„Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja”
(József Attila: Eszmélet)
A téma, amiről beszélni szeretnék, a felnőtté válás problémája és a szülőről való leválás egyik tipikus zavara. Milyen a felnőtt, és miben különbözik a gyermektől? Sokszor csak a felnőttkor pozitívumait szem előtt tartva válaszolunk erre a kérdésre: A felnőtt egy önálló, felelősségtudatos, nagykorú választópolgár, akinek jó esetben párkapcsolata és szexuális élete van, és ha úri kedve úgy tartja, akkor sörözhet és dohányozhat is. Pedig a legjobb és legteljesebb meghatározás valószínűleg nyersebb valóságot takar: felnőtt az, aki nem függ a szüleitől. A szülőtől való leválás sokak számára egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. A leválás ugyanis nem egyenlő az elköltözéssel, az önálló keresettel és a párkapcsolattal. A függőség érzése mindezek mellett is fennmaradhat. A szülőtől való függetlenedés lassú lelki érés, amit lehetetlen pillanatok alatt elérni, és nem lehet megspórolni és megkerülni sem.
A szülő és a gyermek viszonyának átalakulását nem csak a fiatal felnőtt esendősége, esetleges ügyetlensége hátráltathatja, hanem olykor a szülő szándéka is. A feminista korszellem eredménye talán, vagy a nők helytelen döntésének, alárendelődésre való hajlamának eredménye, hogy sokan eleve úgy nevelték fel gyermekeiket, hogy a gyermekkel való törődést a saját életük feladásaként élték meg? Az anya egy ilyen szülői viszonyban aztán „revansot vesz”, amikor előzetes “befektetései” miatt folyamatos kamatot szed a gyermekétől. Pedig nem lenne muszáj, sőt nem lenne szabad így gyermeket szülni. Egyetlen nőnek sem lenne muszáj megfelelni sem társadalmi, sem családi elvárásoknak. Amely nő mégis feladta a maga életét, és a gyermeke, a családja mártírjává vált, az később meg fogja fizettetni ennek az árát a gyermekeivel, igyekszik majd bevasalni a nevelés „költségeit”.
Talán ismerjük a nőtípust; háta mögött egy sikertelen, felbomlott párkapcsolattal úgy gondolja, hogy nincs szüksége többé férfira, jól meglesz egyedül, illetve a gyermekével… Aztán valami furcsa dolog történik: úgy kezd el vigasztalódni a gyermekével, hogy bebetonozza magába, sajnáltatja és végletekig tisztelteti magát, és szíve szerint sohasem hagyná, hogy a gyermeke elszakadjon tőle. Még rosszabb, ha fia van és nem lánya. Lelkileg olyan szinten a férje helyére állítja, hogy mintegy a saját párjává teszi. Ezek az anyák olyan légkört teremtenek, hogy a fiúnak esze ágába se jusson máshoz kötődni. Vagy kiszolgálják szolgai igyekezettel, vagy bűntudatot keltenek benne a problémáikkal, vagy mindezt egyszerre zúdítják rá a fiúra. Megy az idő, megy az idő, de valódi párkapcsolat soha nem alakul ki. Anyuci kritizál – hát igen, fiam, látod, ezek a mai nők mennyire könnyelműek, pénzéhesek, kis ribancok, büdös kurvák, vagy ha nem, akkor rondák és élhetetlenek. – Túl sokat nevet, túl keveset nevet, túl sokat költ, túl keveset költ, túl sokat olvas, túl keveset olvas, túl sokat beszél, túl keveset beszél, túl okos, túl buta… – És így tovább, mindegyik lánnyal kapcsolatban, akivel sikerül összeismerkedni, anyunak van egy-két hatásos lebeszélő megjegyzése. Az anya-fia kapcsolat pedig megreked ebben az állapotban. Az anya lelki igényei kiszolgálást nyernek a fia szeretete és kiszolgáltatottsága által, és a megláncolt fiú sem panaszkodik sokszor, hiszen bizonyos fajta szeretetigénye és kényelmi igénye is kielégülést nyer a “mamahotelben”. Néha nehéz eldönteni, hogy mennyire lehet ezt a szeret megnyilvánulásának, vagy helyette inkább a két fél manipulációs játszmájának tekintenünk. Az anya úgy érzi, hogy befektetései megtérülnek, nem kell szembenéznie a saját kapcsolatteremtési problémáival, a magánnyal, a fiának feltételek nélkül kell elfogadnia őt. A fiú pedig nem azt érzi, hogy ő az anyja eszköze, hiszen a világon senki nem képes őt annyira elfogadni, mint az anyja, így nem muszáj próbára tennie a kapcsolatteremtő és kooperatív képességeit egy érzelmi és anyagi értelemben is kockázatos kapcsolat felépítésével.
Vajon a fiát rabul ejtő anyának vagy a sarkára állni képtelen, az anyját a “hűtlen elszakadás” fájdalmától óvó fiának a felelőssége nagyobb? Vajon melyikük hozott nagyobb áldozatot a másikért ebben a furcsa, megkövült szülő-gyermek kapcsolatban?
Néha a játszma kiegészül egy harmadik féllel is, ha győz a fiatal férfi önállósodási vágya. Különösen akkor válhat ez problémák forrásává, ha a férfi választottja nagy kötődési igénnyel lép fel, ha a férfi életében mindenféle tekintetben az anya szerepét kívánja átvenni. Élhetünk a gyanúperrel, hogy a férfi párválasztási szempontjai igazodtak a korábban az anyjával szemben megszokott érzelmi viszonyhoz. A partnernő pedig ádáz, elkeseredett küzdelmet kezd el folytatni a férfi bizalmáért és a felette gyakorolt befolyás jogáért. A férfit kétfelé szakítja ez a meghasonlott állapot és a vitává fajuló manipulációk olykor egyenesen tarthatatlan állapotokat szülnek. Az ilyen hármas játszmában őrlődő férfi azt láthatja, hogy képtelen megfelelni mindkét nő elvárásainak, nem találja a probléma feloldásának módját, hiszen ki is tudna az anyja és a szerelme között választani? Egyikhez a szülő iránti kötelességei kötik, a másikhoz pedig a szerelem. Az ilyen döntésképtelenséget kihangsúlyozó szituáció pedig korántsem járul hozzá a fiatal férfi érzelmi életének rendeződéséhez, felnőtté válásához.
Vajon milyen mértékben várható el bárkitől is, hogy lazítson az őt a szüleihez kötő érzelmi szálain? Vajon létezhet-e a szülő-gyermek viszonynál nagyobb bizalmi viszony? Vajon hogyan kell pontosan értenünk a cikket indító József Attila sort? Vajon milyen partner, és milyen módon lenne képes az ilyen problémákkal küzdő férfi segítségére lenni?
Nagyon sok dolog eszembe jutott a cikk olvasása közben.
Témákra szedve külön kommentekben írom le, hogy ne kuszálódjanak össze túlságosan a szálak.
1.
A felnőtté válás problémája szerintem is rendkívül érdekes és fontos téma, és amelyről tulajdonképpen sehol sem esik szó.
A szülők legtöbbször annyi “utasítást” kapnak, hogy a gyereket el kell engedni. De hogyan? Mit jelent ez? Ezekre nemigen kapnak választ – még akkor sem, ha egyáltalán meg merik kérdezni, vagy felmerül bennük a kérdés.
“Pedig a legjobb és legteljesebb meghatározás valószínűleg nyersebb valóságot takar: felnőtt az, aki nem függ a szüleitől.”
Azt hiszem, tisztáznunk kell ezt a mondatot, mielőtt nagy félreértések kerekednének belőle. A szülők egy gyerek életében mindig fontosak maradnak – jó esetben. A gyerekek és a szülők függenek egymástól. Csak a túlzásba vitt – szinte beteges, vagy ténylegesen beteges – függés akadályozza a felnőtté válást.
“felnőtt az, aki nem függ a szüleitől.”
Szerintem ez annyit jelent, hogy az ember sikeresen levált a szüleiről, lelkileg, társadalmilag érett személyiség, aki megáll a saját lábán. Eltartja magát, önálló háztartást vezet. Írtuk már, hogy milyen különleges az anya-fiú kapcsolat. Az apa-lánya kapcsolat csak részben hasonlítható ehhez, nem olyan szoros, mint az előbbi.
Azzal is egyetértek, hogy a szülők fontosak maradnak a gyerek életében, de fordítva még inkább igaz: lefelé mindig erősebb a kötődés.
Olyan nagyon vágyunk arra a feltétel nélküli szeretetre, amit csak a szüleinktől (többnyire elsősorban az édesanyánktól) kapunk. El kell fogadnunk, hogy sajnos soha többé senki sem fog bennünket szeretni pusztán azért, mert létezünk.
Akkor válunk igazán, végérvényesen felnőtté, amikor mindkét szülőnk meghal. Amíg legalább az egyikük él, mindig az ő kisfia/kislánya leszünk, akárhány évesek vagyunk. Ha viszont egyikük sincs már, onnantól tényleg vége a “gyerekkornak”.
Jó nehéz vers az Eszmélet. Hasonlóan komor és nehéz vers József Attilától az egyik kedvencem, a Tudod, hogy nincs bocsánat. Ez is nagyon ideillik, ha már a Férfihangon vagyunk, és kesergünk egy sort. :)
Eltartja magát, önálló háztartást vezet.
És sokszor pont itt van a kutya elásva. Az én szüleim még simán tudtak venni hitelre egy lakást 22-24 éves korukban, és így végleg leszakadni a saját szüleiktől. Nekem erre már esélyem sem volt ebben a korban. Egy mai fiatalnak még kevésbé. Ha nem tolják a szülők a segge alá a lakást, akkor kényszerűségből is benne ragadhat a fiatal a mama hotelben. Ilyen szempontból is különösen veszélyeztetett az a fiú, akit az anyja egyedül nevelt. Még ha fel is ismeri a gyerek, hogy le kéne szakadni, sokszor egyszerűen nincs lehetősége egy önálló háztartást vezetnie.
A cikk első bekezdésében épp arról van szó, hogy nem az elköltözés, sörivás, dohányzás, párkapcsolat jelenti a felnőtté válást.
Nem feltétele, de ha az 50 négyzetméteres panelban kerülgetik egymást, az erősen megnehezíti a leválási-önállósodási folyamatot.
Szerintem egyáltalán nem. A kisebbik fiam velünk él, de nem vagyunk sem érzelmileg, sem fizikailag egymáshoz láncolva.
Ennek a cikknek nem a fizikai leválás a lényege. Ha jól értem.
Attól függ. Ha a szülő olyan, mint a kép alatti fejezetben leírt nőtípus, akkor nem látok más módszert a leválásra, mint a fizikai távolodást. Elköltözést. Menekülést. Márpedig egyre több gyerekét egyedül nevelő nő van, így ez a probléma egyre inkább terjedni fog.
“Ha a szülő olyan, mint a kép alatti fejezetben leírt nőtípus, akkor nem látok más módszert a leválásra, mint a fizikai távolodást. Elköltözést. Menekülést.”
Ha “olyan”, akkor igaz, tényleg nincs más választás. Hálát, szeretetet nem lehet kikövetelni. Bízzunk benne, hogy nem ezek az anyák vannak többségben.
“nem látok más módszert a leválásra, mint a fizikai távolodást.” Igen, az sokat segít, de azért nem mindenben. Biztosan emlékszel a Hair azon jelenetére, amikor Berger hazament a szüleihez pénzt kérni. Bergerről úgy tűnt, képes az egész világegyetemről leválni – de amikor hazament, kiderült, hogy van egyetlen lény az univerzumban, akitől nem független, és az anyuci. Vagy Petőfi, aki az iskolái miatt nagyon hamar elköltözött otthonról, az öccsének azt írta: “szeresd, tiszteld, imádd, mi ő nekünk, azt el nem mondhatom, mert nincs rá szó, nincs rá fogalom” stb. Természetesen van jó, szabadságon alapuló kötődés is, de ezek nem azok voltak. Mind Berger, mind Petőfi esetében azt látom, hogy a kötődés szinte egy titkos szövetség az anya és a fiú között – az apa ellenében; vagy legalábbis olyan családon belüli klikk, amiből az apa kimarad. És ez nagy baj.
Úgy értelmezem, hogy te a kapcsolat teljes megszakítására gondolsz.
Nem minden, gyermekét egyedül nevelő nő ilyen. Sőt nem tipikus a fent leírt jelenség.
Nem, hanem az érzelmi függetlenedésre. Pont arra gondoltam, hogy a különköltözés miatt még mindig fennállhat az anyához kötődő érzelmi kapocs, vagyis az az állapot, amikor a fiú inkább az anyjában bízik, mint a párjában. Ennek nincs köze ahhoz sem, hogy az anya netán már halott. A kötődés akkor is ugyanúgy megmaradhat. Sőt lehet találni akár egy másik anyát is. Sokszor akár a párkapcsolat is válhat anya-gyerek viszonnyá. Például elég nagy divat az ún. MILF-jelenség, ami azt jelenti, hogy egy fiatalabb férfi nem a saját korosztályával való kapcsolatot keresi, hanem egy idősebb nőve való “kötetlen” szexuális viszonyt, aminek nagyon sok előnyét látja. Ebbe persze nem akarok teljesen belebonyolódni, de valahogy ezek mögött ott sejtem azt a vágyat, hogy jó lenne belekapaszkodni a biztonságos anyába. (Sőt, ez az anyafigura szélsőséges esetben lehet akár az anyós is – akár fontosabbá válhat az anyós, mint a feleség, állítólag Windsor Vilmosnál is ez a helyzet).
Elég erős az a félelem – és ezen az oldalon is ki van hangsúlyozva – hogy a nők tele vannak elvárással és követelőzéssel. Az anya viszont az a személy, aki nincs tele elvárással, nem követel, hanem elfogad és segít, nem gátol. Legalábbis a felszínen ez a benyomás. Az anya jót akar, a többi nő pedig rosszat.
Ezt a mély meggyőződést nem lehet elhagyni azzal, ha valaki elköltözik vagy megszakítja a kapcsolatát az anyjával, mert a távolság még inkább megszépíti az emlékeket, idealizálja az anya alakját, és a valóság nem zavarja meg a “rózsaszín ködöt”.
Ma azt olvastam (egy nőtől), hogy mivel Márai Sándor azt írta,: (A nők) “altesti lények. Egyetlen nőnek sem hiszek, aki el akarja hitetni velem, hogy több és más is, mint altesti lény.” – ez azt jelenti, hogy Márai Sándorban dúlt a feldolgozatlan anyaharag, és az anyaharag generális ítéletté vált benne az egész női nem felett. Persze hogy nő írta ezt a sületlenséget. Egyetlen férfit sem ismerek konkrétan, aki haragudna az anyjára. Csak az irodalomból jut eszembe példaként József Attila, de neki is csak hiányzott az anyja, nem azért haragudott rá, mert elege lett volna belőle. Egyes egyedül Bartis Attila A nyugalom c. regényében jelenik meg éles harag az anyával szemben. De szerintem ez kuriózum, és a regényben nemhogy az a következménye ennek, hogy a főhős megszakítja a kapcsolatát az anyjával, hanem pont fordítva – az anyjával él, őt gondozza és teljesen kiszolgálja, és a barátnőjével szakítja meg a kapcsolatát, elutasítja a magzatát (a barátnő abortuszra megy), és nem hajlandó a barátnőjével összeköltözni, még az anyja halála után sem. Bezárkózik a lakásba, ahol korábban az anyjával élt, és nem világos, hogy egyáltalán túléli-e az anyja elveszítését, vagy öngyilkos lesz. Pedig határozottan utálta az anyját. Ehhez hasonló példára nem emlékszem, de nem is gondolom megoldásnak a haragot, hiszen a regényben ez a keserűséggel és gyűlölködő vádlással teli lelkiállapot nemhogy segítette volna a főhőst leválni az anyjáról, hanem inkább teljesen hozzáragasztotta.
Ja igen, jut eszembe a Psycho, ahol a fiú egyenesen megölte az anyját, amikor az “megcsalta”, mert bepasizott; és ezek után nemhogy levált volna az anyjáról, hanem beleőrült a vele való azonosulásba. (Bár nem ide tartozik, de Sissy gyilkosa, Luccheni a börtönben állítólag mamának hívta Erzsébetet). Vagy ott van még a Hamlet is, ahol a fiú haragszik az anyára, de ott sem segíti a harag a leválást, ott is pontosan hogy a menyasszonyát utasítja el és löki félre amiatt, mert Ophelia csak elvonná a figyelmét az anyjáról, ő pedig csakis és kizárólag az anyjával, meg annak a szerelmi életével akar foglalkozni, és ő is haragszik rá a bepasizás miatt.
A leváláson inkább olyasmit értek, hogy a szülőnek elmúlik az a rendkívül kitüntetett szerepe az életben, ami a gyermeki állapotot jellemzi. Egyszerűen másfajta kapcsolati struktúra alakul ki, és az az irányító szerep, ami korábban természetszerűen a szüleim kezében volt, most önmagamba helyeződik át. Ez nem jár együtt haraggal vagy a kapcsolat durva megszakításával, csak egyszerűen sokkal kevésbé fontos a szülő, mint régebben volt. Ezt akkor is el lehet érni, ha a szülő és a gyerek együtt lakik, mint éppen a ti esetetekben.
Konkrétan olyasmit értek rajta, hogy a szülő már nem írja át az életet, és nem változtatja meg a gyereke döntéseit azon az alapon, hogy ő a szülő. Amit mond, azt a gyereke pontosan ugyanúgy teszi mérlegre, mintha bárki más mondta volna, és csak azt fogadja el a szülő tanácsaiból, kéréseiből, amit egy idegen embertől is elfogadna.
Van pl. egy ismerősöm, nincs jó viszonyban a feleségével. Kérdeztem tőle, miért vetted el? Hát mert neki is olyan kutyája volt, mint nekem, és mert szexi volt és mert az anyám is ezt tanácsolta. Komolyan ezt mondta – ez volt a nősülésre az indítéka. Anyám ezt tanácsolta. Jut eszembe, van nőismerősöm is, aki szintén azért ment férjhez, mert az anyja ezt tanácsolta neki (csúnyán elvált).
ja, bocs, most látom, hogy ezt a kommentet roosternek szántad….
Kedves Rooster, jól írja hgyi, hogy nem a fizikai leválás a lényeg, bár egy idő után ez is része a dolognak. Nem az a legfontosabb, hogy fizikailag ne legyen egy térben a szülő és a gyerek. Persze, kicsit nehezebb a dolog így, de egyáltalán nem lehetetlen.
Fontos, hogy a “már-nem-gyerek gyerek” ne azért maradjon otthon, mert kényelmes, mert a mama mindent alátol és elölről-hátulról kiszolgálja (pláne, ha mindez semmibe sem kerül neki, mert nem tud/nem várják el, hogy hozzájáruljon a költségekhez). Ha közben tudod, hogy ez a kényszerű együttélés egy ideiglenes “szükségállapot”, és te sem érzed így teljesen jól magad, vágysz arra, s mindent meg is teszel azért, hogy minél előbb megváltozzon a helyzet, akkor semmi gond. A leváláshoz persze kell egy egészséges lelkű mama is, aki megéli nőiességét a férje mellett, vagy ha bármilyen okból egyedül maradt, akkor tisztában van azzal, hogy a felnőtt fia nem férfipótlék a számára.
Emellett mint mindig, itt is vannak kivételek, ahol minden látszat ellenére sikeres a leválás, és fordítva, a sikeresnek tűnő leválás ellenére szó sincs erről (pl. ugyan külön lakásban él a gyerek, de a szülők fizetik a rezsit, anyuka hetente minimum egyszer kitakarít nála, naponta/másnaponta felugrik főtt ételt vinni a “gyereknek” és ha már úgyis ott van, gyorsan beindítja a mosást is… :)
És még csak nem is ez a baj. Ez még nem biztos, hogy láncolódást jelent.
Az az igazi probléma, ha anyuka érzelmileg zsarolja kisfiát – Már nem is szereted anyádat, pedig rád áldoztam a fiatalságomat… Már nem is kell neked anyád főztje… Fontosabbak neked a izék, mint szegény anyád… és hasonlók. No, meg amit birsalma leírt már, hogy a fia barátnőjét piszkálja – persze nem szemtől szembe, hanem csak a fiának mondogatja.
Azt hiszem, nagyon fontosak a kényelmi szolgáltatások. Ha az anya valódi érzelmi biztonságot nyújt a fiának, akkor az valahogy ezt jelenti (jelentené) a részéről: bízom abban, hogy képes vagyok megállni a lábamon a fiam nélkül is, és bízom abban, hogy a fiam is képes megállni a lábán nélkülem. Ez valódi bizalom, és ez valóban segíti a fiút leválni és önállósulni. De ha az anya attól fél, hogy a fia nélkül nem boldogul, akkor azon igyekszik, hogy a fiúnak bebizonyítsa, hogy vele nagyobb biztonságban van, mint nélküle. A biztonságérzetet pedig a kényelmi szolgáltatásokkal is ki lehet váltani. Ami elég kényelmes, azt hajlamosak vagyunk biztonságosnak gondolni.
Például hiába tudom, hogy a PET-palack rákkeltő, minden nap iszom ásványvizet. Nem veszem komolyan a figyelmeztetést, mert a kényelmi szempont felülírja a veszélyérzetet. Sokan jártak így a banki hitelek felvételével – egyszerűen nem voltak képesek eléggé veszélyesnek látni a hitelfelvételt, mert az élet sokkal kényelmesebbnek, élhetőbbnek, emberibbnek, kulturáltabbnak tűnt hitellel, mint hitel nélkül. Nekem van rokonom, aki öngyilkos lett a hitele miatt – és ebben az a szörnyű, hogy inkább meghalt, mintsem kényelmetlenül vagy bizonytalanságban, netán lúzerként, szégyenben, megalázottan éljen.
Már akartam írni: Ez a kiszolgálás dolog is olyan, hogy ettől nem kell, hogy anyafüggővé váljon bárki. (A párom ruháit is kimosom, meg a fiamét is. És ha barát, rokon lakna nálunk, az övét is kimosnám. Aki nálunk van, annak kaját is készítek.)
Tudom, hogy nem kell. De alapvetően már nem is ez a baj, hanem hogy a legtöbbször nincs is hová menni. Nem szoktam nézni albérlet-hirdetéseket, úgyhogy nem tudom, ez mennyire átlagos vagy sem, de teljesen elhűltem rajta: 10 nm-es szoba 56 ezerért, ha ketten akarnak benne lakni, akkor 70 ezer, és még mosógép sincs: http://www.alberlet.hu/kiado_szoba/budapest-6-kerulet-izabella-utca-63m2-3-szoba_322448 Ilyesmit képtelenség megfizetni. Rengeteg esetben az egyetlen megoldás az otthonmaradás, amíg csak lehet. És egyáltalán nem is látszik esély a javulásra, az USA-ban már elkezdték kiüríteni a boltokat, pedig még be sem jelentették az államcsődöt.
Egy kicsit naivitás ilyenkor beszélni az autonómiáról, a különválásról, az önbizalom kiépítéséről stb; de jobb későn, mint soha, és alapvetően úgysem a fizikai különválás a lényeg, hanem valamiféle lelki autonómia, ellenállóképesség, stabilitás kiépítése, ami miatt az ember “nem lesz játéka mindenféle szélnek.”
Amúgy – de ez már tényleg jelentéktelen részlet – a “rózsa volnék” dalt Bródy írta, és azt hiszem, ez a dal valamilyen szinten az autonómia-igényről szól. Bródynak van egy “Mama kérlek” c. dala is, és érdekes, hogy ebben is inkább a saját életére koncentrál, mint a kettejük közti viszonyra:
“Hisz jól tudod, nem kértelek,
Nem kértem tőled az életet,
S még mielőtt majd egyszer meghalok
Még tudnom kell, miért vagyok
Mama látod zavarban vagyok
Most megint egész másra gondolok
Lesz, majd talán, igen lesz majd valaki,
és tőlem is ezt kérdezi
mit mondjak én akkor neki
mit mondjak én”
LOL Ki a rák menne az Izabellába? Sok ismerősöm felújított albérletben lakik – a legkisebb 40 nm, de az galériás – és egyikünk se fizet 60-at se. Budapesten ha net 150 fölött vagy, már simán tudsz egyedül lakni. Sőt, még annyi se kell feltétlenül, ha ügyesen bánsz a pénzzel. A másik, hogy túlkínálat van az albérletek piacán, és egyre lejjebb mennek az árak. Az Izabellában az nyomja fel a bérleti díjat, hogy központi helyen van + mindig van olyan hülye, aki beveszi, hogy ez átlagos bérleti díj és kifizet érte ennyit. Akinek nincs rá pénze, nem oda megy, hanem egy kevésbé forgalmas részre 40+rezsiért. Körül kell nézni, ennyire egyszerű.
ez 29+rezsi, de egyébként nem érdekes, csak véletlenül olvastam el.
Időnként nem tudlak követni. A kiszolgálás-témának mi köze van az albérlethez? Gyanítom semmi.
Nem, valóban nincs, ne haragudj. A kiszolgálásról – volt egy Jóbarátok rész, ahol Mónika elment a bátyja barátnőjének lakásába, hogy kitakarítsa. Nyilván nem az volt a célja, hogy magához kösse a csajt, csak egyszerűen imádott takarítani. Azt gondolom, hogy amit szeretek csinálni, azt még akkor is megcsinálom, ha nem muszáj vagy nem várják el vagy már tényleg nem is kéne. De éppen azért, mert alapvetően nem az a célom vele, hogy a másikat manipuláljam, hanem egyszerűen tényleg szeretek bizonyos dolgokat csinálni, ezért nem fogok vele rossz irányba terelni senkit.
Az egyik nagymamám rettenetes háziasszony volt, a háza háborús övezetnek tűnt, nála mindig zabkását ettem vagy hajába főtt krumplit. Az ő gyerekei függőbbek voltak tőle, mint a másik mamámtól, aki gondos háziasszony volt és imádott főzni.
Az a felnőtt ember,
– aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára,
– aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában
– aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat,
– aki tudja, hogy a bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára,
– aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja,
– s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.
Popper Péter
“– aki tudja, hogy a bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára”
Drezda.
A cikk néhány gondolata messzire vezet. Egyre többször merül fel ilyen-olyan összefüggésen a “mamahotel” problémája és szokásosan ezért a fiatal férfiakat hibáztatják illetve esetleg a család elhibázott szocializációs törekvéseit. Ha létezik is ilyen formában nagyobb léptékekben ez a probléma, akkor is milyen családokról is beszélünk? Megeshet, hogy leginkább a gyerekeiket egyedül nevelő, a feminista önállóság téveszméjével beoltott szinglihordák felelnek a férfiak sűrűsödő szocializációs problémáiért?
Azt gondolom, ez nem a feminizmusból következik, annál sokkal általánosabb, mind időben, mind térben az egész emberiségre jellemző valamennyire, hogy a férfi-nő közti bizalmi válságot a nő azzal oldja fel, hogy a gyerekéhez (pláne a fiához) kötődik inkább, mint a férjéhez – a férfi pedig inkább az anyjához, mint a feleségéhez. Azt gondolom, ez mindig is így volt és mindig is így marad, mert valamennyire egy “természetes” menekülőutat kínál abból a problémából, amit röviden így lehet összefoglalni: “Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást? Mindegyik mást akar…” A párkapcsolatban rendkívül sok a buktató és a rejtett akna, és ebbe egy idő után szinte mindenki belefárad, és választ egy biztonságosabb utat, a szülő-gyerek kötődés válik elsődlegessé, mert kevesebb csalódással jár. Legalábbis így látom. Persze, lehet, azt mondod, ez nem igaz, mert inkább a partnerek váltogatásában látják a kiutat. Biztosan ez is igaz, de valahol a háttérben mindig kell egy stabil kötődés, és az legtöbbször az anya marad.
Ez szerintem a “patriarchális családmodell” virágzásának idején is így volt, mert akkor is volt bizalmi válság, érzelmi távolság a férj-feleség között, amit egy másik (előző vagy következő) generációhoz való kötődéssel lehetett oldani.
Ez pl. Arany János http://www.youtube.com/watch?v=rmrShXZ_Vz8 – és a változatosság kedvéért itt a nő kötődik egy idősebb nőhöz erősebben, mint a férjéhez. A következménye katasztrófa.
2.
Írtam egy cikksorozatot – Ki vagyok én? Ki vagy te? -, melyben az egyik karakternél (Kettes) utaltam hasonló viselkedésre. A gyerekeiket – főleg a fiaikat – elengedni nem tudó – és sokszor nem is akaró -, magáhozláncoló anyák általában ebbe a karakterbe tartoznak. (Érdekes, hogy a Kettes apáknál ez a jelenség nem, vagy nagyon ritkán tapasztalható.)
Nagyon fontosnak tartom ezen a téren is az önismeretet és a változtatni akarást.
Itt nem feltétlenül egyedülálló az anya, hanem ilyen. Csak feltűnőbb és jobban magyarázható, ha egyedülálló anya láncolja magához a fiát.
És persze nem minden fiúval teheti meg ezt. (Próbálnám csak meg én magamtól függővé tenni a fiaimat… Örökre elveszíteném őket. Más kérdés, hogy nem is akarom magamhoz kötözni egyik gyerekemet sem.)
“És persze nem minden fiúval teheti meg ezt. (Próbálnám csak meg én magamtól függővé tenni a fiaimat…”
Vedd figyelembe, hogy ezeket a fiúkat már idejekorán így szocializálja az édesanyjuk, tehát velük nem ok nélkül lehet megtenni.
Figyelembe vettem. :o)
Kicsi korukban sem tudtam volna megláncolni őket.
Ha épp sok voltam, azt mindig a tudomásomra hozták.
(A lányom is eltolta az embert magától 1 éves korában is, ha az túl sokáig ölelgette, puszilgatta. Lefészkelődött az ölünkből, ha már elég volt neki. Most is utálja, ha a családtagok megölelik, vagy ráteszik a kezüket. A puszi is olyan keserves – de azért ezt kiharcolom. :o)) Szóval a gyerekeim nem hagyták magukat soha. Mondjuk, nem is kellett sokat harcolniuk az anyai majomszeretet miatt.)
És igen vannak gyerekek, akikkel meg lehet tenni, hogy anyu függővé szocializálja. De azért lehet ezen segíteni, csak nem egyszerű.
Amit írtál, az elképesztő és sajnos ritka, és nagyon-nagyon megbecsülendő. Sokkal több rossz példát ismerek, mint jót.
A legjobb példa, amiről tudok, az egy olyan fiú, akinek még öt kisebb testvére van, azok közül az egyik értelmi fogyatékos. Mivel ő a legidősebb testvér, a szülők mindenre őt fogták be. Egy idő után eljutott arra a gondolatra, hogy a családtagjait “jobb távolról szeretni, mint közelről gyűlölni” és elköltözött albérletbe. Én ezen nagyon megdöbbentem, mert szinte mindenki úgy reagált volna, hogy amíg a szüleimnek szüksége van rám, addig otthon maradok, mert a szüleim elvárása jogos, és nekem kötelességem nekik megfelelni.
Hogy valaki képes legyen ezt újragondolni, és azt mondani: a testvéreim nem az én gyerekeim, hanem a szüleimé, én nem élhetem a szüleim életét, nekem a saját életemet kell élnem – ez olyan botrányos gondolat, annyira szembemegy az általános társadalmi elvárásokkal. Egészen meghökkentem rajta, hogy képes volt elköltözni, és nem tartotta otthon a bűntudat, a kötelességtudat és a szülői elvárások. Szerintem a legtöbben ennél sokkal kisebb indokok miatt is azt mondják – anyám/apám elvárása jogos, nem hagyhatom el őket, mert szükségük van rám.
Ha családi vállalkozás van, ha apu iszik, ha anyu beteg, ha a nagymama lerobbant stb…. akármilyen indok elég arra, hogy a felnőtté vált gyermek a szülők iránti kötelességtudatból otthon maradjon. Két olyan ismerősöm is van, akiknek az anyja multiplex szklerózisos, (férje sincs persze), a felnőtt gyermeke ápolja, úgy, hogy nekik ezenközben semmiféle párkapcsolatuk sincs, szó sem lehet róla, nincs hozzá energiájuk.
Nem mondom, hogy a MS-beteget magára kell hagyni, vagy az akármilyen lerobbant, rászoruló, magatehetetlen embert magára kell hagyni. De hát a felnőtt, egészséges ember élete nem is számít, csak a betegé? Az ő felnőtt élete arról szól, hogy cseréli a pelenkáját a pisiszagú anyunak?
Nagy disznóság ilyeneket írni, tudom. De azt látom, hogy ez a két ismerősöm (és nagyon sok más ismerősöm is, magamat is beleértve) valahogy éretlen és gyerekes marad, nem képes eléggé összeszedni magát, nincs energiája az autonómmá váláshoz, mert erre koncentrálni kell, de ha folyton másnak adom a saját életerőmet, akkor nekem nem marad.
Azt gondolom, hogy sok embernek szinte “megváltás” egy súlyos betegség, pl. a rák, mert az döbbenti rá arra, hogy ebből a slamasztikából csak akkor szabadul ki, ha minden erejével önmagát segíti. És mire meggyógyul, megtanul ellenállni sok olyasminek, ami addig kimerítette és elvonta az életerejét.
Szalai Annamária nem volt hajlandó megtanulni önmagára koncentrálni, amikor rákbeteg lett – meg is halt. Azt a határ-meghúzást, ami a gyerekeidnek természetes (ennyi elég volt, innentől már sok lennél) – szóval ezt megtanulni a legtöbb embernek rettentő nehéz, azt gondolom.
Ne hidd, hogy egy súlyos betegség miatt képes lesz valaki csak magára figyelni. Nincs ereje önmagát segíteni. Olyankor az ember segítséget, támaszt vár.
Sokkal előbb el kell kezdeni tudatosan élni.
Tiszteletben kell tartani a gyerek igényeit. (Gyerekként is utáltam, ha valaki beljebb akart férkőzni a “már elég” zónahatáromon.)
“Nem mondom, hogy (…) az akármilyen lerobbant, rászoruló, magatehetetlen embert magára kell hagyni. De hát a felnőtt, egészséges ember élete nem is számít, csak a betegé?”
A buddhistáknak mennyivel könnyebb: náluk az a magyarázat erre, hogy a beteg ember karmája a betegsége, ő ezzel törleszt, az őt ápoló gyereke pedig azzal, hogy ápolja a beteg szülőjét. Mindkettőjüknek szüksége van egymásra karmájuk ledolgozásához.
Az ápolásra, állandó segítségre és felügyeletre szoruló emberek sokszor érzelmileg zsarolják a környezetüket, ill. a közvetlen hozzátartozójuk közül azt, akinek a lelkiismeretére a legkönnyebben tudnak hatni. Van, hogy ezek a frusztrált betegek a kiszolgáltatottságukból fakadó tehetetlen düh miatt kifejezetten durvák, bántalmazók – nem csak szavakkal, hanem fizikailag is.
“Azt gondolom, hogy sok embernek szinte “megváltás” egy súlyos betegség, pl. a rák”
Bármilyen furcsán hangzik is egyeseknek, sokszor súlyos betegség árán is megéri kimenekülni egy megoldatlan élethelyzetből – ők lesznek pl. rákosak. Az az ember, akit megcsapott a halál szele egy súlyos betegség vagy baleset képében, mindig megváltozik a sikeres gyógyulás után, valóban más ember lesz. Az az érzésem (tudom, nagyon női fogalmazás, de ha egyszer így van…), hogy aki nem változik a betegség ideje alatt, az nem gyógyul meg – meghal, vagy néhány év múlva ismét szembesül a betegség kiújulásával.
A rákbetegségeket gyakran hasonlítják a multikhoz: egy sejt “gondol egyet”, függetleníti magát a környezetétől, leválik az egységről és kontrollálatlan osztódásba kezd. Az sem számít, hogy ez a végtelen szaporodás végső soron az ő halálát is jelenti, hiszen ha a gazdatest elpusztul, neki is vége.
Sajnos sokat kellett foglalkoznom a rákbetegséggel; félelmetes egészen közelről nézni, ahogy életerős, egészséges emberek hetek-hónapok alatt teljesen leépülnek… Az elmúlt három évben két közeli barátomat is elveszítettem melanoma miatt – egyikük tüdő- és csont-, másikuk agyi áttétek miatt halt meg.
Talán nem blaszfémia, ha ideírom: elég sok időt töltöttem a látogatások során rákbetegek között. Ott feküdt a sok lerobbant beteg, akik nem ritkán majd megszakadtak a nevetéstől. Két kézzel fogták a frissen műtött, szétszabdalt hasukat, hogy ne fájjon annyira a heg, miközben rázkódnak. Többek között ilyen viccekkel szórakoztatták magukat:
Szőke nő az orvosnál, vizsgálat után:
– Doktor úr, mit is mondott, milyen állat? Csiga…? Kagyló…?
– Nem, asszonyom. Rák.
Lehet más probléma is, ami gyökerestül kiforgatja az embert magából, ilyen pl. a hajléktalanná válás. Amennyire szörnyű, annyira lehetséges az is, hogy a lelkiállapotra építően hat. Pl.: “a régi barátai pedig inkább átmentek az utca túloldalára. „Azt hittem, hogy nem csak ismerőseim vannak, de barátaim is. Kiderült, hogy nincsenek.”
Azóta megismert egy csomó embert, részben hajléktalanokat, akikről úgy gondolja, hogy bármikor számíthat rájuk. Miközben próbált túlélni, aktivista lett, más hajléktalanokkal együtt részt vesz A Város Mindenkié szervezetben. „Kvázi egy önző érdekből vagyok aktivista, mert ha a hajléktalanügy megoldódna, az én helyzetem is javulna” – mondja, hozzátéve, hogy az, hogy olyan dolgokkal foglalkozik, amiket fontosnak tart, eközben mentálisan is megerősíti.” http://index.hu/belfold/2013/10/01/budapest_hajlektalan_szemmel/
“Az ápolásra, állandó segítségre és felügyeletre szoruló emberek sokszor érzelmileg zsarolják a környezetüket, ill. a közvetlen hozzátartozójuk közül azt, akinek a lelkiismeretére a legkönnyebben tudnak hatni. Van, hogy ezek a frusztrált betegek a kiszolgáltatottságukból fakadó tehetetlen düh miatt kifejezetten durvák, bántalmazók – nem csak szavakkal, hanem fizikailag is.”
Azt hallottam, hogy öregotthonban a hisztis, kezelhetetlen, durva öregeket megverik az ápolók. Gondolom, ennek az is az oka, hogy az ápolók lelkiismerete nem az öreg ítéletétől függ, az ő véleményétől szabadok, a páciens nem tudja őket manipulálni vagy zsarolni, úgyhogy igen gyorsan gátat szabnak a lelki terrornak, meghúzzák a határt és nem engedik elharapózni a gonoszkodást, a durva, megalázó beszólásokat.
Persze nem biztos, hogy ez jó, nem tudom, én mit tennék hasonló helyzetben. De a bűntudat felkeltése, az azzal való zsarolás tényleg szörnyű.
