Az iskolai nevelés elnőiesedése

Sok jel mutat arra, hogy a feminizálódás a nevelésben nagyon sok fiatal fiút és férfit taszít teljesítmény- és identitásválságba. Egy részük nem képes hódítani vagy támaszt nyújtani, egy másik részük úgy érzi, soha sem lesz képes megfelelni a női elvárásoknak, és retteg a kötődésektől. Mi történik, ha már kora gyermekkorban elfojtjuk a fiúk férfias jellemvonásait? Megengedhet-e Magyarország magának egy újabb válságterületet, hiszen a rosszul képzett, dühös és teljesíteni nem képes férfi nemcsak társadalmi, hanem pénzügyi probléma is. Mindenesetre úgy tűnik, valamiben már utolértük a „fejlett” Nyugatot…

Angliában az általános iskolai tanároknak csak 13 %-a férfi, ráadásul egyre kevesebben választják ezt az évszázadokig férfiakhoz kötődő hivatást. Pedig a brit tanárok képzéséért felelős Training and Development Agency felmérése szerint a fiúk jobban teljesítenek, ha az általános iskolában férfi tanítja őket. Egy neves brit gyerekpszichológus, Tanya Byron szerint a tanárhiány leginkább azokat a gyerekeket érinti érzékenyen, akiket az anya nevel, és hiányzik az életükből az apamodell. Szerinte a gyerekmolesztálások miatti túlzott társadalmi paranoia tartja távol a férfiakat a tanári állasoktól. Ez valljuk be sokkal logikusabb érv, mint az alulfizetettség, hiszen akkor mit szólnának mondjuk a magyarországi pedagógusfizetésekhez, ráadásul a kevés pénz akkor a nőket is távol kellene hogy tartsa a tanári pályától (hacsak nem „fényevők”).

Itthon az általános iskolai pedagógusoknak szintén csak 13 %-a kerül ki az erősebbik nem képviselői közül. A fiúk így Magyarországon is megtapasztalhatják milyen érzés a fejlett világ fiataljai közé tartozni, milyen az a világ, amelyben az igazi férfi ritka, mint a fehér holló. Sokan őket egyedül nevelő édesanyjukkal élnek, csonka családban tehát, ahol hiányzik az apa, vagy csak időnként van jelen és jelentéktelen befolyást gyakorol. („Az apa nélküli társadalom” fogalma eredetileg a háború utáni generáció megnevezésére született, de már régóta érvényes címke a jelen társadalmára vonatkozóan is.) Persze a természet – és különösen az emberi természet – már csak olyan, hogy egyensúlyra törekszik. Ezért a fiúk kompenzálni próbálják a hiányzó apafigurát, és túlzottan férfias, kifejezetten agresszív akcióhősökkel azonosítják magukat (tv, dvd, számítógépes játékok segítségével). Férfiasságról és erőről álmodoznak, de nem élik át valósághűen, hogyan valósulnak meg ezek a tulajdonságok egy hús-vér férfi esetében, és nem szembesülnek ezen tulajdonságok viszonylagos jellegével. Emiatt nem képesek reálisan felmérni saját erősségeiket és képességeiket, ami bizony az iskolai (később pedig a magánéleti) teljesítmény rovására megy.

Tény, hogy fiúk a tanító néni szemében sokkal fárasztóbbak. Nem olyan könnyen kezelhetőek, mint a lányok, kevésbé alkalmazkodók, nem olyan kommunikatívak és „kedvesek”, és ha zárkózottan vagy zavaróan viselkednek, akkor a pedagógus nem mindig ismeri fel az emögött rejlő mintát, a férfiasság próbálgatását.

Alexander Mitscherlich pszichoanalitikus már jó néhány évtizede felhívta a figyelmet arra, hogy az apák más szerepet játszanak a nevelésben, mint az anyák – és hogy a gyereknek mindkettőre szüksége van. A férfi realitásérzéket sugároz, lecsiszolja a túlzott énközpontúságot, az anyánál jobban készíti fel a gyermeket a „külvilágban” uralkodó farkastörvényekre, ami csak a gyerek egójának megzabolázása és a működő belső kontroll révén sikerülhet.

Az iskolára ugyanaz érvényes, mint az otthoni környezetre: a személyiség fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy női és férfi pedagógussal azonos mértékben találkozzon a gyerek. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a fiúkat iskolakezdéskor gyakrabban visszatartják, mint a lányokat, többször megbuknak, és gyakrabban küldik őket speciális iskolába. Az óvónéni, a tanító néni és a tanár néni mind női mércével mér: a fiúk agressziójával, tanulási folyamatuk és stresszkezelésük sajátosságaival csak kevesük képes valamit kezdeni. Ez is közrejátszik abban, hogy az egyetemi hallgatók között napjainkban több a lány, mint a fiú (a nők aránya nálunk a mostani tanévben a felsőoktatásban 58 százalék). A Zeit magazin már 2002-ben az alábbi szalagcímmel jelentette meg cikkét: „Az új bűnbakok.” A riport az egyoldalú oktatásfejlesztéssel foglalkozott – ami egyértelműen a lányok javára történt. „A fiúkról mindenki elfeledkezik, miközben túlbuzgón fejlesztik a lányokat” – írta a cikk. Azóta sem történt változás. Egyre inkább kockázati csoportba tartozónak tartják a fiúkat, mégis alig van olyan kezdeményezés, mely speciális bánásmódot biztosít az elbizonytalanodott gyerekeknek.

