Magyar hitvilág

Nincs könnyű helyzetben az, aki a mai Magyarországon ősi hagyományaink kapcsán tájékozódni szeretne. A  probléma sokrétű és rendkívül összetett.
A természetes kíváncsiságnak, a normális, “izmusmentes” érdeklődésnek a szükségesnél jóval kevesebb szabad mozgástere van – szomorú kimondani, de mintha ez senkinek nem állna érdekében. Aki nem áll be valamely irány mögé, az ma jóformán teljesen magára marad a témát övező elképesztő információ-kavalkádban.
Már azt is komoly sikernek lehet elkönyvelni, hogy a felsőoktatás néhány éve szakított a finnugor vonallal, és ezt a többszörösen bizonyítottan téves mesét végre a helyén kezelik (mint kizárólag nyelvészeti elméletet). Ugyanakkor elfogadott, hivatalosnak nevezhető irányvonal tudományos körökben máig nem létezik, csupán egymásnak sokhelyütt ellentmondó elméletek széles tára. Ami nagyobb gond, hogy a köztudatban máig tartja magát a kritikátlan finnugorimádat, mintha a társadalom többségének extra perverziója lenne abban hinni, hogy merjünk kicsik lenni.

Ezt az értékdegenerált káoszt szépen keretbe foglalják a nem tudományos oldalról jött, józan ésszel nézve minimum meghökkentő irányultságok (lásd szíriuszi magyarok, a Kárpát-medence a Föld szívcsakrája, és társai). Az efféle vadhajtásokkal szemben valahol még érthetőnek is nevezhető értelmiségi reakciók nyomán viszont már odáig jutottunk, hogy manapság sokan eleve ostobaságnak, nemzeti bohóckodásnak tartanak minden, a magyarsággal kapcsolatos kérdéskört.
Ez józan ésszel nézve természetesen agyrém, de egy (főleg a városokban, kiváltképp Budapesten) általánossá vált társadalmi tévhit szerint az emberek jó része úgy tudja, hogy a puszta válaszkeresés egyenértékű a legszélsőségesebb marhaságok elfogadásával, és hát az “az efféle magyarkodás milyen ciki már”.

Szeretném leszögezni, hogy a fenti gondolatmenet nem ítélkezés, csupán helyzetelemzés. Nekem semmi bajom sincs azokkal, akiket kicsit sem érdekel a magyarságtudat. Az ő életük, az ő választásuk, lelkük rajta. Azt a jelenséget viszont, hogy azért, mert valakit érdekel, bárki bármilyen okból “nem normálisnak” tekintsen, rendkívül szégyenletesnek tartom. Ez egy beteg világ beteg üzenete – és semmiképpen sem a jövőnk egyetlen igaz útja.
Az ugyanis, hogy az ember megismerje ezeket a dolgokat, teljesen egészséges, minden nemzet és náció számára érthető igény. Ráadásul ha épp nem erről a témáról lenne szó, jóformán bárki készséggel elismerné, hogy a normális, józan ésszel könnyen elfogadható irány éppenhogy az lenne, hogy tájékozódunk, mielőtt állást foglalunk egy kérdésben.
Azaz legalább ismerjük meg azt, hogy mire mondunk nemet.

Korábban kitértem már az információ börtön jellegére. Ennek a jelenségnek a vizsgálata ebben a témában elkerülhetetlen.
Miután a tudományos életünk nem szolgál még csak meggyőzőnek látszó válaszokkal sem (sőt, szemlátomást nincs az a heroikus mozgolódás a háttérben, hogy ez a közeljövőben változzon), az általunk begyűjtött információk helyes értelmezése szerintem jórészt csakis az analógiás logikával lehetséges. Mert lehet, hogy a kapott információkat külön-külön szemlélve az azonosságlogika módszerével “tételesen meg lehet cáfolni” (de legalábbis elővenni annyi kétkedést, hogy a válaszok ne tűnjenek hitelesnek – ez a szkeptikusok legkedveltebb és egyben legkényelmesebb módszere), de ha egymás mellé tesszük ezeket az információkat, egységükben (az analógiás logikával) szemlélve “ennyi minden azért már csak nem lehet véletlen”.