A nyugalomban is voltak ilyen jelenetek, az idős anya gyakorlatilag folyton vádaskodott és követelőzött. A csúcs talán az volt, amikor fogta magát, elkezdett öltözködni, hogy “Most megyek, feljelentelek Kádárnak, mert tudom, hogy a lakásomra fáj a fogad és ellopod a nyugdíjamat!” “De anyám, Kádár János már meghalt.” “Igen? Na, majd meglátjuk!” – ezen a ponton a fiúnál betelt a pohár, gyakorlatilag leütötte az anyját és végighúzta a padlón, bezárta a szobájába, hogy “Soha! Soha! Érted, ribanc?” Az anyja meg röhögött.
Hát mondjuk az ilyen légkörű “ápolás”-nak nincs sok teteje.
“Azt hallottam, hogy öregotthonban a hisztis, kezelhetetlen, durva öregeket megverik az ápolók.”
Ez súlyos vád. Biztosan akad ilyen is, de egyrészt nem ez az általános, másrészt ha a hozzátartozók ilyet tapasztalnak, biztosan azonnal feljelentik az otthon vezetőjét.
“Gondolom, ennek az is az oka, hogy az ápolók lelkiismerete nem az öreg ítéletétől függ, az ő véleményétől szabadok, a páciens nem tudja őket manipulálni vagy zsarolni, úgyhogy igen gyorsan gátat szabnak a lelki terrornak, meghúzzák a határt és nem engedik elharapózni a gonoszkodást, a durva, megalázó beszólásokat.”
Na, ezt a mondatodat egyáltalán nem tudtam értelmezni.
A példád nem ápolásról szól.
A nyugalom c. regényben egy felnőtt fiú az anyjával marad, és 15 éven keresztül ápolja, amíg csak meg nem hal; miközben pokolian marják egymást.
“Talán másképp alakul, ha nem kell évekig ápolnom az anyámat. De mégiscsak az anyám volt, nem adhattam színészotthonba vagy bolondokházába. Többet kapott tőlem, mint amennyit a két gyerekének adott összesen. Kevesen főznek az őrült anyjuknak naponta meleg ételt, és még kevesebben tűrték volna, amit művelt ezzel a szobafogsággal. Hogy kriptát csinált a lakásból, csak, mert úgy élt, hogy végül szembeköpte még egy párttitkár is. Főzni lehet, hogy főznek néhányan, vagy befizetik az anyjukat a menzára, de ezt a tizenöt év fegyházat senki sem vállalta volna.”
Az ápoláshoz… Az az érzésem, hogy nagyon a végletekben gondolkodsz.
Természetes, hogy az ember ápolja beteg hozzátartozóját. Egy ideig. Mert egy idő után szerintem nem képes olyan ellátásban részesíteni, amely tényleg hasznos a beteg ember számára.
De ha valaki vállalja, hogy a végsőkig ápolja beteg hozzátartozóját, akkor ne akarjuk tőle elvenni ezt – talán ő így talál megnyugvást, így tiszta a lelkiismerete. Nem üres “kötelességtudatról” beszélek.
Tudom, hogy ez már túlzás volt. Azt is tudom, hogy azt kell elfogadni és megélni, ami éppen jön. Ez mondjuk a Sorstalanság c. regény legnagyobb tanulsága. Ha elfogadom és megélem, akkor legyen az bármekkora nagy probléma is, egyszer csak kezelhetővé szelídül. De ha lázadok ellene vagy kimenekülök belőle, akkor maga alá temet.
Egyelőre nagyon szerencsés vagyok, hogy megúsztam a súlyos betegápolást, és abban is biztos vagyok, hogy a fentebb említett két ismerősöm szívesen vállalta azt a helyzetet, amibe került, egyikük sem haragszik az anyjára, amiért ápolnia kell, és nem is annyira súlyos az anyák állapota, hogy az minden erejüket lekösse.
Azt látom mindkettőn, hogy problémákkal küzd – de hát ki nem. És ha az anyjuk egészséges lenne, rajtuk akkor se lenne kevesebb teher.
Az egy más kérdés, hogy mindkét anyuka olyan helyzetbe kormányozta magát, hogy csak a gyerekére számíthat, párja nincs, aki segítene neki.
Pedig segíteni jó, és ha mást nem tanul meg ez a két ismerősöm, akkor is remélem, hogy életük végéig nagylelkűek és empatikusak lesznek.
Szerintem változni fogsz még.
De jelenleg az is örülhet, hogy megúszhat téged, akit ápolnod kellene – pl. az édesanyád, épesapád, testvéred, párod.
hát ja, mindenki örülhet. :)
“magamat is beleértve) valahogy éretlen és gyerekes marad”– vhogy ezzel kéne kezdeni vmit,
a hsz-eidet végigfutottam, az első benyomásom a gyerekes önzés, a másik- feltehetően szóban is hasonlóan termékeny vagy- ezzel a szódömpinggel is kéne kezdeni vmit, asszem’ ezt egy józan ember nem képes befogadni, egyszerűen túl sok az önmagát ismétlő szemrehányás és vagdalkozás a világgal szemben.
Amit meg Szalai Annamáriával kapcsolatban írsz, netto gusztustalan, rokona vagy? beleláttál az életébe? A súlyos betegeknél elég gyakori, hogy kapaszkodnak a munkájukba- kézzel fogható reális dolgokba, amik igazából az életet jelentik. A normális ösztön az életért küzd, mindig, szóval picit óvatosabban ezekkel a garázsezotériás általánosításokkal.
(amúgy meg azért merészeltem személyes tanácsokat írni, mert te magad írod , hogy terápiás céllal vagy itt, gondoltam segítek, a számlát hova küldjem ? ;-)
Ami Szalai Annamáriát illeti, róla azt tudom, hogy pornóújság szerkesztőjeként kezdte a pályát, aztán nagy hatalma lett, nem volt családja, a munkájának élt és halt.
Tudod, ez egy olyan honlap, ahol pont az efféle női magatartás a leginkább elítélendő. Különös, hogy ezt még nem vetted észre, szóval csak halkan szólok, ez itt az Antifeminista oldal, ahol a főnökösködő, hatalommániás, workaholic, szingli, önmagukkal szemben igénytelen, nmaszkulin nők éppen nem dicséretet vagy védelmet kapnak.
Ami Szalainak a betegséggel szembeni viselkedését illeti – tudod, van egy olyan mondás, hogy legkésőbb az aratás idején abba kell hagyni a vetést. Tehát, amikor Szalai már aratta az addig életmódja gyümölcsét (a túlhajszoltság miatti legyengült immunrendszere feladta és nem volt képes ellenállni a sejtburjánzásnak) – akkor azonnal abba kellett volna hagynia mindent, és azt mondani: jól van fiúk, eddig csináltam, most már nem megy tovább, tőlem több már nem telik, mert ha nem hagyom itt abba, akkor meghalok. Mostantól muszáj a gyógyulásra koncentrálnom, csináljátok nélkülem, nyilván nem vagyok pótolhatatlan, ezt a munkát rajtam kívül más is el tudja látni.
Persze nem ezt mondta, és ennek egyik, ha nem a legfőbb oka az lehetett, hogy meg volt győződve önnön nélkülözhetetlenségéről (valóban nem tudták pótolni). De hát micsoda feladatkör az, ami teljesen őrá van szabva? Hogy létezik, hogy ebben az országban nincs még egy ember, aki a médiahatóság irányítását legalább olyan hatékonyan tudná ellátni, mint Szalai?
“gondoltam segítek, a számlát hova küldjem ? ;-)”
Szívesen elolvasom a segítő szándékú terápiás tanácsaidat. De miért akarsz pénzért segíteni? Ingyen nem megy? Miért gondolod, hogy ha semmit nem adsz, de máris pénzt akarsz kapni érte, azzal bárkin is segítesz?
a számlás megjegyzésemet humornak szántam, azért volt a kacsintós szmájli a végén, ezek szerint nem ment át. Nem hiszem, hogy az anyakomplexus kapcsán több hszt látsz majd tőlem, viszont a környezettudatos dolgok érdekelnek, szóval azokról bármikor eszmecserélek.
+ kiegészítés, az oldal profiljára tett megjegyzésed meg azért nem állja meg a helyét, mert itt egyetlen srácnak nem volt ingerenciája odarakni egy strigulát, hogy SZ.A. magának csinálta a tragédiát, ez olyan szinten női aljaskodás, hogy talán ez volt az egyik fő oka, amiért elszármaztam egy elég látogatott nőportálról, ahol ez napi szinten megy., hiába bezzeganyák :))
“a számlás megjegyzésemet humornak szántam”
Azt olvastam Andrew Matthewsnál, hogy ha valaki sérteget, és utána azt mondja, csak vicceltem, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illető komolyan beszélt.
Az továbbra is érdekel, hogy miért akarsz pénzért segíteni? Miért gondolod, hogy ha pénzt kérsz valamiért, az segítség? Azt úgy hívják, hogy szolgáltatás, hiányzik belőle a segítségre jellemző nagylelkűség. Például, a Biblia ezzel a definícióval határozza meg a nők szerepét: “és szerzek néki segítő társat, hozzá illőt”. Ez a gesztus tehát éppenséggel erre is vonatkozik. Azt a mondatot, hogy segítek, a számlát hová küldjem? – gondolom, nem nekem írtad le először, már volt, akinek mondtad. És ez a mondat eleve arra a szerepre utal vissza, ami egy megkerülhetetlen definíció szerint a nő feladata a teremtés rendjében. Már csak azért is fontos, mert ahogy ide írtam valamit, az első reakció rögtön az volt, hogy ti nők nem vagytok elég hasznosak nekünk. Tehát a férfiban van egy fontos vágy arra, hogy a nő segítsen neki. Persze nem biztos, hogy pont arra és pont úgy van szüksége, mint amit elvár. De segíteni mindenképpen csak nagylelkűen lehet, és pont ezt a nagylelkűséget nélkülözi a “segítek, a számlát hová küldjem?” mondat, ugyanis az pont a segítség legalapvetőbb gesztusát nélkülözi.
Ez persze csak afféle eszmefuttatás,a konkrét kérdésnek nincs akkora jelentősége, hogy ezen túl sokat veszkődjünk. Tulajdonképpen csak azért írtam le, mert ez pont egy olyan hely, aminek a profilja a férfi-nő viszony helyreállítását célozza, szóval “ceterum censeo”
“Azt olvastam Andrew Matthewsnál, hogy ha valaki sérteget, és utána azt mondja, csak vicceltem, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illető komolyan beszélt.”
Csillagocska! Nyugi! Ne pattogj! 1. Nem sértegetett téged. 2. Eredetileg is ott volt a kacsintós szmájli. Neked magyarázta utólag, hogy ez a jel azt jelenti, hogy viccelt.
Úgyhogy biztosra veheted, hogy nem mondta komolyan.
rendben.
nya itt vagyok :) ne már Birs, erről egy müllerpetya-sziámis szám jutott az eszembe, hogy „ki gondolná rólam, hogy fönn a szobámban/ virágzik egy hibiszkusz?/ ameddig ez így van, mondom is magamnak/ tél van, de te mit izgulsz?”
Természetesen, nem, nem ismeretlen számomra az önzetlen segítség, sőt, alapvetően a társadalmi szolidaritásban hiszek. A számlás-kérdésemet, tekintsd költőinek, tkp egy válaszszurka volt az általad indított vaskos inzultusra, hogy itt per pofa mindenkinek gyíkja van. Szóval te kezted-te kezted, ezt ismered– >http://www.youtube.com/watch?v=8KK85P1Pebs
“Az élet néha picit vad,
de te most nagyon beszívtad,
ne szépítsük cseszheted,
nagyon gáz a helyzeted,
borzasztó az életed.
Refr.:Úgy kellett úgy kellett káposztába hús kellett,
Úgy kellett úgy kellett káposztába hús kellett.
Megette a nyuszika,
kiszarta a budiba.”
Egy laszti volt, amit a magam szofisztikált szipirtyó módján lecsaptam vagy érted vagy nem. ennyi :) na pacsi.
@hgyi thnx :O) (ezt a jelecskét végén eltanulom tőled)
Naaa! Te orra estél és bedagadt az orrod!! :o))))
ja ez egy kis o, oks megvan :o))
:0) nullával is egészen cuki,
upsz bajszosan meg :§) Parsifalnak meg Suumnak kéne így szmájliznia.
koriander…
Naoooooooooonak meg így kellene? :=)
Egy intim kérdés: Koriander zöldje, vagy magja? :o)
kérdésedre: a zöldje is és a magja is :)alapvetően szeretek főzni, mediterrán konyha és a távolkeleti is, ha nagyon sznob lennék, akkor azt válaszolnám, hogy egy klasszikus ínyenc vagyok, mint Apicius :)), de nem.
a szmájlikra :D nyehehe. értem persze, de mostanában elég sok hálivudi szépfiú is hitlerbajszot növesztett. De ennyire nem ismerem itt a népeket, majd figyelem Naot, egyébkén beismerem elég izépoén volt a bajszoskádéenpézés szóval elnézést, alapvetően Parsifal a “nur eine waffe taugt”-al dörög nálam, Wagner egy zseni, mondjuk a klasszikusok közül nekem a barokk a mindenem, mert életvidám, mint pl. ő (ahhh szívdobogás):
http://www.youtube.com/watch?v=hPMl2-DFmuA
(ha nem jön be a klasszik zene a 2:48-tól érdemes nézni :))) hmm-hmm-hmmm)
offolásnak vége, kikapcs :))
Jó, jó, offnak vége, de erre még muszáj reagálnom:
“mondjuk a klasszikusok közül nekem a barokk a mindenem, mert életvidám, mint pl. ő (ahhh szívdobogás)”
Én is a barokkot szeretem. És ez a hang… huhh. Na, ez nekem A Hang. :o)
“Jó, jó, offnak vége, de erre még muszáj reagálnom”
Elnézést, nekem is. :)
“a klasszikusok közül nekem a barokk a mindenem, mert életvidám, mint pl. ő (ahhh szívdobogás)”
A. Vivaldi : Négy évszak – ez volt az első. :) Ovis koromban ez volt az igazi “belépő” számomra a komolyzene világába, ezen keresztül szerettem meg a klasszikus zenét. Teljesen lenyűgözött már egész kislányként. A Nyár és a Tél voltak a kedvenceim (tudom, hogy mindenki ismeri, de olyan gyönyörű).
Később az általánosban nagyon jó énektanárom volt: nagyon tetszett, ahogy klasszul elmesélte a nyárnál, hogy az első tétel a tikkasztó hőség, a másodikban már gyülekeznek a viharfelhők, érezni, hogy hamarosan leszakad az ég, a harmadikban pedig elemi erővel csap le a fergeteges vihar.
A barokk zenén kívül nagyon sok kedvencem van még, pl. egy Paganini h-moll (Nr. 2) hegedűverseny, Yehudi Menuhinnal. Katarzis. Bruch g-moll (Nr. 1) hegedűversenye is óriási, különösen az első tétel; igazi szenvedélyes zene, csakúgy, mint Mendelssohn e-moll hegedűversenye (Anne-Sophie Mutter, Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan) – wow. Most is beleborzongok. :) Rachmaninoff c-moll (Nr. 2) zongoraverseny… Mozart, Beethoven, Liszt, Haydn, Chopin, Brahms evidens…
hgyi, annyian szeretjük itt a zenét – nem kéne egy zenei topikot indítani a fórumban, hogy ki milyen zenét hallgat éppen, mik a kedvencei, vagy újabb felfedezései? :)
ON
“Koriander zöldje, vagy magja? :o)”
Koriander, ezt már én is akartam kérdezni. Meg hogy biztosan nagyon szereted a koriandert. :) Én nagyon szeretem, mint ahogy általában a (lehetőleg friss) fűszereket. Van is egy szenzációs receptem tele koriandermaggal. :)
” ha nagyon sznob lennék, akkor azt válaszolnám, hogy egy klasszikus ínyenc vagyok, mint Apicius :))”
…vagy Epikurosz. :)
Már miért lennél sznob, ha ínyenc vagy? Ha nem a falás a lényeg, nem a mennyiség, hanem az, hogy nagyon finom legyen, amit eszel? Szerintem teljesen rendben van, ha valaki nem gourmand (nagyétkű, falánk), hanem gourmet (ínyenc). Elég gyakran hallom, hogy helytelenül használják ezt a két szót, nem ismerik a pontos jelentésüket, és “gourmand”-t mondanak, amikor “ínyenc”-re gondolnak.
Jut eszembe: akkor most ez a komment sznob? ;)
Na most már tényleg ON. :)
Inaara… Nyiss! :o)))
Bár én nem szeretem a zenét, csak a reneszánszt és a barokkot. De csak úgy sohasem hallgatok zenét. Idegesít. (Semmilyen háttérzajt nem szeretek.)
@ Inaara, igen tényleg az egyik kedvenc fűszerem. a sznob kérdésbe belezavarodtam, asszem vmi olyasmit akartam volna kihozni, hogy az ízek/ aromák szeretete nem feltétlenül egyenlő a michelin csillagokkal, szóval a házikoszt a kedvencem akár randa-de-finom dizájnnal.
:) Vivaldi természetesen überfunky.
@ hgyi: én is a teljes csöndet szeretem.
“Úgy kellett úgy kellett káposztába hús kellett.”
Azt ugye tudtátok, hogy ezt eredetileg a megesett leányok csúfolására mondták, finom képies megfogalmazással utalva a teherbe esés okára…
Nekem is eszembe jutott egy dal: http://www.youtube.com/watch?v=REclsT-U-L8
És még egy: http://www.youtube.com/watch?v=3p4MZJsexEs
Már csak ezek miatt is fontos elgondolkozni azon, hogy milyen hatással vannak az anyák a fiaikra.
ezt így pontosan én pédul nem tudtam, de J.A. is káposztázott, látszatra zagyvaság, aztán ilyen háttérinfókkal máris egy érdekes kirakós.
Egyrészt nemigazán értem, miért kattantál rá ennyire Szalaira. Miért probléma, hogy a munkájának élve halt meg? Egy rákbetegségből nincs sok esély kigyógyulni. (Apropó… Tudjuk, hogy Szalai mely fajtájában szenvedett?) Ha ő úgy akart meghalni, hogy addig csinálja azt, amit szeret, ameddig bírja? Ha a munka elvonta a figyelmét a betegségéről és így jobb életminőséget tudott magának biztosítani az utolsó időkben?
(Az erős immunrendszer sem győzi le a kóros sejtburjánzást.) Inaara is írta, hogy látott már leépülni életerős, egészséges embereket, akiket a rák gyűrt le.
Olvastam egy kis cikket, amiben arról volt szó, hogy valahol nyugaton, talán az USA-ban végeztek egy felmérést, miszerint a családanyák egészségtudatossága kriminális. Más csoportokhoz képest a családanyákban nagyon alacsony a hajlandóság az orvoshoz fordulásban, ők halogatják leginkább az egészségügyi beavatkozásokat. És ez azért ijesztő a cikk szerint, mert miféle példát mutatnak a gyerekeiknek? Egyrészt nyilván sajnálják rá a pénzt (pont most az eg.ügyi rendszer miatt robbant most a bomba az USA-ban), másrészt sajnálják rá az energiát. Szerintem sok nő úgy érezheti, hogy egyszerűen nincs joga magára szánni azt az energiát, időt, amit eddig a családjára szánt, nem foszthatja meg őket az általa nyújtott szolgáltatásoktól, kötelessége megtenni ezt meg azt meg amazt, és egyszerűen nem fér bele az idejébe az, hogy pihengessen meg gyógyulgasson. Szalai nem családanya, de ugyanez az önfeláldozó lelkület hajtotta. Konkrétan azt mondta: “csak az jutott eszembe, hogyan fér bele az időmbe még a kezelésekre való járás is.” Szerintem azt gondolta, amit nagyon sok nő: nem vehetem el a magam számára azt az energiát, amit eddig másokra szántam, ez lehetetlen, erre talán nincs is jogom.
Az a gondolat, hogy jogom van saját magamra szánni az időmet, elsősorban magamra kell gondolnom, és mindenki más csak eztán következik, meglehetősen botrányos gondolat, azt nevelték belénk, hogy ez önzés és lustaság és gonoszság. A nők nagyon hajlamosak mártírrá válni. Ha már úgyis említettem Ertseyt, akkor idehozom Ertsey Katalint is, aki azt a botrányos kijelentést tette, hogy ha Józsi veri Terikét, akkor Terike fogja magát és lépjen le. Az az érdekes, hogy ezen a feministák háborodtak fel, és ez már valóban követhetetlennek tűnik, pedig valahol érthető, ha tudom, hogy a női mártírkodás teljesen pozitívan van értékelve. A mártír feláldozza magát és ezzel megszerzi a jogot arra, hogy a külvilág mentse meg. Az az érdekes, hogy noha a feminizmus alapvetően arra lett kitalálva, hogy a nők segítsenek magukon, de a gyakorlatban a feministák pont arra koncentrálnak, hogy a külvilág segítsen nekik, és ezt csak úgy érhetik el, ha bebizonyítják, hogy ők mártírok. Tehát, ha felbukkan a láthatáron egy mártír, aki a férfierőszak áldozata, akkor azt nehogymár arra biztassuk, hogy szedje össze a józan eszét és lépjen le. Á, nem, maradjon és veresse agyon magát, mert akkor még nagyobb mártír lesz.
Tehát, van egy olyan gondolkodás, ami szerint nem választható opció az, hogy magamon segítek és leszarom a külvilágot. Itt föntebb azt írtam, hogy segíteni csak nagylelkűen lehet. De csak akkor lehetek nagylelkű, ha már magamon képes vagyok segíteni. Ha engem folyton meg kell menteni, ha folyton arra szorulok, hogy mások segítsenek nekem, akkor az a segítség, amivel én segítek másoknak, nem lehet önzetlen gesztus, mert valahol muszáj, hogy megkapjam a tetteim ellenértékét.
Ezt a magatartást úgy hívják egy könyvben, hogy így viselkedik a “jó lány”. A “jó lány” folyton csak ad és ad és ad és ad, és teljesen tönkreteszi és leépíti magát, aztán meg sír. Vele szemben a “rossz lány” arra törekszik, hogy magán segítsen, és ehhez valóban önzőnek kell lenni, mindig a magam szükségleteit szem előtt tartani. Mindenki más csak utánam jöhet. Viszont, aki így viselkedik, az nem kényszerül arra, hogy folyton viszonzást várjon azért, amit ad. Nehéz így gondolkozni, mert annyira tele vagyunk megfelelési kényszerrel és bűntudattal.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha kiderül, hogy beteg vagyok, akkor az elsődleges szempontom a saját életem. Ha valaki még ilyen helyzetben sem meri megengedni magának, hogy az energiáját magára koncentrálja, akkor az valóban menthetetlen. Lehet, hogy akkor is meghal, ha megpróbál csak magára figyelni. De ha még meg sem próbálja, akkor neki valóban ez volt az utolsó figyelmeztetés arra, hogy figyeljen jobban magára.
A férfiakban van egy olyan vágy, hogy a nő ne legyen igénytelen magával szemben. Nem gondolom, hogy az igényességet a műköröm és a szolárium jelzi, szerintem fontosabb ennél az, hogy ha beteg vagyok, akkor próbáljak meggyógyulni. De ehhez meg kell tanulni elengedni a kötelességeimet, a megfelelési kényszereimet, az esetleges bűntudatomat.
Én ezt látom Szalaiban.
3.
“Vajon milyen mértékben várható el bárkitől is, hogy lazítson az őt a szüleihez kötő érzelmi szálain? Vajon létezhet-e a szülő-gyermek viszonynál nagyobb bizalmi viszony? Vajon hogyan kell pontosan értenünk a cikket indító József Attila sort? Vajon milyen partner, és milyen módon lenne képes az ilyen problémákkal küzdő férfi segítségére lenni?”
Jó kérdések. (o:
Az első kérdéshez már az 1. kommentemben írtam, hogy ne keverjük össze a normális érzelmi kötődést az érzelmi terrorral.
A második kérdésről elgondolkodva azt mondanám, hogy létezik. Vele párhuzamosan. A szülő-gyerek viszony máshoz nem hasonlítható. De azt is tudom, hogy egy idegennek (itt nem vadidegenről beszélek, hanem olyan ismerősről, barátról, aki nem a család közvetlen tagja) sokkal jobban megnyílik bárki, mint a saját anyjának, apjának.
A harmadik kérdésre: Első reakcióm az volt, hogy nagyjából sehogy, mert szegény ütődött volt. Aztán félretettem az iróniát és elgondolkodtam rajta. Szerintem azt jelenti, hogy ha érzelmileg nem kötődöm a szüleimhez, akkor felnőttnek mondhatom magam. Ez így szerintem akkor is hülyeség, ha nem gondolok arra, hogy J.A. nem volt komplett. Nem attól lesz valaki felnőtt, hogy ki tudja zárni a szívéből a szüleit.
A negyedik kérdés nagyon tetszik. A partner abban segíthet, hogy felismeri a mechanizmusokat és segítséget kér egy kívülállótól. Egy partner – épp az érzelmi kötődése miatt – nem tudna segíteni a szeretett férfin és annak édesanyján. Sőt csak rontana is a helyzeten.
Kérdés, hogy az anyától való “leválást” egy a pasiját kisajátítani és szintén manipulálni akaró picsa szemszögéből nézzük, vagy olyan legitim szempontként, ahogy ez a könyv is kritika alá vette az anya-fia kapcsolatot:
http://www.scribd.com/doc/59183004/What-Men-Know-That-Woman-Don-t-Rich-Zubaty
Úgy látod, hogy manipulatív picsa-szemszögből beszélgetünk itt?
Mert ha igen, akkor rosszul látod.
Nyilván sok könyv foglalkozik ezzel a témával. Mi most ezzel a cikkel foglalkozunk és a saját meglátásainkat írjuk le.
Nem rád mondtam, hanem általánosságban beszéltem arról, hogy ha egy nő beszél arról, hogy egy férfinak le kéne válnia az anyjáról, akkor amögött sokszor lelkileg az áll, hogy magának akarja jobban…
És az baj? Szerintem az a normális, hiszen felnőttek.
Amúgy viszont, ha már manipuláló picsákról van szó: ezzel a kapcsolati struktúrával az is gond, hogy az anya túlzott kötődése elkényelmesíti a fiút, nem elég önálló, aktív a párkeresésben, és könnyen az áldozatává válik a “ragadozó pumáknak”, akikhez valóban jobb lenne nem kötődni. A megoldást nem abban látom, hogy a “pumák” miatt a férfi maradjon az anyja biztonságos “ölelésében”. Talán azt a hagyományos párválasztási rendet is kissé a fiúk önállótlansága motiválta, amikor a házasságot a szülők rendezték el. Ez azért jó, mert kényelmes és biztonságos – de pont az a baj vele, hogy kényelmes és biztonságos.
Igen baj, mert azért nem érdemes leválni az anyjáról, hogy egy másik nő uralkodjon felette, egy férfi felett egy nő sem uralkodhat, nem gyakorolhat befolyást, nem sajátíthatja ki. Az nő, aki ilyenre törekszik, az egy gonosz, önző szipirtyó.
Hát igen, épp ezért kell(ene) megtanulni azt az önállóságot, ami miatt egyetlen nő sem uralhatja le a férfit. Amíg valaki szinte gondolkodás nélkül elismeri az anyja jogát arra, hogy vele rendelkezzen, tehát nem áll ellen neki, addig sajnos bárki más nőnek is könnyű célpontja. Ez nemtől független, rám éppúgy érvényes, mert nekem, vagy bárki más nőnek ugyanúgy könnyű “behódolni az anya hatalmának”. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de nem tudom másképp kifejezni azt, hogy természetesnek veszem, hogy amit az anyám kér, arra joga van, nekem pedig kötelességem teljesíteni a kéréseit, hiszen az anyám. Amíg képtelen vagyok szelektálni, hogy az anyám kívánsága valóban jogos vagy sem, addig általában manipulálható maradok, és könnyen alárendelődök olyan elvárásoknak, amik jogtalanok és amik tönkretesznek. Nagyon sok olyan helyzet van, amikor valakik elvárják tőlem azt, hogy adjam fel a saját céljaimat valami más célért. És egy munkahelyen azért mégiscsak nehezebb “kivívni a személyes szabadságot”, mint a szülővel szemben. Persze meg lehet próbálni az utat úgy is végigjárni, kinek hogy könnyebb. A végcél, azt gondolom, mindenképp valamiféle belső autonómia. Ez mondjuk a felnőttség, és ezt teljesen elérni lehetetlen, legfeljebb megközelíteni lehet.
Nincs igazad, mivel a legtöbb nő ilyen ,,ragadozó puma” :D
Nem is gondoltam, hogy rám mondtad. Egyszerűen csak nem tartottam helyénvalónak ezt a megjegyzésedet, mivel semmi nem indokolta.
Az anya túlzott kötődése a fiúhoz probléma létezik. Szerintem jó, ha beszélünk róla. Ha egy nő arról beszél, hogy a párjának le kellene válnia az anyjáról, sokszor biztosan az áll, amit mondasz, de legtöbbször a segíteni vágyás áll. Az sohasem jó, ha egy ember birtokolni akar egy másikat.
Lényegében nincs ellentmondás köztünk, hiszen én is ezt mondtam, hogy 1) ez a probléma valóban létezik, 2) ha egy nő veti fel, sokszor a partnerével kapcsolatban, akkor amögött sokszor az áll, hogy magának akarja az anya által birtokolt tért is. Fontos a kontextus :)
Lényegében nincs, csak apróságokban.
Kedves suum cuique, ha neked anyád ennyire megfelel, akkor mit akarsz egy másik nőtől?
Ez most elég durva személyeskedésnek hatott, de kövezzetek meg, ha nem az volt.
Mindegy, nem kell rá válaszolni. De mindenféle személyeskedés nélkül azt gondolom – amíg a szülővel való kapcsolat elég, addig a párkapcsolat biztos, hogy nem lesz elég. A párkapcsolat akkor lesz elég, ha a szülőmmel való kapcsolat már nem elég. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, csak hogy számomra már nem elég.
“A nő el akar vonni anyámtól.” Hát igen, és akkor mi van? Ez miért baj?
“Mert a nő leural és irányít.” Lehet, de én meg azt gondolom, hogy akit egy nő le tud uralni, azt az anyja is le tudja uralni, sőt már eleve leuralja, de úgy, hogy azt az illető észre sem veszi.
Ezt gondolom, és azt is, hogy ez nem csupán egy vagy két ember személyes problémája, hanem sok milliónyi, vagy talán milliárdnyi ember közös problémája, ez az élet egyik legnagyobb és legnehezebb elszakadása, és mindenkire vonatkozik. Van néhány szerencsés, akiknél simán megy, de a legtöbb ember megsínyli.
“Anyám nélkül mindig sírdogálnék” – írta Weöres, és ha ő kommentelne itt a Férfihangon, nyilván őt is megkérdezném, hogy ezt miért írta, és akkor az is személyeskedés lenne, pedig ezek általános érzések és gondolatok, nem csupán egy emberre vonatkozó szubjektív tapasztalatok, hanem ilyen az általános emberi sors.
Az anya olyan, mint a nap – a ragyogásának fel kell kelnie és le kell nyugodnia az ember életében, nem lehet odaragasztani az égboltra, ezt gondolom. De a legtöbb embernél valahogy mégse nyugszik le, és ez nem újkeletű probléma, mert például a neolitikum idejéből kizárólag csak anyaistennő figurákat találtak a régészek, legalábbis ők anyaistennő-szobrocskáknak gondolják ezeket. Nem voltak férfiszobrok, tehát nem volt férfiistenségre utaló jel. Pontosabban egyetlen férfiszobrocskát mégis találtak, pont Magyarország területén, az ún. “sarlós isten” szobrocskát. Anyaistennőkről és matriarchátusról beszélnek a történettudósok, lehet, hogy tévednek, nem tudom. De ha igazuk van, akkor ez azt jelenti, hogy a legkorábbi időkben is jellemző volt a nők (anyák) hatalma a férfiak fölött, és én ezt a magam részéről nem tartom jónak.
Tehát, mondjuk úgy, a problémát nem abban látom, hogy egy másik nő el akarja bitorolni az anya szerepét – hanem hogy azt a szerepet, amit korábban az anya töltött be az életben, a férfinak saját magának kell betöltenie. Ezt a pozíciót nem kell átvennie senki másnak, ennek a pozíciónak egyszerűen meg kell szűnnie és kész.
“Anyám nélkül mindig sírdogálnék” – ebben a sorban nem az a pláne, hogy van párom vagy nincs párom, és a párom elszakított-e anyámtól, hanem hogy ha felnőtt vagyok, akkor magamnak kellene leválnom az anyámról, és már nem lenne szabad félnem az anyám nélkül.
“Nincs kanál. Nem a kanál hajlik, hanem te hajlasz.” – ahol eddig a kanál volt, most én vagyok. Nem a párom, hanem én. Kinövöm anyámat, mert odanövök a helyére. De ha nem növök oda, ahol eddig az anyám volt, akkor a párom lesz az anyám helyén, valóban, és azt zokon fogom venni.
Sajnálom, ha túl sokat írok, vagy ha bántóan írok, egyrészt sok beszédnek sok az alja, másrészt szerintem ez valóban nagyon nehéz kérdés. És az élet talán legsebezhetőbb területe.
Szerintem neked anyafóbiád van. :)
Semmi szükség rá, hogy a szülők (legyen az anya vagy apa) ragyogása lenyugodjon, amíg életben vannak. A szüleink mindig jó 20-30 év élettapasztalattal járnak előttünk. Boldog ember az, akinek az anyja vagy az apja féltő gondoskodással tanácsot tud adni akár felnőtt korában is. Az már egy más kérdés, hogy egy felnőtt ember másképpen teszi ezt mérlegre, mint egy gyerek. De lelkiismeretlen, érzéketlen és boldogtalan ember az, aki kiirtja a szüleit a szívéből.
Tudod, a törzsi életben is létezik a vének tanácsa, akiknek a szavát tisztelik. Nem véletlenül. Csak egy kamasz lázad ennyire elszántan és viszolyog a szülői befolyástól, mint te. De a legtöbb embernek az élete második dackorszaka már fiatal felnőttkorban elmúlik.
A lényeg ez lenne – másképp teszi mérlegre. De a legtöbb ember nem másképp fogadja a szülei tanácsait vagy kéréseit, hanem ugyanúgy, és a szülő-gyerek közti viszony nem változik.
Pedig annak változnia kell, és nem rossz, hanem éppen jó irányba. A kritikátlan behódolást nem tartom jónak, abból éppenhogy javulni kell. Mert ha én alárendelődök, és feladom a döntési felelősségemet, akkor én is tele leszek elvárással a szülő (anya) felé, aminek ha nem felel meg, akkor jaj neki, tehát amennyire hagyom magam leuralni általa, annyira igyekszem én is leuralni a szülőt.
Az ilyen anyák már csak azért sem őszinték, mert félnek attól, hogy ha eltérnek a gyerek elvárásától, akkor az milyen hisztit csap miatta. Tehát inkább sumákolnak.
És mindezt a szeretet nevében, jahajjjj…..
birsalma… A legtöbb ember képes felnőttként élni, leválni a szüleiről/elengedni a felnőtt gyereket.
Ez a szülő-gyerek függés nem olyan gyakori, mint azt most te látod.
Igaz az, hogy ha valaki épp megkapta élete első szemüvegét, akkor sokkal több szemüveges embert fog látni, mint addig. Vagy aki nagyon szeretne már babát, az sokkal több várandós nőt lát meg, mint addig bármikor. Ettől nem lett több a szemüvegesek/várandósok száma, csak nekünk tűnnek fel jobban, mert erre a kérdéskörre koncentrálunk jobban.
Azt hiszem, te most pont így vagy ezzel az anya-fiú mizériával is. A jelenség létezik, ajánlatos vele foglalkozni, de nem ez az általános helyzet.
“Pedig annak változnia kell, és nem rossz, hanem éppen jó irányba.”
Szerinted mitől változhatna? Látsz valami megoldást?
“A párkapcsolat akkor lesz elég, ha a szülőmmel való kapcsolat már nem elég.”
Ne keverjük össze ezeket a kapcsolatokat. A párkapcsolat az párkapcsolat, a szülő-gyerek kapcsolat pedig szülő-gyerek kapcsolat – ez utóbbi halálig tartó.
“Tehát, mondjuk úgy, a problémát nem abban látom, hogy egy másik nő el akarja bitorolni az anya szerepét – hanem hogy azt a szerepet, amit korábban az anya töltött be az életben, a férfinak saját magának kell betöltenie. Ezt a pozíciót nem kell átvennie senki másnak, ennek a pozíciónak egyszerűen meg kell szűnnie és kész.”
(off. Ettől az “elbirtokolni”, meg “leuralni” kifejezéstől feláll a szőr a hátamon… remélem, nem lesz “lereagálás” is… szegény magyar nyelvünk.)
Amilyen szerepet egy anya betölt a – jelen esetben – fia életében, azt a férfivá vált fiúnak nem tiszte betölteni. Nem is tudja és miért kellene a férfinak a saját anyjává válni? Az anya-pozíciónak nem kell megszűnnie, csupán átalakulnia. Mint ahogyan egy anya csak addig peléenkázza a gyerekét, ameddig szükséges, addig fogja öltöztetni, amíg a gyereket meg nem tanítja önállóan öltözni, stb.
“De ha nem növök oda, ahol eddig az anyám volt, akkor a párom lesz az anyám helyén, valóban, és azt zokon fogom venni.”
Az tényleg nem normális, ha egy társ, egy partner a férfi anyjaként akarja a párkapcsolatot fenntartani. És az sem normális, ha egy férfi ezt várja el a nőtől. Ezekben az esetekben segítségre van szükségük – de sok esetben ezt nem tudják. Változásra kényszeríteni pedig senkit sem lehet.
(Sok karakterológiai tréninget tartottam már, és tapasztaltam, hogy a résztvevők egy kis része hajlandó megdolgozni a változásért, egy részük közli, hogy ez az egész hülyeség, egy részük azt mondja, változni akar – de nem tesz érte semmit, egy részük pedig bérletként tartja fel a karakterét jellemző tulajdonságokat – azon az állásponton vannak, hogy őket így kell elfogadni/ők így teljesen okék. Ráerőszakolni a változást senkire sem lehet, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk, hogy megváltozzon.
Addiktológián azt tanultuk, hogy soha ne vállaljuk el olyan kliens kezelését, akit mások hoznak el hozzánk és letesznek, mint egy bőröndöt, mondván, hogy “hoztam, hogy kigyógyítsd a bajából”.)
Csak off: Az “elbirtoklás” nem egy újhullámos szóalkotás. Pontosan nem ismerem az eredetét, de jogi fogalomként évtizedek óta szerepel a Polgári Törvénykönyvben.
