Anyák és fiúk a lelki függőség hálójában

“Addiktológián azt tanultuk, hogy soha ne vállaljuk el olyan kliens kezelését, akit mások hoznak el hozzánk és letesznek, mint egy bőröndöt, mondván, hogy “hoztam, hogy kigyógyítsd a bajából”.)”

családi sztori, de nagyon távoli, nem sokat tudok róla. iszákos apa lánya pszichiáter lesz, addikcióval foglalkozik, ő hozza létre a magyar drogambuláns hálózatot. egyedülálló. van egy fia. nyilván talán pont miatta kezd foglalkozni a drogosokkal. a fiúnak soha nem lesz családja. a nő viszonylag korán meghal rákban. a fia még korábban hal meg, nem tudom miben, de aktív drogos élet után.

anyuka nyilván segíteni akart rajta. lehet, hogy nem telepedett rá, nem tudom pontosan, mi történt velük, hogyan éltek, de hogy a fiának nem lett családja és szerfüggő volt és viszonylag hamar meghalt, az biztos. a nő állítólag nagyon anyáskodóan bánt a drogosokkal, szerették.

a nevét nem írom le, talán tudod, én meg nem ismerem pontosan a sztorit. de hozzá el se kellett vinni a bőröndöt, mindig is nála volt. :(

“csak nekünk tűnnek fel jobban, mert erre a kérdéskörre koncentrálunk jobban.
Azt hiszem, te most pont így vagy ezzel az anya-fiú mizériával is.”

Nem általános az, hogy a fiúk fizikálisan az anyjukkal maradnak. Bár egyre több ilyen eset fordul elő, szóval már ez is tömegjelenség, de valóban nem általános.

Viszont az, hogy az anyák befolyása nagyobb a fiú életében, mint a feleségé, az szerintem azóta létező és nagyon is általános jelenség, amióta ember él a  földön.

Mondok egy példát: a híres ókori spártai sírfelirat így szól: (This is Spartaaaaaaaa!!! Vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük amit megkövetelt a haza) – már eleve ez a “megkövetelt a haza” sor jelzi, hogy itt valami nagyon nem stimmel az emberi minőségben. Teljes önfeladásra utal, az egyéni célok helyett a közösségi céloknak való totális alárendelődésre. És mi van ennek hátterében? Volt egy szokásuk a spártaiaknak, amikor csatába indultak: az ANYÁK átnyújtották a pajzsot a fiaiknak, ezzel a szöveggel: “Ezzel vagy ezen!” – mármint, hogy a csatából elmenekülni tilos, a nehéz bronzpajzsokat nem lehet eldobálni, inkább haljon meg a fiú, mintsem élve maradjon, szégyenszemre. Az anya nyújtotta át a pajzsot a felnőtt fiúnak. És ez teljesen természetes volt.

A másik ilyen sztorit már leírtam, de megismétlem: Tibetben a 20. sz. elején még végeztek ki embereket úgy, hogy olajban főzték meg őket (a szelíd buddhisták). Az utolsó áldozat egy fiatal feleség volt, akinek az volt a bűne, hogy nem engedelmeskedett eléggé az ANYÓSÁNAK. Ezt egy Kína-kutató egyetemi tanártól hallottam, a Kína-kutató lelkesedik a konfuciánus filozófia iránt, tetszik neki az állam és a család kiemelt szerepe, mármint az intézményi kereteknek való teljes alárendelődés. És ennek abszolút természetes velejárója az, hogy a fiú életében akkor is nagyobb szerepe marad az anyának, ha megnősül.

Moliere Tartuffe c. vígjátékának Orgonja az anyjával él, bár megnősült, és az anya szerepe sokkal nagyobb a fiú életében, mint a feleségéé. Az anyjára hallgat, és ez teljesen természetes.

Ferenc József egész házassága arra ment rá, hogy a császár mindig is az anyjának rendelődött alá, és a feleségét is az anyósának való alárendelődésre igyekezett rábírni, és ez számára teljesen természetes volt, egyáltalán nem férfiatlan vagy ciki.

Tehát, én azt gondolom, az emberi történelemben mindig és mindenhol jellemző volt az, hogy a felnőtt fiú életében továbbra is meghatározó szerepet játszik az anya. Még akkor is, ha családja van és nem él vele, de az anya tekintélye, fensőbbsége megkérdőjelezhetetlen.

Az anyakultusz az egész emberiséget meghatározó, nagyon fontos szellemi hozzáállás. Mindig is az volt és mindig is az marad, szerintem.

“Szerinted mitől változhatna? Látsz valami megoldást?”

