A közös nézőpont fontossága.
Don Qujon cikkét olvasva eszembe jutott egy film, amit a hétvégén volt szerencsém megnézni. Nem véletlenül mondják az amerikai vígjátékokra, de még a texasi rangerek erkölcsi nézeteivel megáldott tesztoszteron-hősökre is, hogy az egész nem életszagú. Van is egy mozgalom (női tekintet), amely azt szorgalmazza, hogy a filmekben a nő a maga valóságában jelenjen meg, s ne az elhomályosult férfi nézőpontból. Lássunk csodát! Az egyetlen feminista irány, amely értéket tud teremteni. De ez olyan nagyszerű női rendezőknek köszönhető, mint Andrea Arnold – a Red Road és az Akvárium rendezőnője -, illetve annak, hogy amit férfi nézőpontnak titulálnak az valójában az amerikai filmgyár többszöri kompromisszumokon alapuló bamba tekintete. A Red Roadban egyszerűen zseniális, ahogy a nagyvárosi kamerahálózat monitorjait bámuló főhősnő egy este váratlanul végignéz egy eldugott, félreeső helyen lezajló aktust. Rájön, hogy annak férfi résztvevője gázolta el ittasan a fiát. Úgy dönt, személyes bosszút áll, amihez nőiességét használja fel. A férfi közelébe kerül. Megtörténik – a rendező meleg színhasználata következtében rendkívül szenvedélyesnek ható – az aktus. Majd a nő otthagyja az ágyban pihenő férfit, a vécében összeveri magát és az óvszerről származó ondóval nyomokat hagy önmagán. Eközben végig ott lappang az érzés a nézőben – amit egyébként az aktus is megerősít -, hogy a tragédia következtében van egy megmagyarázhatatlan sorsközösség az anya, és a fiát elgázoló férfi között. Csak a film végén – amikor a nő megbocsájt a férfinak – nyer a maga teljességében értelmet a néző számára ez a furcsa sorsközösség.
Keresd az olyan filmeket, amelyekben a valóság behatol a cselekménybe!
Ha megkérdeznétek, ezt a tanácsot adnám nektek. Én a mai napig, ha haza jövök hétvégére a családi fészekbe, mert másutt dolgozom, olykor leülök az itthoniakkal, hogy megnézzünk néhány olyan filmet, aminek semmi köze a valósághoz. Csak ajánlani tudom Jenifer Annistonnal a főszerepben az évről évre megjelenő felszínes vígjátékokat. De ha valaki ragaszkodik hozzá, egy egész listát tudnék adni a tipikus vígjáték-szereplőkről. Ha már ilyen kategóriában keresünk filmet, akkor Judd Apatowot, vagy Jason Reitmant nézzünk, akik “a műfaj Woody Allenjei”. Gimnázium második osztályában láthattam a Szerelem, pénz, szerelem című német filmet, amelyben két kamasz rövid szerelmét követhetjük nyomon. Kapcsolatukra a pénztelenség nehezedik nyomasztó súlyként. Egy panel lakásban élve makacsul hajtogatják, hogy szeretik egymást, miközben a srác “átmenetileg” futtatja a barátnőjét. Hát egy ilyen fordulatot nehezen tudnánk elképzelni egy amerikai vígjátéktól. Paradoxon: sokszor azért nézünk filmet, hogy megszabaduljunk a mindennapi problémáktól, így nem panaszkodhatunk, amikor cserébe életidegen érzéseket kapunk. Így nyer értelmet Michael Haneke osztrák rendező életművében rejlő zsigeri borzongás. A legdurvább horrorok is legfeljebb undorral töltenek el, de nem okoznak olyan elemi egzisztenciális borzongást, mint mondjuk M. Hanekétől a Benny videója.