Elfogadva, listából kihúzva. :o)
OFF folyt. További szőrborzolásként mit szólsz a következő szavakhoz, kifejezésekhez: megfinanszírozni, megfellebbezni, megszakérteni, exkluzálom/exhumálom magam, szuvenír (még jobb: szuterén) jogom, originált csomagolás, fizetőképes kereslet, 5 óra magasságában… Nem borzollak tovább. :)
“Addiktológián azt tanultuk, hogy soha ne vállaljuk el olyan kliens kezelését, akit mások hoznak el hozzánk és letesznek, mint egy bőröndöt”
A katasztrófa-medicina alapszabálya viszont az, hogy sohasem ahhoz az emberhez rohanunk először, aki torkaszakadtából üvölt, hanem ahhoz, aki csendben ül és néz maga elé… ;)
“Addiktológián azt tanultuk, hogy soha ne vállaljuk el olyan kliens kezelését, akit mások hoznak el hozzánk és letesznek, mint egy bőröndöt, mondván, hogy “hoztam, hogy kigyógyítsd a bajából”.)”
családi sztori, de nagyon távoli, nem sokat tudok róla. iszákos apa lánya pszichiáter lesz, addikcióval foglalkozik, ő hozza létre a magyar drogambuláns hálózatot. egyedülálló. van egy fia. nyilván talán pont miatta kezd foglalkozni a drogosokkal. a fiúnak soha nem lesz családja. a nő viszonylag korán meghal rákban. a fia még korábban hal meg, nem tudom miben, de aktív drogos élet után.
anyuka nyilván segíteni akart rajta. lehet, hogy nem telepedett rá, nem tudom pontosan, mi történt velük, hogyan éltek, de hogy a fiának nem lett családja és szerfüggő volt és viszonylag hamar meghalt, az biztos. a nő állítólag nagyon anyáskodóan bánt a drogosokkal, szerették.
a nevét nem írom le, talán tudod, én meg nem ismerem pontosan a sztorit. de hozzá el se kellett vinni a bőröndöt, mindig is nála volt. :(
“csak nekünk tűnnek fel jobban, mert erre a kérdéskörre koncentrálunk jobban.
Azt hiszem, te most pont így vagy ezzel az anya-fiú mizériával is.”
Nem általános az, hogy a fiúk fizikálisan az anyjukkal maradnak. Bár egyre több ilyen eset fordul elő, szóval már ez is tömegjelenség, de valóban nem általános.
Viszont az, hogy az anyák befolyása nagyobb a fiú életében, mint a feleségé, az szerintem azóta létező és nagyon is általános jelenség, amióta ember él a földön.
Mondok egy példát: a híres ókori spártai sírfelirat így szól: (This is Spartaaaaaaaa!!! Vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük amit megkövetelt a haza) – már eleve ez a “megkövetelt a haza” sor jelzi, hogy itt valami nagyon nem stimmel az emberi minőségben. Teljes önfeladásra utal, az egyéni célok helyett a közösségi céloknak való totális alárendelődésre. És mi van ennek hátterében? Volt egy szokásuk a spártaiaknak, amikor csatába indultak: az ANYÁK átnyújtották a pajzsot a fiaiknak, ezzel a szöveggel: “Ezzel vagy ezen!” – mármint, hogy a csatából elmenekülni tilos, a nehéz bronzpajzsokat nem lehet eldobálni, inkább haljon meg a fiú, mintsem élve maradjon, szégyenszemre. Az anya nyújtotta át a pajzsot a felnőtt fiúnak. És ez teljesen természetes volt.
A másik ilyen sztorit már leírtam, de megismétlem: Tibetben a 20. sz. elején még végeztek ki embereket úgy, hogy olajban főzték meg őket (a szelíd buddhisták). Az utolsó áldozat egy fiatal feleség volt, akinek az volt a bűne, hogy nem engedelmeskedett eléggé az ANYÓSÁNAK. Ezt egy Kína-kutató egyetemi tanártól hallottam, a Kína-kutató lelkesedik a konfuciánus filozófia iránt, tetszik neki az állam és a család kiemelt szerepe, mármint az intézményi kereteknek való teljes alárendelődés. És ennek abszolút természetes velejárója az, hogy a fiú életében akkor is nagyobb szerepe marad az anyának, ha megnősül.
Moliere Tartuffe c. vígjátékának Orgonja az anyjával él, bár megnősült, és az anya szerepe sokkal nagyobb a fiú életében, mint a feleségéé. Az anyjára hallgat, és ez teljesen természetes.
Ferenc József egész házassága arra ment rá, hogy a császár mindig is az anyjának rendelődött alá, és a feleségét is az anyósának való alárendelődésre igyekezett rábírni, és ez számára teljesen természetes volt, egyáltalán nem férfiatlan vagy ciki.
Tehát, én azt gondolom, az emberi történelemben mindig és mindenhol jellemző volt az, hogy a felnőtt fiú életében továbbra is meghatározó szerepet játszik az anya. Még akkor is, ha családja van és nem él vele, de az anya tekintélye, fensőbbsége megkérdőjelezhetetlen.
Az anyakultusz az egész emberiséget meghatározó, nagyon fontos szellemi hozzáállás. Mindig is az volt és mindig is az marad, szerintem.
“Szerinted mitől változhatna? Látsz valami megoldást?”
A megoldás szerintem az önbizalom kiépülése, és ez nagyon keserves és lassú folyamat. Akinek önbizalma van, az megtanulja, hogy számíthat saját magára, nem kell a szüleire támaszkodni a problémái megoldásában, nincs már többé szüksége arra a háttérre, ami gyerekként óvta és segítette. Mert amennyire nincs önbizalma, annyira fog továbbra is a szülőbe kapaszkodni, annyira fogja ezt a támaszt továbbra is megőrizni, annyira fog továbbra is gyerekként alárendelődni, a szülőnek (anyának) annyira lesz joga továbbra is meghatározni a döntéseit. Amiből pedig még inkább önbizalomhiányos állapot következik, és ez egy ördögi spirál.
Ha az anyának sincs elég bizalma önmagához, akkor nem képes “tréningezni”, fejleszteni a fiát, csupán azt tudja tenni, hogy a hiányzó önbizalmát valami felfújt szuperegóval pótolja, és így a fiúnak egy sérülékeny és beképzelt, paranoid vonásokkal tarkított személyiségszerkezete alakul ki.
Legyen mondjuk alapsztori az önbizalom megszerzésére a János vitéz. Az elején Jancsi egyáltalán nem képes irányítani önmagát, nincs önkontrollja és emiatt nagy bajba kerül, a párkapcsolatát is elveszíti. Emiatt kilökődik az addig viszonylag védett környezetéből, ami tulajdonképpen nem annyira védte, mint amennyire megalázta és alacsony szinten tartotta. Hosszú vándorúton, rengeteg bajon megy keresztül, ahol megismeri magát abból, amit tesz (az vagyok, amit teszek). Érett, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség válik belőle, aki tisztában van azzal, mire képes – és így méltóvá válik arra, hogy “tündérország királya” legyen (és emellett Iluska hosszú távú párja). Nagyjából minden mese hasonló elemeket mutat: a fiúnak el kell hagynia a biztonságos gyerekkorát, az otthont és szüleit, próbákat kell kiállnia, és ha győzött, akkor válik képessé egy hosszútávú párkapcsolatra, ugyanis a fiúnak (férfinek) a párkapcsolatában VEZETŐ szerepet kell betöltenie, az a normális helye.
Ha nem megy át ezen az érési folyamaton, a próbatételeken, akkor továbbra is alárendelt szerepben marad, és akkor bármilyen nő alárendeli magának, akár az anyja, akár a felesége, bárki. Egyszerűen nem lehetséges másként, enélkül a nők maximum hazudni tudnak neki egy festett és üres egót, de valódi önbizalmat csak önmagából tud “kiépíteni”.
A nőnek egyébként szerintem pontosan ugyanerre a folymatra van szüksége, hogy a végén ne hisztispicsadominaprincessdívaanyamedve váljon belőle, hanem valódi társ, segítő.
Az önbizalmat nem a szülők adják, ők legfeljebb jó alapokat adhatnak ennek kiépítéséhez, legalább annyit tudnak tenni, hogy nem állítanak akadályokat azzal, hogy foglyul ejtik a gyereküket. Persze ha az anya “zsákmányává” vált valaki, akkor is meg tudja csinálni ugyanezt, csak föl kell ismernie, hogy amit az anyja ad neki, az nem valódi önbizalom, csupán egy felfúj, üres egó, ami nem segíti őt az életben, hanem gátolja.
“Nem is tudja és miért kellene a férfinak a saját anyjává válni? Az anya-pozíciónak nem kell megszűnnie, csupán átalakulnia. ”
Igen, ilyesmire gondoltam én is, csak nem fogalmaztam elég pontosan. A felnőtt attól felnőtt, hogy már nincs szüksége a szüleire, mert azokat a hiányérzeteket, amiket korábban a szülők töltöttek be az életében, már saját maga képes betölteni. Ilyen értelemben van ő maga az anyja helyén. Ez a folyamatos fejlődés és változás a gyerekkorban sokáig jól nyomon követhető, a gyerek önállósodása szembetűnő és természetes. Aztán egy idő után már nem lesz elég egyértelmű, egy bizonyos ponton megreked. Amitől az élet még élhető marad, de valami fontos mindig is hiányozni fog.
Mondok egy olyan példát, amire talán azt mondod, na ne, hogy még őt is iderángatom…. de szerintem idetartozik. Ez pedig Erőss Zsolt. Épp azért hozom őt, mert őt mindig is elképesztően pozitív példának tudtam csak tartani, az egyik leginkább pozitív embernek. És csak most, a halála után gondolkoztam, hogy milyen “repedések” lehettek ebben a nagyon határozott, bátor, önálló személyiségben. Valójában az tűnt fel, hogy az anyja és a felesége mennyire eltérően nyilatkoztak a halála után. Az anyja hisztérikusnak tűnt, a feleség pedig túlságosan színtelennek, közönyösnek. Az anyuka mintha azt sugallta volna: “és mi lesz VELEM ezután???” A feleség pedig mintha azt sugallta volna: “Hát igen, Zsolt nem volt ELÉG erős személyiség, nem lepett meg, hogy végül is mindenki megtudta róla, amit én eddig is tudtam.” Persze nem akarok most vádaskodni, lehet, hogy nem így van – de Erőss Zsolt maga is mondta, hogy a felesége sokszor keményebb személyiség, mint ő. És amikor valakik már együtt élnek, ott minden gyöngeség kiderül. És ahhoz, hogy a nő hosszú távon is tisztelni tudja a férfit, vagy az kell, hogy hazudja ezt a tiszteletet, ámítsa és kábítsa a férfit; vagy az kell, hogy valóban nagyon alacsony szintű nő legyen, vagy az kell, hogy a férfi tökéletes és sebezhetetlen legyen, hibátlan; vagy az kell, hogy a nőnek is elég érett legyen a személyisége arra, hogy képes legyen segíteni a férfit.
Azt gondolom, hogy sem az anyuka, sem a feleség nem tudták betölteni ezt a segítő szerepet – az anyuka magán hordozta mindazokat a jellemzőket, amikről írtam, tehát tipikusan belekapaszkodott a fiába. A feleség is szerintem tipikus mintát mutat – a feleségek ugyanis nem ámító-kapaszkodó játékot játszanak, viszont sokkal könnyebben megvetik a férfi gyöngeségét.
Épp emiatt, azt gondolom, Erőss Zsoltban túlságosan is nagy maradt a megfelelési és bizonyítási kényszer, és ez erősebb volt, mint amennyi energiát képes volt a saját fejlődésére szánni.
Ez nem lenne nagy baj, ettől még élhető marad az élet, sőt elég sikeres is, és talán viszonylag boldog is. De hogy ezzel valami nagyon nem stimmel, azt jól mutatja, hogy Erőss Zsolt végül is belehalt ebbe a bizonyítási kényszerbe. Képtelen volt vállalni a kudarcot, inkább a halálba hajszolta magát.
Aki képes vállalni a kudarc beismerését, az már a belső erő jele: http://sportgeza.hu/futball/2013/10/14/szalai_adam_a_8-1_utan_kimondta/ Sok férfi közül ez a 25 éves srác volt az egyetlen, aki őszinte mert lenni – és nyilván azért mondta ezeket, mert egészséges önbizalma van, és nem fél a megsemmisítő szégyentől.
“Változásra kényszeríteni pedig senkit sem lehet.
(Sok karakterológiai tréninget tartottam már, és tapasztaltam, hogy a résztvevők egy kis része hajlandó megdolgozni a változásért, egy részük közli, hogy ez az egész hülyeség, egy részük azt mondja, változni akar – de nem tesz érte semmit, egy részük pedig bérletként tartja fel a karakterét jellemző tulajdonságokat – azon az állásponton vannak, hogy őket így kell elfogadni/ők így teljesen okék. Ráerőszakolni a változást senkire sem lehet, még akkor sem, ha nagyon szeretnénk, hogy megváltozzon.”
Erőss Zsolt kapcsán talán pont erről írtam, legalábbis azt gondolom: ha nincs elég önbizalmam, akkor a célom az, hogy a világ ne vegye észre a gyöngeségemet, és ebben az esetben az energiáimat arra fordítom, hogy megfeleljek a külvilág elvárásainak. Ilyenkor nem marad elég erőm fejlődni, és rettegek a kudarctól, mert az szégyennel jár, és úgy érzem, a szégyen megöl.
Ha van önbizalmam, akkor a szégyent és a vereséget képes vagyok elviselni anélkül, hogy félnék a megsemmisüléstől. Ebben az esetben nem kell minden erőmmel a külvilágnak való megfelelésért dolgoznom, épp ezért marad energiám önmagam fejlesztésére.
A külvilág abban tud segíteni, hogy annyi BIZALMAT szavaz meg nekem, ami elég ahhoz, hogy lemondjak a szégyentől való félelemről, és elindulhassak a fejlődés útján, amiben felépítem a saját bizalmamat önmagam iránt.
Na és akkor azt hiszem, itt értem a végére annak, hogy miért pont az önbizalom a megoldás.
A bizalom sajnos lehet hamis, ez egy olyan mézesmázos hitetés, ami függővé tesz és nem segít fejlődni. És ez az, ami miatt írtam ezt a cikket, mert azt gondolom, ez nagyon tipikus anyai viselkedés.
Ha valaki elég bizalmat kap, akkor egész egyszerűen elindul a fejlődés útján és kész. A LEGERŐSEBB és legfontosabb bizalmat pedig szerintem egy férfi és egy nő tudja adni egymásnak. Nem kell belőle sok, csak őszinte legyen, és az szárnyakat ad. (Asterixnek nem kellett a csodafőzet, elég volt pár puszi :) http://www.youtube.com/watch?v=XjHzu3QxD5Y – 5:20-tól)
Több kommentedre egyben reagálok – tökmindegy, hogy külön-külön, vagy egyben, mert már úgysem látszana, melyikre ment a reakció, csak ha idézek belőle.
Ne keverd a nyugati kultúrát az ősi keletivel. Nehéz összehasonlítgatni is ezeket.
A buddhizmusról csak a nyugatiak hiszik azt, hogy békés. Ez valami félresiklott izé nálunk.
Pl. Kínában régen a nagyszülők nevelték a gyerekeket, a szülők dolgoztak, eltartották a családot. Ott más szerepe volt az anyának, mint nálunk. A nyagyszülők – főleg a nagymamák irányították a családot.
Nem igazán értem, miért kardoskodsz amellett, hogy az anyáknak ne legyen befolyásuk a fiukra, ha az már megnősült. Egy ember életében szükség van az anyára és a társra is. Ez két teljesen különálló dolog.
A családi történetedhez: Nemigazán értem, hogy jött ez ahhoz, hogy erőszakkal nem lehet senkit sem meggyógyítani, sem megváltoztatni… és azt sem értem, mit szerettél volna kihozni ebből a történetből. Hogy az anya nem tudta megváltoztatni a fiát? (És nem tudom, kiről van szó, ed szerintem nem is lényeges.)
Tényleg nem értem, miért citáltad ide Erőss Zsoltékat. Egyrészt nem ismerted őt személyesen – mint ahogyan én sem. De ha már… Szerintem a felesége nem gondolt ilyet férjéről. A feleség teljesen jó extrémsportoló-feleség. Pontosan tudta, hogy milyen veszélyes, amit a férje csinált és nem a képességeiben nem bízott, hanem tudta, hogy a remek képességek ellenére is történhetnek balesetek. Az exrtém sportokat űzők, körében, ha valakit halálos baleset ér, nem látsz fejetlen rohangálást, jajveszékelést, zokogást. Mindenki tudja, hogy bármikor bekövetkezhet bármelyikükkel, bármelyikük családtagjával.
“A megoldás szerintem az önbizalom kiépülése, és ez nagyon keserves és lassú folyamat. Akinek önbizalma van, az megtanulja, hogy számíthat saját magára, nem kell a szüleire támaszkodni a problémái megoldásában, nincs már többé szüksége arra a háttérre, ami gyerekként óvta és segítette.”
Ok. Az önbizalma mitől fog “kiépülni”? És ha lesz önbizalma valakinek, akkor nem kell sem a szüleire támaszkodnia, sem a feleségére? Legyen magányos? Mert ez az elmagányosodáshoz vezet: Nincs szükségem senkire, mert van önbizalmam. (A kérdéseimre ezzel még nem válaszoltál.)
“Ha az anyának sincs elég bizalma önmagához, akkor nem képes “tréningezni”, fejleszteni a fiát, csupán azt tudja tenni, hogy a hiányzó önbizalmát valami felfújt szuperegóval pótolja, és így a fiúnak egy sérülékeny és beképzelt, paranoid vonásokkal tarkított személyiségszerkezete alakul ki.”
Ahány elfuserált fiút te látsz, abból azt a következtetést vonom le, hogy ugyanannyi, sőt több elfuserált nő van, akik nem képesek “fejleszteni” a gyereküket – mert ezek az “önbizalomhiányos” anyák nevelik az elfuserált lányokat is.
Bár egy gyerek nevelése nem csak önbizalom kérdése. Egy teljesen bizonytalan anya is felnevelhet életrevaló gyerekeket. És mint említettem, nem minden a nevelés. Nem mindent az anya/a szülők nevelnek a gyerekeikbe.
“Ha valaki elég bizalmat kap, akkor egész egyszerűen elindul a fejlődés útján és kész. A LEGERŐSEBB és legfontosabb bizalmat pedig szerintem egy férfi és egy nő tudja adni egymásnak.”
Éltél te már párkapcsolatban? Esetleg olyanban, amelyben a másik fél porig rombolja az önbizalmadat? (Félreértés ne essék! Férfi is, nő is képes lerombolni a másik önbizalmát.) És sokszor még csak nem is tud a “romboló” fél erről. Sokszor nem rossz szándékkal teszi. (Persze szép számmal vannak olyan esetek, amikor direkt alázza egyik a másikat – sőt, kölcsönösen is.)
Nem értek egyet azzal, hogy a legfontosabb bizalmat egy párkapcsolatban kapják az emberek. Szart se ér egy párkapcsolati bizalom szülők, testvérek, barátok, kollégák, stb. nélkül. Egy ember életében ugyanott tartanál egy “legfontosabb” párkapcsolati bizalommal, mint az elfajzott szülő-gyerek kapcsolattal.
(Épp a napokban hallottam egy apukát, aki olyannyira imádja a lányát, hogy nem érdekli, mi lesz a gyerekkel felnőtt korában, ő most annyira elkényezteti, amennyire csak tudja – és nagyon tudja.)
Lent válaszolok, mert sajnos szörnyű hosszú leszek. Ha nincs kedved, ne olvasd el :) nekem jólesett leírni, de nem szeretnélek megterhelni vele.
Igen. Valamiféle frusztráció táplálta személyeskedésnek tűnik. Az úgy nem lesz oké, Birsi, ha az esetleges személyes problémád miatti indulataidat rávetíted Suumra. :P
Suum mondandójával tárgyilagosan szembe kell nézni. Nem e abból származik a probléma, hogy a barátnő az anya helyett akar befolyást gyakorolni? Arra, hogy a férfi nem akarja beadni a derekát, hogy az anyja helyett egy másik nő vessen rá érzelmi béklyót (elég az is), nem az a helyes válasz, hogy akkor akkor minek neki egy másik nő, legyen csak a kedves édesanyjával. Ráadásul szerintem egy olyan férfi, aki éppen a függetlenedésért küzd, pontosan felismeri a baljós jeleket, és könnyen megeshet az is, hogy túlzottan fél is a mély érzelmi elköteleződéstől, mint a tűztől. Azt hiszem az ilyen férfi mindig egyfajta gyanakvással szemléli majd a nőket, amit csak az olyan értő partner tud kezelni, aki egy nagyobb szabadságigényű férfit is teljes értékű partnernek lát.
Egyébként ha csak egy kicsi függetlenségi igénye is van a férfinak, akkor a valószínűleg kialakuló gyanakvás miatt már szóba sem jön ez:
2013. október 14. hétfő 00:48
Aki ragaszkodni akar az anyjához, az ragaszkodjon az anyjához. Ha majd le akar válni róla, akkor majd leválik, és akkor majd jó lesz neki egy másik nő is, addig meg nem lesz jó semmilyen nő, és ezen nem lehet segíteni.
Amúgy szerinted mi lenne a helyes válasz? Mégis milyen válasszal lennétek elégedettek?
Mert ha az se tetszik, hogy válj le anyádról, meg az se tetszik, hogy maradj nyugodtan anyáddal, akkor mégis mi tetszene?
De ezt most komolyan kérdezem és nem személyeskedés. Ha se ez nem jó, meg se az nem jó, akkor mi a jó? Azt írod: “Azt hiszem az ilyen férfi mindig egyfajta gyanakvással szemléli majd a nőket” – jó, hát szemlélje őket bizalmatlansággal, nekem mindegy, szemlélni szabad.
De a kapcsolathoz bizalom kell. Semmi más nem szükséges hozzá. De ez kell. A bizalom és a kapcsolat ugyanaz. Amennyire bízom, annyira kapcsolódok. Amennyire nincs bizalom, annyira nincs kapcsolat. Amire te vágysz, a bizalom nélküli kapcsolat, az nem létezik. Maximum üzletelni lehet bizalom nélkül, de kapcsolatot megélni nem lehet.
Ha bízom a másikban, akkor nem fogok félni attól, hogy tönkretesz és árt nekem. Ha nem bízok benne és attól félek, hogy ártalmamra van, akkor miért akarnék kapcsolatba kerülni vele? Akkor az a normális, hogy kapcsolódjak nyugodtan ahhoz, akiben megbízom, akitől nem félek. Akitől félek, akiben nem bízom, attól úgyis elmenekülök, nem?
Mondjuk, képzeljük el a következőt: a férfi legyen Piroska, aki meglátogatja az erdőben a nagyi-anyut, de a nagyi-anyu ágyában már a farkas-nő fekszik.
Erre Piroska-férfi, aki jó érzékkel gyanút fogott, megkérdi: – Nagyi, neked miért ilyen nagyon a fogaid?
Mit válaszoljon erre a farkas-nő? Milyen választ vársz?
Azért, mert meg akarlak enni, de te csak maradj nyugodtan.
Ez jó válasz?
Ha farkasnak látod a nőt, akkor menekülj, akkor ne menj a nagyi házába, mert ott már farkas fekszik az ágyban.
Esetleg olyan válasz képzelhető még el: Mert farkas vagyok és meg akarlak enni, de ha gondolod, megszelídíthetsz.
És mi kell ahhoz, hogy Piroska megszelídíthesse a farkast?
Az, hogy bízzon magában és bízzon a farkasban is, hogy ezt meg lehet vele csinálni, nem?
Ha Piroska nem bízik, hanem folyton azt lesi, hogy ez a nagyi nem is nagyi, hanem farkas, aki megette a nagymamát és engem is meg akar enni, annak mégis mi értelme van?
“Amúgy szerinted mi lenne a helyes válasz? Mégis milyen válasszal lennétek elégedettek? (…) Mert ha az se tetszik, hogy válj le anyádról, meg az se tetszik, hogy maradj nyugodtan anyáddal, akkor mégis mi tetszene?”
Én bármilyen válasszal elégedett vagyok, merthogy ez a történet nem rólam szól. Viszont egy a vázolt kötődési problémákkal küzdő férfinak biztosan az a jó válasz, hogy nem telepednek rá, nem akarják erőszakkal leválasztani, elidegeníteni az anyjától, mert “ne legyen a szívében”… Ha ezzel nem képes egy nő együtt élni, akkor keressen egy másik férfit, akinek esetleg egyáltalán nincs anyja. Annak majd csak a nő lesz a szívében. Az emberek nem gépek., hogy a másik kívánsága szerint egyszercsak erőszakot téve legmélyebb lelki késztetéseiken elkezdjenek a másik igénye szerint működni.
Tudod annyiféle érzelmi kapcsolat lehetséges két ember között, viszont te szemmel láthatóan mindenáron csak egyetlen modell keretei között érzed működőképesnek a kapcsolatokat. Ha szereted valakinek az egyéb emberi tulajdonságait, akkor korántsem biztos, hogy csak azt tartod fontosnak, hogy milyen kötődése van az anyjához és hogy ezt centire méricskéld össze a hozzád való kötődésével.
“Ha ezzel nem képes egy nő együtt élni”
Hát nézd, tulajdonképpen nem tudom, mi a problémád, ugyanis pont azt írtam, hogy nem kell vele együtt élni. A férfinak nem kell egy nővel élnie, ha nem tudott leválni az anyukájáról (mellesleg nem is tud normálisan). Egész nyugodtan maradjon csak az anyjával. Ezt írtam, és ez sem tetszett, azért kérdeztem meg, hogy akkor mégis mi tetszene?
Aki nem vált le az anyjáról, annak az anyja a párja, és az éljen csak nyugodtan az anyjával. Nem kell olyan lehetetlen nőt keresnie, aki NEM LÉTEZIK, csak az elméjében.
Itt nincs centire való méricskélés, mert mindenki pontosan tudja, hogy kihez kötődik valójában. Van egy olyan kötődés, amit nem lehet megosztani, mert ott csak egy személy állhat. A legfontosabb bizalmi kötődés csak egyetlen személy felé irányulhat.
Ha nem bízok meg a másikban, csak élvezni akarom azokat az előnyöket, amiket az nyújt nekem, na akkor áll elő az a helyzet, hogy sose lesz elég jó az, amit nyújt.
És épp ilyen helyzetben van a legtöbb férfi – valójában nem bízik meg a nőben, de ÉLVEZNI AKARJA A NŐ ÁLTAL NYÚJTOTT ELŐNYÖKET. És ez nem valami tisztességes ám.
Azért nem tetszett, amit írtam, mert arról van ám itt szó, hogy bizalom nélkül az előnyök se kelljenek. Lehet maradni anyucival, legyen elég az, amit ő nyújtani képes.
Persze ugyanez vonatkozik a nőkre is – aki nem bízik meg a férfiban, az ne is akarjon tőle semmit. Aki jobban bízik anyuciban, az maradjon inkább anyucival.
Persze egészen morbid helyzet, amikor egy férfi és egy nő legfontosabb bizalmi kapcsolata ugyanaz a nő: http://www.dailymail.co.uk/femail/article-2458564/70-British-women-cite-mothers-style-inspiration.html
http://www.celebdirtylaundry.com/2012/report-kate-middletons-mother-accused-of-being-another-kris-jenner-0428/
Ez a nő mindenhol ott van és képtelenség levakarni. Egyszerűen borzalmas, hogy nem bírja elengedni a lánya (és Vilmos) kezét, mindenben ő irányít, mindent ő dönt el, mindent manipulál, elképesztő, hogy mennyire rátelepszik másokra, ő maga a testet öltött Banyapók. Szörnyű, hogy senki nem tud neki ellenállni.
Megmondom, hogy mi a problémám: Az a gond, hogy te a kétbites gondolkodásoddal meg akarod mondani ezeknek a férfiaknak, hogy maradjanak az anyjukkal, mert ha nem csak a nő tölti ki minden gondolatukat, nem csak a nőbe vetett bizalom, és a nő véleménye formálja a gondolataikat és a társas kapcsolataikat, akkor nem való nekik a partnerkapcsolat. Ezt magad sem gondolhatod komolyan! Milliónyi olyan nő van, aki nem tart igényt ilyen mély érzelmi ragacsra és bőven együtt tudnak élni azzal, hogy választottjuknak mély érzelmi kapcsolata van az anyjával. Aki “jobban bízik anyuciban”, az mélyen tiszteli az anyját, esetleg a bölcsességét is, és esetleg saját esendősége miatt is ragaszkodik a vele való kapcsolathoz. Ettől még lehet jó partnere egy olyan nőnek, aki nem követel feltétlen bizalmat vagy valamiféle mindenek feletti tiszteletet saját magával és a saját véleményével szemben.
Értsd már meg, hogy nincs olyan, hogy “kihez kötődik valójában“. Az embereknek több tucat kötődése van mindenféle más emberekhez: Szülőhöz, baráthoz, paphoz, tanárhoz, keresztapához, szeretőhöz, haverhoz, szomszédhoz, a kiváló vízvezeték szerelőhöz, a pincsikutyához…
(A szerető direkt azért van ott, hogy külön bosszantsalak vele, hogy még az sem kizárt.)
És alkalomadtán könnyen megeshet, hogy a csöpögő vízcsap ügyében nem benned bízik meg a legjobban, teológiai kérdésekben meg a pap szava mutat irányt, és életvezetési kérdésben meg valamelyik szülő (könnyen lehet, hogy pont anyuci) szava lesz a mérvadó. Egyébként meg mindenki a referencia-családból hozza a modelljeit, kimondva-kimondatlanul is.
Ha valaki azt várja el a partnerétől, hogy az minden tekintetben csak hozzá kötődjön, az is egy viselkedési zavar. Leginkább a tinédzserekre jellemző, akik betegesen irtóznak a szülői kontrolltól, minden igyekezetük a szülőtől való függetlenedés körül forog, és ezért szőröstül-bőröstül be akarják kebelezni a szerelmi partnerüket, és minden érzéseiket, bizalmukat, amelyek addig a szülőhöz kötődtek teljes egészében át akarják vinni a partnerre. De ez nem felnőtt emberek gondolkodása. Az érvelésed szinte kamasz panasz. Ha elmúltál mondjuk 20 vagy 25, akkor szerintem nem testhezálló ez a kényszerképzet.
Egyébként meg nehogy megmond már minden férfinak, hogy maradjon kizárólag az anyjával, ha nem úgy képzeli el a kötődést, mint te! Ráadásul pont saját magad írtad, hogy a leválás egy folyamat. A bizalmat pedig a közvélekedés szerint meg kell szolgálni.
Jampi One, azt gondolom, hogy abból, amit leírtam, nem hallottál meg valamit. Azt, hogy a lényeg az autonómia. Az, hogy a lényeg a szülőről való leválás, a felnőttség elérése, az önálló döntéshozatali képesség, amikor az ember nem rendeli magát automatikusan alá egy tekintélyszemélynek. Mert az az ember, aki a szüleivel (pláne az anyjával) kapcsolatban erre nem képes, az később az életben nagyon is behódoló magatartást fog mutatni. Erre van egy kifejezés: konformista.
Aki az anyjának kritika nélkül behódol, az bárminek behódol kritika nélkül, amit elég tekintélyesnek, vagy a számára fenyegetőnek érez. Az ilyen embert konformistának hívják.
Abból, amit írtam, annyit látsz, hogy az egyik függőséget egy másikkal kellene helyettesíteni. Nem, a függőséget kellene felszámolni, hogy az ember szabaddá váljon, önrendelkezővé, önmaga irányítójává.
Amennyire nem vállalom azt, hogy magamat irányítsam, annyira gyártok kifogásokat. Amennyire alárendelődök, annyira tartom jogomnak azt, hogy a külvilágot okoljam a kudarcaimért.
Szerinted ennek a nőnek igaza van?
http://divany.hu/poronty/2013/10/19/kitort_a_haboru_a_dagicikizo_anyuka_miatt/
Szerintem nagyon igaza van, az más kérdés, hogy én magam nem fordítok ennyi energiát a testedzésre, mint ő; de ettől függetlenül igazat adok neki abban, hogy “Az, hogy te valamit hogyan értesz, az nem az én hibám. Hanem a tied. Az életed, a tested és a sorsod uralása felé vezető első lépés az, ha uralod a gondolatokat a fejedben. Azokat nem én hoztam létre. Te hoztad létre. Szóval, ha továbbra is gyűlölni szeretnéd a fotómat, szokj hozzá, hogy életed hátralévő részében rengeteg mindent fogsz gyűlölni. Hibáztathatsz, panaszkodhatsz, vagy elérhetsz a gondolkodás egy új szintjére azzal, hogy megküzdesz a saját agyadból előjövő negativitással. (…) Talán itt lenne az ideje, hogy ahelyett, hogy tojáshéjakon óvatoskodjuk körbe az emberek érzéseit, végre a lényegre is térhetnénk. Szóval: neked mi a kifogásod?”
MIUTÁN egy ember már levált és elért egy bizonyos fokú önállóságot, autonómiát, UTÁNA válhat képessé arra, hogy a párkapcsolatában ne ALÁRENDELŐDŐ fél legyen, hanem VEZETŐ.
Ha papucs szeretnél maradni egész életedben, akkor persze nyugodtan tartsd marhaságnak azt, amit írtam. Akkor mindegy. De ha nem akarsz nyúlbéla lenni, akkor meg kell tanulni az önállóságot, azt, hogy ne legyél mamakisfia.
“A bizalmat pedig a közvélekedés szerint meg kell szolgálni.” – na látod, pont erről van szó. Te bizalom nélkül akarsz kapcsolatot egy nővel (aki nem az anyád). Bizalom nélkül milyen alapon? Abból mi sülhet ki?
“Egyébként meg nehogy megmond már minden férfinak, hogy maradjon kizárólag az anyjával, ha nem úgy képzeli el a kötődést, mint te! ” –
1. Mit szeretnél hallani?
2. Mit hallasz? (A valóságban mit hallasz attól a nőtől, akivel kapcsolatban vagy?)
3. Tíz év múlva mit fogsz hallani tőle?
Nézd, mivel én nem szeretném ott befejezni, hogy szánalmas töketlen nyúlbéla, meg rohadt szarcsimbók, meg agyalágyult féreg, meg écces kurvapecér stb stb stb, ezért jobb, ha azt mondom – maradj nyugodtan anyáddal.
Mit mondhatnék ezen kívül?
“amit csak az olyan értő partner tud kezelni, aki egy nagyobb szabadságigényű férfit is teljes értékű partnernek lát.”
Ehhez még valami: a bizalom szabaddá tesz.
Mikor érzed magad szabadnak? Milyen helyzetben tudod megélni a szabadságot?
Például Petőfi a pusztaságon érezte magát szabadnak:
“Lenn, az Alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom.
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom…”
Félt a pusztán? Nyilván nem. Bízott a pusztában, hogy az nem pusztítja el, nem lesz az ártalmára.
Ha mondjuk félsz a repüléstől, akkor egy repülőgépen nem mondod azt, hogy “szabad vagyok, mint a madár”, hanem hogy bárcsak már leszállnánk, soha többé nem repülök, ez nem embernek való.
Akkor vagyok felszabadult és ellazult, ha bizalommal vagyok a szituáció iránt, amiben vagyok. Ha szorongok, akkor nem érzem magam szabadnak.
Ha a férfinak szorongania kell a nő miatt, mert sose tudhatja, milyen ártó szándék van a nőben, akkor nyilvánvaló, hogy nem élheti meg vele a szabadságot, ami a nőhöz köti, az számára csak rabság.
De hát akkor ne kötődjön hozzá és kész. Kötődjön ahhoz, aki mellett szabadnak érzi magát és akiben meg tud bízni. Ha az anyja ilyen, akkor kötődjön hozzá.
Ez nem személyeskedés, de egyszerűen nincs más lehetőség.
Elképesztő ez a kétbites gondolkodási sablon. Vagy az anyja, vagy a nője… Áhh… Naphosszat vitázhatnánk, nem veszel fontolóra semmilyen érvet.
Köszönjük hogy ezúttal nem aláztál minket férfiakat! :D
Abban a részben igazad van, hogy sok anyának egy nő sem elég jó, akit a fia választ magának. Azt nem hiszem, ha a fiának sokáig nincs párkapcsolata, akkor a nőket szidalmazná ezért, sokkal inkább a fiút okolja. Probléma a bemutatáskor kezdődik (vagy akkor, ha az anya személyesen még nem ismeri a barátnőt, de tudja, hogy ki Ő, esetleg csak képen látta), mert akkor történik a kritizálás, majd a lebeszélés.
Ezt ne nekem köszönd, hanem Adminnak, aki segített ezeket a részeket kigyomlálni. :) Bár az a baj, hogy én egyáltalán nem éreztem, hogy mi lehet bántó abban, amit írok, mert nem a férfiak ellen írtam, nem rájuk haragszom, hanem a “mamákra”. lehet, hogy a kommentben mégis sértőn írok, de nem szándékosan.
“Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!”
Na igen, gondoltam erre is :D Kommentekbe elég sértő, és téves dolgokat írtál, tényleg örülök, hogy azok nem jelentek meg cikkben.
Van néhány link, ami elgondolkodtató, ez a legfontosabb: http://huffnagel.blog.hu/2013/10/12/japanban_mar_nem_divat_a_pina
“Szoros kapcsolatot ápolnak az anyjukkal” “A japán nők szerint “fűevők” elkötelezettségtől való tartózkodása rendkívül aggasztó. Ellentétben a korábbi generációk japán Férfi típusával, ők soha nem teszik meg az első lépést egy kapcsolat felé” “A japán nőknek a növényevők rendesen feladták a leckét. Ők válaszul a növényevő fiúk langyosságára “húsevő” lányokká válnak, és megpróbálják az irányítást átvéve agresszíven pasizni. Őket hívják vadászoknak is és valamennyire az amerikaiak “pumájának” (cougar) felelnek meg.” “Feminizmus azt a szabadságot kínálja a Férfiaknak, hogy lehet gyenge, hogy lehet passzív és hogy lehet a divat és a kozmetikumok megszállottja.. A feminizmus célja a lelki apagyilkosság”
Ez a legutolsó szó szerintem nagyon fontos. Az anya-fiú kapcsolat szorossá fűzése ugyanis nem csak azzal jár, hogy az anya megspórolhatja a maga számára a párkapcsolatot, és a fiút is elgyengíti a maga párkapcsolatának kiépítésében – hanem legalább ennyire súlyos az a következménye is, hogy a fiúkat elzárja az apjukkal való kapcsolattól. Legalábbis az apa-fiú kapcsolat ebben a felállásban nagyon háttérbe szorul, talán meg sem jelenik, és ezt legalább annyira súlyosnak látom, mint azt, hogy a párkapcsolatokat akadályozza.
A másik link egy FB-ről vett kép: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=667060436646976&set=a.169269103092781.36901.141997859153239&type=1&theater és ezt azért látom tipikusnak, vagy szimbolikusnak, mert egy olyan ismerős osztotta meg, aki a kisfia születése után szinte rögtön elvált. A gyereke még csak két éves, de már előre lehet borítékolni, hogy milyen következményei lesznek ennek a “feltétlen és határtalan anyai szeretetnek” a fiú felnőtt életére.
,,Ők válaszul a növényevő fiúk langyosságára “húsevő” lányokká válnak, és megpróbálják az irányítást átvéve agresszíven pasizni.”
Amúgy is ezt csinálnák, vagy lehet, hogy csinálták is. Attól, hogy ők alapból kurvák nem a férfiakat kéne ismét okolni.
Nem én írtam a cikket, hanem Huffnágel Pista, ő itt is szerző, ha jól emlékszem. Nem gondolom, hogy ő bárkit is vádol, egyszerűen bemutatja a jelenséget. Minden akciót reakció követ, minden jelenségnek van egy motivációja, és annak is, és annak is, és annak is, egészen az idők végtelenségééig. Mindenki megpróbál alkalmazkodni a körülményeihez, mindenki idomul és mindenkinek igaza van, ez utóbbit megmondta már Őze Lajos is.
