Nem valami új társasjáték, csak egy botcsinálta szójáték a különböző párválasztási stratégiák neveiből. Azt ugye sokszor tárgyaltuk (veteránok ugorhatnak a harmadik bekezdésre), hogy a hagyományos közvélekedés szerint mindenki monogám – de aztán kiderült, hogy senki sem az: a férfiak poligámok, a nők hipergámok. Magyarán szólva senki sem igazán arra van berendezkedve, hogy egy partnerrel élje le az életét, csak a csapodárság indítéka és kivitelezése más-más. A férfiak mindenkit meg akarnak szerezni, aki nem rondább a sütiszörnynél, a nőknek pedig mindig csak egy pasi kell, de az legyen az elérhető legjobb (tehát ma még X, de holnap már Y). Ja, a megszokott figyelmeztetéseket itt is elhadarnám: az ösztön nem kényszer, a statisztika nem mindenható, az általánosítás a kivételekre nem vonatkozik. Épp ezért azok a bizonyos kivételek ne velem kötekedjenek, hanem igyekezzenek feltérképezni, hogy miben és miért térnek el a többségtől. (Ez nem jelenti, hogy ne élvezhetnék a különbözőségüket.)
Szóval a férfiak többsége mindenre rátenné a kezét, amit a haverok előtt nem szégyen bevallani – a nők többsége pedig titokban Brad Pittről álmodozik, C. Ronaldóról vagy a legmenőbb helyi vállakozó-politikus-maffiavezérről. De most nem a kérdés randizós oldalát szeretném boncolgatni, hanem a társadalmit. Ha egyszer mindenki szeretne szabadon szexelni, akkor hogy jutottunk a monogámiához?
Mivel az emberiség nagyjából fele-fele nő és férfi, de nem lehet mindkét nem evolúciós párválasztási stratégiáit egyszerre kielégíteni, adódik a gondolat, hogy e téren a két nem egyikének kellene kedvezni, a másik pedig “viselje el” a hátrányos helyzetét. Jelenleg pont egy ilyesfajta átalakulás zajlik; a feministáknak hála egyre inkább a női stratégia kerül előtérbe, a férfi stratégiát pedig elnyomják. (Meg is van az eredménye – amiről már épp eleget beszéltünk ahhoz, hogy most ne kelljen újra felmelegíteni a témát.)
Valószínűleg ezzel a dilemmával a régebbi korok tudorai is szembesültek. Engedjék, hogy a nők mindig a vezérhímet dongják körül, aminek hála rengeteg az apátlan gyerek és a nő nélkül maradó (ezért egyre idegesebb) férfi? Vagy engedjék inkább azt, hogy a férfiak kiéljék ösztöneiket, de akkor sok nőnek akarata ellenére kevéssé vonzó pasi(k) közeledését kell elviselnie… Egyik sem vezet sehová, egyik nemnek sem lehet kedvezni a másik kárára. Épp ezért zseniális az ötlet, hogy csináljunk egy olyan rendszert, ami senkinek sem jó!
Csak a gyerekeknek. Nekik ugyanis egy kétszülős “biológiai” család sokkal (úgy értem: sokkal) jobb, mint akár egy egyedülálló apa cserélődő barátnőkkel, akár egy egyedülálló anya cserélődő pasikkal. És nem csak erőforrások szempontjából, vagy a túlélési / CSBE statisztikákat tekintve, hanem érzelmileg is. Manapság kevésszer hangoztatott köztudomás, hogy egészséges felnőttek többnyire csak egészséges családokból szoktak kikerülni, amiknek legfontosabb paramétere a két személyből egyszerre sugárzó szülői szeretet és felelősségtudat.