A film
Végre eljutottunk oda, ahol kezdődik az a film, amelyről írni akarok. Ali és fia utaznak a vonaton. Láthatóan napok óta nem ettek úgy, hogy jól is lakjanak. Az utasok otthagyott ételét guberálják össze. Az anya otthagyta a fiát. Sőt még vele csempésztette át a kábítószert a határon. Az apa sem jobb, mivel nem érzi át annak a súlyát, hogy felelősséggel tartozik a gyerekért. A nővére a film során egyszer a szemére is veti, hogy minek hozta magával. A férfi a könnyebbik végén igyekszik megfogni a dolgokat. A gyereket lepasszolja a nővérének – aki elszállásolja őket – és még az óvodába sem tud elmenni a fiáért. A munkahelyén hamarosan – a megterhelő biztonsági őrködés helyett – egy férfival kezdenek el seftelni: rejtett kamerákat telepítenek, amelyekkel az áruház az alkalmazottjai után kémkedik, majd a fogadásokba bekapcsolódva szétvereti a fejét. Ebbe a világba kerül bele Stephanie, egy teljesen másképp szocializálódott fiatal lány, aki valószínűleg sosem kereste volna meg a férfit, noha tetszik neki Ali nyomulása. (Egy baleset miatt amputálni kell a nő mindkét lábát.) A kettejük közötti különbségek és azonosságok a szexualitásban is visszaköszönnek.
Megismerkedésükkor Ali egy diszkóban dolgozik kidobóként. Egy nap Stephanie-t megveri egy férfi, mert miután a lány szexuálisan felgerjesztette, otthagyta őt. Ekkor Ali hazaviszi az összevert lányt. A nő megengedi Alinak, hogy felmenjen hozzá jégért a kezére, aki ekkor találkozik a nő viselkedése miatt magából kikelt barátjával. Egy ominózus beszélgetésük során kiderül, hogy amíg Ali majd’ minden útjába eső nőt megdug, addig Stephanie-t az iránta érzett sóvárgás tölti el élvezettel.
A nőnek erről az érzésről kell lemondania lábai elvesztésével. Ugyanakkor erre van szüksége, hogy “otthagyjon” egy számára elkényelmesedett kapcsolatot, ahol érezhetően ő az erősebb fél, és a férfi csak örülhet, hogy mellette van. A balesetet követően hirtelen Stephanie kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Alihoz való vonzódása mögött az áll, hogy a férfi bármiféle sajnálkozás nélkül segíteni akar neki. Végül egy beszélgetést követően szexuális kapcsolatba bonyolódnak. A kiszolgáltatottság és az azzal vissza nem élő önzetlenség hozza össze, és a körülményekhez való alkalmazkodás tartja együtt őket. Mindkét fél igényét kifejezi ki az a jellemző tudatossággal megfogalmazott mondat, amelyet a nő mond a férfinak a cselekmény kulcspontján: ha kapcsolatot akarnak, akkor azt “csinálják rendesen”.
Egyre több olyan ostoba film lepi el a magyar kereskedelmi tévéket is, amelyeknek az értékét legfeljebb kilogrammra lehetne mérni. Ezeket olyan irrealitás jellemzi, amely a cselekmények szálait és a szereplők ábrázolását egyaránt érintik. Nem hiszem, hogy ezt a filmipar férficentrikusságával, viszont sokkal inkább szimpla dilettantizmussal kell magyarázni. Annál inkább is, mivel ezek a félresiklott jellemrajzok nem csak a női, hanem a férfi szereplőket is éppen annyira torz módon ábrázolják. Azt persze már megszokhattuk, hogy mindenből lehetséges nőmozgalmi kérdést kreálni. Szóval szerintem nem “női tekintetre”, sokkal inkább “emberi tekintetre” lehet esetleg szüksége a (szerintem főként az amerikai) filmiparnak. Bár, hogy azonnal revideáljam magamat is: Tulajdonképpen a önkifejezési szabadság körébe tartozik, hogy a művészek milyennek akarják látni, láttatni a férfiakat és a nőket….
hát hollywood prüdségéről, és az az ellen kibontakozó mozgalmakról történeteket lehetne zengeni. Én amellett, hogy követem az álomgyári filmeket tizenéves korom óta foglalkozom filmművészettel, így már sok mindent láttam. Azért gáz az egész, mert a “művész filmek” sokkal vadabbak, fiatalosabbak megoldásaikban és mondandóikban, mint a főcsapás. Komolyan öregembernek érzem magam :)
Kösz az ajánlót!