Miután ennek a cikknek nem mások meggyőzése a célja, hanem pusztán csak annyi, hogy ablakot nyissak egy olyan megközelítésre, amelyet a tisztelt olvasók eddig talán nem ismertek, én akkor ezen a ponton szögezném le a magam vélelmezett igazságát. Senkinek semmit nem akarok bebizonyítani. Az alábbiakban nem várható semmilyen igazolás, semmi olyan, ami lehetőséget kínálna egy össznépi tagadásra. A lényeg ugyanis nem ez, a hangsúly nem ezen van. Engem az alábbi információk egysége meggyőzött, és tovább kutakodva még szebb és meggyőzőbb dolgokat találtam. Mivel szilárd álláspontom, hogy a felfedezés örömét senkitől nem szabad elvenni, én csak az irányt szeretném megmutatni, néhány útjelzővel – pusztán csak annyit mondani, hogy ha valaki utána akar járni ezeknek a dolgoknak, szerintem érdemes errefelé keresgélnie.

Alapozásra természetesen most is szükség van, de a kristálytiszta érvek helyett inkább csak arra, hogy kitegyük magunk köré a megfelelő gondolatpárnákat.

Kiválasztott, természetesen

A legjobb rögtön így első körben kiigazítani egy alapvető tévedést. Nem tudom, a tisztelt olvasó mennyire van tisztában ezzel, de a néprajzi hagyományok szerint a Földön úgy kb. minden kultúra minden népe kiválasztottnak gondolta, gondolja magát. A világépítő, világhódító civilizációk nagyjai és szakrális hatalmasságai éppúgy, ahogy a legutolsó polinéz törzsközösség őskorba ragadt matriarchái. Így vagy úgy, de minden teremtésmítoszban ott szerepel, hogy a nagy égi őserő alászállt és odaáldotta a szent népvezérnek a tudást, és csakis annak a népnek, senki másnak, természetesen. A változatosságot csak az jelenti, hogy van, ahol az egyetlen igaz isten jött el, másutt a roppantmód ijesztő ősszellem, a leírhatatlanul idegen csillagfény birtokosa, a szent fehér zsebkendő… és így tovább.
Én senkit nem szeretnék megsérteni a hitében, akinek ez kell ahhoz, hogy ne verje otthon a párját, gyermekét, kerekebbnek érezze a világot, hát lelke rajta. Mivel a magam tudásával eldönteni úgysem tudom, hogy tényleg léteztek-e Igazzy Kiválasztottak, vagy ritka közös nevező az emberiségben, hogy amikor származása eredetiségét bizonyítania kell, akkor mindenkinek elmentek hazulról, én ezzel a kérdéssel nem foglalkoznék. Nem, a magyarokkal kapcsolatban sem. Ha ezt hallom, mindig igyekszem megértő arcot vágni, és a lendületes igehirdetés közepette óvatosan megveregetni az illető vállát, hogy jó-jó persze, tudjuk, tudjuk. Igen, mi mind kiválasztottak vagyunk, köszönjük Brian – menjünk tovább.

Nyelvében él a nemzet

Ilyen hosszú bevezető után a kedves olvasóban nyilván már felmerült, hogy mikor következik végre valami témába vágó is – hát akkor kezdjük mindjárt az egyik legordasabb közhelyünkkel, ami témánkat tekintve egyben minden dolgok alfája és omegája is. Nem megyek bele abba, hogy a magyarság eredetével kapcsolatban már jó ideje a belső-ázsiai eredet a legvalószínűbb irány, hogy a kultúránk nagy részét a fehér hunoktól örököltük, és hogy jó eséllyel eleve a magyar is egy kultúrkör kifejezése, nem egy konkrét népé – akit érdekel, nézzen utána.
Ezen a ponton most csak a józan eszünket próbáljuk meg elővenni, és a fentiektől függetlenül eltűnődni az alábbiakon.