És ha a társadalom tele van jól szocializált, jól nevelt és egészséges lelkületű emberekkel, akkor nagy baj már nem lehet, azt hiszem. Alacsony bűnözés, általános kulturáltság és műveltség, megértés, empátia, önzetlen segítségnyújtás. Na ezek azok amik a mai társadalmakat nem jellemzik. (A feminizmus előttieket valamennyire igen.) Az 50-es évek amerikai álma azért érdekes, mert nem álom volt, hanem valóság. Lehetett úgy élni, és ezután is lehetne, ha képesek lennénk ugyanazokat a családi és társadalmi körülményeket kialakítani. Az erkölcs lerombolásával lepusztult a társadalom, és ez a “nagy egyéni szabadság” helyett a nagy egyéni lepusztulást hozta magával. Az emancipáció, a szexuális forradalom, az oktatás liberális reformja mind az erkölcsi gátak és a szigorú normák “felvilágosult” lerombolására irányultak, csakhát nem tudták előre felmérni a majdani következményeket, amik teljesen mást hoztak, mint amit a hippigeneráció várt. Nem virágeső jött el és világbéke, hanem rúdtánc kisgyerekeknek, kvázi-analfabéta diplomások és ártatlanokat is agyonlövöldöző drogterjesztő bandák. Megváltoztattuk a világunkat, büszkék vagyunk progresszivitásunkra, és nevetünk a vaskalaposokon akik valamiféle elmúlt aranykort sírnak vissza – aztán este nem merünk kimenni az utcára, mert a nyolckerben lakunk vagy Olaszliszkán. Életveszélyes esti séta helyett nézzük inkább a jó kis tévéműsorokat, amikben – nekünk és egymásnak is – vadidegen emberek üzekednek, verekednek, káromkodnak. Méghogy feladjuk az emancipált személyes szabadságunkat egy élhetőbb világért, micsoda elnyomó elképzelés ez??? Inkább jöjjön az állam vagy bárki és “csináljon rendet”, csak nekünk ne kelljen egy szalmaszálat sem keresztbe tenni érte, vagy bármilyen korlátot, megszorítást elszenvedni. Hadd gyártsam én, a szingli anya a tinibűnözőket akik bedobják a szomszéd ablakát téglával, de jöjjön a rendőrség azonnal mert valami rohadt bűnöző bedobta az ablakom egy téglával. Groteszk.
Szóval kitaláltunk valaha rég egy olyan rendszert, ami senkinek a vágyait nem elégíti ki tökéletesen, ugyanakkor mindenkinek elviselhető / elfogadható. Legyünk monogámok, s bár igaz hogy a nők és a férfiak egyaránt szívesen kikacsintanának vagy kilépnének egy ilyen “korlátozó” kapcsolatból, de legalább mindenkinek jut valami (a zsáknak egy folt), plusz csend van és nyugalom. Géza és Gizi ugyan szex közben nem feltétlenül egymásra gondolnak 5 év házasság után, de legalább van hogy levezetni a felgyűlt szexuális energiákat és a másik szobában szunnyadó két gyerek is rendben fel lesz nevelve.
Persze egy ilyen rendszer működéséhez nem árt, ha a többségnek bebeszéljük, hogy valójában a monogámia a természetes és mindenki arra vágyik. Ez ugyan ebben a formában nem igaz, de legalább hasznos hazugság, mert a segítségével stabilabbá válnak kapcsolatok. Géza és Gizi is kevesebbet fog foglalkozni a válás gondolatával, ha szentül meg vannak győződve, hogy a házasságuk egy eszmény, amit érték fenntartani – és ezzel szemben erkölcstelenség lenne léha módon a saját szexuális vágyaik után loholva szétrombolni az egész családot. És hát lássuk be, amellett hogy ez “praktikus”, tulajdonképpen van is benne némi igazság. Időnként mindenki szívesen újítana, bővítene vagy legalább kalandozna egyet, dehát az ember nem mehet vakon a fütyije/puncija után ha egyszer mások élete és boldogulása rajta múlik.
Ezért is különösen frankó ez a feminista mozgalom, mert sikeresen lerombolta ezt az idejétmúlt, patriarchális erkölcsöt. Minek kellene az egyénnek elviselni bármiféle korlátozást? Legyen az eszménykép a totális önzés. Ha te valójában Brad Pittre vágysz vagy Megan Foxra, akkor nyugodtan válj el az unalmas házastársadtól és hajszold az álmaidat. Illetve… Mindez csak a nőkre igaz, a férfiak maradjanak a seggükön. Ha egy férfi kilép a házasságból, akkor az a nő aljas elárulása és cserbenhagyása, de ha a nő kilép a házasságból az grrrl power meg emancipáció. Főleg ha viszi a gyerkeket és a pasinál marad a gyerektartási kötelezettség.