Én az utóbbi időben években rászoktam a skandináv illetve a spanyil filmekre. Hollywood az elmúlt években a következő fajta filmeket termeli okádja ki:
-Pubertásos kamaszoknak íródott gagyi szuperhősös képregények filmadaptációi
-CGI-maszturbációk történet nélkül (vagy ha van történet, az már csattanóstul-mindenestül benne van a trailerben)
-Agyonhypeolt, évre visszamenőleg beharangozott hulladékok
-Egy igazi tartalommal rendelkező film remake-jei, beletéve a kötelező pc-köröket, és kétpólusúvá változtatva az egészet, hogy agyhalottak is felfogják.
Pár ellenpélda, a világ más részeiről:
Fejvadászok (Hodejegerne)
Engedj be! (Lat den rätte komma in)
Szemekbe zárt titkok (El secreto in sus ojos)
A Millenium-trilógia, azaz:
A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)
A lány, aki a tűzzel játszott (Flickan som lekte med elden)
A kártyavár összedől (Luftslottet som sprängdes)
Akira Kurosava: Rőtszakáll (Hagakure)
Animációsak:
Renaissance, Paris, 2054
Metropia
Talán egy üdíttő kivétel:
The Fall (2006)
jól állok hetven százalékát láttam az általad leírt filmeknek. a skandinávok tényleg tudnak, már régóta dogma film rajongó vagyok. Lars von Tierst különösen szeretem a személyisége miatt is, mert nem fél megbotránkoztató lenni.
Triertől a Melancholiát láttam, az kőkemény. Az Antikrisztushoz még nem volt hangulatom.
az antikrisztust érdemes megnézned. volt még hozzá egy írásom:
http://www.ferfihang.hu/2012/11/05/a-noi-alarc-alatt-semmi-mitosza/
Lars von Tiers itt egy veszélyes eszközhöz nyúlt, a rendezőt sokszor támadták azért, hogy a nőket szenteknek mutatja a filmjeiben. A zseniális Dog Villeben a főszereplőnő valóságos női Krisztus, ennek szól az Antikrisztus. Ahol az 1900as évek bécsi filozófiai irányzatának fóbiáját veszi keretül a filmjéhez.
Az Antikrisztust ugyan nem láttam, de nekem fura ez a megfogalmazás, hogy a Dogville főszereplője valamiféle Krisztus lenne. Nem mond ennek ellen a bosszúállás a végén?
hát szerintem ott lép be a rendezői szabadság, Lars von Tiers vallás kritikája.
Nem tudom mit gondol Trier a vallásról, komolyan. Nekem a filmjei inkább kérdéseket vetnek fel, ráadásul annyira különbözőek, azok alapján fogalmam sincs, miről mi a véleménye. Na de ha a bosszúállás a vallás kritikája a filmben, akkor a hősnő mégiscsak éppen ellentétesen viselkedik, mint Krisztus, nem áldozza föl magát. Ellentétben mondjuk a Hullámtörés vagy a Táncos a sötétben főszereplőjével. Na mindegy, nem akarok kötözködni, talán a Dogville egy átmenet az Antikrisztus felé. Azt egyelőre nem akarom megnézni, az alapján amit olvastam róla. Nem bírom a horrorisztikus jeleneteket (csonkítások, ilyesmi).
pont az átmenetet akartam mondani, de látom az utolsó mondatodban ott van. A Filmvilág egyik számában volt még a utolsó néhány oldal egyikén egy jó fordítás az egyik Lars von Tiers interjút fordították le. Hát provokatív, semmit nem tart tiszteletben ennyi feltétlen elmondható róla. A táncost már régóta meg akarom nézni.