Varga Csaba és a szógyökelmélete megérdemli, hogy külön cikket kapjon, így itt most csak annyiban utalnék erre, hogy a magyar nyelvnek egyértelműen van egy olyan sajátos, belső logikája, amely ritka egyedülállónak tűnik széles-e világon.

Arról van szó, hogy rengeteg olyan magyar szavunk létezik, amelyek önmagukban is teljesen logikusan rámutatnak arra, hogy miért az a kifejezés adja vissza a legjobban az adott tartalmat. Mintha a nyelvünknek eleve meglenne egy belső védelme, karbantartása, karban-tartása, egy szülő által biztosított legegyértelműbb védelem.
A jelenkori ismereteinkkel sokszor már nem is értjük, hogy az általunk használt szavak valójában mit is jelentenek. Mennyire gyakori az, hogy egy átlagember a kezébe veszi a Magyar Értelmező Kéziszótárt? Pedig érdekes dolgokat találhat az, aki ezen gondolkodik… azaz hogy mit is csinál?
Nos, nézzük.

gondol – vmi van az eszében, felbukkan a tudatában
gondolkodik – rendszeresen (és módszeresen) tudatos értelmi tevékenységet fejt ki.

Valóban ezt jelenti? Akinek gyanús a ‘gond’ része (szógyöke), jó úton járhat.

gond – nyugtalanító, nehezen megoldható kérdéssel való foglalkozás, az ezzel járó lelkiállapot

Aki a fentieket írta, bizonyosan nem gond-olta ezt végig. Mert akkor azt írta volna, hogy a gondolkodás nem kizárólag tudatos értelmi tevékenység, hanem egészen pontosan valamilyen nyugtalanító, nehezen megoldható kérdéssel való értelmi foglalkozás, az ezzel járó lelkiállapot (amely lehet tudatos és sokszor öntudatlan is).

“Gondolkodom, tehát vagyok.”
A fentiek tükrében ezzel szépen nézünk ki (és de jó is az nekünk, hogy ez van reflektorfénybe téve).

Természetesen nem csak negatív jellegű tudati folyamatok léteznek – és erre vannak is más, kiváló magyar szavaink.

tűnődik – magában tanakodik
tanakodik – az eshetőségeken töpreng

Mindkettő szép szó, és a gond-olkodás folyamatához hasonlatos, ám attól érdemben teljesen eltérő, pozitív, könnyed tevékenységet fejez ki.
Hiszen aki tűnődik, annál a gond-olat el-tűn-ik, avagy az a tan megmérettetik, megízleltetik, és jó esetben befogadásra kerül. Ha nem, az illető akkor is negatív dolgok nélkül ábrándozik, mereng.
(itt jelzem, hogy a szótárban a töprengés értelmezésében – töpreng: hosszasan, fárasztóan gondolkodik – is benne van némi materialista-analitikus ítélkezés, mintha a lehetőségek mérlegelése bármilyen szinten is problémás lenne)

De ez legyen csak ízelítő, menjünk tovább.
Ha kijelentjük, hogy az analitikus gondolkodásmód nem feltétlenül a maga teljességében és a leghelyesebben értelmezte a nyelvünk által használt szavakat, akkor máris más megvilágításba kerülhetnek mondjuk a szólásaink, közmondásaink, és azok “furcsa, ostoba vagy szimplán csak érthetetlen volta”.
Analógiás megközelítésben ugyanis arról lenne szó, hogy ezeknek nagyonis megvolt az értelme, csak ezek egyszerűen… kilúgozódtak a köztudatból.

“Ördöge van.”

