már szóba hoztam Alan Cromer véleményét a hitleri ideológia és az amerikai szellemi életben tapasztalható balliberális nihilizmus kísérteties hasonlóságáról, talán idézhetem még a Führer egyik interjújából (1932-ből) vett kijelentését pártjának nevéről: „Nevezhettük volna magunkat Liberális Pártnak is.” Pártjának teljes neve Deutsche Nazionalsocialistische Arbeiter Partei, vagyis Német Nemzetiszocialista Munkáspárt volt. [Kiemelés tőlem – Cs. J.] A „náci”, a nazional rövidítése nem fejezi ki a tényt, hogy a hitlerizmus is szocializmus: szélsőjobboldali szocializmus, rokona, a sztalinizmus pedig szélsőbaloldali szocializmus volt. Nemcsak a nagy, a rossz szellemek is találkoznak.

Az objektív valóság tagadásával kapcsolatban érdemes idézni két Halott Fehér Európai Hímet. Leonhard Euler svájci matematikus a felvilágosodás korában, 1761-ben írta: „Amikor az agyam egy fa vagy egy ház érzetét kelti lelkemben: kijelentem, hogy valóban létezik kívülem egy fa vagy egy ház, amelynek még a helyét, nagyságát és más tulajdonságait is ismerem. Nem is találunk se embert, se állatot, aki kételkednék ennek a valóságában. Ha egy paraszt kételkedni akarna benne, és azt mondaná, például: nem hiszi, hogy a szolgabírája létezik, noha az ott állna előtte, bolondnak tartanák, éspedig joggal. De amint egy filozófus kockáztat meg ilyen véleményt, azt akarja, hogy csodáljuk bölcsességét, amely végtelenül meghaladja a köznép értelmét.” Orwell 1944-ben így fogalmaz: „A totalitarizmusban az az igazán félelmetes, hogy támadja az objektív valóság fogalmát: a múltat és a jövőt egyaránt uralni akarja.”

3.

Nem csak a természettudósok unták meg a téveszmék uralmát az amerikai kulturális életben, ahonnan kiindulva az angol nyelvterület más országaiban is teret hódít a multikulturalizmus, a posztmodern relativizmus stb. Megszólaltak a történészek is. Sir Geoffrey Elton, aki a cambridge-i egyetemen az újkori történet és az alkotmánytörténet tanára volt (néhány éve halt meg), 1990-ben az amerikai Michigan Egyetemen három előadást tartott erről a témáról. Cook-előadásait Return to Essentials (Vissza a lényeghez) címmel adták ki Angliában 1991-ben. Könyvéből idézem az alábbi részleteket. Az elsőben gyorsan terjedő járványos betegséghez hasonlítja a posztmodern elméleteket: „A vírus áldozatain veszélyesen jó intellektuális közérzet vesz erőt: az önelégültség védőburka veszi körül őket. Az alattomos kór különösen az Egyesült Államokban bizonyul virulensnek, mert ott [nem csak ott! – Cs. J.] az intellektuális közösség, ahogy az magát nevezi, mindig kész alázatosan elfogadni a legújabb divatokat, és a kór kiváltképpen a szellemtörténetet fertőzte meg, amely természeténél fogva könnyebben elveszíti a kapcsolatot a valósággal […]

Az áramlatot néhány filozófus kezdeményezte, elsősorban Heidegger és Adorno, őket követték az irodalmi és nyelvészeti elméletek hullámai, a strukturalizmustól a posztstrukturalizmuson át a dekonstruktív posztmodernizmusig, amelyeknek képviselői közül a legnevezetesebbek Barthes és Derrida voltak, elméleteiket azután Foucault tolmácsolta a történészeknek. A német filozófia és a francia esprit keveréke veszélyes koktél, mert az első, bár érthetetlen, mégis bölcsnek látszik, az utóbbi viszont szépen szemlélteti, hogy a képtelenség franciául mindig jobban hangzik.”

A második Elton-szemelvény bővebben kitér az első megfigyeléseire: „A dekonstruktív doktrína titokzatosnak látszik, holott maga az egyszerűség. Tudniillik ebben a rendszerben az írott szöveg nem azt jelenti, amit jelenteni látszik: vagy így, vagy úgy mindig szükség van a dekódolásra. A »vagy így, vagy úgy« kivitelezésének módját természetesen mindig a dekódoló személy gondolkodása szabja meg. És a dekonstruálók meg vannak róla győződve, hogy küldetésük a polgári világ öntelt feltevéseinek lerombolása, és hogy találtak egy fegyvert, amelylyel megnyerhetik a marxizmus már-már elvesztett csatáját. Végcéljukat olyan nyelvészeti elméletekkel próbálják palástolni, amelyek eltüntetik a szavak elfogadott jelentését, mivel azoknak elfogadása meghódolást jelentene az uralkodó társadalmi réteg hatalma előtt.”