Ez lenne az? http://filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=2010
Vicces, hogy mindig számon kérik rajta a Dogma szabályait. Meg az is tetszik, ahol azt mondja, úgy áll a filmjeihez, mint egy matematikai tétel bizonyításához. Én is ezt érzem rajtuk, hogy kísérletezik. És nem kell mindet annyira komolyan venni, játszik a nézővel.
.
igen ezt is olvastam, de az antikrisztus előtt is megkérdezték, ha jól emlékszem. Hát igen ő is erre céloz, amit mondtál a Dogvilléről szóló kérdésre adott válaszában :)
Van kedvem kötekedni :)
Azok a képregények amiket szapulsz sok tekintetben messze felülmúlják hollywood színvonalát; megkockáztatom, egyes sztoriszálak megütik a világirodalmi szintet. Ami mondjuk szinte elkerülhetetlen, tekintve a képregények hatalmas mennyiségét – sok-sok évtizede gyártják őket milliószámra.
Kissé kapcsolódik ehhez a manga/anime téma, amit szokás sznob körökben pont ugyanúgy lenézni, pedig némelyik van olyan színvonalú, hogy egy sorozat egyetlen eipzódja összecsomagolná és hazazavarná hollywood egyéves termését. Én nem vagyok az a típus, akinek 1200 oldalnál kezdődik a “minőség”, vagy akinek a Vörös és fekete lenne az etalon mindenhez. Megtalálom az élveznivalót többféle stílusban is. Szerintem például egész jó volt a Chronicle, holott hollywood-i szuperhősös vacak :) És a CGI dolgoknak is látom a létjogosultságát – a régi festőművészetet a neolib körök meggyalázták, szarrá-huggyá bomlasztották, és ha elmész egy posztmodern tárlatra, a képek feléről ránézésre megmondod, hogy a “festőművész” újszülött gyermekének a hasmenése. Úgyhogy ami a régiek esztétikus vizuális művészetéből átmentődött a modern korunkra, az az Avatar, a Felhőatlasz, vagy – némi bátorsággal mondom – a Sucker Punch. Mondjuk az Avatar egyébként volt egy depresszióra hajlamosító emberellenes szar, de művészileg mégis többre tartom mint 20 tárlatnyi pisibe mártott keresztet.
Ezzel szemben a művészieskedő szaroktól kiver a veríték, különös tekintettel a skandináv filmipar egyes remekeire, mint pl. a sárkánytetkós feminista férfiellenes opusz. Szerintem egy film még lehet attól szórakoztató, hogy filozófiai, társadalmi vagy emberi kérdéseket (is) boncolgat, pl. a Donnie Darko odavágott, némi szabad asszociációval azt mondom, a Brick is zseniális a maga nemében, vagy az említett Chronicle, de régebbről felhozhatnám a Holt költők társaságát mondjuk. Utálom, ha egy film megjátssza magát, és pusztán formabontással akar újszerűnek tűnni, vagy egész egyszerűen direkt unalmas, “tiltakozván” a nagy akciómozik feszített tempója ellen.
Még utóiratként annyit, hogy bár a remake-ek általában szarok, vagy legalábbis az eredetinél szarabbak, azért van azok közt is kivétel. Szerintem pl. a Vanília égbolt két kategóriával jobb, mint az eredetije, a spanyol Nyisd ki a szemed. (Érdekesség, hogy mindkettőben Penelope Cruz a “legfőbb” mellékszereplő.)