A – mondjuk ki nyíltan – magasabbrendű patriarchális erkölcsből sikerült kizuhannunk az utóbbi 50 évben, és bizonyos tekintetben úgy néz ki visszamegyünk a majomcsordák szintjére. Ha az ember egy emberi társadalomra gondol, akkor a lelki szemei előtt papás-mamás családok lebegnek boldog gyerekekkel, nem pedig olyan nőstények hada, akik a kölykeiket egyedül nevelik a köz többé-kevésbé jóindulatú segítségével (állami segélyek), míg a hímek egymással verekednek az alfa pozícióért, hogy egyáltalán legyen esélyük párosodni. Pedig ez az utóbbi leírás jobban jellemzi az újsütetű nyugati kultúrák berendezkedését, mint az előbbi. Vagy ha ez most még nem is egyértelmű, az biztos, hogy ebbe az irányba haladunk. Az egyedülálló anyák aránya évről évre növekszik, szorosan maga után vonva a fiatalkorú bűnözés növekedését, a tanulmányi eredmények romlását, a társadalmi kohézió gyengülését. A rendszer faramuci sajátossága, hogy a vezérgorilla (állambácsi) erővel kényszeríti a korábban többé-kevésbé sikeresen párosodott hímeket, hogy segítsék azokat a nőstényeket, akik kidobták őket a családjukból. Mit kezdenének ezek a nőstények a vezérhím végtelen jóindulata nélkül? Mi lenne, ha nem lenne GYES és GYED, segélyek és szociális védőhálók, kötelező gyerektartás? Csúnya világ jönne ezekre a nőstényekre, és a kölykeikre is. Még szép, hogy legalább átlátják a helyzetet, és hálásak a vezérhímnek és az adófizető béták hadának egyaránt. Csúnya dolog lenne, ha mozgalmat szerveznének a lejáratásukra, bebörtönzésükre és sanyargatásukra, nem?
Bizonyos értelemben az emberiség felemelkedése annak a története, ahogy kimász(t)unk az állatvilágból a magasabbrendű szellemiségünkkel és erkölcseinkkel. Ezen az úton hatalmas visszalépés ezeket az erkölcsöket és szellemi értékeket elhajítani. A hipergámiának és a poligámiának többmillió éves történelme van; ezek az evolúció eszközei egy faj fenntartására. Ezekkel szemben a monogámia az emberiség eszköze a civilizáció felépítésére, és története mindössze párezer éves. Ideje lenne eldönteni, hogy melyiket tartjuk értékesebbnek.
Szóval kitaláltunk valaha rég egy olyan rendszert, ami senkinek a vágyait nem elégíti ki tökéletesen, ugyanakkor mindenkinek elviselhető / elfogadható.
Akik ezt kitalálták, voltak annyira bölcsek, hogy tudják: olyan társadalom nem volt és nem is lesz, ahol csak csettinteni kell, és mindenkinek a vágyálma valóra válik… ahogy írod, egy mindenki számára elfogadható megoldás volt ez, avagy egy olyan deal, ami mindenkinek nyújtott valamit, és senkinek nem nyújtott mindent.
Na erre köpködnek a feministák, mert nekik nem nyújtott és nem is nyújt mindent ez a megoldás, hanem kompromisszumra kényszeríti őket is.
Kurva jó írás.
Az a helyzet, hogy van még egy modell, ami mindenkinek jó lehet, és még a gyereknek is: ha a szülők nem élnek együtt, de felváltva nevelik a gyereket.