Ebben a rendszerben „bármely szöveg megértéséhez elég a dekódoló véleménye: ő dönti el, hogy mi volt a feltételezett szerző mondanivalója, ami azt jelenti, hogy a szerző művének elolvasására nincs szükség többé, elég a dekódoló véleményét elolvasni. A monumentális énkultusznak ez a diadala a német filozófia zsargonjába és a francia elméletek nyelvezetének metaforáiba öltöztetve érkezik hozzánk (angolszász nyelvterületre) – a racionális gondolkodás helyett most ezek a metaforák teljesítenek szolgálatot. Le Roy Ladurie, sokak által csodált (francia) történész, a kétes ügyek prófétája, úgy látszik, azt hiszi, hogy történelmi magyarázattal szolgál, amikor például a világ népességének szaporodását egy felrobbanó tejútrendszerhez vagy egy falu szociális szervezetét egy mágneses mezőhöz hasonlítja. De az ezoterikus nyelvezet és a filozofálás köpenyege alatt csupán Lewis Carroll könyve, az Alice Csodaországban egyik hősének, Humpty Dumptynak a híres kinyilatkoztatása húzódik meg, tudniillik: »Ha én egy szót használok… annak csak az a jelentése, amit én adok neki, se több, se kevesebb.« Éppen ezért egy szónak nem kell kétszer egymás után ugyanazt jelentenie: csak azt jelenti, amit egy adott pillanatban a dekódoló szakértő akar, hogy jelentsen. Az ember feltételezné, hogy mindez a »dekódolás« általános érvényű szabályokhoz van kötve, már csak azért is, hogy ha két dekonstruktív dekódoló ugyanazzal a szöveggel foglalkozik: ugyanarra a következtetésre jusson. Attól tartok azonban, hogy – amennyire én ezt megítélhetem – egy ilyen módszer éppen azt támasztaná alá, amit a dekonstruálók támadnak, tudniillik a józan ész uralmát.” Közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy Le Roy Ladurie két idézett hasonlatában történész létére egy csillagászati és egy fizikai fogalmon alapuló metaforát használt, de nagy bajba kerülne, ha valaki felszólítaná: magyarázza el, mitől és hogyan robban fel egy tejútrendszer, és mi is az a mágneses mező: közölje fizikai definícióját. Le Roy Ladurie imponálni akart olvasóinak nem létező természettudományos ismereteivel: ez az a jelenség, amelyre Gross és Levitt fent említett könyvükben utalnak.

*

Egy másik ismert történész, aki már több ízben síkraszállt a klasszikus nyugati kultúra védelmében, Gertrud Himmelfarb, a New York City Egyetem professzora. Szakterülete az angol viktoriánus korszak, könyveiben e kor minden fázisával foglalkozott. Az elmúlt másfél évtizedben a TNC-ben is megjelent több tanulmánya. Kritikusai szaktudását és stílusát egyaránt nagyra értékelik. Himmelfarb professzor politikailag liberális, de nem „balliberális”, vagyis nem álliberális. A tizennyolcadik századtól a huszadik második feléig elfogadott klasszikus angol és amerikai liberalizmus híve és képviselője; soha nem kollaborált vagy flörtölt a marxizmussal. Itt négy évvel ezelőtt megjelent tanulmánykötetének – On Looking into the Abyss (Az örvénybe nézve) – két tanulmányából idézek egy-egy részletet. Az egyikben – Liberty: one Very Simple Principle (Szabadság: egy nagyon egyszerű elv) – John Stuart Mill, múlt századi angol liberális filozófus On Liberty (A szabadságról) című könyvéből kiindulva a kommunista rendszerek beomlása után kialakult új helyzetet elemzi. A tárgykör a szabadság morális problémái: „A kommunizmus és a nácizmus hatalomra jutása számos, különben mérsékelt beállítottságú, plurális szemléletű, a szabadságot pragmatikusan szemlélő liberálist győzött meg arról, hogy az egyetlen biztonság az önkényuralom ellen az abszolút szabadság elve. Minden elhajlást az abszolút szabadságtól a zsarnokság előtti megadásnak tekintenek, a pornográfia korlátozását például a szabad véleménynyilvánítást ért halálos csapásnak érzik. Ezt az érvet használják ezek az amerikai liberálisok a kormány által az olyanféle »művészetnek« nyújtott segélyek támogatására, mint például egy vizeletbe mártott feszület fényképe,**** vagy egy olyan festmény, amely Krisztust mint a kábítószer rabját ábrázolja, karjában egy injekciós tűvel, vagy egy olyan nemi aktust bemutató kép, amelyhez képest a sztriptíz határozottan puritán jelenség. És mégis, ugyanazok a liberálisok, akik a művészet számára a legszélesebb szabadság biztosítását követelik, hajlanak arra, hogy a szabadság nevében támogassák az egyháznak az államtól való legszigorúbb elválasztását, aminek az a különös következménye, hogy egy húgyba mártott feszület fényképét ki lehet állítani egy nyilvános iskolában, ahol ugyanakkor tilos a húgyba nem mártott feszület kifüggesztése. Ezek a képtelenségek egy komolyabb problémát domborítanak ki: az abszolút szabadság hajlamosságát éppen annak az aláaknázására, amit védeni akar” – írja Himmelfarb professzor.