Mikor mondják ezt? Ha valakinek szerencséje van. Hogyan? Hát normális ez a magyar, hiszen az ördög maga a gonosz, mitől lenne ez szerencsés? Régen esetleg sátánisták voltunk, vagy mi van?
Kapargassuk csak meg kicsi ezt a kifejezést. Ördög. Ör-dög. Őr-dög.
Az értelmezéshez a régi magyar hitvilágig kell visszanyúlni, a táltos hagyományokhoz. Az őr rész egyértelmű, a “dög” kifejezés régebben semmilyen pejoratív jelentéstartalommal nem bírt, egyszerűen egy állati minőségét jelentett.
A kifejezés régi értelmezése tehát őr-állat, segítő-szellem – azaz keresztény vonatkozásban “őrangyal”. A táltos hagyományokban az alsó, állati világ asztrális létezőiről van szó, akik egyfajta esszenciális tükörképként, tiszta asztrális minőségként végigkísérik az embert a születésétől a halála pillanatáig.
A szólás azt jelentette, hogy az illető tudott az őr-állatáról, egy táltos révén kapcsolatba lépett vele, és így tudatosan is részesülhetett a segítségében, áldásában.
Röviden: szerencséje volt, azaz rajta kívül álló tényezők segítették ahhoz, ami neki jól jött.

Mi történt?

Ezen a ponton elkerülhetetlen kitérni arra, hogy lett a köztudatban az őr-állatból a keresztény vallás ördöge. Alaptalan vádaskodás nélkül is nehéz ezt másnak nevezni, mint ami, így elnézést, ha ez a kijelentés egyeseket sérteni fog, de ez van. Tudatos kultúrarombolás jegyében zajlott le ez a folyamat, amelynek célja természetesen az volt, hogy a “pogány magyarságot” áttérítsék a kereszténységre. Jézus tanításaiban ugyan sehol sem szerepelt, hogy a hitetleneket minimum négyfelé kell koncolni, ha nem akarják átszellemült vigyorral magukba fogadni az egyházi üdvözülést, de ez nem akadályozta meg a derék misszionáriusokat abban, hogy azokban a hősidőkben minden létező eszközzel érvényesítsék a maguk akaratát.

A régi magyar hitvilágban a táltosok szellemi vezetők, bölcsek és gyógyítók voltak – a kereszténység áldásában értelemszerűen nem maradhatott nekik hely. A bűn kifejezés régen ritka szent szó volt a magyarban, varázslatos képességet, beavatott tudást jelentett (ezt őrzi a magyar bűbáj, analógia a tibeti bön). Bűnösnek lenni akkoriban annyit tett, mint a régi hiten lenni – ennek tükrében érdekes fricska volt a bűnöző is. Boldogasszonyról és Szűz Máriáról biztos mindenki hallott már, amit kevesen tudnak, hogy Szűz Mária a szeplőtlen fogantatásos résszel lényegében megsemmisítette Boldogasszony legszentebb női minőségének eszméit. Kevéssé ismert, hogy a magyarban eredetileg a pokol sem bírt semmilyen negatív jelentéssel, egyszerűen annyit jelentett, hogy magzatburok. Lásd: “pokolba születtünk”, “pokol nélkül nincs élet”.

Amit kiirtani nem lehetett volna, ott az újraértelmezés működött. Egy kifejezéssel azonban sehogy sem bírt az egyház sem, a fentiek kapcsán vitathatatlanul a legfontosabbal, Isten nevével. Azaz azzal, hogy Isten.

Ki az az Isten?

A legtöbb népnek nincs saját szava Istenre, ezt másoktól vette át (aki nem hiszi, nézzen utána).
A magyarnak nemhogy volt saját szava, de ennek az értelmezésében benne van a teljes régi hitvilágunk esszenciája.
Első lépésben a szógyökelmélet vonatkozásában IS-TEN formában kell gondolkoznunk.

Kezdjük az IS kifejezéssel.
A régi magyar hitvilágban az IS volt a lélek, az ÉSZ pedig a lélek tudatos része (ami a testhez kötődik, el nem hagyhatja azt).  Az IS hasonulása az iz, íz – ennek logikus továbbfejlesztése volt az ész, amely bővítette az eredeti jelentéstartalmat.
Ahhoz, hogy itt észre lehessen venni a belső logikát, nem kell táltosnak lenni, elég ha a mondásainkat felidézzük.
“Kilehelte a lelkét”. Azaz lélekutazást tett, táltos kifejezéssel révült.
“lélek-zet” – ma lélegzet, a léleknek az a része, ami ki tud repülni a testünkből.
“Elissza az eszét”, azaz a háttérbe szorítja a lélek tudatos részét. Ez nem csak egy kis ivás, itt konkrétan lélekvesztés történik. Ezt egyébként a részeg kifejezés is őrzi, rész-eg, azaz nem teljes egység, csak része önmagának.