Tegyük fel, hogy minden nő kurva. És akkor abból mi következik? Mondjuk, tegyük fel, az következik, hogy “megfizetem a kurvát, hiszen azt akarja, hogy megfizessem.” Jó, de miért csinálod azt, amit ő akar?
Mutatok egy kis cikket, elég gagyi, de van tanulsága: http://borsonline.hu/20131011_szeretoje_elott_csonkitotta_meg_ferjet
A kérdés, hogy a fickó miért csinálta meg azt, amit a felesége parancsolt neki? Miért nem volt benne egy szemernyi ellenállás sem, pedig valószínűleg erősebb a nőnél, egyszerűen leüthette volna a nagykéssel együtt vagy nem is tudom.
Arról próbáltam írni, hogy nem is olyan egyszerű egy másik ember akaratának ellenállni. És ez nemtől függetlenül mindenkire igaz.
A nők behódolnak a környezetük elvárásainak, mert tetszeni akarnak és meg akarnak felelni, és lemondanak a saját életük megéléséről – aztán a gyerekeiket is arra nevelik, hogy hódoljanak be nekik, az anyjuknak, mert ez az erkölcsös viselkedés. És aztán mindenki behódol mindenkinek és soha senki nem a saját életét éli, ennek még a gondolata is bűnös.
Egy találomra kiválasztott cikk: http://www.hir24.hu/belfold/2012/11/15/balog-alig-varjak-hogy-ne-kelljen-tanitani/ “Mint mondta, az egyéni érdeket alá kell rendelni a közösségi akaratnak, ha úgy tetszik, az államérdeknek.”
A lényeg, hogy arra vagyunk nevelve, hogy akkor vagyunk jók, ha nem a saját életünket éljük meg, mert ha erre törekednénk, akkor bűnösök lennénk.
Meg különben is, a “saját élet” az nonszensz, mert ha az emberek a saját életüket élnék, akkor minden széthullana, szétesne a társadalom, a családok, minden. Az egész világegyetemet a behódolás tartja össze.
De mi van, ha a behódolás őszintétlen és hamis?
http://www.hir24.hu/bulvar/2013/10/11/palacsik-timi-gondolkoztam-azon-hogy-lemondom-az-eskuvot/ – Palácsik maga a megtestesült behódolás, de vajon melyik gesztusa őszinte? Szerintem a behódoló Palácsik valójában uralni akarja Vajnát (pláne a pénzét).
Amit írtam, az nagyjából arról szól, hogy általánosságban az anyák azért mutatnak behódoló gesztusokat, mert titokban uralni szeretnék a gyerekeiket. Akinek behódolok, azon uralkodok, és akin uralkodok, annak behódolok. Ez olyan játszma, amiben folyton cserélődnek a szerepek.
Azt gondolom, hogy a világban általánosságban van egy olyan hiba, félrecsúszás, ami szinte mindnyájunk gondolkodását jellemzi és eltorzítja. De egyáltalán nem gondolom, hogy ennek a férfiak az okai.
Nem rád gondoltam és Huffnágelre se, vagy akárki is volt a szerző. Itt a nőket, jelen esetben japánokat hibáztattam.
Palácsik valószínűleg uralni akarja Vajnát, mert talán Damut is uralta, még ha ez másképpen is jön le a médiában.
Pénzéhes, ebből a szempontból valóban van benne egy irányító szándék, de csak a pénzre hajt, más szerintem nem izgatja. Azt hiszem, hogy zsaroló pozícióba került, nagyon kellemetlen titkokat tud az öregről, ami miatt már nem is lehet kidobni, Vajna kénytelen azt mondani, hogy szereti és megbízik benne és elveszi, és nyilván rá fogja hagyni a vagyon nagy részét is. és nyilván állandóan követelőzik is a kis Timike, újabb és újabb kívánságai vannak, amiket Vajnának teljesítenie kell, ha el akarja kerülni, hogy Timike annyira megszégyenítse, amivel összedöntheti az egész keservesen felépített életművét.
Hogy hajlik a megszégyenítésre, az szerintem kiderült a Balaton soundos nyilvánosság előtti félrelépéséből is. Vajna rettenetesen félhet a szégyentől, és Timikének ez aranybányát jelent.
Damu kevésbé félt a szégyentől, a börtön után meg még kevésbé fog, mert most már úgyis mindegy.
És szerintem ez egy nagyon nagy erő. mármint nagy erő és biztonság az, ha valaki nem fél attól, hogy megszégyenül. És rettenetesen kihasználható gyengeség az, ha valaki fél attól, hogy megszégyenül. Törékennyé és sérülékennyé és zsarolhatóvá teszi az embert a szégyentől való félelem.
Mi volt Soundon ?
Ha Damut a sittre juttatta, akkor Vajnát — mivel már nem fiatal és nagyon tehetős — a sírba juttatja.
http://borsonline.hu/20130715_piasan_pasizott_palacsik_nyilvanosan_csalta_meg_vajnat
Vajna egész jól bírja, hogy teljesen hülyét csinál belőle.
“A pár kapcsolatát egészen mostanáig nem mérgezték botrányok” – mert állítólag egészen idáig diszkréten külföldre járt félrekefélni, és ennek költségét is Vajna állta.
Nem tudom elképzelni, hogy Vajnának erre más indoka lehet, minthogy Palácsik sok piszkos titkáról tud és zsaroló pozícióban van.
Szerintem túlbonyolítasz egy nagyon régi jelenséget: a csajnak kell a pénz, a pasinak meg a fiatal suna állandóra. Még akkor is, ha csak mutatóba, mert ez presztízs kérdés. Akinek van hozzá gyomra, az csinálja. Mindenki tudja miről van szó, amit látunk az meg a kirakat.
Én egyáltalán nem sajnálom az öreget. Egy fiatal nő kell neki, hogy mindenkinek mutogassa. Van elég pénze, adhat belőle néhány milliót a nőnek. Nem az a baj, hogy fiatal nő kell neki, erre vannak a kurvák. A feleségül vevést tartom hülyeségnek.
Meg is találta a célra megfelelő kurvát :D A feleségül vevés tényleg nevetséges, és erőltetett is. Bár most az előbb elgondolkodtam, és ez a csaj Vajnának lehet valóban csak presztízs, a nőnek meg kell a pénz, így az is lehetséges, hogy Vajna nem vár tőle semmit, tehát tud a nője dolgairól, sőt még fedezi is a költségeket.
Én se sajnálom, hiszen ez egy ilyen dolog. A pénzes öregeknek mániája ez, mert a magas fenntartású fiatal suna státuszszimbólum. Mint a Limuzin :)
Szerintem azért vette el, mert be akarta biztosítani ezt a kirakatot. Valljuk be, azért Vajna nem egy Hefner vagy egy Lagerfeld, jóval alacsonyabb a szintje. Ezek a lányok meg bármikor elkóborolnak valami pénzesebbhez, vigyázni kell :) A csajról eddig is tudtuk, hogy kurva, csak most beárazta magát.
Hajdú is lent volt ? :D :D
Kibaszott undorító. 30 éves agyatlan kurva, pont olyan mint a mai nők többsége. Itt az ékes bizonyíték, hogy a kor nem nemesíti őket, nem nő be a fejük lágya, életük végéig ilyen hulladékok maradnak. Legalább figyelt volna a kamerákra,vagy ne ivott volna ennyit. Egyáltalán nem védeni akarom, de egy ismert ember hogy lehet ennyire felelőtlen és hülye ? Ezeket a képeket nem lehet valahogy felhasználni ellene? Ezek után ki az aki elhiszi, hogy a Damu bűnös?
Damuval is a pénz miatt verekedett össze. Valami 300 ezer forintot követelt rajta, azért ment fel hozzá és amiatt estek egymásnak. De Palácsik viselkedése Damu szempontjából mindegy, nem azért csukták le, mert Palácsik iszik és kurválkodik, hanem azért, mert agresszív (és ezt több nő is állította).
Tehát mondjuk a Toldiban, amikor a vitézek csúfolták Miklóst, akkor direkt hergelték – de Miklóst nem lehetett felmenteni, hogy akkor ő nem is bűnös, mert csak a másik piszkálta – attól még bűnössé vált, amiért elvesztette a fejét és ölt.
Tehát az, hogy Damu megtanulja az önuralmat, Palácsiktól független dolog, ahogy Miklósnak is meg kellett tanulnia az önuralmat, a saját érdekében.
A provokátort is büntetni kell, nehogy már ő ússza meg, főként úgy, hogy tudott arról, hogy — jelen esetben Damu — agresszív, és ezért szándékosan felhergelte.
Tehát akkor is pénzről volt szó? Ez sok mindent megmagyaráz :D
Kahlil Gibran
A PRÓFÉTA
A gyermekekről
“Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok
el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná
tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket
minden erejével, hogy nyiai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
Hú, ez nagyon jó….
Úgy érzem, ez még ide kívánkozik:
Kahlil Gibran
A PRÓFÉTA
“És akkor Almitra szólott újra, és azt mondá: És a Házasság, Mester?
És ő így válaszolt:
Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik. “
te jó Isten, ez mennyire jó…. meg se kellett volna írnom azt a lenti kisregényt, mert így sokkal jobb és szebb.
Kahlil Gibran igencsak bölcs ember volt.
Nekem ez már visszatérő vesszőparipám, és bár a czikk témafelvetése illetve az érintőlegesen is érintett férjszerep amit egy fiú kénytelen játszani az anyja mellett, felkeltette az érdeklődésemet, de szerintem az egyedülálló anyaság legnagyobb problémája az továbbra is a következő:
Adott egy nő, aki mellől valamilyen okból (saját döntése, vagy egyéb külső tényező) elkerül a gyermek apja. Számoljunk fiúgyerekkel a hatás kedvéért. A nő tudatalattijában folyamatosan ott az igény egy erős, öntudatos, vezetőképes férfi alakja iránt, aminek a jelen nem lévő apa jelen nem léténél fogva képtelen megfelelni. Így ezeket az igényeket a nő a fiúgyermek felé vetíti ki. Minél idősebb a fiú, annál inkább. Ez pedig elkerülhetetlenül elvezet ahhoz a ponthoz (úgy kb. pont a pubertás idején), amikor a nő – számára talán öntudatlan módon – a saját fiát kezdi el shit-tesztelgetni, illetve az összes olyan házastársi csetepatét, hisztit és műbalhét, amit alapjáraton a férjével kellene levezessen, a fia nyakába zúdítja.
Egy átlag férfi mire eljut addig a pontig, hogy nősül, esetleg túl van már pár év párkapcsolaton majd házasságon, némi külső irodalmi segítséggel vagy esetleg saját tapasztalatok útján megtanulja az ilyen viselkedést elemezni majd a helyén kezelni. Nem úgy egy gyerek, aki eleve ebbe nő bele. Ha léteznek túlérzékeny, életképtelen, befordult, tökéletesen önbizalomhiányos és végtelenül naív, megvezethető nőimádatban hempergő emberek, azok a szingli anyukák gyermekei. Egy bizonyos pontig, nyilván, mert a szerencsésebbje tud eleget agyalni ahhoz, hogy rájöjjön, alapvetően nem az ő élete van elcseszve, hanem az anyjáé. A többség viszont soha nem jön rá – lásd. pl. a Dennis című skandináv filmet (asszem’ svéd, vagy ilyesmi).
No, erről a nézőpontról olvastam volna szívesen picit bővebben, de egyébként azt mondom, hogy a czikk így is hiánytalan.
Ezzel egyetértek. Amit a szingli anyukáknál még nagy problémának látok, az az apa teljes hiánya a gyereke életében.
Csak egy konkrét példa jut eszembe, hogy ez végül is hová vezet. Van egy ismerősöm, aki azt mondta, már nagyon régen minden kapcsolatot megszakított az apjával, és ha az apját az utcán látná feküdni, akkor simán átlépne rajta.
Amikor megkérdeztem, hogy mégis mit követett el az apja, hogy ennyire gyűlöli, mutatott egy levelet bizonyítékul, amit az apja írt. Nagyon meghökkentem, hogy mennyire jelentéktelen kis problémáról volt szó benne – és ez a semmiség az ismerősömnek elég volt ahhoz, hogy egy életre meggyűlölje az apját, ne is akarjon tudni róla.
Az ismerősömet természetesen a család nőtagjai nevelték fel – az anyja, a nagynénje és a nagymamája. Gondoltam, megpróbálok valami mentséget keresni az apjának, mert a levélben írtakat egyáltalán nem tartottam súlyosnak. Kérdezgettem a családjáról, kiderült, hogy a nagynéninek nagyon súlyos dolgai voltak. Amiről az ismerősöm nem akart tudni, és halálosan megsértődött rám, amikor azt bizonygattam, hogy ha neked valaki ártott az életben, az pont nem az apád volt, hanem a nagynénéd.
Csak azt hajtogatta, hogy én ne bántsam a nénikéjét, mert őt a nénikéje szerette a legjobban, nekem meg fogalmam sincs a szeretetről. De mondom, a nénikédnek nagyon sötét dolgai voltak, folyamatosan hazudott, hogy szeretett volna téged?
Persze nem tudtam meggyőzni. A család nőtagjai az ő számára megölték az apát.
Talán van, aki nem rokkan bele az apa hiányába, de szerintem ez a hiány legalább annyira súlyos, mint a túlzott anyai kötődés. Az apának joga van a gyerekéhez, a gyereknek pedig szüksége van apára. A nő nem tekintheti zsákmánynak a gyereket.
A férfiak felelősségét abban látom, hogy nem gondolnak abba bele, hogy amit a legértéktelenebbnek gondolnak magukban (a magjukat), az a legfontosabb részük. Amire a legkevésbé vigyáznak, arra kellene a legjobban vigyázniuk. Kire bízom rá? Mit fog kezdeni vele? Ez számukra egyáltalán nem kérdés, fel sem merül, aztán már mindig késő a bánat, mert a gyerekről szinte azelőtt lemondanak, mielőtt megfoganna. Tulajdonképpen készségesen együttműködnek a nővel abban, hogy az zsákmányul ejthesse a gyereket, nem ragaszkodnak hozzá eléggé, és nem tartják veszélyesnek azt a helyzetet, hogy nincsenek jelen a gyerek életében.
A férfiak életében is azt a meghökkentő összefüggést vettem észre, hogy nem lehet jobban ragaszkodni egy gyerekhez, mint a nőhöz; nem lehet jobban szeretni a gyereket, mint az anyját. Ha valaki nem ragaszkodik a nőhöz, nem ragaszkodik a gyerekéhez sem. “Asszony-ördög, vidd apádnak haza ezt a gyermeket!” (Arany)
Az ismerősöm egyébként azon sértődött meg egy életre, hogy az apja a nagymamának szóló levélben “unokád”-nak hívta és nem “fiamnak”, tehát nem éreztette, hogy neki személyesen bármi köze is volna az elvált neje gyerekéhez.
A saját életében pedig megismételte azt, amit az apja csinált vele.
Szerintem az anyai ösztön fogalmát átgondolva fogod jobban megérteni dolgokat. Simone de Beauvoir azt mondta, hogy “az anyai ösztön az ember vonatkozásában nem létezik”, és amennyire biztos volt ő ebben a szamárságban, annyira biztos vagyok benne én, hogy “apai ösztön” nem létezik. Szerintem az anya nem “zsákmányul ejti” a gyermeket, hanem eleve önmagának óhajtja az anyai ösztöntől hajtva. Ha megfigyeled a férfiakat, akkor láthatod, hogy többnyire azért vállalkoznak az apaságra, hogy ennek a mély női késztetésnek teret adjanak, mert boldognak akarják látni a nőt, akit szeretnek. Az apai szerep egészen más természetű, mint az anyai; kenyérkereső és védelmező gondoskodásról, alturizmusról szól és a férfi efféle késztetése kiterjed az egész családjára.
A férfiak nagyon jól ismerik, értik és mindenek felett tisztelik az anyai ösztönt. Azért nem szeretheti jobban a férfi a gyermeket, mint a nőt, mert ahhoz, hogy vállalkozzunk az apaságra, ahhoz előbb mindennél jobban kell szeretnünk a nőt. (Szerintem senki sem szórja eszetlenül a magját, mint ahogyan gondolod. Már csak a fél életen át fizethető gyerektartásra tekintettel sem. :) ) Ráadásul azért sem érezzük szerepünknek a gyermeket jobban szeretni a nőnél, mert eleve tudjuk jól, hogy milyen mély kötelék fűzi a gyermeket az anyjához, amely szerepet mi magunk úgysem tudnánk betölteni. A férfi a gyermeket nem magának akarja. Pont ezért nem kérnek a legtöbben a fele gyesből sem. A feministák sem értik a férfiak céljait. Ezért gondolják azt, hogy amikor a férfiak azt mondják, hogy “a nő hivatása a szülés”, akkor azt akarják, hogy a nők nekik szüljék a gyerekeket szülőgépként, holott valójában nem mást mondanak ezzel a férfiak, minthogy a szemükben annyira értékes és szent anyai ösztön az egyik legnagyobb erénye a nőnek, amiben mindenek előtt megelőzi a férfit, és ezzel pótolhatatlanná válik. És korántsem csak azért, mert a biológiája folytán csak a nő alkalmas az anyaságra, hanem mert ösztöneiben, lelkében is csak ő alkalmas rá. (Ha egy egészséges lelkű nő.)
Az anyai ösztön szerintem már önmagában egy túlzás. Eltúlzott, végtelen vágy a birtoklásra, a gondoskodásra és a védelemre. Ami a nőzőpontodból minden baj forrása, az a legfontosabb emberi értékek eredete is egyben. Ahogyan fentebb írtam már; a férfiak nagyon jól ismerik, értik és mindenek felett tisztelik az anyai ösztönt, éppen ezért, amikor az anyákat hibáztatod, támadod, akkor minden férfi ösztönös ellenszenvét kiváltod. Ha nem értetted eddig, hogy miért dühíted a hozzászólásaiddal a legtöbb férfit, holott te “nem a férfiak ellen írsz, nem rájuk haragszol, hanem a “mamákra”, akkor szerintem valószínűleg ebben kell keresned az okokat. Pedig érthetőek azok a gondolatok, amiket az anyák birtoklási vágyával szemben fejtegetsz, csak éppen szinte reménytelen a valódi túlzásokat felismerni, elválasztani az anyai szeretet eredendő túlzásaitól.
http://hir.ma/kulfold/szines-hirek/a-kis-elefant-ot-oran-keresztul-sirt-miutan-anyja-megprobalta-megolni-ot/138917
Ezt olvasd el. Hol van itt az anyai ösztön? Állatkertekben nem egyszer előfordul, hogy az anyaállat nem hajlandó foglalkozni a kölykével, pl. pandáról is olvastam hasonlót. Miért lehet ez? Nyilván azért, mert az anyai ösztön egyáltalán nem olyan ösztönös, mint ahogyan azt te szeretnéd hinni.
És ha ez az állatoknál így van, akkor hogyne volna sokkal inkább tanult magatartás az embernél?
Felsorolok egy-két példát: tavaly novemberben Chilében pár jól szituált értelmiségi felment egy hegyre, ott tüzet gyújtottak, és a tűzbe beledobták az egyikük, egy 25 éves, diplomás nő 3 napos kisbabáját. Szerinted a gyerek apja tudott arról, hogy mit csináltak a kisfiával? Nyilván nem, valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy gyereke született, azt se tudta, hogy teherbe ejtette a nőt, akit megdugott valami alkalmi szex során.
Idén áprilisban meghalt egy másfél éves kisfiú, mert a szülei halálra éheztették. Hol volt ott az anyai ösztön? És a gyerek apja – ő vajon tudta, mi történt a fiával? Azt mondod, persze, tudta. Csakhogy a gyereknek nem a férj volt az apja. Megfigyeltem a hírekben – a nőt E. Ildikónak hívják, a férjét Farkas Balázsnak (ezt kiírták, a nőét nem). A gyerek neve pedig E. Benjámin volt, nem a férj nevén lett anyakönyvezve, holott jó pár éve házasok és együtt is élnek. Tehát a nő alkalmilag szexelt valakivel, akinek fogalma sem volt arról, hogy a nő teherbe esett tőle, aztán megszülte a gyereket, és aztán közös családi vállalkozásban éhen halasztották.
Balassagyarmaton tavasszal találtak egy szatyorban egy csecsemőhullát. Hol volt itt az anyai ösztön? És szerinted a gyerek apja tudott arról, hogy mi történt a kisbabájával? Nyilván nem, mert arról sem volt fogalma, hogy teherbe ejtett egy nőt – ez is nyilván alkalmi szexből származott, és egy szatyorban végezte hullaként.
Nemrég a budai rakparton találtak egy csecsemőhullát, ha jól emlékszem, a nagymama értesítette a rendőrséget. Hol volt itt az anyai ösztön? Szerinted a gyermek apja tudott arról, hogy mi történt a kisbabájával? Nyilván nem, mert nyilván fogalma sem volt arról, hogy gyereke született, azt se tudhatta, hogy teherbe ejtett egy nőt, vagy ha tudta is, egyáltalán nem érdekelte.
Tavaly októberben egy kétgyerekes anyuka, plusz nagymama megölette a szeretője által nevelt kisfiút. Hol volt itt az anyai ösztön? Polcz Erika korábban a lányával is úgy összeveszett, hogy az inkább elköltözött tőle, és amikor a lány teherbe esett, abortuszra akarta rávenni, de a lány inkább megszülte a gyermekét. De visszatérve Szita Bencére – szerinted a gyerek igazi apja tudott arról, mi történt a fiával? Nem, mert Szita Szilviának fogalma sincs arról, kitől esett teherbe, nyilván tökrészegen valami kocsmában. Meghalt egy gyerek úgy, hogy az apja azt se tudja, létezett. Talán olvasta az újságban, és eszébe sem jutott, hogy a saját fiáról olvas. Vagy ha eszébe jutott is, nem érdekelte.
Nemrég egy amerikai nőt 99 évre ítélte a bíróság, mert a nő, megunva 2 éves kislánya hangoskodását, iszonyatosan összeverte, majd pillanatragasztóval felragasztotta a falra. Hol van itt az anyai ösztön? És hol van az apa?
Ha belenézel a Borsba, tele van horror-anyákkal, minden napra jut egy újabb női szörnyeteg. Hol van itt az anyai ösztön és hol vannak az apák?
Egyszer pár hónapig egy 4 gyerekes elvált nővel laktam – nekem albérlet kellett, neki meg segítség. A szemem láttára verte, rugdosta, köpködte a gyerekeit, húzta a hajukat, az egyikük fejét a falba verte. A legnagyobb lányt a vezetéknevén szólította. A nő keresztény volt, egy „karizmatikus” gyülekezetbe járt. A környezetében soha senki nem vett észre semmit, még csak nem is gyanították, hogy otthon hogy bánik a lányaival. Persze nem is érdekelt senkit, soha egy kereszténynek se jutott eszébe, hogy a nő kvázi nyomorog és talán jól jönne neki ez-az. Az exférjet soha nem láttam, nem látogatta a kislányokat, egyáltalán nem érdekelte, mi van velük, felőle a nő agyon is verhette volna mindet (és hát persze mellékesen tartásdíjat se küldött). Hol van itt az anyai ösztön? És hol van az apa, aki felelősséget vállalt volna azokért a gyerekekért, akiket összehozott?
Egy ismerős családban történt a következő: a házaspár elvált, a gyerekek az apához kerültek, mert neki volt állandó jövedelme. Az új nő szexuálisan molesztálta a kisfiúkat. Amikor kiderült, nagy botrány lett belőle és a gyerekek állami gondozásba kerültek. Hol van itt az anyai ösztön?
Bartis Attila regényében, A nyugalomban hajmeresztő dolgok vannak leírva arról, hogy egy anya miféle szexuális visszaélésekre képes a gyerekei felé. Amikor olvastam, arra gondoltam, hogy te jó Isten, vajon hány anya szexualizálhatja a gyerekeit? Hogy az apák megronthatják a lányaikat, arról időnként vannak hírek. De hogy ugyanerre az anyák is képesek, arról soha nem lehet hallani, mert ugyebár ez nem fér bele a Szent Anya Kultuszába, aminek tárgya az Anyai Ösztön, Ami A Legértékesebb A Nőből, És A Férfiak Azért Ejtik Teherbe A Nőket, Hogy Áldozzanak Az Anyai Ösztönnek, És Boldoggá Tegyék A Nőt, Mert A Nő Attól Boldog, Ha Anya Lehet.
Hol van az Anyai Ösztön abból a sok millió nőből, akik abortuszra mennek? És vajon mit szól mindehhez az a sok millió férfi, aki azért ejtette teherbe ezt a sok millió nőt, hogy Boldoggá Tegye, Mert A Nő Akkor Boldog, Ha Anya Lehet?
Lehet ám zöldségeket összehordani és ezzel kábítani magadat, csakhogy ebből egy szó sem igaz.
Hogy a nők valójában mit gondolnak az anyaságról, ahhoz ajánlok egy kis olvasnivalót, ami leránt a rózsaszín lebegésből a valóságba: http://www.ferfihang.hu/felhasznalo-profilja/?uid=775 – abszolút racionálisan, hideg fejjel mérte fel a kockázatokat, amit leírt, azt úgy hívják, hogy realitás, amiről te írtál, az meg valami kultikus hasbeszélő mutatványa, annyi köze van a valósághoz, mint a Vidám Vasárnapnak.
A Transzcendensen Létező Anyai Ösztön helyett megmondom én, mi létezik: felelős vagy felelőtlen magatartás. Na az létezik. És ez mindenkire érvényes, férfira és nőre egyaránt.
És miért is kell felelősséget vállalni? Elsősorban, mondjuk a szexuális magatartásért. Aki felelőtlenül szexel, az felelőtlenül válik szülővé, és felelőtlenül fog bánni a gyerekével. Teljesen mindegy, hogy milyen nemű valaki, ez érvényes lesz rá.
A gyerekkel szembeni felelőtlenség első lépése a leggyakrabban így hangzik: nekem tulajdonképpen nem kell gyerek, én csak azért csinálok gyereket, hogy a nő boldog lehessen – hát ez muhhaha, kedves barátom.
A nő pedig így beszél: nekem tulajdonképpen nem kell gyerek, csak azért csinálok gyereket, hogy a férfi boldog lehessen – ez ugyanúgy muhhaha.
Mindkét állítás önámítás, felelőtlenség és a gyerek eszközként való felhasználása.
Cigány nők, emlékszel? Szerinted dúl bennük az Anyai Ösztön, csakis azért hoznak össze fejenként 68 gyereket, és azért verik szét a kezét-lábát, mert nyomorékon még cukibb (pláne, ha koldul).
Az a 4 gyerekes elvált nő, akit említettem, azóta újra férjhez ment és szült egy ötödik gyereket is, csakis azért, mert teljesen betölti az Anyai Ösztön, és Annyira Boldog Hogy Anya Lehet. Csakis ezért, nem másért.
És hogy miért zavar téged az, amit írok? Mert te annyival többet tudsz az anyai ösztönről nálam, mint amennyivel én többet tudok nálad a férfiak szexuális fantáziájáról. Hagyjuk már, nevetséges az, hogy te akarsz prédikálni nekem az Anyai Ösztönről.
Azért zavar, mert érint téged is. És ez egy olyan tabu, amihez senki sem nyúl szívesen.
Persze antifeministaként zengheted tovább Anyai Ösztön himnuszát, nekem mindegy, nem én leszek tőle vicces.
„Az anyai ösztön szerintem már önmagában egy túlzás. Eltúlzott, végtelen vágy a birtoklásra”
Ezt nem úgy hívják, hogy Anyai Ösztön. Úgy hívják, hogy birtoklási vágy. Mindjárt idézek is rá egy példát:
Aki szeret, abban nincs túlzott vágy a birtoklásra, hanem képes elengedni azt, akit szeret, ha annak az elengedés áll az érdekében. Akiben birtoklási vágy van, azt viszont az se érdekli, hogy a másik beledöglik, neki akkor is kell, mert az számít, hogy neki mi kell, és nem az számít, hogy a másiknak mi válna a javára.
ezeket az infókat hiperérzékeny és szeplőtelen nő lélekről jó lenne a Müller Péternek, meg az írásai által behülyített női olvasóknak előadni, csak hogy már cáfolva legyen végre a hazug közbeszéd. : )
„Összeomlóban van a sok ezer éves férfiuralom.
És születőben a nők lelkében elfojtott igazi és örök Én-élmény.
Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát éljük.
A férfilélek katarzisát és a női lélek önmagára ébredését.
Sorsunkban és párkapcsolatainkban olyan drámák zajlanak, amelyeket nemigen tapasztaltunk a múltban.
Férfinak és nőnek ezért nehéz élni manapság.
A férfinak vissza kell találnia elárult, magas szellemi valójához és alázatához. Ehhez az önös énjének össze kell törnie, darabokra.
A nőnek pedig meg kell találnia önmagát és a méltóságát, amit még keresni sem engedélyeztek neki, soha.
Nem tudom, milyen világ jön.
De ha lesz új világ, az a nők tiszteletén fog alapulni.
Ebben bizonyos vagyok.” M. P.
Apropó, nem ugrasz fel velem anyámhoz? ; P
Amúgy ki a faszom ez a Müller Péter?Ez is valami liberális?Csak annyit tudok róla, hogy egy vén fasz, és folyton a nőkkel kapcsolatosan bölcselkedik, illetve hülyíti is őket, és a legtöbb magyar szennyirodalomi ,,mű”-höz valami köze van.
Müller Péter a „spirituális irodalom hazai mestere”. : ) Olvasóinak az az irodalom csúcsa, ha önmaguk erőltetett és bugyuta dicsőítését olvashatják naphosszat. Szóval Müller (meg Mamagésa) már 20 éve károsan tevékenyedik azon, hogy a nőkkel olyan tulajdonságokat hitessen el a napi horoszkóp mellett, amivel ezek nem is rendelkeznek… Többszázezer nő ma Magyarországon kétségkívül miattuk ilyen-olyan elmebeteg. : (
Mamagésea :D :D Minden idők egyik legszerencsétlenebb média személyisége.
Tehát akkor részben Müllernek köszönhetjük, hogy a mai nők nagy része olyan amilyen ?
kis részben. de sztem olvasói 30-50 között vannak. 30 alatt most Oravecz Nóra írja a butaságot
Nehogy azt hidd, vannak köztük fiatalabbak is..
Meglepődtem, hogy nincs Oravecz cikk :D De igazából nem tudom hova rakjam azt a csajt. Abból él, hogy szidja a kurvákat, ami jó. De az olvasói nagy része, azokból a ,,nők”-ből áll akiket mocskolni szokott (ez jól jelzi az rajongói intelligenciaszintjét). Ő maga egyénként faceboon ország-világ előtt szeret nyalni a szidalmazott ribancoknak. Nem nagyon értem..
Nehogy már azt hidd, hogy MP akár egy szót is elhisz ezekből. Viszont a könyvei jól fogynak, ő meg egész jól megél ebből…
persze, zavarodott nőket kopaszt meg.
Ha jól tudom férfiakat is..:D
Menj már! Nem mondtam, hogy az anyai ösztön valamiféle transzcendencia, csak azt mondtam, hogy irracionális. Szerintem kettőnk közül te vagy valamiféle vakhitnek a megszállotja. Az állatoknak nincs semmiféle felelősségtudata, mégis tökéletesen és felettébb szemléletesen mutatják fel az anyai ösztön létezését.
Alapvető népi megfigyelés, hogy az anyaállatok milyen elképesztő bátorsággal és elszántsággal védelmezik az utódaikat. Ha kölykeit veszély fenyegeti, akkor az anyamacska képes szembeszállni a medvével, a bárány a farkassal… – Csak azért, hogy birtokolhassák, ami az övéké? Aztán szerinted valamiféle hatalmas morális megfontolás vezeti őket arra is, hogy kitartóan táplálják őket elképesztő fáradságok árán is? – Ezek pont olyan irracionális és eltúlzott motívumok, amiket már elsőre is fejtegettem. Egyébként nagyon szépen megjelenik a nőknél is az anyai ösztön kivetülése, amikor pont úgy viselkednek, mint a nőstény majmok, mindent megadnak azért, hogy a barátnőiknél anyáskodhassanak legalább egy kicsit, ha nincs saját gyermekük.
Szerintem nem tettél mást, minthogy kerestél egy szót (“birtoklási vágy”), aminek a segítségével olyan lealacsonyított formában láthatod és láttathatod az anyai ösztönt, ahogyan szeretnéd. Nem számít, hogy az anyai ösztönnek része valami olyasmi is, amit a birtoklási vágyhoz lehet hasonlítani, attól még egy létező és összetett ösztönkomplexum, amit a racionális gondolkodással elég lehetetlen dolog megragadni. Mint általában minden ösztönt. Nem is értem, hogy te hogyan tévedhettél ebbe az ostoba zsákutcába, hogy racionális cselekvéssé akarsz magyarázni ösztönöket. Most akkor én is kacagjak rajtad nagyokat, mert soha a büdös életben nem fogod tudni megcáfolni ezeket az egyszerű népi megfigyeléseket, és csak bolondot csinálsz magadból azzal, hogy ilyen elemi dolgokat akarsz kétségbevonni a saját anyaellenes indulataidtól elvakulva? – Ha mégis van bármi használható ellenérv a tarsolyodban, akkor azt írd le pár mondatban, légy oly kedves! Egyébre most ne pazarold a betűket!
Kár volt ennyi ellenpéldát hoznod, egyébként is megértettem volna, hogy mire akarsz célozgatni. Senki nem mondta, hogy az ösztönök mindig és mindenkiben jól működnek. De attól még, hogy létezik pár anorexiás ember, aki képes halálra éheztetni magát,még eszembe sem jut tagadni a táplálkozás ösztönét. Attól, hogy léteznek aszexuális emberek, akik akár egyenesen undorodnak a szextől, még eszembe sem jutna megkérdőjelezni a szexuális ösztön létezését. Pont így eszembe sem jut néhány csecsemőgyilkos vagy félresikerült, beltenyésztett pandamama láttán kétségbe vonni az anyai ösztön létezését.
Ha egy kicsit is ésszerűen gondolkodnál, akkor rájöhetnél, hogy a férfiakat, mióta kiemelkedtünk az állatvilágból és jól ismerjük a szexuális ösztöneink következményeit (jön a gyerek), csak egyetlen dolog motiválhatja arra, hogy ne kerüljék el a következményeket, és ez a partner és az ő anyai ösztönei iránti szeretet, amit fentebb leírtam. Az már messzire vezető gondolat, hogy a feminista korszellem a nemek közötti kölcsönös tisztelet, a család tiszteletének kiirtásával, és a jogi bizonytalanság eszközével már jó úton halad afelé, hogy ezt a motivációs tényezőt felülírja a férfiakban, és szemmel láthatóan az anyai ösztönök sem olyan erősek, hogy a nőkben ne lehetne erodálni a késztetéseket a racionális, önös érdekek felpiszkálásával. Egyébként annak is megvan az oka, hogy az anyaság utáni vágyódás nem egy olyan erős ösztön, mint a szexuális ösztön, merthogy a szexuális ösztön elegendő és célirányosabb eszköz a fajfenntartásra, hiszen ha az beteljesíti a maga feladatát, akkor a többi már megy a maga útján. Ettől függetlenül például jól ismert az álterhesség jelensége, ami nem csak a nőknél, hanem az állatoknál is tökéletesen megfigyelhető. Például kutyatartók is jól ismerik, amikor a nőstény megbolondul, ha nincsenek kölykei. Szabályos álvemhesség léphet fel, aztán rongydarabokat hurcolásznak, rejtegetnek, “dédelgetnek” mintha a kölykük lenne.
Szóval szerintem szokj le róla mielőbb, hogy úgy szemléled az embereket, mintha a cselekvéseiket csupa racionális (és szerinted többnyire rosszindulatú) cél vezérelné. Még egy értelmes ember cselekedeteiben is sokkal-sokkal több az ösztönös elem, mint azt a legmerészebb álmaidban is gondolnád. Szóval nem az ösztön a mítosz, hanem pont a mérhetetlenül racionális ember téveszméje.
Egyszer olvastam egy érdekes cikket egy régi Élet és Tudományban, amely arról szólt, hogy a várandós nőknél több, a magzatot védő reakció fedezhető fel. Pl. a várandósság első trimeszterében, amikor az immunrendszer alacsonyabb hatásfokkal működik, a kismamák nem szívesen mennek idegen környezetbe – az “idegen” kórokozók elkerülése végett.
És a várandós nők – teljesen ösztönösen – jobb arfelismerőkké válnak, mint nem várandós társaik. Főleg a saját rasszuk férfitagjainak arcát ismerik fel könnyebben. Jobban figyelnek az arcokra. Jobban figyelnek a többi emberre. Ez is egy ősi anyai ösztön – ha időben észlelik a veszélyt, javulhatnak a menekülési esélyek.
Na látod erről beszéltem. ***moderálva***
Korábban kérdeztem már, hogy neki milyen volt a kapcsolata az anyjával, családjával, illetve hogy miért ítéli el ennyire az anyaságot, és hogy miért haragszik ránk ennyire, de természetesen a kérdés törölve lett.
“milyen volt a kapcsolata az anyjával” – rossz
“miért ítéli el ennyire az anyaságot” – nem az anyaságot, hanem a kihasználást
“miért haragszik ránk ennyire” – nem haragszom
Alter Ego, amit írsz, az alapvetően igaz. Az anyák alapjáraton nagyon is klasszul képesek viselkedni, és az anyai szeretetet és gondoskodást nem Benjamin Spock vagy Müller Péter találta fel, nem ilyen módon értettem a tanult viselkedést. Hanem úgy, hogy valami hiba időközben becsúszott. Ezt szerintem a legfrappánsabban ez a mondat fogalmazza meg: “Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól.” Férfit kaptam az Úrtól, mondja Éva, de ezt nem a férjére érti, hanem a fiára. Pedig ő nem a fiához tartozik alapvetően, mint férfihoz, tehát nem a fiával alkot férfi-nő párost, hanem a férjével. De valahogy mégis rákattant a fiára, olyan módon kötődött hozzá, ahogy nem lett volna szabad, és ennek az lett az eredménye, hogy Káinból egy szellemi roncs lett és átkozott, gyilkos földönfutó. És az egészből végül csak az látszik, hogy Káin egy gonosz gyilkos. Az, hogy esetleg évtizedekig milyen hatásnak volt kitéve, hogyan alakult a személyisége, arra senki sem gondol. Az anya szent, minden börtöntöltelék anyja szent. A nők mossák kezeiket és nem tehetnek semmiről, a nők mindig ártatlan áldozatok. Éva csak szerette a fiát, ugyan mit ártott neki ezzel?
Ezt a sztorit azért citálom ide, mert úgy gondolom, hogy elég jól bemutatja, hogy az emberi anyaságban van valami, ami alapvetően és könnyen elcsúszhat. Nem feltétlenül csúszik el, nem minden esetben, de azért nem is ritkán. Nem minden nő tekinti szinte a párjának a fiát, de nem kevesen.
Az állatoknál az anya soha nem ragasztja magához a gyereket, hanem igyekszik minél önállóbbá nevelni, hiszen mindenkinek magának kell megélnie önnön életét, mint egyed. Az embereknél viszont könnyen belép valamiféle csúsztatás, talán az ember kivételesen lassú önállósodása miatt. Talán csak az a baj, hogy nem tudatosul az önállóságra nevelés fontossága, hiszen a gyerek akár 25 éves koráig sem önálló, és általában véve is az emberi világ az állatok világához képest sokkal bonyolultabban szervezett, a kapcsolati háló sokkal fontosabb és összetettebb, ezért sok anya elfelejti, hogy a gyerek alapvetően nem hozzá tartozik, és az ő dolga az, hogy felkészítse arra, hogy nélküle boldoguljon.