Én ezt a módszert vezettem be, bár nem direkt, hanem egyszerűen ezt hozta az élet. Így az édesanyja is hódolhat hipergám ambícióinak, meg én is lelkiismeret furdalás nélkül megdughatok bárkit, aki az utamba akad. A gyerek ebbe a helyzetbe nőtt bele, tehát nem kellett elviselnie az összeveszéssel-válással-szétköltözéssel együttjáró valóban rémes traumákat. Most viszont van két, szinte egyenértékű otthona, két hely, ahol feltétel nélkül szeretik, míg azoknak a sanyarúbb sorsú gyerekeknek, akiknek a szülei együtt élnek (és együtt veszekszenek) ilyenből csak egy van:)
És nekem nem kell örök hűséget hazudnom senkinek, nem kell úgy éreznem, hogy egy – amúgy ellenem folyamatosan függetlenségi háborút vívó – felnőtt személy boldogságáért egy hazug ígérettel vagyok felelős.
Persze azt csak a távoli jövő fogja megmondani, hogy ez a modell valóban mennyire sikeres az összes szereplő számára, de azt már most látom, hogy a gyerekem egy boldog, vidám, kiegyensúlyozott, remek kis fickó, és nem hiszem, hogy ez a jövőben sokat romlana.
És nem utolsó sorban a fiam így lát egy olyan családi mintát, amit más, sanyarúbb sorsú gyerekek nem láthatnak: itt nincs férfi és nő közötti hatalmi harc, nincs megalkuvás az elvárások meg az ambíciók között, nincs kölcsönös sorsrontás. A fiam fogja látni azt is, hogy akkor is lehet valakinek remek fia, és a fiával remek kapcsolata, ha nem kell hozzá hozzá árukapcsolás formájában egy hipergám nőt is eltűrni birtokon belül.
(és ezúttal hálásan köszönöm a szerzőknek a hipergámia fogalmának megértetését, sokat tanultam belőle)
Nem gondolom, hogy ez ugyanolyan jó a gyereknek. Eleve nem látja az egymás iránti feltételen szeretet (nem szerelem és nem vágy, és nem szex) mintáját. Emellett felnőve ez a különélősdi lesz számára egy alapminta, ez számára természetes lesz, viszont korántsem biztos, hogy ilyen szerencsésen fog kijönni neki is a lépés, mint nektek, mivel azt írod (ezt hozta az élet”.
Ez sokkal inkább nektek jó, és el is hiszem, hogy jó nektek, mert különböznek az emberek igényei, de a gyereknek ez nem ideális, így társadalmilag sem. Egyébként az én esetemben nem csak a gyerekeknek, hanem nekem sem lenne jó, és szerintem a páromnak sem, mert a mi boldogságunkhoz hozzátartozik az egymás iránti szeretet, az egymásra való feltétlen számítás. Ez egy egyedüléléskor, amikor hetente mást dug az ember nincsen meg, na de különbözünk, kinek mi vezet a boldogsághoz.
Ennél a módszernél még sokkal jobbnak tartom a titokban nyílt kapcsolatokat is, amikor a család együtt van, a szeretet megvan, az egymással törődés megvan, ha bármelyik fél félre akar dugni, megteheti, de titokban, hogy ne tudjon róla senki. Bár ezt sem könnyű megvalósítani.
Ennek az egész vadliberalizmusnak az lesz az eredménye, hogy összeomlik a nyugati civilizáció, csak az a kérdés hogy mikor, és minek hatására. Saját magát rombolja le, egy külső erő teszi ezt, vagy a kettő együtt végez velünk. Véleményem szerint a mi életünkben ez már nem fog bekövetkezni, ilyen szempontból a legrosszabb időben élünk, hiszen épp a mi időnkben tetőzik ez a marhaság, ugyanakkor civilizációs szempontból épp jókor élünk, mert értelemszerűen az összeomlás előtt a legmagasabb az életszínvonal (bár ezt is lehet 100 féle képpen definiálni). Az emberiség érdekében remélem, hogy ezúttal fennmaradnak az emberek köztudatában és a történelemkönyvekben az összeomlás okai, nem úgy mint ahogy azt már a Római Birodalommal kapcsolatosan tárgyaltuk. Bár ahhoz is csak egy kis logika kell, hogy lássuk a liberalizálódott Nyugat-Római Birodalom összeomlása mellett az ortodox Kelet-Római Birodalom 1000 évig virágzott még.