Tetovált lányt nem láttam, gyanítom az alapján egyik főszereplő vmi leszbi, és eredeti cím az volt Férfiak kik utálják a nőket nem is fogom…
Egyes animékben nagyon komoly gondolatok vannak. :)
Avatár nekem nagyon bejött. :)
Donnie Darko… ennek mi volt az értelme azonkívül hogy dobjunk össze egy filmbe egy rakat hatásvadász baromságot (időutazás meg világvége meg a többi baromság… )
Hát, a Donnie Darko ilyen megosztó jelenség, szerintem attól függ a tetszési indexe, hogy milyen hangulatban van az ember mikor látja, vagy milyen életszakaszban. Kell hozzá egy nyílt és viszonylag absztrakt tudatállapot, hogy élvezhető legyen, de akkor nagyon az :)
kicsit hasonló az Amerikai szépséghez ebből a szempontból.
lásd Tarr Béle Torinói ló :)
Most fejeztem be a Donnie Darkot. Elég nyomasztóan kezdődik, már azt fontolgattam, hogy jól lehúzom, milyen sötét szellemiség ihlette, aztán kezdett világosodni. Sok szép jelenet van benne, az első, ami beugrik, az az, amikor Donnie édesanyja szelíd türelemmel elviseli a szektás beütésű idősebb tanárnőt. Akinek fel kellett volna nyomnia Donnie szerint a lapot a seggébe. Úgy látom az író a nyitott szellemű, tiszta szívű értelmiségiekbe veti a bizalmát, bennük látja a jövő reményét, akik képesek azt tenni, amit én vallásosan csak “társmegváltásnak” hívnék. Szelíden, bátran, őszintén, és jóakarattal segíteni egymáson, küzdeni az élet (a filmben egyébként jókora) terheivel, és vigasztalni, elfogadni egymást. Úgy vélem, ők a katolikus tanítás szerinti névtelen keresztények, akik vallástalanok ugyan, de az evangéliumból nagyon sokat tettekre váltanak. Jól megmutatja az író, hogy éppen ezért a sorsuk sokszor a félreértés, az üldözés. Pl. amikor a tanárnőt kirúgják, vagy a tanár leállítja a beszélgetést Donnie-val, mert annak tartalma miatt őt is kirúghatják. Bizony, az igazságnál veszélyesebb fegyver nincs. És nem a mai értelemben vett cinikus “az igazság fáj” sztereotípiára utalnék. Az igazság fájhat, leleplezhet, de Jézus szerint: szabaddá tesz. (A lét csodálatossága, az ember szabadsága, Isten igazi arca éppolyan megrendítő élmény lehet, hiába fantasztikus, extázisba ejtő, éppen intenzitása miatt, és mert feltárja kicsinységünket, gyakran félelmetes. Péter apostol Jézus egyik csodája után térdre hull a bárkában, és felkiált: “távozz tőlem Uram, bűnös ember vagyok.” Ilyesmit élhetett át.) Ezen emberek sorsáról, Pál apostol szavai jutnak eszembe (sajnos most sem tudom pontosan, melyik levélből idézek, és nem is lesz szó szerint): “testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik” Mást is idézhetnék, akár Jézustól is, ami idevág (a szolga nem nagyobb az uránál, ha Őt üldözték, követőit is fogják): akik mélyebben léteznek, igazság alatt nem a bulvárszintű szennyestúrkálást értik, hanem az emberi lét és a világ igazságait, azok bizony emiatt jobban szenvednek, mert sokszor ártatlanul szenvednek. Sok szent is írt ilyen élményről, Avilai Nagy Szent Teréz pl. leírja, hogy aki elindul a lelki magasságok felé (ez már maga kegyelem), azt környezete hamarosan bolondnak tartja, különösen, ha nő. Ez utóbbit sajnálom, tényleg ostobának tartották a nőket, szerintem, mert másképpen okosak, mint mi. Az ő értelmükkel kevésbé lehet hatni a világra (nem a mai társadalmat értem ezalatt, inkább a régebbi, mereven tekintélyelvű, és sokszor nagyon kifelé, az anyagi világ felé forduló társadalmat), mivel inkább a kapcsolatok és a szubjektív, egyéni világ az ő otthonuk. (Kissé egyszerűsítő képlet, de nagyjából működik.)
A film vége tele van általam szimbólumnak érzett képpel, amiket nem igazán tudtam megfejteni. Kicsit a Jelenések könyve jutott az eszembe róla. Az is hasonló, de ott van idő többször átolvasni, elmélkedni fölötte, bár hétköznapi bibliaolvasóként eléggé nehezen értelmezhető nekem.