( “Látjátok feleim… isa por és hamu vagyunk.” —> elmélet kiszedve 2013.02.08.)

Visszatérve az IS-TEN kifejezésre.
A TEN alak a legtöbb pusztai népnél a tengri kifejezésben él. Tengri=tenger, ami táltoshitben a végtelenség (tengernyi sok).

IS-TEN régi magyar hitvilágbeli értelmezése tehát “végtelen tudat, végtelen lélek”.
Sőt, az IS-ÉSZ jelentéstartalmat is mellé téve egészen pontosan “végtelen szabad lélek”.

Ha a régi hitvilágokról van szó, az átlagember az esetek többségében úgy gondolja, hogy az valami buta, logikátlan, primitív babonaság volt. Ez az esetek többségében nyilvánvalóan nem igaz, ahogy a régi magyar hitvilágra nézve sem.

Ahogy a régiek látták a világot, az a mai analitikus-materialista rémálomhoz képest a maga egyszerűségében is sokkal teljesebbnek tűnő, ún. harmónia világkép volt. Ismerte és tisztelte a természeti törvényeket, és semmiben nem akart ezekkel szembehelyezkedni. Istent egy korlátlan hatalmú személy helyett jóságos, pozitív teremtőként értelmezte, és ennek tükrében teljesen mást jelentett az, amikor azt mondták, “Isten a maga képére teremtette az embert”. Az megannyi, jóságos, pozitív teremtőt teremtett, akik a helyes úton járva maguk is képesek lehettek teremteni.
A régi magyarok az élet természetes részeként tekintettek a rossz dolgokra, és ezektől nem félni kellett, hanem legyőzni őket, felülemelkedni rajtuk (igen, ez a fehér hun gyökerek okán nem véletlenül emlékeztet a buddhista, taoista dolgokra).

Ez okozta a vesztüket is. A kalandozásoknak nevezett katonai hadjáratok mögött sosem húzódott meg vallási ellentét – a magyar ősvallás mindig is békepárti volt. Az “öreg isten” hite még Koppány után is sokáig kitartott, de végül a “fiatal isten” hívei módszeres alapossággal levadászták az összes táltost, akik inkább szép lassan mártírhalált haltak a hitükért, de soha nem kezdtek semmilyen vallási háborúba. Ezzel persze felmérhetetlen károkat szenvedett a magyar kultúra, de az általuk őrzött tudás nagyságára és minőségére jellemző, hogy még ezt is túlélte ez az örökség, és ha csak nyomokban is, de rengeteg értéket megtalálhatunk mind a mai napig. Csak talán nem olyan egyértelműen.

Az alábbi idézet hitelességéről nem tudunk meggyőződni – talán így volt, talán csak egy jól hangzó legenda. Bármi is az igazság, ezekben a letisztult, egyszerű szavakban szintén sok minden benne van.
(a történet szerint ezt az egyik táltos közösség rótta egy táblára és tette ki a földjük határára, hátha ezzel elejét vehetik az erőszakos hittérítéseknek)

Nem kérünk utakat, mert azon könnyebben bejöhetnek a rossz dolgok.
Nem kérünk tanokat, mert megvannak a magunk tanai.
Nem kérünk papokat, mert megvan a magunk ősi vallása.
Köszönjük, jól vagyunk: nem kell minket megmenteni.

Források:
Előadások: Sólyomfi-Nagy Zoltán, Kovács Imre Barna
Ceybert Róbert Gyula: Hun-magyar ősvallás
Varga Csaba: A magyar szókincs titka
Hamvas Béla életműsorozat