Pozsonyi Ádám gondolataival néhány évvel ezelőtt találkoztam először, mégpedig a toleranciakérdés kapcsán. Ő fogalmazta meg legjobban azt az alapvető igazságot, amit azóta sem sikerült senkinek jobb formába önteni, de még csak megközelíteni sem: a nyugat holdkóros, mert az arab területeken akar beavatkozni az ő belügyeikbe, amikhez semmi köze, miközben saját hazáinkban a tolerancia jegyében teret adunk a külső vallási elemek társadalomrombolásának – holott itt teljes joggal követelhetnénk meg a mi normáinkhoz való alkalmazkodást. Ezen meglátás legnagyobb ereje a politikai szemfényvesztés leleplezésében rejlik: olyan fájdalmasan igaz, hogy lehetetlenné teszi a neoliberális mismásolást és teljes pompájában tárja elénk a nyugat önértékelési válságának abszurditását. Civilizációként zsákutcába jutottunk: gőgös nagyzolásunkban mindenki más életét szabályozni akarjuk, de ezenközben az álszerénység folyamatosan azt mondatja velünk, hogy értéktelenek vagyunk, sőt, károsak, és ezért mindenki mást magunk fölé kell emelnünk. Így jutottunk oda, hogy a közel-keletet bombázzuk, de mecsetet építünk a new-yorki WTC hűlt helyére.
Szívesen olvastam volna egy olyan könyvet, amiben hasonló igazságok sorakoznak, ezért örömmel kezdtem neki Pozsonyi legújabb művének, a “Keskeny Károly élete és kora” c. regénynek. Persze nyilvánvaló, hogy nem lehet többszáz oldalt megtölteni átütő erejű tömény társadalomkritikával, ezért igyekeztem kordában tartani elvárásaimat. Összegzésképpen annyit mondhatok, hogy az eredmény tökéletesen vegyes: többet is kaptam, és kevesebbet is, mint vártam.
Az éles szemű meglátások nem hiányoznak, de egyenletesen szét vannak osztva a “szórakoztató irodalomban”. Az arány éppen megfelelő; se nem túl híg, se nem túl sűrű. Ha A helyes asszonytartással az volt a gondom, hogy kissé száraz, kissé túl hivatalos, akkor most fellélegezhettem… Keskeny Károly komolyságában is könnyed és szórakoztató. Ebben nagy segítséget nyújt a regény nem annyira regényszerű formája; inkább egypercesek laza sora ez, amiről nekem elsőre az ugrott be, hogy ilyen lenne, ha Moldova H. Kovács sztorijait Karinthy írná át színes hazugságokról maró igazságokra a maga sajátos humorával. Ha mégis muszáj valamiben hibát találnom, akkor azt mondom, az egész könyv, és az egyes sztorik külön-külön is lehettek volna kicsit hosszabbak, kifejtősebbek. Nem kizárt, hogy a csattanók éle csorbult volna valamelyest, de mivel a lényeg nem annyira a viccelődésen volt – ez nem az a téma -, ezért elbírt volna a könyv némi célzott terjengősséget. Keskeny Károly és különös barátai sok érdekes kijelentést tesznek, és néhol szívesen közbekérdeztem volna, ha jelen vagyok az asztaltársaság soraiban, hogy “miért?”. A végeredményt kézhez kapni olykor nincs annyira kielégítő, mint végigélni a gondolatmenetet, és hát az a vád semmiképpen sem érheti modern társadalmunkat, hogy Keskeny Károly tanításai olyannyira maguktól értetődőek lennének a többség számára, hogy fölösleges a hátterükkel bíbelődni.
A könyv pörgős, olvasmányos, és meglepően hamar vége van, ami után én nem tudtam eldönteni, hogy pozitívum vagy negatívum-e, hogy “éhes maradtam” a témára. Ha kétszer ilyen hosszú az egész, az sem lett volna probléma. Az viszont igen, hogy 1-2 egyperces kissé kilóg a sorból; az elenyésző számú kakukktojásra gondolok, ahol a fejezetből “véletlenül kimaradt” a magvas gondolat. Van ilyen is, de megbocsátható, mivel ezekben is van pozitívum: kicsit jobban megismerhetjük a szereplőket, amire egyébként nem sok lehetőségünk van a témaközpontú filozofálgatások és a tiszteletben tartott magánéletek falai között.
Keskeny sok egyéb nézete mellett hivatalos antifeminista is; a normális világ rendjének felborítását látja a nemi szerepek erőltetett kiforgatásában és a természetes életfeladatok aláaknázásában. Ehhez mit is tehetnék hozzá? Minden szavával egyetértek. Bár több ilyen ember élne közöttünk, s bárcsak több ilyen könyv jelenne meg, amiben megmutatják és kifigurázzák a modern idiotizmusok eme mintapéldányát.
A többi nézet is magyarázható ugyanezen alapállásból, és éppen ezért nagyjából minddel egyetértek: a technika fejlődésével a kultúra nem fejlődött párhuzamosan, sőt, hanyatlani kezdett, és a hagyományos értékeket filléres flancokra cseréltük. Az érzékek eltömítése kiszorította a ringből a szellemi és lelki fejlődés igényét, és ezzel olyan globális létromlásba zuhantunk, aminek külön tragédiája, hogy mennyire kevesen veszik észre egyáltalán. Az előkelő szalonokban komoly témákról eszmét cserélő kultúremberek eszményét lecseréltük a folyamatosan képernyőt bámuló és szünet nélkül fogyasztó uniformizált majomcsordákéra.
Pozsonyi legnagyobb értéke más szempontból a legnagyobb problémája is: egy normális világról beszél, amit a mai közönség már nem ért. A helyzet abszurditása egy ponton átlépi a humor túlsó határát, és az ember nem tud felhőtlenül mosolyogni azon, hogy egy hagyományos értékekben hívő embernek nem ad helyet a modern világ. Itt-ott mégis nevetünk, de csak kívül, mert belül érezzük, hogy egy-egy szituációban nem az az abszurd, hogy mennyire eltér az általánostól, hanem az, hogy az általános mennyire eltávolodott a normálistól. Ahogy mások már megírták előttem Pozsonyiról beszélve: nem a tükör görbe, amit felmutat, hanem a valóság.
…
Most viszont jómagamnak is le kell süllyedni a fogyasztói társadalom bugyraiba, és ezúttal is csak azt tudom mondani, amit legutóbb: vegyétek, vigyétek. Nem csak a ritkán hallható igazságok miatt, nem csak a humorért, nem csak a szívmelengető illusztrációkért, hanem azért is, hogy végre azt támogassuk, aki/ami arra érdemes.
Szerintem a kérdés nem olyan rejtélyes. Az iszlámellenes háborúk nem az USA, hanem egy kis ország érdekében folynak, az USA-ban befolyásos lobbijuk hatására. A belső intézkedések pedig több befolyásos lobbi szövetségének eredményei, akik kezében van a nyugati országok vagyonának többsége, médiája, kulturális és oktatási rendszere. Az egyszerű embereket a médián keresztül manipulálják, az értelmiséget az egyetemi oktatáson keresztül.
Annyit még utólag hozzáfűznék, hogy a szerző blogján több részlet is található a könyvből. Akit érdekel a stílus, az ott képet kaphat róla.
Te jó ég, én ismerem Keskeny Károlyt. Csak nem így hívják. Meg is veszem:)