“Ha léteznek túlérzékeny, életképtelen, befordult, tökéletesen önbizalomhiányos és végtelenül naív, megvezethető nőimádatban hempergő emberek, azok a szingli anyukák gyermekei. Egy bizonyos pontig, nyilván, mert a szerencsésebbje tud eleget agyalni ahhoz, hogy rájöjjön, alapvetően nem az ő élete van elcseszve, hanem az anyjáé.”
Igen, ezzel egyetértek, egy gyerek „elcseszettsége” alapvetően felnőtt probléma. Általánosságban elmondható, hogy a problémás kölkök mindig egy felnőttek közötti kapcsolati-zavart indikálnak.
Engem a téma inkább gyermeklélektani szemszögből érdekel, nevezetesen, hogy mitől van ennyi zsarnok/ szabályokat követni képtelen társadalmi normákhoz igazodni alkalmatlan gyerek/ fiatal felnőtt? Mondjuk egyértelműen a „lassez faire” következménye, addig amíg némiképp működött a hagyományos családi struktúra- ami a gyereknek is egy konkrét kapcsolati koordináta-rendszert jelentett- lényegesen kevesebb viselkedés-zavaros felnőtt volt. Ahhoz, hogy egy gyerek pszichéje beérjen- elsősorban a biztonság érzet kell, amit a világosan kijelölt, ugyanakkor az életkorát követő, valamennyire rugalmas (= a szülők/nevelők által kijelölt) választási lehetőségek jelentik.
Ez a hagyományos családmodellnél azt is jelentette, hogy egy gyereknek kiskorától kezdődően voltak kötelezettségei, feladatai, ami szerintem kulcs a felnőtté válásban. A birsalma által vázolt szitukban ez nincs meg, az anya a gyerekről minden terhet levesz- szándékosan nem írok férfit meg nőt, mert anyjukkal szimbiózisban élő önállótlan nők ugyanúgy megkeseríthetnek egy párkapcsolatot… max, annyi, hogy az anyós-vej konfliktus egy kicsit később robban, mint egy anyós-meny.
“mitől van ennyi zsarnok/ szabályokat követni képtelen társadalmi normákhoz igazodni alkalmatlan gyerek/ fiatal felnőtt?”
A társadalomkutatás rámutatott, hogy végletekig bizalomhiányos a magyar attitűd; nem bízunk az államban, nem bízunk a tisztességes boldogulás lehetőségében, nem bízunk mások tisztességes szándékaiban, és nem hiszünk a társadalmi együttműködésben. Szerintem mindezek mellé még rendszeresen túlhangsúlyozzuk az egyén szabadságát a társadalmi kötelezettségekkel szemben. – Ilyen légkörben az ivódik a fiatalokba, hogy az érvényesülés, önmegvalósítás egyetlen útja az individualizmus, a lelkiismeretlen, zsarnoki törtetés.
igen is, meg nem is.
(ha most evidens dolgokat írok, akkor előre is elnézést :).)
Szóval az idegrendszeri érés folyamatában vannak érzékenyebb/ fogékonyabb fázisok pl. nagymozgásformák elsajátítása a legaktívabb pl. 0- 1 éves kor között pl. ha ott valamiben lemarad vagy elmarad az a többi idegrendszeri funkcióra is kihat (pl. klasszikus példa, hogy a mászást kihagyóknál elég gyakori a dyslexia) a beszéd formálódás aktív fázisa 0-6 év között zajlik, és kb. 10 éves korig korrigálhatóak a beszédhibák, a rendszeretete 2 és 4 év és sorolhatnám. A lényeg, hogy a társadalmi konvenciókhoz való alkalmazkodó-képesség legaktívabb fázisát a 2-től 6 éves kor között zajlik, nyílván hatévesen semmi sem zárul le, de az alapoknak ez az aktív ideje.
Magyarán, a társadalom mikro-szegmensében – a családban látottak határozzák meg gyakorlatilag egy életre az attitűdöket, természetesen egyszerűbb lenne a külvilágra fogni, hogy katika ettől ilyen is ilyen…de ez vhol önámítás. A gyerek/ fiatal felnőtt a családban zajló kapcsolatoknak a reflexiója. Persze lehetőség van helyrekalapálni a dolgokat, de elég kínkeserves.
Szerintem nyilván a család is ezt a társadalmi attitűdöt tükrözi és közvetíti a fiatal számára valamilyen formában, és nem becsülném le a média és a fiatalok közösségeinek viselkedésformáló erejét, szerepét sem.
Hm-hm. nyilván a közeghatást nagyon körülményes pufferelni, így amit írsz az abban az esetben igaz, ha a társadalomra bízom az egyednevelést. Ugyanakkor lehet, hogy illúzió, de miután a nevelésben én aktív szerepet látok (kiskamaszkorig), vhol titkon abban reménykedem, hogy azért nem egy lehetetlen feladat kellő kritikai gondolkodást továbbadni, ill. vhogy az önpusztítást elkerülni– ez az elméletem :)).
A cikkben jól levezettél egy létező jelenséget, és a mai generációk nagy baját, hogy a gyerekek nehezen tudnak elszakadni a szülőktől, a gondtalan gyerekkortól, és felnőtté válni. Viszont a kommentekben megint elharapóztál :( Olyan, mintha az egész anyaság dologgal bajod lenne, és mintha kissé fixált lennél arra, hogy minden férfi anyakomplexusos. A másik, ami megint előjön, hogy szerinted egy férfinek függenie kell egy nőtől, és ez mindenképp a párja kell, hogy legyen. Nem. Egy felnőtt ember független. Szereti a családtagjait, mindegyiket másképp, de nem függ tőlük. Miért is kéne?
Az élet nevű játék minden alapszabályát a szülők, nagyszülők, dédszülők adják át nekünk, és szeretnek minket feltétel nélkül, hisz az ő vérük vagyunk. Nyilvánvaló, hogy mi is szeretjük őket, hálásak vagyunk azért amit tanítottak nekünk a két lábon járástól a világ működéséig. Ezt a szeretetet nem veszi át senki, ez megmarad. Akkor is meglesz, ha már nem lesznek köztünk. És ez így természetes. Nem is értem miért próbálsz egy férfi anyjának a helyére lépni, miért kéne ezt felcserélni. Az emberek szeretik a szüleiket, a párjukat, a gyerekeiket, de ez mind más szeretet és mind egyszerre jelen van.
Az anyák azért is kötődnek a gyerekekhez jobban, hiszen bennük fejlődnek, rajtuk keresztül lépnek ebbe a világba, és ez egy kötelék. Miért próbálsz egy ilyen erős köteléket elvágni és a helyébe lépni? Amelyik férfi nem tiszteli és szereti az anyját, az benned se fogja tisztelni és szeretni a gyerekei anyját. Mert benned majd azt fogja, nyugodj meg – ezért mondják, hogy a szerelem nem örök, hanem átalakul szeretetté. De ez más, ez már az ő gyerekeiről szól, nem az ő gyerek voltáról. Egy szülőnek a gyereke akkor is a gyereke marad, ha 6 éves, ha 60. Nem csak addig, amíg apró, hanem akkor is, ha már maga is szülő, vagy nagyszülő. Az élet egy körforgás. Persze, hogy szeretnék a legjobbat a gyerekeiknek, hogy óvják őket, hisz ők a jövőjük. (A dédimamám biztos örülne, ha tudná, hogy még mindig úgy csinálom a húslevest, ahogy tőle tanultam. Már csak azért is, mert ezt ő is a nagymamájától tanulta, és mindenképp tovább akarta adni. Valószínű én is tovább fogom, és úgy már a 7. generációba fog lépni.)
Nekem még mindig erős a gyanúm, hogy te azt akarod, hogy egy férfi függjön tőled, csak téged szeressen, csak téged lásson, számára senki más ne létezzen. Ez viszont ugyanúgy egészségtelen dolog lenne, mint az anyakomplexus. Kevered a szülőkkel való kapcsolatot a párkapcsolattal, és ez így nincs rendben. Szinte azonnal visszatámadsz minden férfi hozzászólására azzal, hogy ő függ az anyjától. Honnan tudod, hogy tartja-e vele a kapcsolatot, mennyire sűrűn látja / beszél vele, vagy hogy egyáltalán él-e még az anyja? Az után, hogy végigolvastam az előző témánál az összes ilyen hozzászólásod, majd itt a cikket és megint minden hozzászólásod, az volt az első gondolatom: először a saját házad táján sepregess.
PS: I was the 70th and fucked up your 69. Sorry :)
Köszi, sepregetek :)
Ami a többit illeti – nos, épp arról van szó, hogy a FÜGGŐSÉGI állapot nem jó. A függőségi állapotot el kell hagyni, ebből meg kell szabadulni, mert csak szabadságban lehet BÍZNI.
A kapcsolat BIZALOM és nem függőség. A függőségi állapotból el kell jutni a BIZALOM állapotába.
Ide csak akkor tud eljutni valaki, ha először megtanul bízni ÖNMAGÁBAN, mert ha másban jobban “bízik”, mint magában, akkor az nem bizalom, hanem kapaszkodás, azaz függőség.
Tehát, újra: a függőséget nem lehet és nem is érdemes felváltani egy másik függőséggel. A függőséget szabadsággal érdemes és lehet is felváltani. A szabadság alapja az önbizalom, és ez hozza el a másik felé irányuló bizalmat is.
Természetesen a bizalom nem csupán a párkapcsolatban élhető meg, hanem a szülő-gyerek viszonyban is.
Aki viszont megtapasztalja a bizalmon alapuló kötődést a szüleivel kapcsolatban, annak nem fog problémát okozni a párkapcsolati bizalom sem – és aki képes a párkapcsolatát bizalommal működtetni, annak semmi köze az Antifeminista oldalhoz, az nem fog itt olvasgatni.
Aki ide ír, az már érzékelte azt, hogy a nővel szemben könnyen alárendelt helyzetbe kerülhet, azaz függőségi állapotba. (És ezt megpróbálja elkerülni valahogy).
Én azt állítom – ez azon alapul, hogy már a szülővel (anyával) szemben is függőségi kapcsolatba került.
Ha valaki meghagyja magában az anyjától való függőségét, az nem lesz képes vezető szerepet betölteni a párkapcsolatában, hiszen megelégszik az alárendeltséggel. Ahhoz, hogy egy nővel való viszonyban vezetővé válhasson, először is az anyjával szembeni függőségét kell felszámolni, és ha az anyával szembeni alárendeltségéből megszabadult, akkor már elég tapasztalat ahhoz, hogy egyetlen más nő se tudja függőségbe rántani. És akkor őfelé már nem fog, mert nem KÉPES egyetlen nő sem vámpírként, dominaként, feminista fúriaként viselkedni, mert nincs rajta hatalma.
Amíg viszont a nők leuralásától való félelmében az anya biztonságába húzódik vissza, addig pont azt nem veszi észre, hogy az anyja az, aki a legrafináltabban tartja a markában.
Ha majd én sem akadok bele többé ebbe a problémába, akkor majd egészen más dolgokról fogok írni, egészen más helyekre, és azt is elfelejtem, hogy valaha jártam az Antifeminista oldalon. Ha ez nem lenne személyes problémám, nem írnék ide. Lehet, hogy neked az égvilágon semmi gondod nem akad a párkapcsolatodat illetően, bár nem tudom, hogy akkor mi vonz ide. Bár mindegy is, a lényeg, hogy nekem van gondom, épp most ez a gondom, épp most ez érdekel, és azt is gondolom, hogy senki nem azért van itt, mert gondtalanabb lenne, mint Ádám és Éva a paradicsomban.
Azt gondolom, hogy ez az oldal épp azért jött létre, hogy a párkapcsolatok valóságával nézzen szembe, a tündérmesék helyett, és megpróbálja elemezni azokat az okokat, amik a párkapcsolatok problémáit okozhatják.
Amiről írtam, az is egy probléma.
Elmondok valamit a bizalomról. Nekem a legnagyobb bizalmasom egy nő. Nem az anyám, nem a nagyanyám, nem a párom, hanem a barátom, akivel anno együtt ültem az iskolapadban. Ő jól ismer engem, ahogy én is őt. Ha kitérek a normál kerékvágásomból, bármikor visszalök a medrembe, és ezért még soha nem tettem neki szemrehányást. Ellenkezőleg, hálás vagyok érte, tőle elviselem és tőle el is várom. Ahogy ő is tőlem. Szerelmek jönnek mennek, de a barátok maradnak.
Persze bizalom van a párkapcsolatban is, kell is hozzá, de más az akivel együtt élsz. Ide pedig ugyanazt tudnám írni, mint hgyi: van olyan, hogy a párok akarattal vagy akarat nélkül, de szénné rombolják egymás önbizalmát, kiforgatják a másikat önmagából, és ilyenkor kell valaki, aki ismeri milyen vagy valójában. És ha tetszik, ha nem, sokszor erre a legnagyobb esély, hogy az anya lesz az. És lehet, hogy ezt te sokszor annak éled meg, hogy uralja a gyerekét, valójában meg egész életében mellette volt, és tudja milyen a kölke. Abból amit írsz, már párszor észrevettem, hogy te aztán alakítod a pasikat rendesen, mert ki akarod belőlük hozni a legjobbat, vagy tudom én… a fa sztori az előző posztnál. Egy anya nem fogja eltűrni, hogy valami jött-ment fejre állítsa a fiát és elkezdje ellene uszítani. Sőt, itt megmondom, ha bármelyik barátommal ezt kezdik csinálni, akkor elbeszélgetek vele és választhat. X idő után mindig a barátokhoz jönnek vissza és bocsánatot kérnek, mi pedig megbocsátunk, mert ilyenek vagyunk a családdal és a választott családdal (barátok).
“Lehet, hogy neked az égvilágon semmi gondod nem akad a párkapcsolatodat illetően, bár nem tudom, hogy akkor mi vonz ide.”
Nem tudom, miből gondolod, hogy egy felhőtlen párkapcsolatban élek, de akkor leírom mi a stájsz: egyszer hagytam, hogy egy férfi átvegye felettem az irányítást, soha többet. Annyi lelki / testi sebbel a legjobb barátom kapart össze, és ezért hálás vagyok neki. Az eset óta egyedül vagyok, kedvesen elmosolygok a férfiakkal, de kétlépés távolságot tartok mindegyiktől. Ez nem normális dolog, ezt tudom is magamról, de majd az idő mindent megold. Sokat változtam már azóta, hogy egyedül lakom. Elmúlt a dühöm is, mert ha bármi másképp történt volna, most nem az lennék, aki vagyok, és azt sajnálnám.
Hogy miért járok ide? Mert kíváncsi vagyok. Sok blogon linkelték az oldalt ilyen-olyan témában, én meg mindig kattintok az ilyesmikre. Elolvastam ezt-azt, érdekes volt. Aztán ideszoktam. Egyenlőség párti vagyok, ez pedig egy antifemi oldal (a femik eléggé borogatják az egyenlőséget). Ezért köthettem ki itt, nem párkapcsolati problémák miatt.
Nem élek tündérmesében, csak próbálok racionálisan gondolkodni a vagdalkozás helyett. Érzelmek nélkül könnyebb az élet.
“Nekem a legnagyobb bizalmasom egy nő.”
Nagyon helyes, ez teljesen jó.
“Ha kitérek a normál kerékvágásomból, bármikor visszalök a medrembe, és ezért még soha nem tettem neki szemrehányást. Ellenkezőleg, hálás vagyok érte, tőle elviselem és tőle el is várom.”
Igen, pont ez mutatja, hogy valódi a bizalmatok, mert nem féltek attól, hogy a másik megsértődik, ha az igazság keményebb, nehezebb részét kell kimondani. Aki csak édeleg, az nem őszinte.
“van olyan, hogy a párok akarattal vagy akarat nélkül, de szénné rombolják egymás önbizalmát, kiforgatják a másikat önmagából”
Igen, van ilyen, és ilyenkor ezt be kell fejezni, valóban.
“És ha tetszik, ha nem, sokszor erre a legnagyobb esély, hogy az anya lesz az.”
Igen, ez is igaz. Sok anya, lehet, hogy a legtöbb anya valóban jó anya, valóban jót akar és valóban segít. Olyat is olvastam, amikor az anya bocsánatot kér a lánytól, amiért nem vette észre időben, hogy nagy a baj. De legalább utólag felfogta és megértette. Ez is teljesen jó és oké. Az ilyen anyákkal nincs semmi baj.
Én is mesélek, hogy milyen hozzáállás az, amit ehhez képest hibásnak gondolok. A nagymamám belecsúszott egy alkoholistával való házasságba. Próbált volna segítséget kérni az anyósától, hogy az is segítsen valamiképp kijózanítani az “ifiurat”, de a mama azt is zokon vette, hogy a menye egyáltalán megpendítette a problémát. Nemhogy felelősséget vállalt volna a fiáért.
Aztán később az alkoholista nagyapám addig marta a gyerekeit, amíg azok idejekorán el nem menekültek otthonról. Anyám “belecsúszott” egy házasságba, ami rettenetes volt. Igen hamar szerette volna magát visszakönyörögni a szüleihez, de azok nem voltak hajlandók visszafogadni és segíteni neki, hanem a nagyanyám az alkoholista és durva nagyapám halála után még maga is “pasizott”. Eszük ágában sem volt felelősséget érezni a gyerekeik sorsáért.
Lehet, hogy úgy látod, ez ellentmond annak, amit egészen idáig írtam a szülőről való leszakadásról, de a leszakadásra való igénynek a gyerekben kell megfogalmazódnia, neki kell annyi bátorságot gyűjtenie, hogy ki merjen lépni a bizonytalanba. Ha a szülő löki ki, ha az fordul el tőle úgy, hogy a gyereknek még igénye lenne a szülő segítségére, az egyáltalán nem erkölcsösebb magatartás annál, mintha nem engedi leválni.
“Egy anya nem fogja eltűrni, hogy valami jött-ment fejre állítsa a fiát és elkezdje ellene uszítani.”
Szerintem az a jó állapot, amikor már senki sem tudja “uszítani”, mert nem arra hallgat, amire az anyja akarja rávenni, és nem arra hallgat, amire egy “valami jöttment” akarja rávenni, hanem arra hallgat, amit ő maga akar és amit ő maga jónak gondol. Én nem a befolyásoló személyt szeretném kicserélni, hanem azt szeretném, hogy ne legyen befolyásoló személy.
“te aztán alakítod a pasikat rendesen”
Én csak azt remélem, hogy létezik olyan bizalom, amit, ha az ember megkap, akkor ő maga elkezd változni. De ez már olyan változás, ami tulajdonképpen megélése annak a lehetőségnek, ami mindig is benne szunnyadt, csak a bizalom hiánya elnyomta. És ezt a bizalmat bári képes a másiknak odaadni, ehhez nem kell feltétlenül férfi-nő relációban gondolkozni. A legjobb példa erre talán a Nyomorultak, ahol a püspök akkor is bízott Jean Valjeanban, miután az kirabolta. És ez a bizalom olyan úton indította el Valjeant, amire nem a püspök beszélte rá, ami az ő saját útja volt, de hogy meg tudja élni, ahhoz kellett egy kis szikra, egy kis lökés, egy olyan gesztus, ami a szíve legmélyéig képes hatni, és ami miatt elhiszi, hogy ő valóban érdemes a bizalomra. A Leon, a profi c. filmben ezt a bizalmat egy kislány adta meg egy bérgyilkosnak. Sok ember úgy érzi, ha más nem, akkor legalább a kutyája olyan lény, aki igazán bízik benne. Persze egy kutya bizalma ritkán képes valaki életét megváltoztatni; mindenesetre a bizalom életmentő és életet alakító lehet, de ezt nem szeretném manipulációnak gondolni.
“Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
(…) s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.”
“egyszer hagytam, hogy egy férfi átvegye felettem az irányítást, soha többet.”
Mármint nem a vezetést, hanem a leuralást. Helyesen döntesz, ha ezt nem hagyod.
“Annyi lelki / testi sebbel a legjobb barátom kapart össze, és ezért hálás vagyok neki.”
Szerencse, hogy volt, aki kisegítsen.
“Az eset óta egyedül vagyok, kedvesen elmosolygok a férfiakkal, de kétlépés távolságot tartok mindegyiktől.”
Jól teszed.
“Ez nem normális dolog”
De az, nagyon is az. Sokkal normálisabb, mint beleugrani olyasmibe, ami szétzúz.
“Sokat változtam már azóta, hogy egyedül lakom.”
Ez is nagyon jó és helyes.
“Elmúlt a dühöm is, mert ha bármi másképp történt volna, most nem az lennék, aki vagyok, és azt sajnálnám.”
Remek, a legjobb úton vagy, nagyon pozitív fejlődésen mész keresztül, hiszen még azt a nehéz igazságot is érted, hogy a rossz dolgok is a javadra válnak. Ezt nehéz belátni, még akkor is, ha igaz.
“próbálok racionálisan gondolkodni a vagdalkozás helyett”
ezt is jól teszed.
“Érzelmek nélkül könnyebb az élet.”
Gondolom, úgy érted, hogy az érzelmeknek való tehetetlen kiszolgáltatottság rossz, nem önmagában az érzelmek.
Köszönöm, hogy ezeket leírtad, szerintem nagyon éretten és helyesen látod a világot. A legfontosabb, hogy az alapozás legyen jó, mert arra már könnyebb egy stabil épületet felhúzni. És neked elég jók az alapjaid, mert ha rosszul is döntesz valamiben, képes vagy korrigálni, és ez fontos. (És nem könnyű).
Felüdülés volt ezt olvasni, de komolyan. Nincs benne ellenségeskedés, érzelemdömping, hanem leírtad anélkül a tényeket. Így már mindjárt más. Most nem igazán tudom idekötni a sztorit az alkoholista nagyapáról, de ja, az már a másik véglet. Nem azt mondom én se, hogy nem létező probléma amiről írsz, mert létezik. Ennek a hátterében az lehet, hogy maguk a szülők se érett felnőttek. (Én engedélyhez kötném a gyerekvállalást, pont ahogy az örökbefogadást. Nem lenne ennyi selejt ember. De ez tiszta nácifasiszta dolog…)
Ami probléma sokszor előjön, és abba torkolhat, amit te mondasz, az szerintem ez a jelenség: sok nő kapcsolatfüggő, önállótlan és döntésképtelen, ezért szüksége van valakire, aki eltartja és “irányítja”. Mert anyu-apunak kicsi tündérlánya, kiskirálylánya volt, nem kényszerült rá az önállóságra (mai fiatalok tömeges problémája, fiúnak és lányoknak egyaránt). Ha eltartják, akkor igazából nem sokkal van előrébb a kurváknál, mert az állandó szex részéről a cserealap. Lehet itt szépelegni a házimunkával, csak a 21. században már fölösleges. Az ilyen nő akármennyire is szép, nem képes igazi társ lenni. Az esetlenség és a védtelenség egy darabig imponál a férfiaknak, mert mellette aztán überférfiasnak érezhetik magukat, de hosszútávon kiábrándító. Ilyenkor van az, hogy nem túl sok mindenről beszélgetnek, és hogy a férfi panaszkodik a női butaságra stb. A nő elkezdi magányosan érezni magát, és fél hogy a férfi le fog lépni, mert érzi, hogy gond van, csak nem érti… És ilyenkor jön a megvilágosodás: gyerek. Majd a gyerekkel el lesz, és majd a férfi biztos örül neki, és majd megújul a kapcsolatuk! Boldogság, szerelem, heje-huja, happy end, mi kell még? Hát ilyen egybites nők kezdenek bele a gyerekvállalásba tömegesen. Hogy a férfiak miért mennek bele, azt majd ők elmagyarázzák. Lehet, hogy ilyenkor benézik, és azt hiszik anyai ösztön? De ez nem az, ez tényleg csak az önzőség. És ebből egyenesen jön, amit a cikkben levezettél: érdektelen apa a fiával pótolva, láncolós anya, két szék közül a földre eső gyerekek. Ugyanaz, csak pepitában. A párkapcsolati problémák évezredek óta ugyanazok, csak máshogy fogalmazzuk meg őket.
“Gondolom, úgy érted, hogy az érzelmeknek való tehetetlen kiszolgáltatottság rossz, nem önmagában az érzelmek.”
Olyasmi. A lényeg, hogy baromira le kell mondani az érzelmek azon dimenziójáról, amiben eddig mozogtak a nők. Már nem az a világ van, ami régen. Meg kéne tanulni gondolkodni és elszakadni a hátország rizsától, a manipulációtól stb. Egyszerű érzelmek, nem kell túlbonyolítani, nem kell minden mondatba érzelmeket vinni, és szinte azokkal kommunikálni. Ettől még nem leszünk kevésbé nők. Pl a szeretet egy egyszerű érzelem, nem kell túlbonyolítani, feltételekhez kötni, visszaélni vele, csak érezni. Ennyi. És ha szükséges, akkor blokkolni kell ezeket az érzelmeket, hogy ne befolyásoljanak a racionális gondolkodásban. Pl félrerakni az utálatomat, mikor valakivel együtt kell dolgoznom, mert az érzelmeknek nem lehet köze a munkához.
A végére megjegyezném: akinek nem inge, annak a kabátja. Avagy: tisztelet a kivételnek. :)
“Most nem igazán tudom idekötni a sztorit az alkoholista nagyapáról” – az alkoholista anyja nem mert szembeszállni a fiával, nem merte keményen megmondani neki azt, hogy fiam, ez a viselkedés tűrhetetlen, hanem kimondhatatlan, kibeszélhetetlen tabuvá tette, nehogy elveszítse kicsi fia támogatását. Mert jaj, mi lenne velem, ha a fiam megharagudna rá? Könnyebb úgy tenni, hogy a fiam nem csinál semmi rosszat, mint megnevelni.
Amikor Diana panaszkodott az anyósának, hogy Károly folyamatosan csalja, Erzsébet azzal hárította el, hogy nem tud mit tenni, Károly nehéz eset. Egyszerűen nem akart szembeszállni vele, mert még neki is inkább szüksége van a fia támogatására, még őbenne is ott van az, hogy mi lenne velem, ha összevesznék a fiaimmal.
Tegnap épp azt írtad le, hogy a barátnődnek megengedted és el is vártad tőle, hogy őszintén helyretegyen, megmondja a véleményét akkor is, ha az, amit mond, nehéz. És miért? Mert bíztok egymásban, és a bizalomba belefér az is, hogy helyretesszük egymást, ha kell.
Ha erre nem képes egy anya, ha folyton csak bólogat és mosolyog, minden disznóságot eltűr, akkor alapvetően nem bízik a fiában és ezért a fia sem bízhat őszintén benne. De ettől persze még kötődnek egymáshoz, csak nem őszintén kötődnek, hanem úgy, hogy mindkét fél tele van elhallgatott ítéletekkel a másikkal szemben.
Amit eztán levezettél, azzal tökéletesen egyetértek, mindennel.
“Akinek nem inge, annak a kabátja” – ez nagyon jó, megjegyzem :)
Tudod, ebben szerintem benne van az, hogy a szerelem, szeretet vak. Sokszor nem is akarják maguknak se beismerni, hogy a fiuk / lányuk / férjük / feleségük / apjuk / anyjuk stb nem kerek, valami gond van vele. És csak akkor eszmélnek, ha valami tragédia történik. Sokszor még úgy sem képesek elfogadni az igazságot.
A barátnőmmel nem rögtön lettünk ilyen jóba, bár így 10+ év távlatából már a franc tudja pontosan mikor. Az ilyen jellegű bizalom a másik alapos ismeretén alapszik, és azon, hogy tudom, a másik is jól ismer engem. De ehhez is, mint sok minden máshoz, egy dolog kell: idő. Nem lehet azonnal beleugrani az emberi kapcsolatokba, szép lassan tologatjuk a határokat.
Most ennek tudatában tegyél mérlegre egy anyát és egy 5-6 hónapja tartó kapcsolatot mondjuk egy 30 éves férfi esetében. Ki ismerheti jobban és kit ismerhet ő jobban? Még akkor is ha hülye anyja van… Ez az egész bizalomépítés egy türelemjátékhoz hasonítható. Egy darabig el kell viselni azt, hogy még nincs annyira erős kapocs, de erősödni fog az folyamatosan. Szóval, ezért nem tudom én értelmezni ezt az erős anyaellenes megnyilvánulást részedről és hogy miért kéne választani a szüleink és a párunk között. (Továbbra is fenntartom, hogy az általad vázold jelenség is létezik, csak szerintem kevésbé általános, mint szerinted).
Összességében kijön: a szeretteinknek hajlamosak vagyunk szemet hunyni a hülyeségei felett + a férj / feleség is szerettünké válik, csak idő kérdése. Aki igazán jól ismer, az a képedbe vágja az igazságot, akkor is ha fáj, de ezzel csak jót akar neked, ugyanakkor néha inkább elhallgatja az igazságot és szenved helyetted, mert óvni akar téged. Tudja, hogy mikor melyik megoldásra van szükség.
(coelhomüllerpopperes? remélem nem :D)
“a szerelem, szeretet vak” – azt gondolom, nem a szeretet vak, hanem a vágy, a kívánság, a szeretetéhség az, ami elvakít. És ha egy anya képtelen józanul és reálisan látni, hogy mi a szitu, az csak vággyal tud nézni a fiára, és a kívánsága elvakítja, és ez elég durva. (nem szexuális vágyra gondolok, hanem kötődési éhségre).
“egy dolog kell: idő. Nem lehet azonnal beleugrani az emberi kapcsolatokba, szép lassan tologatjuk a határokat.” – ez maximálisan igaz.
“tegyél mérlegre egy anyát és egy 5-6 hónapja tartó kapcsolatot mondjuk egy 30 éves férfi esetében. Ki ismerheti jobban és kit ismerhet ő jobban? “ – alapvetően önmagát kellene ismernie. Azzal kellene törődnie, hogy önmagát megismerje.
“Ez az egész bizalomépítés egy türelemjátékhoz hasonítható.” – ez is teljesen igaz. Nem 5-6 hónapot szántam a bizalomépítésre. Sokkal többet.
“Szóval, ezért nem tudom én értelmezni ezt az erős anyaellenes megnyilvánulást részedről és hogy miért kéne választani a szüleink és a párunk között. “ – hát mondok egy példát. Valami internetes csevegésbe beleszóltam a Szita Bence-ügy miatt, és a család ismerőse ezt válaszolta: “Az a helyzet hogy Szilvia nem az édesanyjánál él, egyéb okokból….Sántosról egyéb magánügyi gondok miatt kellett elköltöznie.” Elég egyszerű kitalálni, mi az egyéb ok, ami miatt az élettársától nem a magányos, beteg édesanyjához költözött. Mert az édesanyja nem magányos. Mert vele lakik a fia. Akinek egyébként már egy szinte felnőtt lánya is van. De még mindig az anyjával lakik. És mindennap fut, elfutott a Don-kanyarba is, csakhogy erősítse magát. A lelkét. Mert ettől győztes…. „Nekem ne mondja senki, hogy ne legyek kemény! Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van és ne is legyek kemény?”
“(Továbbra is fenntartom, hogy az általad vázold jelenség is létezik, csak szerintem kevésbé általános, mint szerinted).” – a jelenség szerintem mindig is általános volt, és az is marad. Csak nem volt annyira nyilvánvaló, illetve ma sem annyira nyilvánvaló, hiszen a legtöbb ember mégiscsak elköltözik a szüleitől. De csak akkor tudna egy igazán új bizalmi kötődést kiépíteni, ha először leválna a szüleihez fűződő gyermeki viszonyról. Az viszont fel sem merül. Ha hazamegy, ugyanolyan gyereke a szüleinek, mint 10 éves korában. És ha rájuk gondol, akkor is ugyanazt a biztonságot keresi bennük, mint gyerekként. Mert nem találja MAGÁBAN a biztonságot.
És ez utóbbit megtalálni valóban kínkeserves, ki vállalkozna rá.
“(coelhomüllerpopperes? remélem nem :D)” – nem, nem az. :)
“Tudja, hogy mikor melyik megoldásra van szükség.” – honnan tudja?
“”tegyél mérlegre egy anyát és egy 5-6 hónapja tartó kapcsolatot mondjuk egy 30 éves férfi esetében. Ki ismerheti jobban és kit ismerhet ő jobban? “ – alapvetően önmagát kellene ismernie. Azzal kellene törődnie, hogy önmagát megismerje.”
Ez egy roppant önző és elmagányosító dolog lenne.
‘Senki sem érdekel és az sem érdekel, hogy ki ismer és ki nem, az a lényeg, hogy ÉN ismerem magam.’
Ez így nem működik az emberi kapcsolatokban.
“”miért kéne választani a szüleink és a párunk között. “ – hát mondok egy példát. Valami internetes csevegésbe beleszóltam a Szita Bence-ügy miatt, és a család ismerőse ezt válaszolta: “Az a helyzet hogy Szilvia nem az édesanyjánál él, egyéb okokból….Sántosról egyéb magánügyi gondok miatt kellett elköltöznie.” Elég egyszerű kitalálni, mi az egyéb ok, ami miatt az élettársától nem a magányos, beteg édesanyjához költözött.”
Ez nem válasz és nem példa a kérdésre adandó válaszhoz.
Nem, nem egyszerű kitalálni. Jótanács: Kerüld ezeket a “példákat” és kerüld a találgatásokat. Úgy gondolom, a helyes/megközelítően helyes találgatáshoz több élettapasztalatra, szélesebb látőkörre, több ismeretre volna szükséged. Veszélyes következtetéseket vonsz le a semmiből.
“De csak akkor tudna egy igazán új bizalmi kötődést kiépíteni, ha először leválna a szüleihez fűződő gyermeki viszonyról. Az viszont fel sem merül.”
Épp erről beszélünk! Mármint arról, hogy úgy is ki lehet építeni más jellegű kötődéseket (erőseket is), hogy kötődünk a szüleinkhez – bárhogyan. És arról is, hogy a bizalmi kötődések egymás mellett kell, hogy létezzenek. s nem egymás rovására. És arról is beszélünk, hogy a szülőhöz való abnormális kötődés sokkal ritkább, mint az egészséges kötődés.
Ezeket fölöslegesnek tartom leírni még többször, ha fontolóra sem veszed, sőt alátámasztásnak tartod ahhoz az elképzelésedhez, hogy az abnormális kötődés az általános és hogy más emberi kapcsolatok (kötődések) kialakítása fontosabb a szülőhöz való kötődésnél.
„Ez egy roppant önző és elmagányosító dolog lenne.
‘Senki sem érdekel és az sem érdekel, hogy ki ismer és ki nem, az a lényeg, hogy ÉN ismerem magam.’
Ez így nem működik az emberi kapcsolatokban.”
Pedig csak így működik. A kapcsolat nem adhat identitást az embernek, ezt nem lehet elvárni tőle. A saját identitására, énképére mindenkinek saját magának kell rátalálnia, azt erősítenie, azon dolgoznia. Ezt senki más nem adhatja meg neki. Persze, sajnos, az emberek jelentős része azt várja, hogy a környezete igazolja őt. Ezért igazodik, olyasmit csinál, amivel tudja, hogy kivívja a környezete elismerését – és ha az már megvan, akkor ő biztosan helyesen és jól cselekszik, hiszen lám, a körülötte levők ezt mind elismerik. Aki nem, az meg úgyis kívül esik a bizalmi körön, az ellenség.
De, ha a csoport adja meg az identitásomat, és nem magamnak építem ki azt, akkor az elképesztően törékeny lesz, és a legkisebb repedés is elviselhetetlen, nem megengedhető. Pl. a fideszben semmilyen ellentmondás nem engedhető meg, mert aki bármiben is ellentmond, az az egész szervezet, sőt a világmindenség alapjait kérdőjelezi meg. Aki a szervezeten belül akar maradni, annak nincs másra lehetősége, mint egyetértésre. Vita nincs.
Ami ott nagy méretekben látszik, az sajnos nagyon sok ember magánéletében is jelen van. A helyeslést nem tudja magától megkapni, mások helyeslésére van szüksége, ezért nem lehetséges opció az, hogy mások bírálják a tetteit. Ezért persze változtatni sem lehet semmit, hiszen minden jól van úgy, ahogy van, minden úgy működik jól, ahogy.
Ha magamtól képes vagyok helyeslést kapni, akkor nem lesz szükségem arra, hogy mások adjanak nekem identitást. Ezzel óriási terhet veszek le a környezetemről, és saját magamról is. Sokkal lazább és szabadabb leszek a változtatásokra is. Nem félek attól, hogy teljesen széttörök vagy megsemmisülök, ha valami új helyzet következik, amihez alkalmazkodni kell.
János evangéliuma: „Dicsőséget emberektől nem nyerek. Mimódon hihettek ti, a kik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, a mely az egy Istentől van, nem keresitek? Ne állítsátok, hogy én vádollak majd benneteket az Atyánál; van a ki vádol titeket, Mózes, a kiben ti reménykedtetek.” Akinek egy csoport adta meg az identitását (ő Mózes-hitű) és nem kereste saját maga identitásának alapját, annak azt mondta Jézus: épp az fogja őt vádolni, akire alapozta a csoportidentitást.
A csoportidentitás nem működik, az énképemet csak saját magam vagyok képes kialakítani és fejleszteni, más nem.
Az egyszerűen nem lesz működő kapcsolat, hogy én elismerlek téged, te pedig cserében elismersz engem. Csak az működik, hogy én dolgozom magamon, meg te is dolgozol magadon, én bízom abban, hogy erre képes vagy és te is bízol abban, hogy én képes vagyok erre. A bizalom kell, az nagyon fontos, de nem egyenlő azzal, hogy majd én megmondom neked, hogy te ki vagy, és majd te is megmondod nekem, hogy én ki vagyok.
Ez egyszerűen nem megy. Ez olyan, mint a halál. Vagy mint Madáchnál a falanszter szín.
„Jótanács: Kerüld ezeket a “példákat” és kerüld a találgatásokat.”
A Szita Bence-ügyet elképesztő mértékben felkapta a média, a vízcsapból is ez folyt, úgyhogy ez mindenki előtt jól ismert. Valamiért fontosnak vagy szimbolikusnak érezték, mint régebben Simek Kitti ügyét, aki megölte a nevelőapját. És nem is baj, hogy pont ezt kapták fel. Mert sok szempontból valóban szimbolikus ügy. A szereplői maximálisan átlagemberek. Amilyen ma Magyarország, olyan a Szita-család. Ők valóban szimbolizálnak valamit, és az ijesztő kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük, a személyes tragédiájuk valahol az egész ország kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét, tragédiáját is jelképezi. Milyen férfiak jelentek meg ebben az ügyben? Leginkább kettő: Szita János, a testvér, aki még mindig az anyjával él, miközben szinte felnőtt lánya van, és Gyöngyi Sándor, aki egyedül neveli az exneje gyerekét. És hát ugye a harmadik a kisfiú, akit élve eltemettek. Milyen férfisorsok ezek? Nagyon kiszolgáltatottak, nagyon tehetetlenek, a férfierő hiányában levők, noha mindegyik valahol stramm és klassz pasi, mégis egy horrordráma szereplőivé váltak. Én ezt nagyon szomorúnak tartom, és szimbolikusnak. Jelen pillanatban az átlagos magyar férfi ilyen szinten kiszolgáltatott és védtelen és erőtlen. Ez nem egy kiragadott, sehová sem illő példa, hanem egy fontos szimbólum. Szita János, aki elfut a Don kanyarba, mert érezni akarja azt, hogy ő erős, miközben az anyjával él – nekem egy szimbólum.