Donnie halála picit Jézus halálát juttatja az eszembe, számítottam rá, (ilyen társmegváltói felvezetés után), (a “Száll a kakukk fészkére” – ben is ez a keresztény motívum van jelen, holott vallásról szó sem esik a könyvben – megjegyzendő egy különleges férfi küzd benne egy hatalommániás nő ellen (a’la femik), és az élete árán legyőzi (Dugovics Titusz)) de végül gondolkoznom kellett, jó-e a párhuzam? Szerintem azért jó, mert végül is Donnie élete árán egy csomó ember megmenekül. A legjellemzőbb, hogy a barátnője, aki a szerelmük miatt hal meg (mivel ha nem ismeri a fiút, nincs ott, ahol elüti egy autó) életben marad. És bár elvben nem emlékszik semmire (visszaugrottak az időben, és minden másképp alakul) odaint Donnie édesanyjának, aki visszaint.
Két nő, aki igazán szerette ezt a terhelt zsenit. Hát, engem meghatott. (Elég csöpögős lesz, de – ) most is szivárog a könny a szememből. Mondjuk, ez nálam könnyen megy.
;-)
Kötekedjünk :)
“Azok a képregények amiket szapulsz sok tekintetben messze felülmúlják hollywood színvonalát; megkockáztatom, egyes sztoriszálak megütik a világirodalmi szintet.”
Jogos, kár, hogy a hollywoodi szint sajnos lesüllyedt olyan alacsonyra, hogy nem kell túlzottan erőlködni a túlszárnyalásukhoz. Igen, van olyan képregény, amelynek szépirodalmi értéke is van (Frank Miller: Sin City, 300) és még a belőle készült film is jó. (szerintem).
De a “nagyvárosban-játszódós-idióta-ruhában-flangáló-nyomi-kamasz-(vagy kezdő szocio/pszichopata) valamitől-különleges-képességekre tesz-szert-és-vagy-megvédi-vagy-szétb*ssza-a-várost”-típusú filmek abszolút nem ütik meg a mércét nálam. Nem hiszem, hogy azért, mert sznob vagyok, még filmbuzi sem. De a jót felismerem. Meg a szart is.
“És a CGI dolgoknak is látom a létjogosultságát”
Én is, de nem öncélú jelleggel, amikor azzal próbálnak eladni egy filmet, hogy szét van tupírozva a grafika.
Az “Entartete Kunst”-ról szóló résszel maximálisan egyetértek.
Szerintem nem az a művészet (sőt, az pont nem az) mikor valaki csinál valami szart (néha szó szerint), és megjeleníti egy kiállításon. Ezért rühellem a “kortárs” szót is.
Ez szerintem például a mai modern művészet:
http://englishrussia.com/2012/08/30/russians-for-the-venice-biennale/
Az általad “művészieskedő szarok”-nak nevezettekről nekem első körben a Taxidermia jutott eszembe. A hasonló miatt nem olvasok “kortárs” magyar irodalmat, pl.
A “Nyisd ki a szemed”-et meg akarom nézni már vagy 10 éve. Még nem jött össze :)
Azt hiszem, megnézem mindkét filmet. Jó lesz valami mélyet és tartalmasat látni. Viszont megértem azokat az embereket is, akik filmet nézni kikapcsolódni, kicsit menekülni akarnak. Komoly filmet nézni megterhelő érzelmileg is, értelmileg is, én sem mindig teszem szívesen. Ráadásul – ez meggyőződésem – komoly, értelmes, jószándékú emberek válnak akaratlanul is a rossz reklámozójává, mert feltárnak egy problémát, de kivezető utat nem mutatnak belőle, és ezáltal szándéktalanul sugallhatják: ez is lehet helyes út. A Férfiak Lapján pl. Maupassant: Egy korzikai bandita c. novellája kapcsán írtam egy agymenést.