A megoldás szerintem az önbizalom kiépülése, és ez nagyon keserves és lassú folyamat. Akinek önbizalma van, az megtanulja, hogy számíthat saját magára, nem kell a szüleire támaszkodni a problémái megoldásában, nincs már többé szüksége arra a háttérre, ami gyerekként óvta és segítette. Mert amennyire nincs önbizalma, annyira fog továbbra is a szülőbe kapaszkodni, annyira fogja ezt a támaszt továbbra is megőrizni, annyira fog továbbra is gyerekként alárendelődni, a szülőnek (anyának) annyira lesz joga továbbra is meghatározni a döntéseit. Amiből pedig még inkább önbizalomhiányos állapot következik, és ez egy ördögi spirál.

Ha az anyának sincs elég bizalma önmagához, akkor nem képes “tréningezni”, fejleszteni a fiát, csupán azt tudja tenni, hogy a hiányzó önbizalmát valami felfújt szuperegóval pótolja, és így a fiúnak egy sérülékeny és beképzelt, paranoid vonásokkal tarkított személyiségszerkezete alakul ki.

Legyen mondjuk alapsztori az önbizalom megszerzésére a János vitéz. Az elején Jancsi egyáltalán nem képes irányítani önmagát, nincs önkontrollja és emiatt nagy bajba kerül, a párkapcsolatát is elveszíti. Emiatt kilökődik az addig viszonylag védett környezetéből, ami tulajdonképpen nem annyira védte, mint amennyire megalázta és alacsony szinten tartotta. Hosszú vándorúton, rengeteg bajon megy keresztül, ahol megismeri magát abból, amit tesz (az vagyok, amit teszek). Érett, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség válik belőle, aki tisztában van azzal, mire képes – és így méltóvá válik arra, hogy “tündérország királya” legyen (és emellett Iluska hosszú távú párja). Nagyjából minden mese hasonló elemeket mutat: a fiúnak el kell hagynia a biztonságos gyerekkorát, az otthont és szüleit, próbákat kell kiállnia, és ha győzött, akkor válik képessé egy hosszútávú párkapcsolatra, ugyanis a fiúnak (férfinek) a párkapcsolatában VEZETŐ szerepet kell betöltenie, az a normális helye.

Ha nem megy át ezen az érési folyamaton, a próbatételeken, akkor továbbra is alárendelt szerepben marad, és akkor bármilyen nő alárendeli magának, akár az anyja, akár a felesége, bárki. Egyszerűen nem lehetséges másként, enélkül a nők maximum hazudni tudnak neki egy festett és üres egót, de valódi önbizalmat csak önmagából tud “kiépíteni”.

A nőnek egyébként szerintem pontosan ugyanerre a folymatra van szüksége, hogy a végén ne hisztispicsadominaprincessdívaanyamedve váljon belőle, hanem valódi társ, segítő.

Az önbizalmat nem a szülők adják, ők legfeljebb jó alapokat adhatnak ennek kiépítéséhez, legalább annyit tudnak tenni, hogy nem állítanak akadályokat azzal, hogy foglyul ejtik a gyereküket. Persze ha az anya “zsákmányává” vált valaki, akkor is meg tudja csinálni ugyanezt, csak föl kell ismernie, hogy amit az anyja ad neki, az nem valódi önbizalom, csupán egy felfúj, üres egó, ami nem segíti őt az életben, hanem gátolja.

“Nem is tudja és miért kellene a férfinak a saját anyjává válni? Az anya-pozíciónak nem kell megszűnnie, csupán átalakulnia. ”

Igen, ilyesmire gondoltam én is, csak nem fogalmaztam elég pontosan. A felnőtt attól felnőtt, hogy már nincs szüksége a szüleire, mert azokat a hiányérzeteket, amiket korábban a szülők töltöttek be az életében, már saját maga képes betölteni. Ilyen értelemben van ő maga az anyja helyén. Ez a folyamatos fejlődés és változás a gyerekkorban sokáig jól nyomon követhető, a gyerek önállósodása szembetűnő és természetes. Aztán egy idő után már nem lesz elég egyértelmű, egy bizonyos ponton megreked. Amitől az élet még élhető marad, de valami fontos mindig is hiányozni fog.

Mondok egy olyan példát, amire talán azt mondod, na ne, hogy még őt is iderángatom…. de szerintem idetartozik. Ez pedig Erőss Zsolt. Épp azért hozom őt, mert őt mindig is elképesztően pozitív példának tudtam csak tartani, az egyik leginkább pozitív embernek. És csak most, a halála után gondolkoztam, hogy milyen “repedések” lehettek ebben a nagyon határozott, bátor, önálló személyiségben. Valójában az tűnt fel, hogy az anyja és a felesége mennyire eltérően nyilatkoztak a halála után. Az anyja hisztérikusnak tűnt, a feleség pedig túlságosan színtelennek, közönyösnek. Az anyuka mintha azt sugallta volna: “és mi lesz VELEM ezután???” A feleség pedig mintha azt sugallta volna: “Hát igen, Zsolt nem volt ELÉG erős személyiség, nem lepett meg, hogy végül is mindenki megtudta róla, amit én eddig is tudtam.” Persze nem akarok most vádaskodni, lehet, hogy nem így van – de Erőss Zsolt maga is mondta, hogy a felesége sokszor keményebb személyiség, mint ő. És amikor valakik már együtt élnek, ott minden gyöngeség kiderül. És ahhoz, hogy a nő hosszú távon is tisztelni tudja a férfit, vagy az kell, hogy hazudja ezt a tiszteletet, ámítsa és kábítsa a férfit; vagy az kell, hogy valóban nagyon alacsony szintű nő legyen, vagy az kell, hogy a férfi tökéletes és sebezhetetlen legyen, hibátlan; vagy az kell, hogy a nőnek is elég érett legyen a személyisége arra, hogy képes legyen segíteni a férfit.