Vagy Gyöngyi Sándor, akinek a kezéből kiragadják a fiát, és az a NŐ teszi ezt, akiben a leginkább megbízott – ez is szimbolikus, ilyen a modern férfi sorsa. Ha belekapaszkodik, akkor sem tudja megtartani a gyereket, ha nem képes dűlőre jutni a NŐVEL.
Először is a férfi-nő kapcsolatot kell tisztázni, ha annak nehézsége alól kibújva a nemzedékek közti összetartásra építünk, az anya-fiú vagy apa-fiú kapcsolatra, abból egyszerűen nem lehet élhető életet kihozni.
„más emberi kapcsolatok (kötődések) kialakítása fontosabb a szülőhöz való kötődésnél.”
Éppen ezt gondolom. Hermitnek már írtam, hogy régebben a szülők és gyerekek távolsága nagyobb volt, mint ma. A szülőknek is volt egy világa, a gyerekeknek is volt egy világa, és kevésbé folytak bele egymás életébe, mint ma. Hamarabb rátaláltak az autonómiára. Elég régebbi gyerektörténetekre gondolni, pl. a Tom Sawyerre vagy a Pál utcai fiúkra, vagy az Iskola a határonra, hogy lehessen látni – a gyerekeknek könnyebben kiépült az önálló világuk, amit az egymás közti kapcsolatok alakítottak és nem a szülő.
A barátságok a gyerek életében lassacskán fontosabb kötődésekké válnak, mint a szülővel való kapcsolat, ami mindig ott van a háttérben, nyugodt és semleges hátteret biztosít, szabályoz és megszabja a korlátokat, de érzelmileg nem köt le és nem vág el a világ felfedezésétől. Persze nyilván egy bizonyos életkor után válik fontossá ez. Fokozatosan ki kell épülnie a gyerek autonóm világának, készen kell állnia a felnőttség kezdetén arra, hogy elszakadhasson a szülőtől.
Ez egy nagyon komplett, bonyolult rendszer, amit sok helyről meg lehet torpedózni, és nagyon sok különböző erőhatás növeli a függőség szintjét és gyengíti az autonómiára való képességet. Az iskola, az életmód, a hajszoltság, a bizonytalanság, a széteső családok stb, ezek mind abba az irányba hatnak, hogy már nincs kire támaszkodnunk, csak a szülő-gyerek kapcsolat biztos, ha ez is elveszik, minden szétesik. „Csak mi maradtunk ketten” – és ez ma már nem az életen át tartó házasságokra érvényes kijelentés, hanem az életen át tartó szülő-gyerek kapcsolatra.
Persze nem általánosságban, de egyre többször. Sem a szülő, sem a gyerek nem éli át mással a bizalmat, csak egymással. Ha nincs kiben bízni, akkor csak a legősibb, legelemibb kötődés marad meg.
Ez nem általános, de azért éppen elég gyakori probléma ahhoz, hogy beszélni kelljen róla.
Igenis arra kell törekedni, hogy a világ megbízhatónak tűnjön, hogy legyenek benne olyan kötődések, amik bizalomteliek, és amik miatt a szülő és a gyerek kölcsönösen hajlandó leválni egymásról.
Mert a gyerekhez való kötődés a szülő életéből is elvonja azokat az energiákat, amiket ő a saját bizalmi kapcsolatainak a kiépítésére fordíthatna. Vagy csak úgy egyáltalán a saját életére.
Nekem az alábbi példák nagyon tetszenek, mert mind arról szól, hogy idős nők, akik a saját életükre koncentrálnak, nagyon is boldogok tudnak lenni:
http://www.dailymail.co.uk/femail/article-2252011/Can-believe-Im-75-Shes-eye-lifts-strict-year-diet-For-time-life-agony-aunt-Miriam-Stoppards-happy-looks.html
http://personalbranding.blog.hu/2013/10/15/kivaltsagosak_fabolus_fashionistas
http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=126518
Aki viszont a gyereke életére koncentrál, annak nem jut elég ideje és energiája magára. Talán emlékszel Kosztolányi Pacsirta c. regényére, ami ezt a problémát még nagyon ijesztőként tárgyalta – de fokozatosan hozzászoktunk. A Mici néni két élete is, ahogy Kosztolányi regénye is arról szól, hogy az élet nem áll meg, mindenkinek szüksége van saját térre, és azt a fiatalabb generáció sem korlátozhatja az idősebb rovására.
Ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell szakadni egymástól – de tulajdonképpen egész végig, az élet minden szakaszában tisztában kell lenni azzal, hogy alapvetően a saját életünket éljük. Valaki belefolyik ebbe, valaki más kiúszik belőle. Mindenki szabadon mozoghat, ahogy az az ő saját fejlődéséhez szükséges.
Az alapvető baj az, hogy az egész világ az ellen dolgozik, hogy a saját fejlődésünket szabadon megélhessük. Az egész világ azon igyekszik, hogy beleragasszon olyan helyzetekbe, amik nem a saját élethelyzeteink. Mint a Sorstalanságban kérdezi Köves Gyuri: tulajdonképpen mit keresek én itt? Ez nem az én életem, ezt nem én választottam.
Kényszerek fogságában élünk, minden kötelezően elő van írva, és ebben a muszáj-életből az egyetlen kiszakadási lehetőség az az idő, amit a családtagjainkkal tölthetünk. És eszünkbe sem jut, hogy pont mi korlátozzuk a saját életünk, meg a családtagunk életének megélését.
Ezek olyan finom hangsúlyeltolódások, hogy szinte lehetetlen nyomon követni. Csak a végeredményét lehet látni, a „szingli-hordákat”, mert egyre több olyan felnőtt ember él, aki nem képes olyan fokú bizalmi kapcsolatot kialakítani, hogy egy „idegen” (legalábbis „alien” szintű idegen lénnyel) önálló életközösséget alkothatna.
Hgyi már nagyrészt leírta, amire gondoltam, de azért még kiegészíteném egy-két megjegyzéssel. A Szita Bencés dolognál megint csak találgatsz, leírod amit te belelátsz. Legyél érzéketlen az összes szereplővel, nem szimpatizálhatsz egyikkel sem, de nem is utálhatod őket. Darab, darab. Csak a tények vannak és a megtörtént események, nincs saját belegondolás. Amelyik részletet nem ismerjük, azt nem kitaláljuk, hanem szürke foltként kezeljük a teljes kép vizsgálatakor. Téged elvakít az anya-gyerek kapcsolat minden fajtája iránti gyűlöleted, ezért sokszor tévesen következtetsz (mindenhol erre lyukadsz ki, mintha más lehetőség nem is létezne a világon), vagyis az írásaid ezen része nem releváns. A kérdésem megválaszolatlanul hagytad: miért kéne választani a szüleink és a párunk között?
“Nem 5-6 hónapot szántam a bizalomépítésre. Sokkal többet.”
Helyes. Sokan már 1-2 hónap után elkezdenek nyavalyogni a mama miatt, de a mamával is össze kell ismerkedni rendesen, nem lehet egyből lesárkányozni. Ha már kicsit jobban ismerjük egymást, az esetek nagy részében enyhülni szoktak. Ez egy természetes reakció: elővigyázatosak az új és még számukra idegen emberekkel, a saját rokonaikat féltik tőlük, amíg nem győződnek meg róla, hogy az idegennek jók a szándékai. Türelem, mint mindig. Ha nem enyhül, az lehet azért is, mert manipulatívnak lát, és nem tetszik neki, hogy szítod a feszkót közte és a fia között. Meg lehet azért is, amit a cikkben írsz, mert az is létező dolog.
““De csak akkor tudna egy igazán új bizalmi kötődést kiépíteni, ha először leválna a szüleihez fűződő gyermeki viszonyról. Az viszont fel sem merül.”
Érdekes, hogy erre hgyi megint azt írta amire én is gondolok… ez vagy kozmikus összeesküvés, vagy lehet hogy tényleg te mész forgalommal szembe. Nem egy kötelék van, nem egy fajta, nem egy darab.
Most világosodtam meg. Neked a szülő – felnőtt gyerek közötti kötődés abnormális. Mindemellett, előző hozzászólásodban már kifejtetted, hogy az milyen kegyetlen, ha egy szülő megszakítja a köteléket (és nem fogadja vissza a gyerekét, miután kirepült a családi fészekből). Ellentmondás. Definiáld kérlek, szerinted mi a NORMÁLIS gyerek – szülő kapcsolat felnőtt emberek esetében. Példákat, ködös következtetéseket nem kérek, csak írd le kerek perec, hogy szerinted mi az.
“Tudja, hogy mikor melyik megoldásra van szükség.” – honnan tudja?”
Onnan, hogy ismeri. Alaposan. Nálam tudod hányszor van olyan, hogy egy barátom felhív pontosan azzal a dologgal, amire én is gondoltam? Mert ismerjük egymást, mint a rossz pénzt? :) A másik minden szokását, hülyeségét, erősségét és gyengeségét, és egyiket se akarjuk egymásban megváltoztatni. Egyébként, az előzőhöz visszacsatolva: ezek a barátságok mind nagyon erős kötelékek. Egyszerre több is. És szüleimmel is megvan a gyerek – szülő kötelékem, pedig már rég elköltöztem tőlük.
Ó még ezt ide szerettem volna kapirgálni, csak valahogy kimaradt…
“alapvetően önmagát kellene ismernie. Azzal kellene törődnie, hogy önmagát megismerje.”
Felnőttként erősebb és magabiztosabb vagy, mint gyerekként, de elfelejtesz egy fontos dolgot: nem egyedül jutottál ide. Ugyanazok az emberek, akik korábban tanítottak és neveltek, később felnőtt embertársukként kezelnek. Soha ne felejtsd el, hogy honnan jöttél. Sok embernek köszönheted, hogy eljutottál oda, ahol most vagy. Ha magabiztos felnőtt emberként elfeledkezel róluk, arrogánssá és egoistává válsz, mint a gyerekeiket magukhoz láncoló anyák. Akármilyen önismereted is van, soha ne csak magaddal törődj, mert el fogsz bukni. Az sem helyes út, ha mindig csak másokkal törődsz. Önmagadat és a körülötted lévő világot is meg kell ismerned, hogy el tudd magad helyezni benne.
Említettem, hogy tanítok egy karakterológiai rendszert. Ebben is ön- és társ- vagy emberismeretről beszélünk. Tisztán önismeret nincs is. Magunkat sem ismerhetjük meg, ha másokat nem ismerünk.
Ezeken a tréningeken legtöbben felfedezik, hogy először a tágabb ismeretségi körük karaktereit tudják beazonosítani, aztán a barátaikat, azután jó esetben a családtagjaikat és magukat.
Lehet be kéne iratkoznom hozzád, mert önmagamat még én se ismerem teljesen :)
:o))
„Mindemellett, előző hozzászólásodban már kifejtetted, hogy az milyen kegyetlen, ha egy szülő megszakítja a köteléket (és nem fogadja vissza a gyerekét, miután kirepült a családi fészekből). Ellentmondás.”
Látszólag. Már ott is leírtam, ahol ezt említettem, hogy mindkét féle szülői magatartás helytelen, mert alapvetően mindkettő a gyermek élete iránti érzéketlenségből fakad. Az is érzéketlenség, ha magához köti, és az is érzéketlenség, ha nem fogadja vissza akkor sem, ha komoly fizikai bántalmazásnak van kitéve a felnőtt gyerek. Azért azt nem lehet elintézni egy vállrándítással.
És nem csupán a visszafogadást említettem – a szülő felelős azért, hogy hogyan nevelte a gyerekét. És ha a párkapcsolatban súlyos gondok adódnak (említettem az alkoholizmust, az állandó megcsalást, a fizikai bántalmazást) azért a szülőnek igenis felelnie kell – MIRE NEVELTE A GYEREKÉT? Az nem csak úgy a semmiből terem elő, az nem lehet, hogy egy normálisan, jól nevelt gyerekből csak úgy ukmukkfukk randalírozó alkoholista, a feleségét semmibe vevő, megalázó szoknyapecér vagy agresszív verekedő váljon. Ez a szülő sara IS, és felelnie kell érte.
Persze pont azoknak a szülőknek a gyereke fog FELELŐTLENÜL viselkedni, akik maguk sem vállalnak FELELŐSSÉGET a gyerekükért.
„szerinted mi a NORMÁLIS gyerek – szülő kapcsolat felnőtt emberek esetében.”
Tiszteletben tartom, hogy a gyerekem velem egyenrangú felnőtt emberré vált.
„Nálam tudod hányszor van olyan, hogy egy barátom felhív pontosan azzal a dologgal, amire én is gondoltam?”
Látod, a barátságról beszélsz, mikor bizalmi kapcsolatról van szó. A barátság a párkapcsolat nélkülözhetetlen „előszobája”. Akinek nincsenek barátai, normális párkapcsolata sem lehet. A barátokkal való érzelmi intimitás kialakítása nagyon fontos lépése a szülőről való leválásnak. Nem azt írtad, hogy anyukádnak sírod el a bánatodat, és anyukád ápolgatja a lelkedet, meg hogy anyukád ismer úgy, mint a rossz pénzt.
Tehát hivatkozol a szülő-gyerek kapcsolat intimitására, de közben a barátságra gondolsz… Ami persze teljesen normális és egészséges, de nem lehet a kettőt egybemosni, és a párkapcsolattal szembeállítani. A barátnőd nem az anyukád – ha te már szívesebben beszéled meg a dolgaidat a barátnőddel akkor nagyon is jó úton jársz és normálisan vagy szocializálva.
A függőségi anya-gyermek kapcsolatban viszont az történik, hogy a barátságok leépülnek, elhalnak, és a gyermek a szülői függőségből maximum egy párkapcsolati függőségbe tud átesni, ahol tovább éli azt a fajta szűk, bezárt, a külvilágot kirekesztő, egymás fejlődését akadályozó életét, amit korábban otthon megszokott. Az ilyen felállás mindenképpen nélkülözi az önrendelkezést, az autonómiát, a másik komolyan vételét.
Te jól csinálod, talán épp azért nem érted, mit írok. Mivel nálad normálisan működnek a dolgok, nem érted, hogy ebben az egész kapcsolati hálóban hol lehet elakadni.
„Ugyanazok az emberek, akik korábban tanítottak és neveltek, később felnőtt embertársukként kezelnek.”
Hát nézd, nekem az a személyes élményem, hogy nevelés és tanítás helyett egyszerűen szolgáltatásokat biztosítottak és szolgáltatásokat vártak el, ennyi. Épp ezért nem lehet szó arról sem, hogy „felnőtt embertárs”-ként kezeljenek, hiszen továbbra is csak szolgáltatások cseréjéről van szó. Nem többről.
“Tiszteletben tartom, hogy a gyerekem velem egyenrangú felnőtt emberré vált.”
Zsír. Haladunk. Ebben pl egyet értek veled. És abban is, hogy ehhez a gyereknek is fel kell nőnie, a szülőnek pedig el kell fogadnia, hogy a gyerek már nem is annyira gyerek :) Kettőn áll a vásár. És egyébként még abban is egyetértek, hogy ez régen mondjuk realizálódott valamikor a serdülőkor végén, most meg majdnem 30 évesen. És van akinél egyszerűen soha… Ezekről a soha alakokról írsz, de ez szerintem annyira nem általános (még mindig). Megy ez. :) Van akiben megindul ez a folyamat, aztán mikor szembesül a nehézségeivel, inkább visszamenekül a szülőkhöz, hogy megint érezhesse a gondtalan gyerekkort. A szülő meg túl lágyszívű, hogy kitessékelje.
“Látod, a barátságról beszélsz, mikor bizalmi kapcsolatról van szó.”
Azért írom a bizalomhoz a barátokat, mert normál esetben ott az egyik legerősebb bizalmi kapcsolat. Nem véletlen, hogy a barátságok jóval hosszabbak, mint a szerelmek. A bizalmat ki kell érdemelni, el is lehet veszteni, de meg is lehet tartani. A szerelem viszont egy érzés, ami akár magától is elmúlik, vagy átalakul szeretetté – vagy nem. Viszont a bizalmi kapcsolatot létrehozni jóval több idő, mint amennyi alatt átlagosan múlik a szerelem. Mondjuk kinek hogy… nyilván ez is egyénfüggő.
“Az nem csak úgy a semmiből terem elő, az nem lehet, hogy egy normálisan, jól nevelt gyerekből csak úgy ukmukkfukk randalírozó alkoholista, a feleségét semmibe vevő, megalázó szoknyapecér vagy agresszív verekedő váljon.”
De, lehet. Ennek egyszerű oka van: nyájszellem. Nem csak a szülőn múlik minden, hanem a környezeten, szituációkon, élethelyzeteken. Vagy a médián is, ami belerakja a bogarat a füledbe, hogy mitől leszel menő. Ha elég sokáig ismételgetik, hogy 2+2=5, egy idő után elhiszed.
“Hát nézd, nekem az a személyes élményem, hogy nevelés és tanítás helyett egyszerűen szolgáltatásokat biztosítottak és szolgáltatásokat vártak el, ennyi.”
Utólag lehet rá így is gondolni, meg másképp is. Csak a szépre emlékszem. Nem veszem figyelembe, hogy a tanáraim igazából a fizetés motiválta, mert az arra nem sarkall, hogy kihozza mindenkiből a legjobbat. Nekem mégis sok ilyen tanárom volt. Alapvetően kíváncsi vagyok, sok minden érdekelt, lehet ezért voltak ilyen lelkesek.
Szülő szerep egyébként annyi volt, hogy 7 éves koromban anyám közölte velem: magadnak tanulsz, nem nekem. Ha jó jegyed van, örülök, mert az neked jó. Pont.
Hát azóta is folyamatosan képzem magam, a munkámmal kapcsolatban is :)
Ez megint müllerpéteres nagyon. NINCS igazi függetlenség, csak illúziók vannak. Valójában mindig függünk valakitől/valamitől, hol ettől, hol attól.
Jampinak -no meg hőgyikének- igaza van abban, hogy te bántóan leegyszerűsítesz mindent, legfőképpen az emberi kapcsolatokat, és így rossz, faék egyszerűségű válaszokhoz jutsz.
Nézd, még így is sokat írok. Persze hogy minden bonyolult, minden sokkal bonyolultabb, de akkor is kell valamiféle modelleket gyártanunk a világ működéséről ahhoz, hogy megértsük. Minden modell leegyszerűsít, de egészen addig jó, amíg használható. Én se azzal jöttem ide, hogy szörnyű, milyen primitív képetek van a nőkről, és olyan egyszerűek vagytok, mint a faék.
Lehet, hogy neked ez a stílus jön be: http://img28.imageshack.us/img28/1718/enfp02.jpg – de még így is fárasztó vagyok, ne várd el tőlem, hogy még ennél is jobban részletezzem a dolgokat.
Amúgy igazad van, valóban, mindnyájan függünk, és ez nem is baj. A teljes függetlenség a halál, azért az mégse lehet cél. De van olyan kötődés, ami mindkét felet felszabadítja, és van olyan kötődés, ami mindkét felet rabbá teszi. Én az utóbbiról írok, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám azt, hogy létezik jó kötődés is, ami szintén függés persze, csak másképp. Nem az atomizálódás az ideálom.
Hermit azt írta, leegyszerűsítesz mindent. A válaszod erre: “még így is sokat írok”.
Az a helyzet, hogy ha kevesebbet írnál, több lenne. Hermit nem arra gondolt, hogy keveset írsz, hanem, hogy a mondandód túlságosan leegyszerűsített. A semmiről is lehet órákig beszélni…
Összetett gondolatokat is meg lehet fogalmazni kevesebb szóval.
Javaslom, hogy mielőtt elküldöd a hozzászólásaidat, hangosan olvasd fel magadnak. Vagy a párodnak.
Well said
Amúgy, most tényleg ne haragudj, de olvasd vissza a kommentjeidet és rájössz, hogy a linkelt dolog eléggé illik rád. Elkezdesz valamiről írni, és ahhoz egymillió történetet, linket beraksz, amiknek a nagy része nem tipikus eset, hanem egyedi / elszigetelt. Ezekből, és persze irodalmi művekből, filmekből, sorozatokból építed fel az általános véleményed. Ezek nagy része viszont képletes, kitalált, gondolatban eljátszott, majd vászonra vitt, írt, vagy festett történet. (A többiek valós élettapasztalatán, emberismeretén alapuló véleményeit pedig sokszor figyelmen kívül hagyod.)
A kevesebb néha több. A sok összefüggéstelen történettől széthullik a mondanivalód és követhetetlen lesz. Oké, hogy egyszerre ennyi dolog jár az eszedben, csak próbálj meg a sok gondolatnak valami gerincet találni, ami köré lehet őket rakni. Ezt a fő gondolatmenetet írd le inkább, és úgy tisztább és érthetőbb lesz a dolog.
Pontosan így van. Szép kritikát írtál :D
Sok történetet írok le? De hiszen sokkal többet tudok. C’est la vie, ezeket a történeteket élik meg emberek. És pont nem véletlenül idézem, hanem mert mind mutat egy mintázatot, amit fel lehet ismerni és el lehet rajta gondolkozni. Még a mintázatot is leírtam, ami a történeteket összeköti egymással. Rendkívül egyszerű az összefüggés, ha ez követhetetlen, mit szólsz gúlák térfogatának kiszámolásához és egyéb “fiús” témákhoz?
Egyébként az irodalmi művek (ha nem Romána-füzetek, persze), elég jól képesek visszaadni a valóság lényegét, tehát érdemes átgondolni őket is.
Ezek a történetek jórészt kitalált történetek. Sokat te találsz ki, képzelsz hozzá – valódi ismeretek nélkül.
Az irodalmi műveknek kis töredéke képes visszaadni a valóság lényegét – ettől függetlenül csupán irodalmi művek és nem dokumentumok.
Elismerem, nehéz kiválogatni azokat, amelyek valóban átgondolandók, iránymutatók lehetnek, amelyek valós élethelyzeteket mutatnak be az író élettapasztalatán keresztül.
Fárasztó a sok (túl sok) történetecske, amelynek se füle, se farka.
Nekem most kicsit úgy tűnik, mintha azt gondolnád: “ez a sok hülye egyre csak jön szembe velem ezen az autópályán”.
A lányoknak van igaza. A 23-as számot meg tényleg nézd meg, bár eltudom képzelni, hogy ebben a filmben is valami anya-fiú kapcsolatot látnál a valódi mondanivaló helyett :D
“Sok történetet írok le? De hiszen sokkal többet tudok.”
Rengeteget. Ok, tartsd meg magadnak! Senki nem kíváncsi a 20 oldalnyi halál unalmas történeteidre, amiknek ráadásul semmi köze a témához.
“Sok történetet írok le? De hiszen sokkal többet tudok.”
Ez senkit sem érdekel. A történetek nagy része kitalált, az írásaid nagy része pedig hibás következtetés, ennek megfelelően a példáid nagy része használhatatlan, vagyis fölösleges. A minőség és a mennyiség… Mindig, mindenhol az anyákra vezetsz vissza mindent, ajánlom “A 23-as szám” című filmet, hasonló a fixációd. Ha ebben is csak azon akad meg a szemed, hogy az “anyja halála után”, akkor fordulj szakemberhez.
“Rendkívül egyszerű az összefüggés, ha ez követhetetlen, mit szólsz gúlák térfogatának kiszámolásához és egyéb “fiús” témákhoz?”
Akkor csak a rendkívül egyszerű összefüggést írd le. Ja, az nem jó, azt támadjuk, mert a hibás következtetéseken és a kitalált történeteken alapszik. Az összefüggés téves, a sok összefüggéstelen sztori nem áll egy képpé. Ami összeköti őket, az a te fixációd.
Btw ráb@sztál, reál beállítottságú vagyok. Egész nap térfogatot számolok, optimális eloszlást, útvonalat, rakodást, költséget, spékelve útdíjakkal, behajtásos övezetekkel és időkapukkal. Ez csak a töredék, ugyanis Kínától / Amerikától / stb indul a buli, vagy oda érkezik, és az egész út szervezése a dolgom. Ehhez alap a nemzetközi jog és eljárásrendszer ismerete, a felelősség pedig kiemelkedően magas. Ha akarsz, erről is beszélgethetünk, csak itt nem ez az alaptéma.
“Egyébként az irodalmi művek (ha nem Romána-füzetek, persze), elég jól képesek visszaadni a valóság lényegét, tehát érdemes átgondolni őket is.”
Tények? Nem tények. Az irodalom az egyének fantáziájáról szól. Vagy csak nem akarod érteni, hogy miről beszél itt az összes többi ember, vagy nem is tudod. Ha valami tény szerűt szeretnél, ajánlom üsd fel a történelemkönyvet, még annak a legnagyobb az igazságtartalma. Pedig tudjuk, hogy ott is voltak átírások politikai érdekek és hatalmi játszmák miatt.
birsalma írásai egy részében kellemesen csalódtam. messze értelmesebb és gyakorlatiasabb, mint a nők többsége, akik csak kb. Müller Péter/nőimagazinos féle semmitmondó/hazug ezoterikus bölcsességeket tudják mantrázni és kopipésztelni ez emberi kapcsolatokról és lelkivilágokról. : )
Pedig pont olyan hülye mint Müller Péter ,,lányai” :
,,Aki viszont megtapasztalja a bizalmon alapuló kötődést a szüleivel kapcsolatban, annak nem fog problémát okozni a párkapcsolati bizalom sem – és aki képes a párkapcsolatát bizalommal működtetni, annak semmi köze az Antifeminista oldalhoz, az nem fog itt olvasgatni.”
Már megint ott tartunk, hogy akinek nem volt jó a kapcsolata a szüleivel, annak soha az életben nem lesz normális párkapcsolata. Csak a saját a hülyeségét látja a valóságot nem. Hányszor írjuk még le, hogy a nők viselkedése és hűtlenkedése miatt képtelenség megbízni a nőkben? Ja és mellesleg okos ember senkiben sem bízik.
A fő kérdés az, hogy ő mit keres itt? Ide nem csalódott férfiak járnak siránkozni. Talán ezen az oldalon fejtik ki véleményeiket az ország legintelligensebb férfiai és női. Nézd meg a facebookot vagy akármilyen más internetes portált, szinte mindenhol a férfiak szégyenei írogatnak. Aki olyan hülye, hogy mindig nem képes felfogni, hogy miről szól ez az oldal, akkor miért olvasgat itt, és miért írhat cikket ? :O
Nem azt mondom, hogy soha, csak hogy nehezen. De ez nem akkora probléma, mint ahogyan azt mondják. “Csak azt akarom, hogy boldog légy, ezért remélem, minél előbb találsz magadnak párt” “Sok boldogságot az ifjú párnak”- ezek nagyon sokszor megismételt jókívánságok, és mindenki biztos benne, hogy a boldogság kulcsa a párkapcsolat, ezért rohanni kell kialakítani és benne maradni bármi áron.
Csakhogy a boldogságnak vajmi kevés köze van a párkapcsolathoz, annál több köze van hozzám.
Az már sokkal okosabb ember, aki azt mondja: nincs boldog párkapcsolat, csak boldog emberek vannak. Vagy hogy a házasságban nincs semmi, a házasság csak egy üres doboz, az lesz benne, amit belerakok. Ha boldogtalanságot, elvárást, bizalmatlanságot rakok bele, akkor az lesz benne. Persze, ha kimenekülök belőle, és szétrúgom a dobozt, akkor sem szabadulok meg attól, amit én magam raktam bele – amit én raktam bele, azt magammal viszem. (Legfeljebb a másik terheit nem cipelem tovább fölöslegesen).
Az élet célja a boldogság, ennek pedig egyáltalán nem feltétele a párkapcsolat. Az nem kell hozzá, viszont annál inkább kell a saját magammal való elégedettség és önbizalom. Ha a párkapcsolat lerombolja az önbizalmat, akkor értelmetlen fenntartani, mert akkor nemhogy közel vinne a célomhoz, inkább csak eltávolít tőle.
Az nem baj, ha mindenféle vélemény van itt, sőt. Tessék érvelni, megcáfolni, intelligens embernek ez menni szokott.
Esetleg azt szeretnéd, ha feminista módra cenzúráznánk? Én sok mindenben nem értek egyet birsalmával, de nem szeretném “belefojtani a szót”. Ezt a másik oldalon csinálják.
Itt is előfordul néha :( :D De birsalmával valamiért nem :D
Offtopik dolgok szoktak törölve lenni. Pl van egy zsebnácink, és ha valakinek mindenről a zsidók meg a Tigris tankok jutnak az eszébe, azon nemigen lehet segíteni…
Néha az is, ha visszaszólsz valakinek :D Sokan látnak mindenhol zsidókat :D
Köszönöm a bókot.
Slash, azért írhat cikket, – egyébként bárki írhat, aki a Férfihang tematikáját és eszmeiségét a cikkében legalább alapvető szinten követi – mert az egyik szemmel látható célja az, ami a Férfihangnak is; olyan értelmes vitát kezdeményezni, amiből minden résztvevő profitálhat. Az általa felvetett téma őt és sok más olvasót is szemmel láthatóan mélyen érdekel. Birsalma mondatait egy kis mentori segítséggel egy olyan vitaindító cikk formájába lehetett önteni, amely a problémát felveti, párbeszédre motivál, de nem sért meg másokat. Amit pedig a kommentekben bárki elmond, az már a magánvélemény birodalma, és vonatkozik ez a cikk szerzőjének hozzászólásaira is. Ez itt most Birsalma cikke, az ő téma felvetésére keressük a válaszokat, ő pedig bőbeszédűen irányítja a vitát. Az szerintem is frusztráló lehet néha, hogy az ember írja a magáét, de leginkább úgy tűnik, hogy ő nem vesz fontolóra más gondolatokat. De mit csináljunk, ő egy ilyen eset. Szerintem ettől függetlenül maga a párbeszéd nagyon is hasznos.
A cikkel nem volt bajom, tetszett, ezt írtam is neki. A hozzászólásainak van erősen zavaró jellege. Korábban is hülyézett minket (mindannyiunkat), de ami most kiverte a biztosítékot nálam, az az volt, hogy szerinte akinek normális párkapcsolata van, az nem olvasgat itt. Szerintem a legtöbb tagnak, szerzőnek pont ilyen párkapcsolata van. Olyan érzésem is támadt, mintha az oldalt is le akarná szólni. ,,és aki képes a párkapcsolatát bizalommal működtetni, annak semmi köze az Antifeminista oldalhoz, az nem fog itt olvasgatni.”
Sajnos másoknak is vannak ilyen ostoba reflexeik, hogy akik itt írnak és beszélgetnek, azok csakis magányosak, hímsoviniszták vagy éppen egyéb problémákkal küzdők lehetnek. Akik ezeket a gondolatokat megfogalmazzák, azok szerint biztosan az egészséges mentalitású férfi:
– ha független, akkor a haverokkal sörözik és éjjel nappal a nőket űzi, és nem gondolkodik és nem beszélget mindenféle társadalmi, közösségi és párkapcsolati problémákról
– ha nem független, akkor éjjel nappal a családjáért dolgozik, a gyerekeit pesztrálja, amikor meg éppen nem, akkor a távkapcsolót nyomkodja a tv előtt, és nem gondolkodik és nem beszélget mindenféle társadalmi, közösségi és párkapcsolati problémákról.
Egyébként meg ilyen-olyan problémái minden embernek vannak ilyen-olyan életszakaszában. Aki az ellenkezőjét állítja, az egyszerűen hazudik. Különben honnan is származna az emberek élettapasztalata, ha nem a különböző problémáikon való töprengésből és azok megoldásából. Pszichológiai értelemben is igaz a mondás: “Egészséges ember nincs, csak tünetmentes.” Még ha vannak is bárkinek párkapcsolattal, közösségi léttel összefüggő problémái, az nem az eszének vagy más emberi értékeinek a fokmérője, hanem csak egy állapot. Aki meg már ismeri a megoldást, az akkor értékes ember, ha segít a tapasztalatai alapján a másiknak és nem pedig akkor, ha lesajnálja. Ahogyan azt Csernus óta tudjuk, a drogosból lesz a legjobb addiktológus pszichiáter… Aki mellesleg nagyon elgondolkodtató dolgokat ír a párkapcsolatok természetéről is. Aztán pedig meglepődnünk azon, hogy ennek a pszichiáternek a felesége egy szép napon váratlanul kipakolja a lakást és lelép. – Senki sem mentes a problémáktól, aki pedig önhitten vak a sajátjaira, az lepődik meg végül a legjobban.
Tehát összefoglalva, az efféle felvetés akkor sem lenne alkalmas a megbélyegzésre, ha esetleg igaz lenne. De egyébként egyetértek veled; nem gondolom, hogy az itt írók és beszélgetők különösebben problémás emberek lennének. Aki pedig mások szemében akarja megkeresni a szálkát, az előbb mindenképpen bizonyosodjon meg róla, hogy nem okozhat-e esetleg nehézséget a tisztánlátásában a sajátjában lévő gerenda.
,,- ha független, akkor a haverokkal sörözik és éjjel nappal a nőket űzi, és nem gondolkodik és nem beszélget mindenféle társadalmi, közösségi és párkapcsolati problémákról
– ha nem független, akkor éjjel nappal a családjáért dolgozik, a gyerekeit pesztrálja, amikor meg éppen nem, akkor a távkapcsolót nyomkodja a tv előtt, és nem gondolkodik és nem beszélget mindenféle társadalmi, közösségi és párkapcsolati problémákról.”
Na igen, ismerem ezeket a mocskos sztereotípiákat. Van még egy csomó. Mindegyiknek az a lényege, hogy a férfi egy negatív, szétszórt, megbízhatatlan személyiség.
Persze, mindenkinek vannak problémái, és ebből rengeteg párkapcsolati jellegű. Tény, hogy inkább a férfiak küszködnek ilyen gondokkal, valamint a másik nemnél való sikertelenséggel ,de szinte soha nem a saját hibájukból. Ettől függetlenül ha valakinek egy jól működő kapcsolata van, vagy boldog házasságban él, attól még egyáltalán nem biztos, hogy megváltozik pozitív irányba a többi nőről alkotott véleménye. Nem értem miért feltételezik ezt sokan, hogy igen.
Tény, hogy inkább a férfiak küszködnek ilyen gondokkal, valamint a másik nemnél való sikertelenséggel ,de szinte soha nem a saját hibájukból.
Tévedsz, jelenlegi szituban mindenki egyformán szív. A megborult egyensúly senkinek nem jó. Viszont ahogyan visszautasítom a feministák egyoldalú férfiképét , ugyanúgy azt se szeretném, ha szentté avatnának… Ez a ” szinte soha nem a saját hibájukból ” éppoly fals, mintha azt állítaná valaki, hogy a nők mind tökéletesek, mi viszont szubhumánok vagyunk.
Ja várjál, van, aki tényleg ezt állítja.
Szerintem nem egyformán.
“ szinte soha nem a saját hibájukból “
Írtam, hogy szinte :D
Sajnálom, ha valakit megbántok vagy ítélkezés az, amit írok. Nem gondolom, hogy itt bárki másnál is jobban tudnám, mi a dörgés, és annyira jól menne nekem az élet, hogy lenézhetnék bármit is. Nyilván azért gondolom, hogy másoknak is vannak problémái, mert magamból indulok ki, annyit látok a világból, amennyit magamból kiindulva észreveszek.
És ha azt gondolnám, hogy ezen az oldalon betegek gyülekeznek, akkor nem olvastam volna el itt semmit, nem regisztráltam volna és nem írtam volna le egy betűt se. És azt se gondolom, hogy az az egészséges, aki sörözik és éjjel-nappal a nőket űzi stb. és nem gondolkodik semmiről.
Az lehet, hogy végletes vagyok és túl sötéten látom a dolgokat, és mindenkiről eleve azt feltételezem, hogy tele van megoldatlan problémákkal. Hát nem is tudom, mit hozzak fel mentségemre, hirtelen a Született feleségek sori jutott eszembe, ami azt sulykolta, hogy a csillogó kertvárosi felszín alatt, a rendezett külső alatt mindenhol ott lapul a bűn, a káosz és az őrület. Nem néztem (csak egy darabig :)) – és nem is emiatt feltételezem, hogy mindenkinek vannak problémái.
Egyszerűen csak tényleg azt tapasztaltam, hogy minden ember élete össze van gubancolódva. Persze, ki lehet bírni, meg tök jól el lehet lenni, nem kell folyton a problémákon agyalni, de akkor is azt gondolom, hogy problémák minden ember életében akadnak, és még az is lehet, hogy a legtöbb probléma visszavezethető néhány nagyon egyszerű gyökérre.
Például a manipulálhatóság. Ez például egy nagyon kiterjedt kérdés, nagyon sok ága van a reklámoktól a korrupcióig stb. És mi van, ha alapvetően mindnyájunk befolyásolhatósága visszavezethető arra, hogy gondolkodás nélkül behódolunk anyunak. Mert gyerekkorban ez persze természetes, de aztán az egész úgy marad és nem változik. Mondjuk, nézd meg az egyházakat (“véletlenül” úgy is hívják, hogy anyaszentegyház). Ott ülnek az emberek évtizedekig, és évtizedekig hallgatják ugyanazoknak a lelki vezetőknek a mantráját, és ugyanolyan báránykáknak tartják magukat, és ugyanúgy behódolnak és feltétlenül alárendelődnek azoknak, akik osztják az észt. Fel sem merül az, hogy ennyi idő után már nincs szükségem arra, hogy ugyanazt hallgassam, és most már önálló vagyok és megy ez nekem a lelki vezetőm nélkül is, és most már én segíthetek másoknak, és most már egyenrangú vagyok azzal, aki korábban a lelkészem volt. Hát ilyen nincs, maximum az van, hogy a hivatalos egyházi hatalomba beemelnek embereket (refiknél presbiterek), akiket szintén valamiféle hatalommal ruháznak fel és ezek után ők is fontoskodva járkálhatnak a többi pária között, de nem lesznek önállók, ugyanúgy alárendeltek maradnak azoknak, akiktől a hatalmuk származik. És van még egy csomó dolog, aminek talán nagyon mélyre nyúlik a gyökere, de aztán később a lehető legváltozatosabb módon nyilvánul meg.
,, És mi van, ha alapvetően mindnyájunk befolyásolhatósága visszavezethető arra, hogy gondolkodás nélkül behódolunk anyunak. Mert gyerekkorban ez persze természetes, de aztán az egész úgy marad és nem változik.”
Már megint hülyeségeket írsz. Azért nem minden ember szűk látókörű ebben az országban, igaz kevesen vagyunk kivételek. Ezúttal ne magadból indulj ki!
Azt nagy nehezen megválaszoltad, hogy rossz volt a kapcsolatod az édesanyáddal, sajnálom, de attól még nem minden anya rossz és mesterkedő. Ne vádaskodj és ne is itt kezeld ki a problémáidat. Örülök, hogy Te sem gondolod, hogy ide beteg emberek írogatnak, de akkor tedd meg azt, hogy nem is kreálsz azt belőlük. Rövid és lényegre törő választ kérek!
“Rövid és lényegre törő választ kérek!” – mi a kérdés?