A kevésbé igényes, de nem teljesen haszontalan filmek közé sorolom pl. “A csúf igazság” -ot, Gerard Butlerrel és Kaherine Heigl -el.
A filmekről három nő jut az eszembe. Egy fantasztikus pszichológusnő, aki szép, szexi, okos és érzelmileg is intelligens. Három évig dolgoztunk egymás mellett. Gyerekkorában elhagyta az édesapja, de ő dolgozott ezen felnőtt korában. Egy írónő hasonló témájú könyve segített pl. neki. A történet feltárja, hogy az ilyen bűnös férfi élete sem fenékig tejlfel, és ballépése gyümölcseit ő is kénytelen leszüretelni.
A másik két nő testvérpár, és a Kékkeresztbe (református iszákosmentő szolgálat) járnak segíteni. Ők gyerekként tapasztalták, hogy a bátyjuk és édesapjuk alkoholista volt. Mégis szembe tudtak nezni ezzel a lelki sebbel, és ma ők segítenek más férfiaknak talpraállni.
Alapvető a megértés és megbocsátás az életben, férfiaknak (mert ők is kapnak sebeket) és nőknek egyaránt. A gyűlölködő fröcsögés, bár részemről érthető (hiszen nyilván fáj belül valami, azért viselkedik így, aki ezt teszi), de nem helyes. Nem vezet sehová, pontosabban ahova vezet, oda én inkább nem mennék.
Köszi Borosta a cikket!
én köszönöm a kommentet. sok jó film van, majd még ajánlok továbbiakat is.
Várom őket, igaz nekem totál bejön pl. a Golyó a fejbe Stallone film is, nem kívánok mindig értelmiségi alkotást megnézni, néha viszont tényleg tök jó kicsit gondolkodni, és még élményt is átélni közben.
A Rozsda és csontot láttam, tetszett, igazi értelmiségi realisztikus alkotás, a hétköznapok szürkeségét is ábrázló mű. Magyarul jókat unatkoztam rajta időnként. Nem baj,nem volt öncélú a rendezőtől, jelezte, a történet valós, vagy valóságközeli. Szomorú volt, hogy Ali helyenként milyen érzéketlen apa, de hát van ilyen, sőt rosszabb is. Jól esett, hogy megmutatta a film, az ilyen vadóc, a harcot önmagáért kedvelő férfi is szerethető. Általában kicsit csalódtam, de csak azért, mert titokban azt reméltem, az én magánéleti gondjaimra is választ találok benne. Ez nem történt meg, de hát nem várható, hogy bárki az én kedvemért forgasson filmet. :-)
Hogyan csinálták meg ilyen élethűen, hogy a nő elveszíti a két lábát, és onnantól fogva nincsen neki? Mégsem vághatták le a művésznő lábait! A szexjelenetek tetszettek, nem túlságosan ajzó, ugyanakkor realisztikus, akár vad is.Tetszett, ahogy Ali átüti a jeget fia életéért. (Én utánamerültem volna a gyereknek.) Férfias, bátor tett volt, gyakorlatilag (kis túlzással) szétverte a kezét a jégen, és a film ezt ki is mondja: többet már nem lesz olyan jó harcos, mint régen. De ez is az apák dolga: áldozatot hozni gyermekeikért, és harcos énjükről kicsit lemondani értük. Inkább gondoskódnak lenni. A főhősnő különben tetszett, van valami benne, ami határozottságot, keménységet sugall, és ez tetszik. (Zoliné is ilyen, nagyjából.) Főleg, hogy emellett tud NŐ lenni, és később Ali szerintem ezért is bízza rá a versenyek szervezését. Képes bízni benne. A nőnek (Michelle?) nem fáj, hogy Ali a férfi, és nem versenyzik vele. (Itt kint egy bankban, találkoztam egy csinos alkalmazottal. Láttam rajta, hogy szimpi vagyok, de büszkeségből rejti. Oké, végül is nem akarok tőle semmit. Egyik alkalommal mögöttem a sorban egy férfi elkezdett türelmetlenkedni, hogy nem megy a sor, stb. Hátrafordultam, és határozottan helyretettem ( a csaj dolgozik, ez időbe tellik, stb). Bakker, a csaj besértődött! Hát én még ilyet nem… Öcsém! Ennek fáj, ha nőként bánok vele. Jó, végül is nem múlik rajta semmi. (Most is röhögök magamban, miközben mesélem.) Jó kis nyugati, liberális demokrácia! Milyen jó is az! (Oké, azért nem minden rossz benne.))