Találó levezetéséhez hozzátehetjük: a politikailag oly „korrekt” kulturális légkörben az amerikai balliberálisok mindenkitől elvárják, hogy tiszteletben tartsa mások „kulturális érzékenységét”, különösen a feministákét és az afrocentristákét, de egy szóval sem tiltakoznak sok millió keresztény honfitársuk vallásos érzékenységének ilyen súlyos megsértése ellen.

A második Himmelfarb-tanulmány címe, amelyből a következő rövid szemelvényt választottam: The Dark and Bloody Crossroads where Nationalism and Religion Meet (A sötét és véres keresztutak, ahol a nacionalizmus és a vallás találkoznak). Az idézetet nem szükséges bevezetni, a szöveg önmagáért beszél, csak annyit kell megemlíteni, hogy a boszniai polgárháború idején íródott: „A történelem keserű iróniájának egyik jelensége, hogy most, amikor az új nemzetiségek egyre agresszívebben és brutálisabban viselkednek, a régebbiek egyre félénkebbek és passzívabbak, vonakodnak megerősíteni jogaikat saját békés állampolgári öntudattól áthatott nacionalizmusukhoz, s még kevésbé merik kétségbe vonni a most felbukkanó önkényes törzsi rendszerek törvényességét. A második világháború idején George Orwell megjegyezte egyik írásában: »Anglia ma az egyetlen nagy ország, ahol az intellektuelek szégyenlik a nemzetiségüket.«***** Mi ugyanezt mondhatjuk a mai liberális demokráciák intellektueljeiről, akik »demisztifikálják« és befeketítik saját nemzetiségüket, amelyeket »eurocentrikusnak«, idegengyűlölőnek, sőt rasszistának bélyegeznek, de ugyanakkor törvényességet biztosítanak a Harmadik Világban és egyebütt olyan nemzetiségeknek, amelyek láthatólag nem liberálisak, sőt embertelenek és nemritkán rasszisták.”

*

Alain Finkielkraut, egyike a még francia világossággal fogalmazó francia gondolkodóknak, nem ok nélkül panaszolja, hogy „az intellektueleket nem foglalkoztatja többé: életben marad-e a kultúra” (La défaite de la pensée, A gondolat veresége, 1987). Jean Baudrillard például nem habozott leírni: „Nekem nem kell kultúra, köpök a kultúrára”, és az egyik legismertebb szemióta, Roland Barthes, a tekintélyes Collège de France-ban tartott professzori székfoglaló beszédében nem átallotta kijelenteni, és azután Leçon (Lecke) cím alatt kiadni: „A nyelv egész egyszerűen fasiszta”. Neki nem ez vagy az a nyelvezet, stílus, zsargon, hanem maga a nyelv mint olyan, bármely nyelv, minden nyelv fasiszta. Miért? Mert a „hatalom” egyik eszköze a nyelv. Barthes-nak ez elég a nyelv elítélésére. És az amerikai egyetemeken Baudrillard, Barthes és Derrida tanítványai – mestereik képességei nélkül – szabadon grasszálnak, nincs, aki gátat vessen nihilizmusuknak. Magyar szemszögből vizsgálva mindazt, ami ezen a téren az amerikai egyetemeken történik, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a különböző, kulturálisnak álcázott és hozzánk is behatoló politikai irányzatok nyíltan ki nem mondott célja minden természetes szellemi gyökér átvágása, legyen az klasszikus európai, nemzeti vagy népi hagyomány: értékeit el akarják tüntetni a köztudatból.