Azt gondolom, hogy sem az anyuka, sem a feleség nem tudták betölteni ezt a segítő szerepet – az anyuka magán hordozta mindazokat a jellemzőket, amikről írtam, tehát tipikusan belekapaszkodott a fiába. A feleség is szerintem tipikus mintát mutat – a feleségek ugyanis nem ámító-kapaszkodó játékot játszanak, viszont sokkal könnyebben megvetik a férfi gyöngeségét.

Épp emiatt, azt gondolom, Erőss Zsoltban túlságosan is nagy maradt a megfelelési és bizonyítási kényszer, és ez erősebb volt, mint amennyi energiát képes volt a saját fejlődésére szánni.

Ez nem lenne nagy baj, ettől még élhető marad az élet, sőt elég sikeres is, és talán viszonylag boldog is. De hogy ezzel valami nagyon nem stimmel, azt jól mutatja, hogy Erőss Zsolt végül is belehalt ebbe a bizonyítási kényszerbe. Képtelen volt vállalni a kudarcot, inkább a halálba hajszolta magát.

Aki képes vállalni a kudarc beismerését, az már a belső erő jele: http://sportgeza.hu/futball/2013/10/14/szalai_adam_a_8-1_utan_kimondta/ Sok férfi közül ez a 25 éves srác volt az egyetlen, aki őszinte mert lenni – és nyilván azért mondta ezeket, mert egészséges önbizalma van, és nem fél a megsemmisítő szégyentől.

“Változásra kényszeríteni pedig senkit sem lehet.
(Sok karakterológiai tréninget tartottam már, és tapasztaltam, hogy a résztvevők egy kis része hajlandó megdolgozni a változásért, egy részük közli, hogy ez az egész hülyeség, egy részük azt mondja, változni akar – de nem tesz érte semmit, egy részük pedig bérletként tartja fel a karakterét jellemző tulajdonságokat – azon az állásponton vannak, hogy őket így kell elfogadni/ők így teljesen okék. Ráerőszakolni a változást senkire sem lehet, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk, hogy megváltozzon.”

Erőss Zsolt kapcsán talán pont erről írtam, legalábbis azt gondolom: ha nincs elég önbizalmam, akkor a célom az, hogy a világ ne vegye észre a gyöngeségemet, és ebben az esetben az energiáimat arra fordítom, hogy megfeleljek a külvilág elvárásainak. Ilyenkor nem marad elég erőm fejlődni, és rettegek a kudarctól, mert az szégyennel jár, és úgy érzem, a szégyen megöl.

Ha van önbizalmam, akkor a szégyent és a vereséget képes vagyok elviselni anélkül, hogy félnék a megsemmisüléstől. Ebben az esetben nem kell minden erőmmel a külvilágnak való megfelelésért dolgoznom, épp ezért marad energiám önmagam fejlesztésére.

A külvilág abban tud segíteni, hogy annyi BIZALMAT szavaz meg nekem, ami elég ahhoz, hogy lemondjak a szégyentől való félelemről, és elindulhassak a fejlődés útján, amiben felépítem a saját bizalmamat önmagam iránt.

Na és akkor azt hiszem, itt értem a végére annak, hogy miért pont az önbizalom a megoldás.

A bizalom sajnos lehet hamis, ez egy olyan mézesmázos hitetés, ami függővé tesz és nem segít fejlődni. És ez az, ami miatt írtam ezt a cikket, mert azt gondolom, ez nagyon tipikus anyai viselkedés.

Ha valaki elég bizalmat kap, akkor egész egyszerűen elindul a fejlődés útján és kész. A LEGERŐSEBB és legfontosabb bizalmat pedig szerintem egy férfi és egy nő tudja adni egymásnak. Nem kell belőle sok, csak őszinte legyen, és az szárnyakat ad. (Asterixnek nem kellett a csodafőzet, elég volt pár puszi :) http://www.youtube.com/watch?v=XjHzu3QxD5Y – 5:20-tól)

Lent válaszolok, mert sajnos szörnyű hosszú leszek. Ha nincs kedved, ne olvasd el :) nekem jólesett leírni, de nem szeretnélek megterhelni vele.