A szexuális erőszak bizonyíthatóságáról

A minap egy rendkívül tanulságos vitába keveredtem egy radikális feministával. A kiindulópont azon feminista állítás volt, miszerint a szexuális erőszak látenciája rendkívül magas, aminek természetesen a patriarchális világrend, a hímsoviniszta törvények és joggyakorlat az oka. Igyekeztem a lehető legnagyobb toleranciát gyakorolni, és a gondolatmenetet odáig követni, ameddig csak logikailag lehetséges, ám végül újból csak az nyert igazolást, hogy ez az ideológia nem egy koherens eszme, és végképp nem egy a világot jobbá tenni képes törekvés, hanem egy részigazságokból összetákolt indulatfolyam.

Gyakran halljuk a nősténysoviniszta gyűlöletpáholyok (NANE, Patent, stb.) kiadványaiból, hogy a nemi erőszak miatt a hatósághoz forduló nőknek milyen megalázó procedúrán kell átmenniük, amennyiben az elkövető büntetőjogi megbüntetését kívánják. A probléma itt a feministák szerint onnan ered, hogy a hatóságok és a bíróság „nem hisznek” a nőknek, és egy olyan bizonyítási eljárás lefolytatására van szükség, amelyet a női mivoltában megalázzák. Mert hogyan is zajlik a szexuális erőszak bizonyítása, mik a legtipikusabb bizonyítási módszerek, amelyeket a nyomozás során el kell végezni?

1. A nyomozati szakaszban kerül sor az orvosszakértői vizsgálatra: Ennek során a szexuális erőszak miatt feljelentést (illetve magánindítványt) tevő személyről biológiai természetű bizonyítékokat kell gyűjteni. Találhatóak-e a testén nyál, vér, izzadság és ondómaradványok. Nőgyógyászati vizsgálat során megvizsgálására kerül, hogy vannak-e a szeméremtesten sebesülések, hüvelyi sérülések, stb.

Azonban a feministák szerint ez az eljárás rendkívül megalázó az áldozat számára, továbbá helytelen ezt elvárni, hiszen szerintük az csak egy patriarchális „mítosz”, hogy a szexuális erőszak áldozatán külsérelmi nyomok keletkeznek, és hogy érdemi ellenállást kell tanúsítani, hiszen van olyan eset, hogy az áldozat a félelem hatására úgymond „leblokkolt”, esetleg ittas vagy bódult állapotban követtek el rajta a szexuális erőszakot. Ez indokolhatja a megsérült, széttépett ruházat, illetve bármely dulakodásra utaló nyom teljes hiányát.

Ezen túl könnyedén előfordulhat, hogy az áldozat testén nem találnak ondónyomokat, hiszen az elkövető gumióvszert használt a cselekmény elkövetéséhez.

Lásd még: Rape investigation – Wikipedia.

2. A bírósági szakaszban is súlyos megaláztatás éri a nőket a feministák szerint. Többször, újra el kell mondaniuk a történteket, ezzel újra feltépve a sebeket. Megkérdőjelezik a szavahihetőségüket. Ezen kívül – főleg angolszász jogterületen jellemző ez – a vádlott védőügyvédje keresztkérdésekkel (Cross-examination) igyekszik majd szétszedni a vallomását. Ennek során megalázó megjegyzések érhetik, korrában még a szexuális előélete is szóba kerülhetett (pl. eseleg az illető hölgy aznap este már 2-3 úrral került közelebbi kontaktusba), vagy a bűncselekmény idején viselt ruházata. Ez az ún. áldozathibáztatás (victim blaming) fogalma, amire a feministák oly gyakran hivatkoznak.

Ennek érdekében a feministák lobbiznak ún. rape shield-törvények megalkotásáért, több országban sikert elérve. Ennek lényege abban áll, hogy korlátozzák a vádlott védőügyvédjének mozgásterét, hogy mit nem szabad mondani, mit nem szabad kérdeznie, mire nem szabad hivakoznia.

Vitapartnerem nagyon profin felmondta a feministák ilyenkor szokásos kottáját arról, hogy ez a jelenlegi szisztéma miért rossz, és hogy le kéne cserélni. A lemez ott akadt be, amikor rákérdeztem, hogy no de akkor mégis hogyan kellene a szexuális erőszakkal kapcsolatos vádakat kezelni. Abban mindig profik, hogy megmondják, hogy ami van az nem jó, működőképes alternatívát kínálni már nem képesek. A helyzet az, hogy egy szexuális erőszakot így, és csakis így lehet bizonyítani. Vitapartnerem elpasszolta a kérdést, hogy hogy lenne szabad bizonyítani a szexuális erőszak megtörténtét vagy meg nem történtét? Sehogy? Bemondásos alapon történjék? Tehát az illető feljelentést tesz, egyszer elmondja a rendőrség, egyszer meg a bíróság előtt, aztán ítéljék el az illetőt, SEMMI egyéb bizonyítási eszközt ne szabadjon igénybe venni? A legrosszabb csak az után kezdődött, mikor rákérdeztem, hogy ez esetben mégis mi lenne a garancia arra, hogy nem lennének nők, akik visszaélnek ezzel, és férfiakat hamisan vádolnának meg szexuális erőszakkal. Ld még:

• False accusation of rape – Wikipedia.
• False allegation of child sexual abuse – Wikipedia.