4.

A fentebb föltett kérdésre – mi tette szükségessé a TNC létrehozását? – a választ részben a különböző negatív kulturális jelenségek felvázolásával próbáltam megadni. De ez csak az érem negatív oldala. Az egyetemi oktatással tudatosan megtévesztett és intellektuálisan megzavarodott (mert megzavart) amerikai ifjúságnak azonban támogatásra és útmutatásra is szüksége volt és van: hol juthat hozzá olyan szellemi tápanyagokhoz, amelyeket még nem fertőztek meg a kulturális kútmérgezők? A TNC ezt a feladatát is teljesítette. Az elmúlt másfél évtizedben legalább hatszáz tanulmány vagy esszé és ugyanannyi recenzió foglalkozott elsősorban az európai, kisebb mértékben az amerikai kultúra jelentős teljesítményeivel: írók, költők, festők, szobrászok, zeneszerzők, filozófusok stb. műveivel, illetve életével. Nemcsak a nagyokkal, olyan kevésbé jelentős alkotókkal is, akik nemzetük kultúrájára jellemző műveket hagytak az utókorra, illetve ha nem is vezető, de felismerhető szerepük volt koruk kulturális életében. A gyűjtemény egésze amerikai fiataloknak szánt kiskönyvtár, de európaiaknak is érték: a TNC nem egy tanulmányát évekkel később is szívesen újraolvassa az ember.

A TNC könyveket is kiad: négy évvel ezelőtt Against the grain (Ár ellen) címmel jelentetett meg egy több mint négyszáz oldalas válogatást addig publikált tanulmányaiból. Ezt követte 1997-ben a The Future of European Past (Európa múltjának jövője) című kötet: tíz angolszász szerző 1996 szeptembere és 1997 júniusa között a lapban e cím alatt publikált tanulmányai. 1998 szeptemberében The Betrayal of Liberalism (A liberalizmus árulása) címmel indult új sorozat. A folyóirat századunk liberális értelmiségének kulturális és politikai magatartását elemzi, és összehasonlításképpen visszapillant a liberalizmus korai nagyjainak eszméire is. Ez az érem pozitív oldala. A TNC kiadványai kapósak, úgy látszik, hogy az amerikai ifjúság még nem adta meg magát az európai kultúrát üldöző egyetemi tanárok és politikai klikkek relativista-nihilista elméleteinek, és felismerte a veszélyt, amit Alain Finkielkraut így fogalmazott meg említett művében: „Amikor a kultúra gyűlölete a kultúra részévé válik, a szellemi élet teljesen értelmét veszíti.”

*Az Értelmező Szótár marxista–leninista meghatározása (1960) szerint kulturális forradalom „az a folyamat, amelynek során a néptömegek műveltsége, kulturális igénye rohamosan nő”. A némileg marxista színezetű amerikai kulturális forradalom hatására viszont az egyetemi ifjúság műveltsége és kulturális igénye évről évre csökken.

**Két francia filozófus, Luc Ferry és Alain Renaut, 1985-ben kiadott könyvükben (A francia filozófia a hatvanas években: esszé az antihumanizmusról) meglehetősen tiszteletlenül nyilatkoztak divatos honfitársaikról: „Foucault = Heidegger + Nietzsche; Lacan = Heidegger + Freud; Derrida = Heidegger + Derrida stílusa”.

***Angolul a scholar szót csak humán tudományok tanáraira használják, a természettudós: scientist. *Himmelfarb nem említ neveket: a saját vizeletébe mártott feszület fényképét egy Andres Serrano nevű „művész” állította ki, a pornográf fotók Robert Mapplethorpe „alkotásai”: homoszexuális nemi aktusokat ábrázolnak. A TNC többször foglalkozott a helyzettel, amely azóta szemernyit sem javult: egy másik posztmodern „alkotó” egy amerikai képtárban leokádott két festményt: ez volt az ő műve.

****Himmelfarb nem említ neveket: a saját vizeletébe mártott feszület fényképét egy Andres Serrano nevű „művész” állította ki, a pornográf fotók Robert Mapplethorpe „alkotásai”: homoszexuális nemi aktusokat ábrázolnak. A TNC többször foglalkozott a helyzettel, amely azóta szemernyit sem javult: egy másik posztmodern „alkotó” egy amerikai képtárban leokádott két festményt: ez volt az ő műve.