Nincs kérdés.Gyakorold a meditációt!
köszönöm
hgyi-nek:
Sok mindenben igazad van, a dolgok valóban bonyolultabbak, mint írtam.
„Pl. Kínában régen a nagyszülők nevelték a gyerekeket, a szülők dolgoztak, eltartották a családot.”
Oké, például semmi kifogásom a nagycsaládi modell ellen, és egyáltalán nem gondolom azt sem rossznak, ha az elaggó nagyszülők inkább az unokákkal foglalkoznak, amíg a szülők dolgoznak.
„A nyagyszülők – főleg a nagymamák irányították a családot.”
De ezt viszont már egyáltalán nem tartom jónak. Miért a nagymama? Akkor már miért nem a nagyapa? Mi köze a nagymamának a család irányításához, hacsak az nem, hogy a család leginkább munkaképes tagja a fia, a fia pedig az ő kezében van és azt csinálja, amit ő mond neki. Pedig az lenne a természetes, hogy a nagyapa átadja a vezetést a fiának, és onnantól kezdve a fiú a család feje. Az lenne a természetes, hogy a férfiak a vezetők, képesek önálló döntéseket hozni, és nem vetik alá magukat egy nő (pláne a nagymama) irányításának.
Tavaly megnéztem egy Alföldi által rendezett darabot, a Mágnás Miskát, és kiakadtam rajta, pedig nem akartam előítéletes lenni, de felbosszantott. Azt gondolom, hogy az eredeti sztori a „leleményes férfi” dicsérete, aki a csavaros eszével átveri az ellottyadt, elbutult arisztokratákat. Elég régóta írnak hasonló sztorikat, az Odüsszeusztól a Ludas Matyin át a Tizedes és a többiek c. filmig. A sztori tehát eredetileg pont a férfiasság ünneplése lenne – Alföldi átiratában azonban minden férfi szánalmas, ostoba fajankó, az egyetlen valamirevaló, kicsit is furfangos szereplő a nagymama, mindenkit ő irányít, ő kavarja a szálakat, rajta kívül mindenki löttyedt, színtelen és jelentéktelen, súlytalan figura. Így láttatta Alföldi a darabot, tehát ő valóban képtelen a férfit férfinak látni. Alföldi férfija alá van rendelve a nagymama hatalmának.
„Nem igazán értem, miért kardoskodsz amellett, hogy az anyáknak ne legyen befolyásuk a fiukra, ha az már megnősült.”
Nem is annyira a nősülés a lényeg, inkább a felnőttség. Az, hogy a fiú férfivá érve (avagy a lány nővé érve) önálló döntéshozó, felelős a maga életéért, már nem a szülő felel érte, hanem ő maga saját magáért. Ezért egyszerűen döntésképesnek kell lennie.
„a feleség teljesen jó extrémsportoló-feleség.”
Ami Erőss Zsoltot és a feleségét illeti, számomra Sterczer Hilda nagyon is pozitív személyiségnek tűnik, nagyon tetszik, hogy nem hisztizett és nem omlott össze és nem kuncsorgott segítségért. Nála már csak Gyarmati Fanni viselte nagyszerűbben a férje halálát, egészen hihetetlen, hogy mennyire nem csinált üzletet a házasságukból, és mennyi méltósággal kerülte el a Nagy Nemzeti Özvegy szerepét. Most volt 101 éves, és szinte senki sem tudja, hogy még él, ugyanabban a garzonlakásban lakik, mint a háború előtt (amikor nyugdíjba ment, akkor vásárolt még egy szobát a lakásához).
Szóval Sterczer Hildában nem találtam semmi kivetnivalót. Csak azon gondolkoztam el, hogy sokat cikkeztek a baleset után, és felhánytorgatták Erőss Zsoltnak, hogy már mennyi hegymászó halt meg mellette, minden expedícióján odaveszett valaki, és ez nem normális. És ez szerintem sem normális, mert nyilvánvaló, hogy a folyamatos túlvállalás az oka. Nekem is ismerős az a lelkiállapot, amikor többet akarok teljesíteni, mint amennyi valójában telik tőlem, és hajszolom magam, lenullázom a valós szükségeimet, mindent alárendelek a célnak – olyan célnak, amit nem én magam tűztem ki, hanem valaki más, és én arra a jutalomra hajtok, amit valaki más kínált fel nekem.
Sokan azt írták, hogy Zsolt akkor is nagyon erős figyelmeztetést kapott, amikor le kellett vágni a lábát – már az is annak a jele volt, hogy nem jó irányba megy, le kellene állnia.
És hát ezen elgondolkoztam, mert persze lehet, hogy akik ezt írták, azok csak szimplán irigyek Erőss Zsoltra. De az is lehet, hogy valóban esztelennek és felelőtlennek tartják, és még az is lehet, hogy valóban felelőtlenül viselkedett. És ha így volt, annak szerintem csak az lehetett az oka, hogy a külvilág jutalmazására, elismerésére hajtott, ez már nem belső motiváció volt. A spanyol Carlos Soria azt mondta, ő nem kockáztatott, visszafordult, és az ő expedíciójából mindenki túl is élte a hegyet.
A magyarok erre azt mondták, na ja, Carlos Soria ilyen meg olyan kényelmi szolgáltatásokat vett igénybe, ők meg nem, mert ők TISZTELIK A HEGYET. Hát én meg azt gondolom, hogy Carlos Soria lehet, hogy nem tiszteli eléggé a hegyet, de tiszteli az emberéletet, és nem áldozott be senkit a csúcstámadás kedvéért.
Tehát a hibát alapvetően Erőss Zsolt túlvállaló magatartásában látom, ami persze jellemző minden profi sportolóra, sajnos. A profik ugyanis mások pénzére támaszkodva érnek el eredményeket, és ha már más pénze segít abban, hogy eredményes legyek, akkor függök attól, aki a pénzt adja, és akkor már az ő elvárásainak akarok megfelelni, és túlhajszolom magam – mára ez már extrém módon elszabadult, és a profi sportot lehetetlen megtisztítani a drogtól. A profik inkább beledöglenek, csakhogy megfeleljenek a szponzorok elvárásainak. De ez a teljesítményhajszolás, a „fenn az ernyő nincsen kas” mentalitás már az őrületig fokozódik, több ország (pl. Brazília) másra sem költ, mint stadionokra, vagy a szocsi téli olimpia kedvéért eldózeroltak egy egész várost, elképesztő összegeket vernek el rá és egy szubtrópusi üdülővárosba tervezik, ahol februárban 10-15 fokok vannak és zuhog az eső. http://index.hu/nagykep/2013/02/27/garantaljak_hogy_lesz_ho/ Ebben a józanságnak a legkisebb szikrája sincs, mindez olyan fokú délibábkergetés, aminek szükségszerűen katasztrófa a vége.
Tehát azt gondolom, Erőss Zsolt is többet akart mutatni vagy teljesíteni, mint amennyi reálisan telt tőle. És ha ez így van, akkor annak megfelelési kényszer az oka, és az épp nem erős önbizalomra utal. Azon gondolkoztam, hogy ennek milyen köze lehet az életében szerepet játszó nőkhöz. Elsősorban az anya megnyilvánulásaiból gondoltam, hogy ő “tipikusan” azokat a hibákat követhette el, amikről írtam. A feleségét csak azért említettem, mert amikor Rakonczay Gábor eltűnt az Atlanti-óceánon, az ő felesége is furcsán közönyös és nyugodt maradt. Akkor is azt mondták, hogy azért, mert a nő maga is extrém sportoló, és tudja, hogy megy ez stb. Aztán, amikor Rakonczay hazajött, nagyon gyorsan elváltak.
Egy videóelőadásban hallottam, ahol a hazugság jeleiről volt szó, hogy a túlzott nyugalom gyanús. Ha valaki érzelmileg nem vonódik be egy tragédiába, akkor nem biztos, hogy őszinte. http://personalbranding.blog.hu/2012/08/10/hogyan_vegyuk_eszre_a_hazugsagot_831
Persze ez nem SterczerHildára vonatkozik, inkább Rakonczay elvált feleségére.
„Ok. Az önbizalma mitől fog “kiépülni”?”
Amit csinál, napról napra. Amibe belefeccöli magát. Ha viszont azt csinálja napról napra, amit elvárnak tőle, pontosabban amitől ő maga külső jutalmat remél, az nem ad neki önbizalmat, legföljebb külső elismerést, de az nem elég.
Mondok egy példát. Beszélgettem egy ismerősömmel (szüleivel élő szingli, ofkorsz), aki tegnap nagyon feldúltan mesélte, hogy az utcájukra, ami eddig csöndes volt és amiben több iskola, óvoda is van, rá akarják terelni a forgalmat máshonnan, és ez mennyire gonoszság. Nagyon ki volt akadva. Ma már jobb kedve volt, mert csinált egy beadványt, amit a környéken mindenkivel alá fog íratni, aláírásokat gyűjt, hogy az önkormányzat hagyja békén az utcát. Ez olyan helyzet, amikor nem a főnökei ugráltatják, hanem ő maga lép, a saját jószántából, és nem a felsőbb hatalmaknak való megfelelés irányítja a döntését, hanem az, amit ő maga jónak ítél és kész. Akár sikerül neki, akár nem, mindig jólesően fog emlékezni arra, hogy megpróbálta.
Ez persze nem mindennapos döntési helyzet, de azt gondolom, hogy minden nap lehet hozni olyan döntéseket és csinálni olyan dolgokat, amiket nem azért teszek meg, mert bármiféle külső jutalmat várok érte, hanem azért, mert azt gondolom, hogy az helyes.
És eddig akármennyire is hibáztattam az anyákat, a dolog úgy áll, hogy a szülői létállapot kínálja talán a legtöbb olyan önbizalomerősítő helyzeteket, amikor az ember nem azért tesz meg ilyen-olyan dolgokat, mert cserébe bárkitől is elismerést vár, hanem azért, mert meg van győződve róla, hogy amit tesz, az helyes. Más szóval – a szülőség kínálja az ember életében a legtöbb lehetőséget a nagylelkűség gyakorlására. Ha nagylelkű vagyok, akkor nem várok viszonzást; és ha nem várok viszonzást, akkor erősnek, bővölködőnek élem meg magam (már csak hab a tortán, ha a gyerek még hálás is és tisztel és felnéz rám, és ő is erősíti és javítja az énképemet; mert a gyerek általában nem sunyiskodva hízeleg, az ő nagyrabecsülése még őszinte).
Szerintem a gyerektől hihetetlenül könnyű rendbe jönni és lelki egészséget szerezni. Aki gyerekkorában nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, az mindent bepótolhat azzal, hogy ő maga adja a gyerekének azt, amit gyerekként nélkülözött. Ha ad, akkor pontosan azt kap, amit ad, és nem csupán a gyerek szükségei telnek be, hanem a sajátjai is.
Erre is van példám, Angelina Jolie, aki korábban súlyos borderline szindrómás volt, egy dilis csaj, de mára senki sem mondaná zavarodottnak. És mindezt a lelki fejlődést azzal érte el, hogy örökbe fogadott három gyereket, és megadta nekik mindazt, amit ő maga nélkülözni volt kénytelen gyerekkorában. Bármi, amit ad, őt erősíti, és ez nem csak őrá érvényes, hanem mindenkire. Ha adok, gazdagnak, bővölködőnek érzem magam.
A gyereknevelés a legzseniálisabb gyógyszer, amit csak felnőtt emberek lelki egészségvédelme számára kitalálhatnak.
Azonban mindez mit sem használ abban az esetben, ha a szülő a gyereket csupán eszköznek használja valami egészen más cél érdekében. Ha egy nő pasifogónak használja a gyerekszülést (sajnos sok példa van rá), akkor képtelen lesz élvezni a gyerekkel való együttlétet. És ha így tesz, akkor valójában a férfit is csak eszközként használja fel (mondjuk pénzszerzésre vagy státusszimbólumként) és ebben az esetben a férfi társaságát sem fogja tudni igazán élvezni. És mindennek az az alapja, hogy önmaga társaságát sem tudja élvezni, menekül önmagától; valaki más segítségét várja, aki kimenti a saját életéből; és annak, hogy ezt várja, az az oka, hogy nincs semmi önbizalma, és ennek pedig az az oka, hogy semmit nem csinál jószántából, hanem csak azért, mert elvárják tőle, szóval külső jutalmazásra hajt és nem belsőre.
Ezt sajnos hosszadalmas volt leírni, de elég egyszerű gondolatmenet.
„És ha lesz önbizalma valakinek, akkor nem kell sem a szüleire támaszkodnia, sem a feleségére? Legyen magányos? Mert ez az elmagányosodáshoz vezet: Nincs szükségem senkire, mert van önbizalmam. (A kérdéseimre ezzel még nem válaszoltál.)”
Egyszer olvastam egy tanácsadó könyvet, az írt olyat, hogy a nő törekedjen a teljes önellátásra, a lelki és anyagi autonómiára, ne kapaszkodjon a férfiba és ne a férfin keresztül akarja betölteni a szükségeit. Amikor ezt olvastam, pontosan arra gondoltam, mint amit te is leírtál – hát ez hülyeség, mert ha nincs szükségem a másikra, akkor nem is tartok fenn vele kapcsolatot; ha ez a feltétele a párkapcsolatnak, akkor az egészet megette a fene, nincs semmi értelme.
Azóta nagy nehezen kezd leesni, miről is van szó. Ha szükségem van valamire, akkor a másik felé a szükségeim irányítanak; nem azt mondom, teszem, amit akarok, hanem azt és úgy és annyit és akkor, amiről azt feltételezem, hogy cserébe megkapom érte azt, amire szükségem van. Tehát ebben az esetben nem a másik ember számít, hanem a szükségem számít.
De ha a másik embertől nincs szükségem semmire, akkor azt adok neki és úgy akkor és annyit, amennyit jónak látok, akkor teljes egészében én kontrollálom az „adományomat”, és képes vagyok ezt úgy szabályozni, hogy ne merüljek ki tőle, vagy ne érezzem magamat kifosztottnak, becsapottnak, ha cserébe nem azt kapom, amit elvártam (mivel nem is várok cserébe semmit).
Ennek az a következménye, hogy nagy valószínűség szerint sokkal kevesebbet fogok adni a másiknak, mint amit addig elvárható szintnek gondoltam. Mert az energiám legnagyobb részét kénytelen vagyok önmagam számára visszatartani.
Viszont – ezzel párhuzamosan – sokkal kevesebbet is fogok elvárni, mint amit korábban „normális szintnek” gondoltam. És nem csupán kevesebbet várok, vagy épp semmit se várok, hanem az is változik, hogy amit kapok, azt meg tudom becsülni, jóra tudom használni, épít és boldoggá tesz; míg, ha nem vagyok önellátásra berendezkedve, akkor a sokat is mindig kevésnek fogom érezni, valami mindig hiányozni fog és valamiért mindig bizonytalanul fogom magam érezni, mindig aggódok, hogy elég-e az, amit adok, jó-e az, a másik vajon mit szól hozzá stb. Ha „önellátó” vagyok és csak azt adom, amit nem sajnálok vagy ami miatt nem kell nélkülöznöm, akkor sokkal kevésbé aggódok azon is, hogy milyen hatást vált ki a másikból az, amit adtam neki. Úgy használja és arra használja, amire akarja.
Az egészet valahogy sokkal kevésbé érzem terhesnek, sokkal kevésbé érzem magam lekötelezettnek, adósnak stb.
Tehát nagyon is jó ötlet az önellátásra törekedni, akármilyen módon. De persze nem is kell külön megfogalmazni azt, hogy „önellátásra törekszem”.
De az biztos, hogy itt lesz szerepe, méghozzá őrülten fontos szerepe annak, amiről írtál: „Szart se ér egy párkapcsolati bizalom szülők, testvérek, barátok, kollégák, stb. nélkül. Egy ember életében ugyanott tartanál egy “legfontosabb” párkapcsolati bizalommal, mint az elfajzott szülő-gyerek kapcsolattal.”
Ez nagyon fontos és tökéletesen igaz. A lelki önellátást pontosan akkor érhetem el, ha az időm és energiám legnagyobb részét a „külvilágra” tehát a párkapcsolaton kívüli, „semleges” emberekre szánom. Ha nem így csinálok, hanem „beleájulok” a párkapcsolatba, akkor pontosan az következik be, amiről írtál – függőség, egymás fogságba ejtése, nagyon hasonlóan ahhoz, mint ami az anya-gyerek közti függőségben megvalósul.
Igen, ez tökéletesen így van, teljesen egyetértek. Lehet, hogy úgy tűnik, a párkapcsolat maga annyira izgalmas, hogy az azon kívüli világ értelmetlen, jelentéktelen, a többi ember semmitmondó, és maximum arra elég velük kapcsolatban lenni, hogy teljesen ne dögöljek ki lelkileg, hanem „száraz morzsákat” csipegethessek. Volt egy időszak, amikor így éreztem.
Elég lassú és keserves volt megtanulni azt is, hogy amit először időfecsérlésnek éreztem, az nagyon fontos és borzasztóan szükséges.
„Ahány elfuserált fiút te látsz, abból azt a következtetést vonom le, hogy ugyanannyi, sőt több elfuserált nő van, akik nem képesek “fejleszteni” a gyereküket – mert ezek az “önbizalomhiányos” anyák nevelik az elfuserált lányokat is.”
Oké, akkor egy kicsit pontosítok azon, amit írtam – azok „fuserálják el” magukat is és a nevelést is, akik a külső jutalmazásra hajtanak. Hogy ez a nők mekkora százaléka, vagy hogy egy személyiségen belül ez az attitűd időközben mennyire változhat meg, azt nem tudom. Aki évtizedekig is külső jutalmat vár el, az valószínűleg nincs jó hatással a környezetére. Azt hiszem, őket hívná Csernus „alamuszi nyuszi”-nak. Persze ő ezt csak Kiszel Tündére értette egyszer, de végül is az egész könyve, (A nő) pont erről szól. A megfelelésre épített személyiség buktatóiról.
„Egy teljesen bizonytalan anya is felnevelhet életrevaló gyerekeket.”
Persze, és a gyerekeivel párhuzamosan ő maga is sokat fejlődhet.
„Éltél te már párkapcsolatban? Esetleg olyanban, amelyben a másik fél porig rombolja az önbizalmadat? (Félreértés ne essék! Férfi is, nő is képes lerombolni a másik önbizalmát.) És sokszor még csak nem is tud a “romboló” fél erről.”
Hát most roppant meglepő dolgot fogok mondani :) – aki porig rombolta az önbecsülésemet, az az anyám volt. És az ő hatása ellenében kellett (pontosabban kell még most is, folyamatosan) összekapirgálnom magamat. És aki ebben nekem a legtöbbet segített, az egy férfi. Mert még soha senki nem bízott bennem annyira, mint ő. És azt is tudom, hogy őbenne se bízott még soha senki úgy, mint én.
És ez olyasmi, ami nem átverés, mert ismerem, milyen a nyálas, hazug, számító, szemforgató, dörgölőző, elvárással teli „elfogadás”, és milyen az igazi.
Abban is igazad van, hogy a „romboló” fél nem tudja, mit tesz. Fogalma sincs róla, és ennek egy oka van – még csak nem is érdekli. Azt is észrevettem az idők során, hogy a „romboló” félnek fölösleges a szemére vetni azt, hogy mit művel. Nem fogja érteni, mert számára az a valóság egyszerűen nem létezik. Egyszerűen nem is látja azt, hogy mit csinál, tehát igen kevés rombolást csinál tudatosan.
A baj nem az, hogy tudatosan rombolna egy valóságot – a baj az, hogy nem is látja ezt a valóságot, mert olyan szemüveg van rajta, ami miatt nem hajlandó látni.
Arról, hogy valaki azért rombol egy valóságot, mert nem is látja, ez a vers jutott eszembe: http://www.kecel.jobbik.hu/?q=radnoti_miklos_nem_tudhatom
Sírba viszel a szómenéseddel… :o))))))))))
Nade nekiesek.
A kínaiaknál így volt és pont. Hiába nem tartod jónak. A nagypapák férfias dolgokat csináltak – pl. pipáztak, iszogattak, gondolkodtak az élet nagy dolgain, javítgatták a házat, dolgoztak a ház körül, a nagymamák irányították a háztartást, a család ügyes-bajos dolgait. És mindkét nagyszülő nevelte az unokákat. Ez nem “nagycsaládi modell”, hanem egyszerű gazdasági és családfennmaradási érdek.
A család feje a nagyapa volt. És itt már megint viszketek a fóbiádtól, miszerint a nagymama a kezében tartja a fiát és irányítja… El sem tudod képzelni, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy mi a dolga a családban, a család megélhetésének érdekében? Régen Kínában nagyon tisztelték és becsülték a hagyományokat. Épp azért nevelték a nagyszülők az unokákat, hogy az életbölcsességüket átadhassák a gyerekeknek, hogy azok értékes felnőtté váljanak. (Az Öt elem tanában is nagyon fontos szerepe van a családi megfeletetésnek. Pl. az elemek egymásra ható ciklusában. Van egy ún. tápláló ciklus, amelyben minden elemet az azt megelőző táplál – a Gyermek az Anyától kapja az energiát -, s az “Anya” előtt az Unoka áll. A tápláló, segítő ciklus az Anya-Gyerek ciklus. A szabályozó, fékező ciklus a Nagymama-Unoka ciklus.
Erőss Zsolt felesége:
Most azt írod, hogy: “Ami Erőss Zsoltot és a feleségét illeti, számomra Sterczer Hilda nagyon is pozitív személyiségnek tűnik, nagyon tetszik, hogy nem hisztizett és nem omlott össze és nem kuncsorgott segítségért.”
Feljebb ezt írtad: “Az anyja hisztérikusnak tűnt, a feleség pedig túlságosan színtelennek, közönyösnek. Az anyuka mintha azt sugallta volna: “és mi lesz VELEM ezután???” A feleség pedig mintha azt sugallta volna: “Hát igen, Zsolt nem volt ELÉG erős személyiség, nem lepett meg, hogy végül is mindenki megtudta róla, amit én eddig is tudtam.” Persze nem akarok most vádaskodni, lehet, hogy nem így van – de Erőss Zsolt maga is mondta, hogy a felesége sokszor keményebb személyiség, mint ő.”
Hélo! El tetszett kalandozni! Nem Erőss Zsoltról, hanem az édesanyja, de inkább a felesége reakciójáról volt szó! És ki a macska Gyarmati Fanni? És hogy jön a képbe? És miért kevered ide hirtelen Rakonczayékat? (Ezekre nehogy válaszolj!) Gondold végig ezeket a csapongásaidat és kontrolláld – igyekezz tudatosabban kommunikálni. Teljesen szétfolyik, követhetetlen amit mondasz – és sajnos sokszor értelmét is veszti az egész a jelöletlen kis vadcsapások miatt.
“Az önbizalma mitől fog “kiépülni”?”
“Amit csinál, napról napra.”
Ó, nem. Az önbizalom nem épül ki csak úgy. Mitől tenné? Ha ez így lenne, akkor egy önbizalomhiányos tizenéves 40 éves korára 100%, hogy önbizalomtól duzzadó felnőtt lesz. Ha ez így lenne, akkor nem lennének önbizalomhiányos anyák, akik olyan fiúkat nevelnek, akik nem képesek leválni az anyjukról – és persze ezek a fiúk sem léteznének, mert egyre több önbizalmuk lesz napról-napra…
És már megint a végletek… (nem életszerű!) A “külső jutalom” nagyon fontos minden ember életében. A kisgyermekekében, a tizenévesekében, a felnőttekében. Minden életkorban. Gondolj bele: sohasem dicsér az anyukád, a tanítónéni. Sohasem kapsz ötöst az iskolában. Sohasem kapsz elismerést, jutalmat a munkahelyeden. Hogyan nő az önbizalad belülről? Ha nincs az életedben pozitív visszajelzés, milyen keserű ember leszel? (Fentebb AlterEgonak is megköszönted a “külső jutalmat”. Gondolom, azért, mert jólesett.)
“Szerintem a gyerektől hihetetlenül könnyű rendbe jönni és lelki egészséget szerezni. Aki gyerekkorában nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, az mindent bepótolhat azzal, hogy ő maga adja a gyerekének azt, amit gyerekként nélkülözött. Ha ad, akkor pontosan azt kap, amit ad, és nem csupán a gyerek szükségei telnek be, hanem a sajátjai is.”
“A gyereknevelés a legzseniálisabb gyógyszer, amit csak felnőtt emberek lelki egészségvédelme számára kitalálhatnak.”
A gyereknevelés nem gyógyszer. (Lásd pl. azokat a párokat, akik a gyerek világrajöttétől várják a házasságuk megjavulását. De aki nem, de gyógyszernek tekinti a gyerekét, nagyot fog csalódni.)
A gyerektől nem könnyű rendbe jönni. Ha rendbejövést vár el valaki a gyerekétől, annak sokszor az a következménye, hogy csak még rosszabb lesz a helyzet. Az emberek nagy része nem is tudja, mit nem kapott meg gyermekkorában.
“Hogy ő maga adja a gyerekének azt, amit gyerekként nélkülözött.” – Pl. sohasem tanulhatott zongorázni/balettozni/szuahéliül, ezért a gyerekét kényszeríti erre. Szörnyű! De ha a fenti példák nem tetszenek, akkor mondom azt: ha gyerekkorában nem szerették őt úgy, ahogyan azt ő igényelte volna, akkor most rámászik a gyerekére, megfojtja a szeretetével, vert szerinte a gyereke ezt igényli. Ne legyenek olyan rózsaszín elképzeléseid, hogy ha a szülő ad, akkor minden szükségét kielégítőt kap vissza a gyerekétől. Ez ritkán fordul elő és akkor sem folyamatosan.
Olyan emberekkel példálózol, akiket nem ismerek, így nem tudok hozzászólni. De szerintem a borderline-os nő állapota nem kizárólag és azonnal az örökbefogadott gyerekei miatt javult.
Egyszóval még mindig nem világos, mitől is várható egy ember önbizalmának növekedése.
„És ha lesz önbizalma valakinek, akkor nem kell sem a szüleire támaszkodnia, sem a feleségére? Legyen magányos? Mert ez az elmagányosodáshoz vezet: Nincs szükségem senkire, mert van önbizalmam. (A kérdéseimre ezzel még nem válaszoltál.)”
Szerintem te totálisan félreértetted a fenti mondataimat. Te anyagi függésről írsz, meg arról, hogy ha sokat adsz másnak
akkor az energiái, és a többi.
Ha adsz valakinek bármit, akkor arra nem gondolsz, hogy nem kell neki? Na de ne kalandozzunk el. Úgy véled, egy önbizalommal teli embernek nincs szüksége néhány jó szóra, útmutatásra, bármilyen segítségre? Még egy önbizalomdús remetének is lenne, csak nincs kitől kérnie, elfogadnia.
A fenti mondataimnak semmi köze az önellátáshoz!
“Hát most roppant meglepő dolgot fogok mondani :)”
Nem lepődtem meg, hogy ismét nem a témához kapcsolódót reagáltál. :o) (én: “Esetleg olyanban, amelyben a másik fél porig rombolja az önbizalmadat? (Félreértés ne essék! Férfi is, nő is képes lerombolni a másik önbizalmát.) És sokszor még csak nem is tud a “romboló” fél erről.“) Ezt arra írtam, amikor te ezt mondtad a párkapcsolatra: “Ha valaki elég bizalmat kap, akkor egész egyszerűen elindul a fejlődés útján és kész. A LEGERŐSEBB és legfontosabb bizalmat pedig szerintem egy férfi és egy nő tudja adni egymásnak.”)
Na jó, akkor ezt a szálat követem most: Egy anya-gyerek kapcsolatban tehát a gyerek nem tud segíteni az anyjának? Nem is akar? Nem is fontos? Csak a menekülés, a kilépés a fontos? Ha önállóságra kell törekedni, akkor miért van szükséged segítségre az összekapirgálásodhoz, ha nem akarsz senkire sem támaszkodni? (Ezekre se válaszolj, mert nagyon elvinné a témát a személyes problémáid felé, és nem szeretnék itt terápiás csoportot létrehozni.)
a nagymamák irányították a háztartást, a család ügyes-bajos dolgait”
Jó, oké, ezt értem. Einstein is azt mondta – a feleségemmel megbeszéltük, hogy a nagy döntéseket én hozom, a kicsiket ő. Különös, hogy 30 év alatt még egyszer sem kellett nagy dolgokban döntenünk.
Persze, van egy csomó dolog, ami a nő feladata, őrá tartozik és passz. De ez a mondat: „A nyagyszülők – főleg a nagymamák irányították a családot.” úgy hangzott, hogy van a matróna, és minden tőle függ.
“A tápláló, segítő ciklus az Anya-Gyerek ciklus. A szabályozó, fékező ciklus a Nagymama-Unoka ciklus.”
De hát itt is – hol vannak az apák? Miért nem apa-fiú ciklus vagy nagyapa-unoka ciklus? Ezt megkérdezni szerintem nem haszontalan, mert a mostani feminizmus azért küzd, hogy véget kell vetni az eddigi patriarchális családmodellnek, de miért lenne fejlettebb a matriarchális családmodell?
“Hélo! El tetszett kalandozni!”
Sajnálom, de hát nyilván ez is jóval bonyolultabb annál, mintsem azt “egybites” módon értékelni lehessen.
Gyarmati Fanni és Rakonczay Viki szerintem érthetően került ide. ami pedig Sterczer Hildát illeti – igaz rá az, hogy méltósággal viselte a tragédiát, de azt is gyanítom, hogy már túlesett azon a fázison, amikor a békából királyfi lesz, és ez után van egy olyan szakasz, amikor a királyfiból újra béka lesz, és MINDEN nő ráébred arra, hogy az a férfi, akihez ő azért kezdett el kötődni, mert erősnek látta, valójában nem is annyira erős. Ez a dolgok természetes rendje, ezen mindenki keresztülmegy. Itt a nő eldöntheti, hogy a férfit feladja vagy leuralja vagy elkezdi segíteni. Ha S. H. a segítség mellett döntött is, akkor is az van, hogy ő másnak látta Erőss Zsoltot, mint a kívülállók, akik számára csak egy elszántan küzdő sportember volt, a hópárduc, de ezen túl semmit nem tudtak róla. Hilda minden problémájáról tudott, és miért ne gondolnám, hogy már nem is lepődött meg, mert tudta, hogy Zsolt folyton túlvállalta magát.
Nekem nem elégséges magyarázat a nyugodt, kicsit közönyös viselkedésére az, hogy tudta, hogy ez benne van a pakliban, mert akkor ilyen erővel minden férfinél, aki háborúba megy, benne van a pakliban az, hogy meghal, és mindenki nyugodtan fogadná a hírt, hogy már nem jön haza.
Vagy mondjuk a rendőröknél is benne van a pakliban, hogy “hősi halottak” lesznek, ennek ellenére a Kenéz Imrével szolgáló rendőr annyira kiakadt a történtek hatására, hogy leszerelt. (Ha még emlékszem, tavaly egy osztrák hummeres elgázolt egy motoros rendőrt).
“Mitől tenné? Ha ez így lenne, akkor egy önbizalomhiányos tizenéves 40 éves korára 100%, hogy önbizalomtól duzzadó felnőtt lesz.”
Nem lesz, ha minden erejével mások elvárásainak felel meg. Hiába teljesítek mindent, amit elvárnak tőlem, mégis üresség marad bennem. A kisgyerek még nagyon örül és lelkes, hogy ötöst kap meg piros pontot, meg jutalmat, de aztán egy idő után az történik, hogy ő fejlődne, de az elvárási rendszer nem fejlődik vele, továbbra is a jegyekért kell hajtania, és óhatatlanul elcsökevényesedik benne a saját céljaiért való küzdelem képessége. És hát általában is valami fontos nem fejlődik ki benne.
Például Orbán. Úgy tűnik, neki aztán nincs gondja az önbizalommal, pedig szerintem van. Egyszer láttam egy videót, még nagyon fiatal volt benne, és azt mondta, a jogi egyetemet ott akarta hagyni, de az apja azt mondta, hogy nem lehet; ha el akart menni valahová, ahová az apja nem engedte (19 évesen) és ellenkezett, az apja felkente a falra, az apja durva volt és erőszakos és gyűlölte; és az egyetem után nem is akart politikával foglalkozni, csak tudta, hogy nem elég tehetséges focista, de ennél még valami államelmélettel való molyolás is jobb lenne, neki nincs kedve a politikához. Elég őszintének tűnt, amikor ezt mondta.
Namost ennek ellenére ott van, ahol. És elgondolkoztam, hogy ez az ember leélt egy életet, amit nem is akart. Nem is ezt akarta csinálni. Mi történt vele? Hát szerintem az, hogy nem tudott ellenállni a hízelgésnek, az üres dicséreteknek, a “könnyü szóknak, fizetett párfogóknak”. Kialakult egy széttörhetetlen egója, ami valójában nem is ő. Fogalmam sincs, milyen lenne Orbán Viktor, ha a ”mentorai” engedik, hogy jelentéktelen kisember maradjon, és valóban csak annyira vigye, amennyi a valós tehetségéből, erejéből kitelik.
Nem olyan rossz szöveg a “merjünk kicsik lenni”, van benne bölcsesség, még ha rossz szájíz is tapad hozzá. A folytonos túlvállalás, túlhajszoltság, a megfelelési kényszer nem vezet el ahhoz az önbizalomhoz és elégedettséghez, amit az ember remél tőle.
Az önbizalom inkább attól épül ki, amit szabadon teszek meg, a saját jószántamból. Már ha hagyják, hogy megtegyem, és nem rángatnak bele folyton olyan kötelességteljesítésekbe, amiket nem is én találtam ki, olyan célok eléréséért, amikhez valójában semmi közöm. Mert az ilyenekért bármennyi plecsnit is kaphatok, boldogságot és elégedettséget nem lelek.
„Gondolj bele: sohasem dicsér az anyukád, a tanítónéni. Sohasem kapsz ötöst az iskolában.”
Ez az oktatási rendszer csak külső jutalmat tud adni, kényszerre épül, a célja inkább az engedelmes rabszolgák idomítása, mint józan és cselekvőképes, autonóm felnőttek felnevelése.
„Sohasem kapsz elismerést, jutalmat a munkahelyeden.”
Pont az lenne a cél, hogy ne a főnök elismerésére hajtsak, hanem egyszerűen élvezzem azt, amit csinálok, minden külső elismerés nélkül. Ilyenkor önmagában az a jutalom, hogy megtehetem azt, amit megteszek. Az a jutalom, hogy tudom és felismerem, hogy képes vagyok rá. Tehát saját magam ismerem fel önnön potenciámat és nem mások világosítanak fel róla.
Azt vettem észre, hogy ha hagyom magamat behülyíteni azzal, hogy a külső elismerés nagyon fontos, akkor egy idő után már elismerést se kapok, de akkor is ahhoz ragaszkodok, hogy a külső elvárásoknak feleljek meg, és minél kevesebb jutalmat kapok, annál görcsösebben erőltetem a megfelelést. És eközben minden olyasmit elhanyagolok, ami nem tartozik szorosan az elváráshoz, ami csak nekem lenne jó vagy ami azoknak lenne jó, akik nem tudnak elismerésben részesíteni.
Például, amíg teljesen be voltam feszülve, évekig nem jártam tornázni, nem napoztam és elnéztem, hogy a kutyák az udvaron döglődjenek. Hiába tudtam, hogy ezek (és még sok más) normális, egyszerű dolgok, képtelen voltam rávenni magam. Ahogy kicsit kiengedett bennem a görcsös megfelelés, és egy iciripicirit képes voltam függetlenedni az elvárásoktól, valahogy felderengett bennem, hogy megtegyem ezeket, CSAK AZÉRT, MERT MEG AKAROM TENNI és kész. És nem azért, mert bárki is jutalmat ad érte. Nyugodtan szánhatok időt meg energiát olyasmire is, amiért senki sem jutalmaz, csak egyszerűen én magam helyesnek tartok. És ezért még nem vagyok gonosz meg szemét meg önző meg lusta.
„Hogyan nő az önbizalad belülről? Ha nincs az életedben pozitív visszajelzés, milyen keserű ember leszel?”
Sokkal boldogítóbb azt tenni, amit én akarok tenni, azt választani, amit én akarok választani, mint engedni, hogy más irányítson, aztán „pozitívan visszajelezzen”.
„(Fentebb AlterEgonak is megköszönted a “külső jutalmat”. Gondolom, azért, mert jólesett.)”
Azért köszöntem meg, mert Andrew Matthewstól megtanultam (http://hu.scribd.com/doc/50935989/andrew-matthews-hallgass-a-szivedre) hogy ha megajándékoznak vagy megdicsérnek, azt köszönjem meg. Az nem válasz, hogy „jaj, igazán nem kellett volna”, meg „ez nem is volt annyira jó”, „én nem értem, másnak mi tetszik benne”. Őszintén dicsérni és dicséretet elfogadni is meg kell tanulni, mert ez más, mint a hízelgés. A dicséret nem akar lekötelezni, a hízelgő viszont ki akarja lopni a varjú szájából a sajtot.
„A gyereknevelés nem gyógyszer.”
Jó, neked ez a véleményed, nekem meg az. Nyilván mindkettő igaz egyszerre. Továbbra is fenntartom, hogy a gyerekkel kapcsolatban rengeteg alkalom kínálkozik a nagylelkűségre, az örömre, a kreativitásra, és ez nagyon sokat tud segíteni annak, aki a „maga idejében” nem kapta meg ezeket. Ez szerintem azért nagyszerű, mert nem kell félni attól, hogy ha nincsenek jó emlékeim, akkor nem tudok jó szülő lenni, mert de igen. Pl. Esterházy Péter nem sok jót kapott az apjától, ennek ellenére ő maga nagyon szerette a saját fiait. Vagy ismertem egy srácot, aki állami gondozásban nőtt föl, miután apuka kinyírta anyukát. Született egy kislánya, én csak fb-s képeken láttam, hogy mennyire boldog vele. Igenis át tudta élni a kislánnyal azt a teljességet, azt a naivitást, az élet jóságát, ami az ő számára kegyetlenül elveszett. Aztán eltűntek a képek, mert szétmentek a barátnőjével és a barátnő vitte magával a gyereket. Hát erről ennyit.
„Ne legyenek olyan rózsaszín elképzeléseid, hogy ha a szülő ad, akkor minden szükségét kielégítőt kap vissza a gyerekétől. Ez ritkán fordul elő és akkor sem folyamatosan.”
Pont az a lényeg, hogy a gyereknek nem kell adnia semmit, ha a felnőtt nincs rászorulva arra, hogy a gyerektől bármit is kapjon. (Mármint jó esetben, az a rossz eset, amikor mégiscsak elvárja a viszonzást, meg hogy a gyerek azt vegye figyelembe, hogy a felnőttnek mik az igényei stb).
Az apák talán még jobban átélhetik ezt, mert a gyerekkel kapcsolatban sok terhes kötelesség az anyára marad, az apának meg gyakran az izgalmas együttjátszás, bolondozás jut (már, ha belemegy).
„De szerintem a borderline-os nő állapota nem kizárólag és azonnal az örökbefogadott gyerekei miatt javult.”