Egyébként épp a napokban volt vitám személyekkel, akik elvárták volna tőlem, hogy mindent megtegyek valami ügyért a munkám rovására, miközben nincs tapasztalatuk a valódi versenyszférás munkahelyekről. Ekkor akartam mondani, hogy “ha mindenki azt csinálná, amit akar akkor nagyon szép világban élnénk”, viszont mondat közben elgondolkodtam, és végül úgy fejeztem be, hogy “mindenkinek nagyon rossz lenne”.
Valóban, a gyerekek számára a kétszülős családmodell az ideális (pontosabban a többgenerációs család lenne az, de maradjunk a realitás talaján). A férfiaknak és a nőknek előnyt és hátrányt is jelent a monogám kapcsolat, de ha a társadalmi szempontot vesszük most figyelembe, akkor egyértelműen mindenkinek előnyös.
Generációk ezrei során egyre ritkábbá váltak azok a tulajdonságok, amelyek a férfiak szaporodási sikertelenségét okozták. A ma élő férfiak olyan ősök leszármazottai, akik képesek és hajlandók voltak megvédeni a családjukat, megosztani velük erőforrásaikat, nem túl agresszív és gyerekszerető. Az agresszív, önző, magának való, durva, túlságosan csapodár férfi nem alkalmas hosszútávú kapcsolatra. Manapság nagyon ritka a gyermekét súlyosan bántalmazó férfi.
A monogám kapcsolat “jutalma” a magas szaporodási siker, nagyobb számú utód sikeres felnevelése; több-kevesebb garancia a férfinak arra, hogy a saját utódaira fordítja az energiáját; állandó szexuális partner. Nők esetében könnyebb életet és védelmet jelentett, hiszen az értékes táplálékhoz, a fehérjedús húshoz a férfi által jutott hozzá; az utódok felnevelése biztosabb, és állandó társa is lett – az utódgondozásból nagyobb részt vállaló férfi kevesebb energiát tudott fordítani új partnerek becserkészésére.
Ha nem tudnánk, mi az igazság, úgy tűnne, mintha a férfi a kis számú saját utód felnevelésével beáldozná azt a lehetőséget, hogy “olcsón”, mindenféle apai befektetés nélkül sokkal több utódra tegyen szert… Ez persze nincs így, ezért lépnek félre a férfiak és a nők is.
Két dologban nem értek egyet:
1. “Generációk ezrei során egyre ritkábbá váltak azok a tulajdonságok, amelyek a férfiak szaporodási sikertelenségét okozták.” Nem vagyok biztos benne, hogy generációk ezreiről beszélhetünk, szerintem inkább csak százairól, mióta a kétszülős családmodell létezik az (általunk ismert) emberi közösségekben. Nincs információnk arról, hogy előtte mi volt: vajon jégkorszak környéki őseinknél is egy apuka és egy anyuka nevelték közös gyerekeiket? Vagy lehet, hogy a törzsfőnök párosodott minden ivarérett nősténnyel, aztán az utódokat a nagymamák kalákája gondozta egy kőkorszaki kóterban? Csak azért kérdezem, mert vannak afrikai törzsek, ahol ma, sokezer generációnyi civilizálódás után bizony pontosan így működik a világ, dacára minden evolúciónak. Arról nem is beszélve, hogy az evolúció számára még a sokezer generációnyi idő is elenyészően kevés idő. A ma élő ember genetikailag annyira azonos az ősemberrel, hogy én például nemzőképes utódokat tudnék gyártani egy cro-magnoni asszonykának (ha bírnám gyomorral).
2. Álláspontom szerint a családban nevelkedés/élés nem evolúciós eredmény, hanem egyszerű napi taktika nagybecsű fajunk részéről. A család nem evolúciós eredmény, hanem ésszerű válasz a pillanatnyi természeti és gazdasági környezet kihívásaira. Magyarországon egy parasztcsaládban a papa-mama-9 purdé volt az ésszerű konfiguráció a középkortól egészen nem sokkal ezelőttig, mert ekkora létszámú volt a legkisebb életképes gazdasági egység. Aki nem volt alkalmas ekkora családban élni, az legfeljebb meghalt, de nem kihalt. Mára viszont óriásit változott a gazdasági környezet a kultúrállamokban. Éhen halni stb. szinte lehetetlen, a túléléshez (!) szükséges javakat egyetlen szülő, akár az anyuka is képes egyedül biztosítani az utódai számára (nem a presztízsfogyasztásról beszélek, mert az nem evolúciós tényező), tehát a teljes család ma már nem gazdasági (és így nem életben maradási) szükségszerűség.