*****Az idézetet Orwell The Lion and the Unicorn (1940) című írásából vette. Folytatása: „A baloldali körök mindig is úgy érezték: van abban valami szégyellni való, hogy angolok, és kötelességük minden angol intézményt kinevetni.” Ismerős hangok… Csoda-e, hogy Orwell tanulmányait nem akarják magyarra fordítani? Mondják: már nem időszerű. Éppen ellenkezőleg!…

4 votes, average: 5,00 out of 54 votes, average: 5,00 out of 54 votes, average: 5,00 out of 54 votes, average: 5,00 out of 54 votes, average: 5,00 out of 5 4 olvasó átlagosan 5,00 ponttal értékelte ezt a cikket.
Regisztrált felhasználóként te is értékelheted a cikkeket!

Post Author: Férfihang.hu

Férfihang.hu

13
Szólj hozzá!

Bejelentkezés szükséges a hozzászóláshoz!
8 Egyéni hozzászólás
5 Válasz hozzászólás
0 Követők
 
Legtöbbször megválaszolt hozzászólások
Jelenleg legvitatottabb hozzászólások
8 Hozzászólások szerzői
Reszet ElekBelvederebirsalmaAnimebjSuum cuique Legújabb hozzászólók
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
Alter Ego
Szerkesztő

Köszönet Suum cuique kollégának, aki kicsit korábban egy kommentben ajánlotta mindenkinek a figyelmébe ezt az írást.

Deansdale
Admin

Tartalmas. Kár, hogy a kultúrrombolók gyakorlatilag már győztek – amit az is bizonyít, hogy ilyen jellegű cikkeket alig olvas valaki. Valahogy meg kellene menekíteni a régi értékeket, mielőtt teljesen eltűnnek. Egy mini ország kellene, egy sziget, ahol nem az érték-telenség az egyetlen engedélyezett vezérelv.

Aurelius Respectus
Olvasó
Aurelius Respectus

Nagyon jó cikk. Természetesen ezek a folyamatok nem a véletlen művei. A frankfurti iskola marxistái találták ki még a 1930-as években, amikor látták hogy nem tudják megnyerni a fejlett országok munkásait a marxista forradalomnak. Ezért elhatározták szétzúzzák a hagyományos értékrendet ami az útjukban áll. Elpusztítják a vallást, a hagyományos családot, a hagyományos nevelést. A férfiakat a nők ellen fordítják, lerombolják a szülői tekintélyt. A nemzeti érzést is felszámolják, elárasztva idegen kultúrkörből származó bevándorlók millióival az USA-t és Európát.

Suum cuique
Újságíró
Animebj
Olvasó
Animebj

trackback

[…] ez lenne a kritérium, akkor ennyi erővel miért ne lehetne, hogy egy férfi ha felébred egy „nem konvencionális” szépségű hölgy mellett, akkor azt mondja, hogy […]

birsalma
Olvasó

Ez nem a cikkről szól, csak Amerikáról. Teljesen megdöbbentem, milyen lazán közlekednek New Orleansban. Utcazenészek az úttesten, gyalogosok vidáman baktatnak az úttesten, pedig forgalom is van; biciklisek közlekednek a járdán… és mindez nem zavarja a rendőrséget.

Bezzeg a magyar közlekedésrendészet hogy megszedhetné itt magát. Át kéne települniük New Orleansba, elintéznék egy pillanat alatt a közrendet. 100%-osra javulna a bűnfelderítési statisztika, mert kiderülne, hogy minden hulla öngyilkos lett, de a gyalogosan úttesten mászkálókból csillagászati bevétele származna az államnak.

http://www.youtube.com/watch?v=2GchRQ7p9_k

http://www.youtube.com/watch?v=QyER73wEz0E

-
Újságíró
-

Zseniális összefoglaló, kár hogy ilyen kevesen idézik.

Reszet Elek
Szerkesztő

Engem inkább az érdekelne, hogy mi tartja fönn, mi táplálja ezt az élet számos területén tapasztalható jelenséget.