No, most megyek, megnézem a Red Routot. és hamarosan arról is írok egy élménybeszámolót.
Ja, van egy szintén töki film Tommy Lee Jones – szal, és Kate Blanchettel, sajnos nem tudom a címét. Ott az apa sebzi meg a lányát, elhagyja gyermekként, de amikor már felnőtt és családja van, visszatér helyrehozni a dolgokat. Szintén a kiengesztelődésről szól, bár az apa megfiztei bűnei árát (odaadja életét a családjáért), vagyis nincs totális irgalom a rendező részéről. Mondjuk ez részemről oké is, mert az apa több lesz ezáltal, nem csak bűnei töröltetnek el, de fejlődik is: igazi hősé válik. Ez meg olyan Isten (vagy ha jobban tetszik: Élet-) szagú nekem. Aki szembenéz magával, és igyekszik rendbehozni a dolgokat, az nem csak a törlesztésre kap lehetőséget, de emelkedhet is – kivívhatja mások tiszteletét, és méltán lehetnek rá büszkék. Meg hát persze, ő is magára. Természetesen a lánya megbocsát, és kiderül a filmből, ami nem biztos, hogy mindig így van, de talán egy kicsit mégis: a férfinek nem volt igazán boldog élete. Valamiféle balszerencse kísérte, legalább egy felesége meghalt (valószínűleg őmiatta hagyta el a családját) és gúnynevet is akasztottak rá emiatt az indiánok, akik közt élt. (Valami nyughatatlan, vagy nyughatatlanság fia? Régen láttam.) Mert az egész történet vadnyugati, és izgalmas kalandfilm is. Kedvenc jelenetem, amikor a lányrabló indiánok után megy a kis csapat (a férfi, egy indián, az indián fia, és a férfi lánya) a lányrablók vezetője, egy feketemágus (ott: ártó sámán) megsebzi a lányt, és meg is átkozza. És a sima gyógyszer nem segít a lázon, amibe esik a lány. Ekkor összefognak, és ki-ki a saját vallása, hite szerint imádkozik, (indián vallás talán kétféle, katolikus keresztény, és talán más nem) és Isten csodát tesz: meggyógyul a lány. Szép üzenet az egységről. Boldog, aki efelé halad.
a titok a blue box hatás, zöld harisnyát húztak a lábának “elvesztett részére” és utána úgy szűrték. Másik jó film, amit ajánlani tudok most Az utolsó műszak. olyan beszólások vannak benne.
Illetve Red Road-ot nézek. Red Rout-tal pórul jártam volna. :-)
benne van az is, meg az a fájdalom a kezében azután mindig fogja figyelmeztetni, hogy van egy fia, akiért felelősséggel tartozik. Nálam nagy kedvenc a színésznő. Még anno a Szeress, ha merszben játszik, ami egy tipikus francia vígjáték a szerelemről egy elég egyedi hangvételben.
Kihagytátok a Hullámtörést von Trier-től. Elég nehéz film az is, utána napokig alig éltem.
azzal még adós vagyok magamnak is. Trier zseni!
Ez egy nagyszerű film. Nem csoda hogy utána Cotillard kisasszonyt elhalmozták szerepajánlatokkal.
Kedvenc részem, amikor a pasi elhívja a lábatlan lányt fürdeni. A lány csak annyit kérdez vissza: Te hallod mit beszélsz? Mire a srác mivel láthatóan egyáltalán nem érti a problémáját: Miért? Nincs fürdőruhád?