Viszont erre az újszerű gazdasági környezetre (vége a hiánygazdálkodásnak) egyelőre nincs kidolgozott válasza nagybecsű fajunknak. És ebből származik egy csomó olyan probléma, amelyekről pl. e hasábokon is olvashatunk.
1. Régebben gyorsabban pörögtek a generációk. Nem mindegy, hogy valaki 30 évesen szül vagy 15.
2. Oké, hogy az egyéni túléléshez manapság nincs szükség családokra, de a társadalom túlélése egy külön téma, amivel nem nagyon foglalkozunk. Azt hisszük a történelem ránk “nem vonatkozik”. Pedig lehet hogy 100 év múlva azt fogják majd a házadtól nem messze lévő általános iskolában oktatni, hogy a dicső Eurázsiai Kalifátus helyén 40 évvel azelőtt még holmi EU állt és mindenféle rosszéletű hitetlenek éltek. És egy ilyen változás az egyéni túlélésünkre is hatással lehet.
Ja, és ami ennél még fontosabb: attól, hogy a túléléshez nem szükséges, még lehet “jó”. Sőt.
Dean már lényegében válaszolt, csak egy kis kiegészítés:
A nagymama-elmélet jól ismert. A nőknél nagyon korai a menopauza, s – ellentétben szinte minden más fajjal – ezután még több évtizedig élnek. A jelenség elég egyedülálló, a legtöbb faj élete végéig képes szaporodni. Ha már így alakult, az előnyöknek meg kellett haladni a hátrányokat.
A korai menopauza hátránya, hogy csökkenti a lehetséges utódok számát, előnye viszont, hogy a szaporodás “költségei” (terhesség, szülés, szoptatás) alól felszabaduló, ám egészséges, tevékeny nőnek több ideje és energiája maradt arra, hogy (saját gyerekei mellett) nevelje a nagyobbacska, már nem szoptatott unokákat (ezáltal segítve túlélésüket), valamint az élelemszerzésből is kivegye a részét. A nagymamák és általában a nőrokonok segítsége nagyon fontos volt már csak azért is, mert magas volt a fiatal nők halandósága. A mai modern szülészet könnyen feledteti velünk a terhesség és a szülés hajdani nagyon magas rizikóit. Ma már mindazon babák világra segíthetők, akik – anyjukkal együtt – még nem is olyan régen meghaltak volna.
A kétszülős családmodell (nukleáris család, magcsalád) valóban nem régi, az ipari forradalom után alakult ki abból a kényszerűségből, hogy a lakó- és a munkahely szétvált, s ezáltal megszűnt a többgenerációs család addigi funkciója, mint közös termelési egység. Ehhez jön még az 1821-től érvényben lévő általános tankötelezettségi törvény (ami eleinte döcögősen volt betartatható). Fentiek miatt széthullott a család, az oldalági rokonok leváltak, elköltöztek, és ami maradt, az a kétszülős családmodell. Nem ez a létező legjobb, mert a többgenerációs együttélés óriási biztonságot, segítséget jelentett minden családtag számára, de a mai körülményeket figyelembe véve ez az ideális.
Az iszlám vonalhoz szeretnék hozzászólni három észrevétellel.
1. Nem is oly rég kimutatták, hogy az emberekben van egyfajta “a fejlődés végetért” élmény. A kísérletben résztvevők az előttük álló 10 évben jóval kevesebb változást tudtak elképzelni, mint amennyi a mögöttük álló 10 évben volt, szinte kortól függetlenül. Ha most ezt kiterjesztjük az iszlám európai jelenlétére, amely az 1970-es években kezdődött, elmondható, hogy sokkal radikálisabb változások várhatóak, mint azt ma hisszük.