Vitapartnerem roppant dühös lett, hogy egyáltalán a kérdést fel merem tenni. Mi az, hogy garancia? Már mégis miért kéne bármi garancia? Hogy fogalmazódhat meg ez a kérdés egyáltalán bennem, hogy nők ilyesmit képesek volnának csinálni? Szerinte már a feltételezés is nőgyűlölő, hogy elképzelhetőnek tartom, hogy létezhetnek olyan nők, akik ilyen eszközhöz nyúlnának egy férfi tönkretevése érdekében. Ezzel lényegében kitért a konkrét válasz elől, de sorok közt olvasva a válasz nem túl rózsás: szerinte a nők alapjában véve jóságos természete kizárja, hogy ilyen bajok történjenek, bizonyítékokat elvárni tehet felesleges, a nők ilyet nem csinálnak, igazat mondanak. Ajjaj, de ismerősen hangzik ez nekem. A feudalizmus idején volt szokás, hogy egy nemes tanúvallomása többet ért, mint egy jobbágyé. Ők most ugyanezt kívánják: a nő vallomása szükségképpen üsse a férfiét.

És a végső érv: A hamis feljelentések aránya nem nagyobb, mint más bűncselekmények esetében. Hát ez aztán roppant megnyugtató! Ha te épp abban az elhanyagolható esetbe esnél bele? Járulékos veszteség, így jártál. „Halálod mérföldkő lesz szülőföldünk felszabadításáért folyó szakadatlan küzdelmünk útján!” – ahogy a Brian életében mondták. Honnét tudja, hogy nem nagyobb az aránya, ha nem bizonyítota? Továbbá: honnan tudja, hogy nem ugrana meg a hamis feljelentések aránya, ha egy ilyen varázsszert adnának a nők kezébe? Az ő gyarlóságukat kell kísérteni?

Garancia tehát nincs, és még gondolni se merjek arra, hogy ilyesmire egyáltalán szükség volna.

Érdekes feminista elképzelések vannak a „leitatásos” nemi erőszakról is. Ugyebár a Btk. is ismeri a szexuális erőszak azon formáját, ahol arról van szó, hogy valaki „más védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát szexuális cselekményre használja fel.” Ez ebből a szempontból gyakorlatilag azt jelenti, hogy eszméletlenre itatja/drogoztatja az áldozatát, vagy egy ilyen állapotba került személy megatehetetlenségét használja fel. (Ide tartozik egyébként egy lebénult, mozgássérült személy megerőszakolása is, de most nem erről van szó). A feministák szerint szexuális erőszakról van szó akkor is, amikor két fiatal, akik mindketten spicces állapotban vannak, lefekszenek egymással. Mindketten ittas állapotban voltak, mégis itt kizárólag a férfi lehet a megerőszakoló. Ennyi erővel miért nem fordítva? Hiszen a feministák definíciója itt az, hogy itt szexuális erőszak minden olyan eset, ahol az italfogyasztás nélkül nem közösült volna az illetővel. Pedig ha valóban ez lenne a kritérium, akkor ennyi erővel miért ne lehetne, hogy egy férfi ha felébred egy „nem konvencionális” szépségű hölgy mellett, akkor azt mondja, hogy megerőszakolták?

A feministák jogállami elvek felrúgását követelik, úgymint az ártatlanság vélelme vagy a tisztességes eljáráshoz való jog. Az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson jogerős határozattal meg nem állapította. Ez egyébként az „in dubio pro reo” ősi római jogelvből származik, jelentése: kétség esetén az alperes/vádlott javára (kell) dönteni. Ebből az következik, hogy mindig a felperest, illetve a vádlót terheli a bizonyítás, amennyiben pedig nem sikerül bizonyítania állítását, akkor az alperes illetve a vádlott javára kell dönteni. A tisztességes eljáráshoz való jogból pedig levezethető a perbeli „fegyverek” (bizonyítási eszközök, felszólalási jogosultságok, stb.) egyenlőségének elve. Amennyiben törvényeket hozunk arra, hogy a védelem mit nem mondhat, mire nem hivatkozhat, milyen bizonyítási eszközöket nem vehet igénybe, akkor sérül a tisztességes eljáráshoz való jog.

A feministák azokat a jogelveket akarják felülírni, amikért elvileg eszmei elődeik, a felvilágosodás idején harcoltak, a klasszikus liberalizmus eszméit. A klasszikus liberalizmus annyira fontosnak tartotta a jogbiztonságot, hogy – kis túlzással – azt hirdette: „Inkább meneküljön meg kilencvenkilenc bűnös, mintsem egy ártatlan bűnhődjék.” A feministák ma már sutba dobnák mindezt, amikor azt követelik, hogy egy nőnek lehetősége legyen bemondásos alapon férfiakat börtönbe juttatnia, anélkül, hogy bármely módon ellenőrizni lehessen a szavahihetőségét, vagy hogy tárgyi bizonyítékok meglétét követelnék meg.

Igen, meglehet, hogy sok tényleges erőszaktevő megússza, nem zárom ki ennek lehetőségét. Őket eszem ágában sincs védeni. Igen, együtt érzek azokkal az áldozatokkal, akiket az eljárás kötött rendszere kellemetlenül érint. De jelenleg nincsen más módszer egy ilyen bűncselekmény bizonyítására, mint amelyekről fentebb beszéltem. Nem dobhatunk sutba klasszikus jogállami elveket, mert azzal sokkal nagyobb katasztrófát okoznánk. Tisztességes eljáráson kívül, bizonyítékok nélkül csak diktatúrákban börtönöznek be embereket. Ha pedig valamivel vissza lehet élni, akkor a történelem tapasztalatai alapján vissza is fognak élni. A feministák szerint a férfiak sem „eleve” gonoszak, ellenben a patriarchális rendszer olyan eszközöket ad a kezükbe, amelyek megrontja őket és visszaélnek vele. Azonban a szexuális erőszak bizonyításával kapcsolatos javaslataik éppen ilyen visszaélésre alkalmat adó többletjogokkal ruháznák fel a nőket. A feminizmus nem igazságos egyenlőségért, méltányosságért küzd, hanem fordított diszkriminációért.