-
Újságíró
-

Egyik oka a kirívó bölcsész-túltermelés. Ennek következményeit, a “pregressziót” meghatározó és a közéleti vitákat deformáló szerepüket már Tisza is körüljárta:

A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez, amelynek vásári lármája betölti a modern kultura egész épületét (hiszen az értelmi világban is annál kongóbb hangot ad minden tárgy, mentől üresebb) s a félműveltség egész türelmetlenségével és elbizakodottsággal hurrog le minden ellenvéleményt. Nekünk a gondolkodás szabadságát a „szabadgondolkodók” ellen kell megvédenünk. […] Ezt a szabadságot, a gondolat igazi, megtermékenyítő szabadságát akarja békóba verni a modern felvilágosodás jelszavainak terrorizmusa. […] Bölcsészeink, szociológusaink, költőink és piktoraink őrjöngő dervistáncban reprodukálják előttünk a sulyosan beteg francia lélek minden kórtünetét. Persze a maguk alacsonyabb fajsúlyára redukálva.”

Magyarország tragédiája, hogy rendkívül nagy a bölcsész-szociológus oligarchia befolyása.

Reszet Elek
Szerkesztő

Számomra a bölcsész-túltermelés is okozat. Sokkal inkább érdekelne az oka. Miért a társadalmi berendezkedés (illetve mely aspektusai teszik) amely előhívja-e jelenséget (és itt nem csak hazánkra gondolok)? Illetve szükségszerű-e a léte?

No meg persze számos más okot is meg kellene nevezni. Miért következett be a középszerűség, a félműveltség uralma? Miért vált a valós tudás helyett annak látszata az igazi értékmérővé? Egyáltalán képesek a társadalomtudományok objektív igazságok megfogalmazására? Meg még ezernyi kérdés…

Amíg nem tisztázottak a cikkben is vázolt (no meg ezzel összefüggésben az élet számos más területén is tapasztalható) jelenségek okai, fenntartó forrásai, addig egy pozitív irányú változásban sem lehet reménykedni.

-
Újságíró
-

Mindennek van még egy lélektani oka: könnyebb valami ellen, mint valami mellett érvelni.*

A marxisták többek között annak köszönhetik a diadalukat, hogy következetesen napirenden tartották (s bővítették) a megsemmisítendő dolgok listáját.

A férfijogi mozgalom pszichológiája itt válik kérdőjelessé: a vagy erőteljesen balos, vagy apolitikus tömegek szemében nem túl hatásos toborzóeszköz a férfijogok melletti kiállás.

Ez elvezet a radikalizmus kérdéséhez: a Férfihang szerkesztőivel annak idején éles vitákat folytattam arról, hogy az általam felvetett radikális antifeminista szempontok a feministák malmaira hajtják-e a vizet vagy sem… A válasz az, hogy a kultúrrombolók erőszakos kisebbsége a tömegek konformizmusának köszönhette előretörését, így hosszú távon az sem zárható ki, hogy a gender-ellenes propaganda dolgozza meg a közvéleményt.

Megfelelő médifölény birtokában célszerű átvennünk a militáns baloldalra jellemző oppozíciós struktúrát: ezáltal a tömegek kénytelenek a mi oldalunkra állni, ha nem akarnak SJW-nek/ neoliberálisnak/ kultúrmarxistának tűnni.

A társadalomromboló ideológiákat ellenző erőknek (részben ezek volnánk mi) elsősorban az ellenség személyében kell megyezniük. Ami jelenleg (sajnos) nem egyértelmű, például a Férfihangon többízban helyet kapott – a Deansdale által teljes joggal kioktatott – keresztény feministákkal való párbeszéd. A férfijogi mozgalmat felőlem vezetheti Koriander is, politikaformáló erővé csak úgy emelkedhet, ha monolitikus, továbbá semmilyen engedményt nem tesz az ellenségnek.

Egyébként: http://www.ferfihang.hu/2013/12/02/az-x-szazalek-mirol-is-szol-valojaban-a-feminizmus-es-miert-kotelessege-minden-szabadsagszereto-embernek-harcolni-ellene/

 

*Ez csak részben igaz, mivel pl. a 2008-as népszavazáson a vizítdíj eltörlésére mondtak igent s nem a vizitdíjra nemet, tehát a pozitív megfogalmazás fontosnak tűnhet. Ez nem változtat azon, hogy hatékonyabb de Gaulle, George Bush, Brüsszel vagy Palpatine ellen küzdeni, mintsem hosszú távú tervet készíteni.

trackback

[…] ejt szót, a szerzők személyéről és viselt dolgairól annál többet. (Eddig is tudtuk, hogy a progresszívek a fizikával nem, hanem fizikusokkal foglalkoznak, hisz előbbi meghaladja értelmüket: újdonság ellenben, hogy egyesek számára a […]