Vége hát azoknak az időknek, amikor a fiúk „elnyomták és félreállították” a lányokat az iskolában. Lehet, hogy a hiányosságok és problémák felsorolása titkos kárörömöt idéz elő a hétpróbás feministák köreiben? Előfordulhat. A férfiakat erőszakos elnyomóként feltüntető látásmód szemszögéből még talán meg is magyarázható az elégtétel érzése. „Nemcsak a kis kvótát akarjuk, hanem a férfiak feletti hatalmat” – követelte Alice Schwarzer a német feministák szószólója. Csakhogy a férfiak nem akarják, hogy háziállatként idomítsák őket. Akkor már inkább magányos farkasként járják a vidéket, semhogy fegyelmezett ölebként vegetáljanak.

Az idomítási kísérleteknek már az iskolapadban ellenállnak a fiúk, sokkal jobban, mint a lányok. Ezért másképp kell közelíteni hozzájuk, mintegy bevonva őket a szabályok kialakításába, nem pedig rájuk kényszerítve azokat. Ez nem von le a szabály értékéből, sőt, inkább erősíti azt, mert olyan, mintha ők találták volna ki. Egy pedagógusnak azt is tudnia kell, hogy a fiúkban rendkívül erős versenyszellem munkál. Számukra az osztály hierarchiájában betöltött hely valóságos harc révén jön létre, nem pedig az alapján, hogy ki a simulékonyabb, ki a jobb kisfiú a tanító néni kis tündérországában.

Ezek után – gondolom – nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért bomlik fel olyan sok kapcsolat, házasság. „Tegnap elmentél a haverokkal, akkor most legalább segíts megírni a gyereknek a leckét! – hangzik el gyakran. Vagy esetleg: „Ahelyett, hogy az ostoba számítógépeddel szórakozol egész nap, javítsd meg inkább a csapot, hogy ne csöpögjön!” Az üzenet mindig ugyanaz: sok nő alapvetően éretlennek, szórakozottnak és felelőtlennek tartja a férfit, ezért ő hordja a nadrágot, és állandóan – ha igaza van, ha nem – csak parancsolgat a párjának. Elvárja, hogy a férfi a nők által diktált szabályok szerint élje az életét, s ha nem ezt teszi, dühös tanító néniként kel ki magából: „Hát nem tanultad meg a leckét?! A „tofuvarázslat” nevű főzőtanfolyamnál nem lehetnek fontosabbak a sportmérkőzéseid!” Bizony, a nők a férfiak hibáival kapcsolatban manapság állandóan készen állnak a felháborodásra. Hasonló előítéletekkel szemlélik őket, mint a tanárnő a csintalan Pistikét: „Na ezzel a fiúval még sok bajunk lesz!” Az önbeteljesítő jóslat pedig teszi, ami a dolga…

Mindenki, aki tartós kapcsolatban él, tudja, hogy tárgyalókészség és kompromisszum nélkül egy kapcsolat nem tarthat évekig. Aki mindig csak azt számolgatja és várja, milyen igazságtalanság lesz az, ami legközelebb éri, azt a bizalmatlanság vezérli. Ami pedig nem túl jó alap.

Szerencsére azért nincs minden veszve. Még az egykori férfiellenes feministák is, mint például az amerikai Susan Faludi, aki a férfiakat démoni színben tüntette fel, időközben kezdenek hajlani a békére. Betty Friedan, az amerikai feminizmus kiszolgált veteránja, ma már azt hangsúlyozza, hogy a férfiak egyoldalú hibáztatása nem visz bennünket előre. A jobb életfeltételekkel kapcsolatban pedig már több mint egy évtizede azt mondta a Spiegel-ben, hogy „a férfiak ellenében nem harcolhatjuk ki, csak velük együttműködve”. És ez már csak azért is előre mutató gondolat, mert egyáltalán nem mindegy, hogy gyermekeink milyen mintákat visznek magukkal a szülői házból, a szociális tanulás elengedhetetlen fórumából. Tiszteletet, megbocsátást és a békesség megismerésének lehetőségét vagy végeérhetetlen civakodást, konkurenciaharcot és magányt.

Az eredeti cikk a Pedellus blogon jelent meg.