2. Az iszlám megpróbálta bevenni Budapestet is egy imalakásnál nagyobb méretű, minarettel ellátott vallási egység felépítésével, azonban ez nyilvánosságot kapott és elhasalt. Ebből a szempontból elmondható, hogy bár a vallástalanok aránya jelentős idehaza, de az iszlám megjelenése még a legtoleránsabbak gyomrát is megfekszi.
3. Európa nyugati felén az a fajta tolerancia, ami korábban fennállt a török bevándorlók révén az iszlámmal szemben, megszűnőben van. Elég csak Hollandiát felhozni példaként, bár lehetne akár Svájcot is. De akár Angliában is egyre elfogadottabb az a nézet, hogy bár bevándorolni lehet, de kéretik beilleszkedni, alkalmazkodni.
A fenti három példával alátámasztva, az én véleményem az, hogy az iszlám státusa az EU-ban továbbra is csak “megtűrt”, nem pedig “bevett”. Azaz az arab térségből származóak számára hátrány, ami egyenes út az asszimilációhoz. Meglátjuk.
Elnézést, ha nem olvastam el az összes kommentárt.
De akkor, ha jól értem nincsen olyan nő, aki ösztönösen párkapcsolatban akar élni.
És akkor mégis mi a teendő?
Úgy értem, hogy ne is akarjunk, ne is vágyyjunk egy hosszú, dinamikus és jól működő párkapcsolatra?
Függetlenedjünk el ettől a gondolattól és ne tegyünk akkora energiát a kapcsolatba?
Nahát, ez a komment is elkerülte a figyelmemet amikor megszületett :P
“ha jól értem nincsen olyan nő, aki ösztönösen párkapcsolatban akar élni.”
A legtöbb ember ösztönösen párkapcsolatban akar élni, mert alapvetően társas lények vagyunk. A cikk arról szól, hogy ha csak szabad szexből állna az élet, akkor a pasik mindent megdugnának ami él és mozog (poligám), a nők viszont a Brad Pitteket üldöznék (hipergám). De a szex nem minden, és a régi világban ezt az emberek meg is értették. A nagytöbbség elfogadta, hogy neki olyan pár jut amilyet érdemel, és hiába ácsingózna jobbra, az egyetlen alternatíva számukra a magány. Ezért stabil volt a monogám rendszer. Manapság sem lehetetlen olyan nőt találni, aki megelégszik azzal ami megadatik számára, csak kicsit nehezebb, mint mondjuk 100 éve.
“ne is akarjunk, ne is vágyjunk egy hosszú, dinamikus és jól működő párkapcsolatra?”
Dehogynem, csak legyünk tisztában azzal, hogy milyen nehézségek fognak felmerülni az évek során. Jobb, ha az ember nem hisz feltétlenül olyan mítoszokban, hogy a nők alapvetően monogámak, mert akkor nem éri annyira váratlanul, ha kiderül hogy a második gyerek már másvalakitől van :)
A legtöbb ember képes monogám kapcsolatra, csak energiát kell(ene) befektetnie, hogy az működjön is. Ez az amit egyre kevesebben hajlandóak elfogadni, mert elvarázsolja őket a konzumidióta korszellem: szerezz meg mindent ingyen, mert neked az jár, ne köss kompromisszumokat mert az “elnyomás”, és ha valami kényelmetlen akkor szabadulj meg tőle azonnal. Akinek ezzel a szalmával van kitömve a feje, az hiába csodálkozik, hogy miért nem tartósak a kapcsolatai.
És a média mindent megtesz annak érdekében, hogy a nők fejét teletömje ezzel, hogy várjanak el többet, mert ez nekik jár.
Régen a szigorú vallásos erkölcsi nevelés gátat szabott ezeknek az ösztönöknek, és az emberek tudatosan háttérbe szorították őket a család stabilitása érdekében.
Én is így látom, hogy egyáltalán nem érdemes. Mivel a kapcsolatok ezek miatt az eltérő ösztönök miatt elmúlnak, és a végén férfiként vesztes félként kerülhetsz ki, így légy mindig nagyon óvatos, és két dolgot NE csinálj sosem:
– Ne házasodj meg.
– Ne csinálj gyereket.
Ha ezt a kettőt betartod, akkor egész kulturált, nyugodt életed lehet férfiként is. :)