Nyilván nem varázsütésre, hanem évek alatt. De az egészen nyilvánvaló, hogy a gyerekek előtt még egy bolond csaj volt, vért hordott a nyakában, drogosan szexelt ismeretlenekkel és egyéb finomságok. Most pedig egy példakép. 6 gyerekes anyuka és ENSZ jószolgálati nagykövet. Persze, a külvilág ugyanúgy nem látja, hogy otthon miben kiábrándító a viselkedése, mint ahogy Erőss Zsoltból is csak a hópárduc látszott kifelé. De a pozitív változás akkor is letagadhatatlan, sőt egészen lenyűgöző.
„Ha adsz valakinek bármit, akkor arra nem gondolsz, hogy nem kell neki?”
De, gondolok, lehet, hogy nem kell. Például ha valaki akkor kezd el szemétkedni, amikor valamiben segítek neki, ha pofátlanul és hálátlanul és sértőn reagál, akkor nincs szüksége segítségre, legalábbis arra biztosan nem, amit adtam. Akkor az én segítségem valójában csak megakadályozza őt a saját fejlődésében.
„Úgy véled, egy önbizalommal teli embernek nincs szüksége néhány jó szóra, útmutatásra, bármilyen segítségre?”
De van, és azt gondolom, hogy egyre könnyebben rábukkan, mert kinyílik a szeme arra, hogy észrevegye a lehetőségeket. Ahol mások élhetetlen sivatagot látnak, ő lehetőséget. Ez persze elég képletes fogalmazás. De azt gondolom, ez a látásmódon múlik. Mit látok meg a világból, mit veszek észre belőle. Pont úgy, ahogy azt Radnóti írta. Aki gépen száll fölébe, az csak ellenséget lát, pusztítandó vasútvonalat. Akinek van szeme hozzá, az meg a baktert látja a gyerekeivel. Tehát észreveszi azt a lehetőséget, amiből élet és boldogság fakadhat.
http://port.hu/szakonyi_karoly:_adashiba/pls/fi/films.film_page?i_film_id=86842&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_where=1&i_topic_id=1 „a főszereplő nem az ünnepelt, hanem a televízió. Körülülik, nézik anélkül, hogy valójában látnák, értenék, éreznék mi is történik a világban.”
„Még egy önbizalomdús remetének is lenne, csak nincs kitől kérnie, elfogadnia”
Van egy olyan mondás, hogy ha a diák készen áll, megjelenik a tanító. Még egy remeténél is :)
„Egy anya-gyerek kapcsolatban tehát a gyerek nem tud segíteni az anyjának? Nem is akar? Nem is fontos?”
De tud, például amikor kicsi, anélkül, hogy észrevenné, a lényével derűt és boldogságot tud „csempészni” a felnőttek kötelességekre épülő világába.
Amikor cseperedik, akkor nyilván egyre több mindent lehet rábízni – ezzel ő is önállóságot tanul, és fejleszti a saját képességeit, másrészt persze a szülőnek is nagyon jólesik.
Persze ma már ez is el van torzulva, mert a gyereknek, ahogy nő, egyre több kötelessége van az iskolában, és valami egészen hihetetlenül távoli célért hajt (a felnőttségért), amit ő maga egyáltalán nem tud befogni a maga látóhatárába – és közben rengeteg alkalom elveszik, amikor a szüleinek segíthetne.
Például nemrég hallottam két tini lányt beszélgetni, az egyik azt mondta, a múltkor leküldött anyám a zöldségeshez petrezselyemért, és paprikát vittem neki, mert nem tudtam, az micsoda. A másik: na ne hülyéskedj… de, tényleg így volt, mondta a lány.
Mondjuk, ő most 13-15 éves. És nem tudja elkülöníteni a petrezselymet és a paprikát. Ez hogy létezik? Ki a felelős ezért és mi lesz ennek a következménye?
Nem mondom, hogy a szülő a hibás benne (egyrészt talán igen, de alapvetően az egész világ, úgy, ahogy van, annak minden rothadtságával, az iskola, a tévé, a számítógép és minden egyéb, ami függővé tesz és beszippant egy elképzelt világba és elszívja a valóságtól az energiát). Nyilvánvaló, hogy 3-5 éven belül ez a lány nem fog tudni önálló lenni.
„Csak a menekülés, a kilépés a fontos?”
Most mondok valami mást. Képzelj el egy házasságot, ami kínszenvedés. Ebben a helyzetben mi hozna megoldást? Csak a menekülés, a kilépés a fontos?
Van egy ismerősöm, aki elmesélte, hogy elment egy neves pszichológushoz, tanácsot kérni pont egy ilyen helyzetben. A pszichológus azt a tanácsot adta neki, hogy ne változtasson a külső körülményein semmit, hanem alakítson ki magának saját életet, saját tevékenységeket, mert gyakorlatilag nincs önállósága. A családtagjaitól függ és azokat – főleg a gyerekeit – szolgálja ki. Nagyon gazdag család, tehát a saját tevékenység neki az lett, hogy megmászta a Kilimandzsárót, átrendezte a luxuslakásukat és beiratkozott egyetemre. És abbahagyta az antidepresszánsok szedését, és a férje beadta a válópert. (Talán mivel a nő elkezdett változni és már nem volt olyan könnyen manipulálható, mint addig).
Mindenesetre nem menekült el úgy, ahogy korábban tervezte. Persze azóta is vannak menekülési tervei, a legszívesebben Floridába menekülne, mert még mindig függ a férjétől; de akárhová is menne, sose lenne igazán szabad.
A szabadsághoz el lehet jutni akkor is, ha valaki nem változtat semmit a külső körülményein. Persze el lehet jutni akkor is, ha elmenekül. A lényeg, hogy BELÜL mozduljon meg, a külső mozgás már nem olyan fontos.
„Ha önállóságra kell törekedni, akkor miért van szükséged segítségre az összekapirgálásodhoz, ha nem akarsz senkire sem támaszkodni?”
Hát ez jó kérdés. Nem tudom. De valamennyi segítség kell. Inkább úgy mondom, kell valami, ami kibillent és elindít egy másik úton. Tehát valami, ami „dinamizmust” visz oda, ahol addig csak döglött mocsár volt. De ami aztán kifejlődik, az belőlem fejlődik. Tehát a segítség leginkább ahhoz kell, hogy abbahagyjam azt, amerre addig mentem (mert az zsákutca), és elinduljak egy másik irányba.
De ez valahogy úgy megy, hogy ha valaminek eljött az ideje, és készen állok rá, akkor szinte a semmi is rendkívül sokat tud segíteni. Ha nem állok valamire készen, akkor lehet ugyan erőltetni, de abból nem sok jó fog kisülni.
Egyébként sok kis segítség kell, amik az élet adott pontjain korrigálnak. Amikor épp van fülem a hallásra, van szemem a látásra, akkor meghallom és meglátom, hogy min változtassak. És a segítség bárhonnan jöhet és bármilyen formában érkezhet, de valamilyen külső impulzus, amire tudok reagálni. Nyilván mindenféle impulzusok vannak mindenkor, csak nekem nincs mindig szemem és fülem, hogy észrevegyem, tehát a számomra haszontalan marad az a segítség, amit mindig is megkaphatnék. Mondhatom, hogy épp kéne segítség, de nem kapok – ha nem kapok, akkor van bennem valami, ami beleragaszt egy problémába, és épp azért van ott az a probléma, hogy keresztülvergődve rajta végre észrevegyem azt, hogy mi az, ami segít. Van egy olyan mondás is, hogy a segítség mindig problémák formájában kopogtat be. De hát ez most már túlságosan is ezoterikus blabla.
Az egész írásod ezoterikus blabla, konyhapszichológia, elejétől végéig. Ha valamit le lehet írni két sorban, akkor nem kell 222-ben. Tisztelj meg minket azzal, hogy összefoglalod, és tömöríted a mondandód lényegét. A kevesebb több- ahogy hgyi mondta. Most ugyanis az a helyzet, hogy ez a thread semmi másról nem szól, csak rólad.
Ha viszont grafomán vagy, azt ne itt éld ki :-/
Jó, te viszont írhatnál kicsit bővebben arról, hogy miért hibás az érvelésem. Kíváncsi lennék rá, mert csak utaltál rá, hogy leírnád. Nyilván vannak olyan szempontok, amiket nem látok. Biztosan sokkal rövidebben és frappánsabban összefoglalod, mint én. Szóval nem terhelnél vele senkit, én viszont tanulnék belőle, hogy ne legyek szűklátókörű szemellenzős.
Egyébként a fentit sajnos nem tudtam volna 2 sorban leírni.
Már többen leírtuk, ne kívánd, hogy most még hermit is leírja.
Jó, nem kell, hogy leírja. Viszont megfigyeltem egy érdekes dolgot – hermit azonnal reagál arra, amit neked címeztem, te pedig azonnal reagálsz arra, amit hermitnek címeztem. Ez nyilvános fórum, nincs vele gond. Csak összefügg magával a témával, röviden az énhatárokkal.
Megpróbálom.
Az a módszer is jó, amit hgyi javasolt, de itt az enyém: ha valamiről véleményem van, először gondolkodok rajta (közben hagyom, hogy mások szavai visszhangozzanak bennem), megpróbálom megfogalmazni magamnak, érlelgetem kicsit, és az is előfordul, hogy nem írom le végül. Viszont ha mégis, akkor a zanzásított változatot, a lényeget. Neked is “dolgoznod” kellene a postjaidon előbb, mert ezek így csak végig nem gondolt gondolatok, gondolattöredékek, és nekem nincs kedvem velük puzzle-t játszani. Úgy látom, másnak sem.
Ez a módszer is jó. :o) És egyetértek veled a többiben is. :o)
Én egyrészt azért mondtam, hogy olvassa fel magának, mert úgy azt is érzékeli, hogy milyen hosszú. Lehet stopperrel is olvasni. :o)
Mért érdekes? Mi következik ebből? :o)
Nem találós kérdésnek adtam fel. :o)
Most épp nyilván egyszerre vagyunk gépnél, Férfihang-közelben. Sok éve ismerjük egymást – személyesen is – és legtöbbször egyezik, vagy igen hasonló a véleményünk. És be kell vallanom kedvelem hermitet. Még sütit is sütöttem neki, bár nem a kedvencét. :o))
jó volt az a süti :-*
Meg jó régen is volt…
Nekem is süthetnél valamit.
Jó. Mit? :o)
Tarackot.
Ezdehülye! :oDDDDDDDDDDDDDD
“Jó, nem kell, hogy leírja. Viszont megfigyeltem egy érdekes dolgot – hermit azonnal reagál arra, amit neked címeztem, te pedig azonnal reagálsz arra, amit hermitnek címeztem.”
Nyilván már rájöttél magadtól is, hogy högyike a hermit édesanyja :-)
“Nyilván már rájöttél magadtól is, hogy högyike a hermit édesanyja :-)” – nem jöttem rá, mert ennyi információból még több opció is elképzelhető (egyszerűen régi ismerősök), de azért köszönöm, most már tudom. Viszont pont hermitnek írtam, hogy “anyádnak tetszik ez a honlap” – ha tudtam volna, hogy erre ráhibázok, nem írtam volna le…. :/ Ez így elég kínosra sikerült…. :(
Ha most utólag mondja Maestro, hogy viccelt, megint beteszed azt az idiótaságot, hogy akkor biztosan komolyan gondolta? :o)))
A szmájli is ott van, nem én tettem oda utólag, hogy mentegessem… (De az is lehet, hogy Maestro is az én fiam.) :o)
Most magyarázzam el neked a poént? Na jó. De most utoljára, mert utálok poéngyilkos lenni.
Maestro az anyafóbiádra célzott azzal, hogy én hermit anyukája vagyok. (Maestro… rosszul értettem?) És bevallom, csúnya dolog ezen vicceskedni, de már másképp (teljes komolysággal) nemnagyon tudom befogadni az ezzel kapcsolatos kommentjeidet.
:o)))))))))))))))))))))))))))))
1 percre én is majdnem elhittem,de aztán leesett a poén :D :D
Slash, nem-nem, tkp Maestro kikotyogta “a” Titkot…Hgyi itt a God-mother, hiába a Cosa Nostrára is vonatkozik a politikai korrektség, a cicus az ölében Maestro (1:30tól figyeld a csalfáját), csak a fórumon kamuflázs gyanánt feketében tetszeleg, eredetiben cirmos. Amúgy meg a motto it’s not personal, it’s only business ;-)
Hát, Koriander… Ha már így (totálisan) lelepleztél minket, kár tovább tagadni.
:o))
(most nézem újra, így nem csoda, hogy mindenhol Don Corleonet látom, amúgy szenzációs, tényleg egy remekmű)
a Williamsonosnál már nem szeretnék bajuszt húzogatni, mikor lesz új poszt? mondjuk nekem akad még bőven érdekes olvasnivalóm, ez is igaz.
Tudom,hogy Ő itt a God-mother :D
Jöhetne már egy új cikk :D
Ez így igaz! Örülünk, hogy írsz én szeretek elolvasni minden hozzászólást, de a tiédet képtelenség. Nem igaz, hogy nem tudsz rövidebben írni. Ezeket a nevetséges példálózásaidat is abba hagyhatnád, valamennyiünket megtisztelnél vele. Gyökér példákkal jössz, aminek köze sincs a vitához, Szűz Máriát, Izabella királynét, meg különböző egyiptomi istennőket hozol fel, ráadásul több mint 10 mondatban. Miért kell egyetlen hozzászólásodnak egy 8 oldalas novellának lennie? Ha ennyire bölcselkedni akarsz akkor azokat egy cikkben kifejtheted, vagy ha az sem elég, akkor írd le egy könyvbe, lehet még pénzed is lenne belőle.
Én képtelen lennék elolvasni minden hozzászólást, mert ahhoz sok idő kell. De nem is tartanám bajnak, egyszerűen átugrom és kész. Olvasóként nem gondolom, hogy bárkinek az én igényeim szerint kell írnia, pláne akkor nem, ha van lehetőségem arra, hogy ne olvassam el. Mi lenne, ha azt mondanám – jobb lenne, ha a kommentjeidet le se írnád, mert azoknak se füle se farka? Nyilván nem örülnél neki, és azt mondanád: neked meg mi közöd hozzá, hogy mit és hogyan írok? Foglalkozz a saját dolgoddal, ne velem! – ha ezt mondanád, teljesen igazad lenne.
Önmagában úgysem az a lényeg, hogy egy bizonyos dologról hogyan ír vagy beszél valaki, hanem a lényeg maga a dolog, amiről beszél. Jelen pillanatban a feltett kérdés: mennyire jutunk el az autonómiára vagy mennyire maradunk behódolók? Mennyire vagyunk függők vagy mennyire vagyunk szabadok? Mennyire irányítjuk mi magunk az életünket, és a férfiak mennyire képesek megélni a vezető pozíciójukat a párkapcsolatban?
bocs, én tévedtem, tényleg fárasztó birsalma. tartalom, tanulság, szellemesség 1%< : (
Tartalom mindenféleképpen van. Birsalmában van mélység és alapvetően egy nagyon is érdekes valaki, ha szoros emberfogásban dolgozik lsd. poszt, akkor egészen klassz dolgokra képes, igazából a rendszerezést kéne megtanulnia.
Plusz a szabatos és tömörebb fogalmazást. :o)
A zöld kávébabról vagy az elektromos rollerről nem tudnék sokat írni. Arról írok, amit fontosnak tartok. Szerintem ez nagyon fontos.
Nem azt mondtuk, hogy ne írj róla, hanem azt mondtuk, hogy rendszerezettebben, szabatosan és tömörebben fogalmazz arról, amiről írni akarsz.
akkor most ezt köszönöm :)
Fogadok, hogy nem fogadtad meg a segítő jellegű tanácsomat – pedig ingyen adtam -, és nem olvastad fel magadnak, amit most ideöntöttél…
A kínai hagyományokra csak azt tudom mondani, hogy ha a választ tudni akarod, akkor mélyedj el a többezer éves kultúrában. (Attól, hogy ezt a részét épp így nevezték el, nem jelenti azt, hogy a férfiakat háttérbe szorították.)
Az önbizalomról van egy elképzelésed. Úgy látom, mások tapasztalatait még most sem vagy hajlandó átgondolni, megfontolni. Én itt ezt a beszélgetést az önbizalomról be is fejeztem.
hgyi – „A gyereknevelés nem gyógyszer.”
birsalma – “Jó, neked ez a véleményed, nekem meg az. Nyilván mindkettő igaz egyszerre.”
Azt hiszem, nekem nagyobb tapasztalatom van a gyerekek terén, mint neked.
“Továbbra is fenntartom, hogy a gyerekkel kapcsolatban rengeteg alkalom kínálkozik a nagylelkűségre, az örömre, a kreativitásra, és ez nagyon sokat tud segíteni annak, aki a „maga idejében” nem kapta meg ezeket.”
Egyáltalán nem erről írtál fentebb.
De fenntartom azt a véleményemet, hogy egy szülő ne a gyerekén keresztül akarja kiélni, megkapni azt, amit gyerekkorában, fiatalkorában nem tudott megélni, nem kapott meg.
Kértelek, hogy azokra a kérdésekre ne válaszolj… Ezért nem is reagálok ezekre a válaszaidra.
“Az önbizalomról van egy elképzelésed. Úgy látom, mások tapasztalatait még most sem vagy hajlandó átgondolni” – Andrew Matthewstól sokat tanultam.
“Azt hiszem, nekem nagyobb tapasztalatom van a gyerekek terén, mint neked.” – persze, ez biztos. gyerekekkel dolgoztam, de az nyilván nem ugyanaz.
“Egyáltalán nem erről írtál fentebb.” – erre gondoltam, de mindent nem írhatok le egyszerre :)
“Ezért nem is reagálok ezekre a válaszaidra.” – jó.
Erősen látszik, hogy te jobbára csak írsz, de nem olvasol. :o(
(“Én képtelen lennék elolvasni minden hozzászólást, mert ahhoz sok idő kell. De nem is tartanám bajnak, egyszerűen átugrom és kész.”)
““Egyáltalán nem erről írtál fentebb.” – erre gondoltam, de mindent nem írhatok le egyszerre :)”
Ha nem fogalmazol pontosan, akkor a fenti esetek százai fordulnak elő és így sokszor elbeszélünk egymás mellett. És ismét csak azt tudom mondani, hogy nem a mennyiséget hiányoljuk. Nem kérjük, hogy minden gondolatodat írd le – főleg nem egyszerre -, hanem azt, hogy mielőtt leírod és elküldöd a hozzászólásaidat, gondold át, olvasd el mégegyszer, mire reagáltál, fogalmazz tömören és szabatosan.
(Az anya-gyerek, ember-ember kapcsolatról is csak fújod a magadét. Az önismeretről sem hiszem, hogy megértetted, miket és miért mondtunk. A Szita Bence-üggyel kapcsolatban – és a többi hasonló “tényeddel” kapcsolatban – főleg nem értetted közlendőink lényegét. Itt most még utoljára leírom, aztán nem fárasztom többet ezzel sem magamat, sem a többieket: Hiába olvastál mindenfélét a SZ.B.-ügyről, nem tudhatsz olyasmiket, amiket itt evidenciaként társz elénk, ahelyett, hogy csupán a saját véleményedként írnád le. Időnként súlyos vádakat is sikerül összehoznod – mint pl. az idősotthonokban a lakókat bántalmazó ápolókról…)
“A kínai hagyományokra csak azt tudom mondani, hogy ha a választ tudni akarod, akkor mélyedj el a többezer éves kultúrában.”
Láttam pár pillanatot a Milarepa c. filmből, biztosan ismered. A filmben van egy nő, aki magára marad a férje halála után – és bár itt nem az anyós irányítja, hanem a nagynéni, de végül is mindegy, a lényeg, hogy a férj családjából egy idősebb nő. http://www.youtube.com/watch?v=QY7kCm5ol3A 09:09-10:30 között egy pillanatra át lehet élni, milyen lelki kínzást jelent, ha egy nő folyamatosan csicskáztat egy másikat. Az özvegyben forr a harag és a feldolgozhatatlan keserűség. Egyetlen támasza – na ki is az egyetlen támasza? Hát a fia, természetesen. A fiú már felnő, már épp szerelme is lenne, amikor az anya kitalálja neki a jövőjét. Az fel sem merül, hogy majd a fiú találja ki, mit is akar kezdeni magával – anyunak már van terve, és mivel a fiú nem lehet önálló lény (mivel anyu sem lehetett önálló lény, ő is csak valaki más akaratának a bábja volt) – szóval a fiú is csak anyu bábja, azt KELL tennie, amit anyu tenni akar. Anyunak pedig egyetlen nagyszerű célja van még az életben: bosszút állni azokon, akik megalázták. Ez valóban egy egész életre vonatkozó terv egy fiatalember számára, ugye. A fiúnak ki kell tanulnia a mágiát, hogy bosszút állhasson. Ki is tanulja, hazamegy és elpusztítja az egész falut.
Ez valóban tanulságos történet, és nagyon jól bemutatja, hogy menyire élhetetlen, halálos az a felállás, ha a férfi nem tud leválni az anyjáról, és ha egy feleség a család idősebb nőtagjának akarata alá kényszerül.
Ez a halál kereke.
Nem láttam a filmet.
Pár pillanatból nem lehet magvas következtetéseket – sőt semmilyet sem – levonni egy egész történetre nézve.
Hogy jön ide a “csicskáztatás”? – Miért rángatod ide az ősi kínai kultúra kapcsán?
Megint ugyanaz a hiba: több ezer éves történelem vs pár pillanat egy filmből. Tények vs fikció. Kína vs Tibet. Tovább is van, mondjam még?
900 évvel halála után a látnok, varázsló, szent és költő Milarepa még mindig Tibet egyik legtitokzatosabb személyisége, beleértve ebbe ifjúkori dühét amikor fekete mágiával kiírtotta saját családját. A legnagyobb harcot azonban még saját magával, a benne lakozó mérhetetlen haraggal vívta meg. A film középpontjában is ez a történet áll: egy mese a bosszúról, démonokról, gyilkosságról és végül a megváltásról. A Milarepa bemutatja nekünk Tibet legnagyobb szentjének korai időszakát, az igaz történet szájról-szájra terjedt évszázadokon keresztül.
Biztos ismered a játékot, melynek lényege információtorzulás követése a verbális kommunikáció során. Készségfejlesztő gyakorlat gyerekeknek, hogy racionális, döntésképes felnőttekké válhassanak. A játékoknak és a meséknek megvan a maga tanulsága, ettől még a komplett történet nem biztos, hogy igaz. A tényeket ahhoz viszonyítva torzítják, hogy milyen tanulságot szeretnének vele átadni.
Egy másik kínai sztori:
http://pekingikacsa.blog.hu/2013/08/19/a_jo_edesanya_biciklire_pattan_hogy_fianak_parkolohelyet_foglaljon
És ez most hogy jön ide? Tényleg nem érted, hogy 1 db egyedi történettel nem ellensúlyozol több ezer éves írott történelmet? Kína egy más világ, és ennek okai szépen le vannak vezetve a történelmükben. A távol keletet hiába is hozod ide a nyugat problémánál, almát hasonlítasz a körtéhez..
Most mér’? Az almának és a körtének egyaránt van magja, szára, húsa, héja, mindkettő lehet édes vagy savanyú, kemény, vagy puha. Rokonok is. Csak tök más mindkettő. De az nem számít. :o)
Mér’? Két okból: csak meg azér’ :P De szépen elkaptad a lényeget :)
http://www.nlcafe.hu/szexesmas/20131016/szakitas-pasi-anyja/
ez nagyon jó cikk :) „Nekem volt egy pasim, aki annyit segített otthon, hogy amikor porszívóztam, felemelte a lábát. Amikor ezt a szemére vetettem, az volt a válasza, hogy ő igenis segít: szellőztet.”
Gondoltam neked tetszeni fog :P
Házimunkára kényszeríteni, ezzel baszogatni egy férfit azonban hülyepicsaság, ősi feminista szokás…
Hát igen, ha a nő kényszeríteni tudja a férfit a házimunkára, akkor hatalma van fölötte, és akkor ott már valami nem stimmel. Az még nem vezetői mentalitás, hogy “engem nem kényszeríthet senki, mert az hülyepicsaság” – ez még nem önbizalom.
Hogy ebben a tekintetben mi az önbizalom…. vannak ismerőseim, 5 gyerekük van, a feleség otthon, a férj rengeteget dolgozik. Náluk persze nem kérdés, hogy ki mit csinál. A fickó mondta: tudom, hogy a feleségemnek nehezen megy a házimunka, ezért még a garázsajtóban átveszem a papucsomat, úgy megyek be a házba, hogy ne okozzak fölösleges gondot.
Neki eszébe sem jut az, hogy a felesége bármire is kényszeríthetné. Ez föl sem merül. De esze ágában sincs fölényeskedni vele, vagy kihasználni azt a helyzetet, hogy ő viszi haza a lóvét. Egyik sem ugráltatja a másikat, és a férj sem függ az anyjától. Eleinte függött, és azt a házasságuk is megsínylette, úgyhogy változtattak. Most már nem az anyós mondja meg a menyének, hogy merre hány méter, mert az nem vezetett jóra.
Az apa szerepe
Szerintem az apa szerepe a gyerek életében az, hogy jövőt ad. Az apa annak biztosítéka, hogy van jövő. A nőt szerintem kevésbé izgatja a jövő, mint a férfit.
Például, ha csak nők élnének a világon, még mostanra sem ért volna véget a kőkorszak. Egyetlen nő sem akadna, aki hajlandó lenne önszántából bányát kaparni a földbe, onnan fémet bányászni, olvasztani, megmunkálni.
Másrészt a nő inkább berendezkedik, stabilizál, kiegyensúlyoz. A jövő felé tekinteni a biztonság feladását is jelenti; a nő inkább a jelenben, vagy a múltban él, kevésbé a bizonytalan, instabil jövőben.
Harmadrészt a nők inkább a kapcsolatra koncentrálnak, kevésbé a feladatra. A kapcsolat nem olyan időbeli dolog, mint a feladat. A kapcsolat kicsit az időn kívül létező valami, a feladat mindig időbeli.
Negyedszer, a nők jobban átélik a gyengeséget, kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot, félelmet. Egyszerűen nincs, vagy legalábbis kevésbé van látásuk, bizalmuk a jövő felé. A bibliai történetben azért Éva evett a gyümölcsből, mert Éva jobban szorongott attól, hogy mi vár rájuk, és a szorongástól próbál megszabadulni azzal, hogy kiutat keres az időbeliség alól – ha olyanok lesznek, mint az Isten, akkor nincs idő, nincs időbeli változás, nincs bizonytalanság.
Az ember tragédiája a jövővel foglalkozik. Minden szín a jövő egy-egy újabb színtere; de a színekben Éva nem változik, sehová sem fejlődik, ő az „örök Éva”. Juhász Gyula számára „Anna örök”. A Tragédia végén az Úr szava csak ennyi: „Ember, mondottam, küzdj és bízva bízzál!” – tehát, Ádám számára a jövő bármennyire is kilátástalannak tűnik, a „Mennyei Atya” mégis lát kiutat. A férfi látja a kiutat. A filmekben a hős nem esik kétségbe, mert meglátja a kiutat, megragadja a jövő lehetőségét. A nők visítozhatnak, a férfi megpróbálja a lehetetlent – és sikerül neki. A Sorstalanság talán legfontosabb mondata: „Fogom én még a Nefelejcs utca flaszterét taposni!” – Citrom Bandi határozott jövőképpel rendelkezik, belekapaszkodik a jövőbe, megragadja azt, látja a jövőt és fut felé, és ugyanerre megtanítja Köves Gyurit is, mint apa a fiát. Citrom Bandi ugyan nem éri el a jövőt, de Köves Gyuri eléri, és Pesten az első útja a Nefelejcs utcába vezet.
Heller Ágnest egyszer hallottam előadni – a félelemről beszélt, és arról, hogy a félelem mindig a jövőhöz kapcsolódik. Amikor a félt dolog bekövetkezik, akkor az többé már nem a jövő, hanem jelen, és megszűnik vele kapcsolatban a félelem. Ami már megvalósult, ami már van, attól az ember nem fél, legyen az akármilyen szörnyűség is. Énszerintem nem véletlen, hogy erről a témáról pont egy nő beszélt, ezt épp egy nő tartotta fontosnak – a jövő félelmét azzal lehet legyőzni, ha megszűnik a jövő, és jelenné válik, mert az ember a jelentől nem fél, csak a jövőtől.
És ebben lehet is valami, hiszen pl. a nőverő Balogh Józsi mellett kitartott Marika is, Terike is. Ha előre tudták volna, milyen jövő vár rájuk, nem választották volna maguknak. De mivel ami történt, nem a jövőben történt meg, hanem mindig a jelenben, így a félelem nem tántorította el őket Józsitól. Sőt – amitől féltek, az éppen a Józsi nélküli jövő rémképe volt. Ugyanez figyelhető meg Demcsák Zsuzsa reakciójában is, akit 8 éven át vert a férje, és amikor végül otthagyta, nem annak örült, hogy de jó végre a férj nélkül, jobb jövő következik – hanem félt attól, hogy eztán mi lesz vele.
A nők jobban félnek a jövőtől, én azt gondolom.
És azt is, hogy a jövő az apa hiányában válik igazán félelmetessé. Aki apa nélkül nő fel, annak sokkal kevésbé van jövőképe, a jövő iránt bizalma. https://soundcloud.com/leadfezlive/god-save-the-queen
Most olvasom ezt a könyvet: http://parkkiado.hu/termek/muzsa.html – a főszereplője egy huszonéves lány, aki téblábol és semmilyen elképzelése sincs a jövőjéről. A könyvben egyáltalán nincs megemlítve az apa, csak az anyáról esik szó. Amire a lánynak szüksége van, az, hogy bízzon a jövőben. Ebben egy „furcsa fiú” segíti (nyilvánvalóan maga a szerző). Tulajdonképpen „apja helyett apja” lesz a lánynak, azt a szerepet tölti be a beszélgetéseik során, amit „normális esetben” az apának kellett volna betöltenie. Szerintem valóban lelkesítő könyv, és egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy ugyanezt a szerepet egy nő is be tudta volna tölteni, ugyanezt az „üzenetet” egy nő is képes lett volna közvetíteni. Akármennyire is fiatal ehhez Braskó, mégis, azt gondolom, úgy viselkedik, ahogyan egy apának viselkednie kell.
A nőt a férfi húzza a jövő felé, azt gondolom. A jövőbe vetett bizalmat pedig a férfi az apjától tanulja. Ha eltűnik az apa, és a férfi beleragad az anyjába, elveszik a jövő iránti bizalma is. A nő nem fog jövőt mutatni, mert nem tud, mert a jövő a férfi, a nő a jelen.
Például az angol királyi családban jól megfigyelhető a különbség: miközben Katalin azért küzd, hogy Ausztráliába is az anyukájával mehessen, tehát számára a jövő gyakorlatilag nem létezik, egyáltalán nem érdekli, addig Károly herceg tekintetét erősen a jövőre szegzi:
http://www.nlcafe.hu/sztarok/20131021/karoly-herceg-gyorgy-herceg-tronorokos-vilmos-herceg-katalin-hercegne-/ – bár aggasztónak tartja, ugyanakkor rendkívül lelkesítőnek és kreatívnak is érzi azt a kihívást, amit a jövő állít az emberek elé, és örömmel fordul felé.
Ugyanakkor Vilmosnak, akivel Károly nagyon bizonytalan, instabil kapcsolatban állt, nincs jövőképe. Egész Anglia azon nevet, hogy Vilmos egy évet szán arra, hogy kitalálja, mit akar kezdeni magával a jövőben.
Nos, ez azt is mutatja, hogy akinek nincs jövőképe, annak vezetői potenciálja sincs. És az a vezető, az képes irányítani, akinek van látása a jövőről. A férfi a jövőképpel együtt a vezetői képességét is elveszti (Vilmos majd’ minden döntést Katalinra hagy, Katalin pedig teljesen az anyja irányítása alatt áll). A királyi családban jelenleg leginkább Károlyt érdekli a jövő, neki van leginkább látása a jövőről, így aztán egyértelmű, hogy a családban a vezető szerepet leginkább ő töltheti be.
Az őszödi beszéd is maximálisan a jövőre, a jövő lehetőségeire és kockázataira koncentrál. A vezető azért vezető, mert a jövő felé törekszik. Persze, a jövő felé törekvő hajlamos (és kénytelen) felrúgni a stabilitást, bizonytalan, veszélyes helyzeteket teremteni, vállalni a bukás kockázatát. És ez bizony nagyon sok konfliktus forrása lehet.
Apák és fiúk, a csillagok háborúja
Hollywood mítoszteremtő filmsorozatának középpontjában két férfi sorsa áll. Az apát a félelmei elszakítják a feleségétől és a gyerekeitől, egy gonosz erő szolgálatába áll. A gyerekei lázadóvá válnak az ellen a sötét hatalom ellen, aminek most már az apa is meghatározó része, és ami az ő egész világukat is szétrombolja. Lázadással viszont nem lehet legyőzni a rombolást. A fiúnak segítséget kell kérnie az apjától, az apának pedig el kell határoznia, hogy a fia mellé áll. Nekimegy a sötét erőnek és ő maga semmisíti meg. Apa és fia tehát szövetségre lépnek egymással, és a szövetségük életet és békét képes teremteni ott, ahol eddig káosz volt és pusztulás.
A bibliai ószövetség legutolsó mondata így hangzik: „És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal.”
A zárómondat minden műben fontos. Elgondolkodtató, hogy miért pont ez lett az utolsó mondat?
Századok múltak el és jött egy ember, aki azt hirdette, hogy Isten az Atya, ő pedig a Fia. És azt mondta, az Atya és a Fiú szövetsége életet ad a világnak (bár mondjuk ezt így konkrétan nem mondta, de a lényeg mégis ez).
Ha az apa és a fiú szövetségben tud lenni egymással, az életteli, erős, békét és harmóniát teremtő kapcsolat. Röviden áldás. Ha ez nincs így, akkor – az ószövetség legutolsó mondata szerint – a föld átkozott.
Mi a helyzet az apák és fiúk szövetségével? Létezik?
Ez olyan kérdés, amire nem ártana összpontosítani. Miért lenne a nő privilégiuma a gyerek?
Talán ti is foglalkoztatok Bagdy Emőke hírhedtté vált interjújával: http://444.hu/2013/09/18/mit-uzennek-az-ekszer-nelkuli-oltonyos-nok/ – amit talán pozitívnak láttatok, de kiemelnék belőle két mondatot: „A nő anyasága királynői korona a fejen.” és: „Ha a társadalom a gyermek szülését és felnevelését tekintené a legfőbb női értéknek és eszerint is honorálná, akkor elérhetnénk, hogy gyermekeink szabad emberek boldog világában nőhessenek föl.”Mi a kimondott célja Bagdy Emőkének? Az anyaistennők által vezetett, matriarchátusra épülő világ. A férfi a dolgozó Bagdy világban, a nőt pedig honorálja a „társadalom” azért, mert szül, és teljesen a markában tartja a gyereket. (A társadalom. Nem a férfi, hiszen a gyerek véletlenül se a férjre tartozik, hanem a társadalomra).
Az a baj, hogy a férfiak ezt a felállást jórészt el is fogadják, és vagy hiányoznak a gyerek életéből, vagy ha ott vannak, abban sincs sok köszönet. Ranschburg Jenő és mások rendszeresen kongatták a vészharangot az eltűnt apák miatt.
De azért mondok valamit. Ahogy az is tragikus, ha az anyák zsákmányukká teszik a gyereket, úgy az sem működik, ha az apa az anya kizárásával próbálkozik a gyerekneveléssel.
Véleményem szerint a legalapvetőbb szövetség mégiscsak a férfi és nő szövetsége egymással. Amihez bizalom kell. És erre lehet építeni a gyereknevelést, és ebből származik az a kapcsolat, ami képes a „világot a tengelye körül forgatni”, az apák és fiúk szövetsége.
Andrew Matthews írta, hogy sok férfi megy hozzá azzal, hogy egész életében csak azt szerette volna, hogy az apja egyszer azt mondja, büszke rá.
Miért nem büszkék az apák a fiaikra?
(Mert jórészt el is vannak zárva egymástól).
A legújabb Nők Lapja Psziché témája: A férjem, az anyja és én – amikor hárman vagyunk a kapcsolatban http://www.nlcafe.hu/nlpsziche/20131029/anyos-meny-kapcsolat-/
Idézet a cikkekből: „Tóth Horváth Gábor pszichológus szerint az egyetlen megoldás az, ha az anya uralma alatt álló férfi kifejleszti a „védekező süketséget” az intelmekkel szemben. A fiúnak fel kell ismernie, hogy az édesanyja egyfajta érzelmi fogyatékosságban szenved, és nincs más választása, mint a mama szemébe nézni és kijelenteni: „Ez a nő az én társam, ne szólj bele az életünkbe!”
„A házisárkányosodás kialakulásának hátterében általában egy kevésbé dinamikus, szellemi jelenlétében nem túl meghatározó édesapa és férj áll – mondja a szakember. – Ilyenkor az asszonyok önkényesen átveszik a családfő szerepét, és gyakran elveszítik finom, női identitásukat. Sajnos rengeteg olyan férfi van, aki meg sem kérdőjelezi az édesanyja viselkedési mintáit, egész egyszerűen elfogadja azokat, mondván: anyám már csak ilyen. És ha az anyámnak nem jó, akkor nekem sem lesz jó ez a nő. Ezzel a mentalitással pedig búcsút inthet az egyéni és egyedi életvitelnek, valamint gondolkodásmódnak. Ahelyett, hogy kialakítaná a saját értékrendjét, alárendeli azt az édesanyja világról alkotott képének. A sárkányanyák örökös önfelmentő mondata: „én csak a javadat akartam!” Ám mint tudjuk, a pokolba vezető lépcsőkre is efféle mondatokat véstek. Az „én mindent érted tettem, csak te még nem tudod, mi a jó neked” mondat a kapcsolatokban kártékony és veszélyes szereptévesztést okoz. Nem véletlenül lett bestseller Susan Forward Mérgező szülők című könyve. A kötet leírja a sárkányanyák gondolkodásának és tetteinek teljes mechanizmusát, magyarázatot adva arra, miért van annyi harminc feletti szingli. Az empátia teljes hiánya olyan férfigenerációt szült, melynek tagjai képtelenek párkapcsolatokat kiépíteni, vagy akár csak ismerkedni is, hiszen még mindig az anyjuk jóváhagyására várnak minden lépésük során.
Az egyetlen megoldás a fájdalmas, de szükséges elszakadás a szülőktől, azaz az elnyomó anyától. Bár ezt épp olyan nehéz meglépni, mint kiszállni egy rossz házasságból. De a jutalom nagyobb: egy szerető társ ugyanis értékesebb egy zsarnok anyánál. Az elszakadás problémája az egész mai társadalomra jellemző. A férfiak lusták, és anyuka mégiscsak felvarrja a gombjukat, kimossa a ruháikat – mindeközben egy társ nem okvetlenül fogja felvenni a gondoskodó szerepét, hiszen nem is ez a feladata. (…) Az önállóság ugyanis sokkal nagyobb ajándék, mint a hamis bizonyosság, amely a megszokásból fakad.”
„Az uralkodó, kioktató, féltékeny típusú anyuka ellen az úgynevezett védekező süketség nem elég, mert még az unokát is ő akarja nevelni – ilyenkor a távolságtartás a megoldás.
Az elutasító típussal, aki gyűlöli a menyét, mert elvette tőle az egyetlen pici fiát, akkor van szerencsénk, ha háttérbe vonul, és nem igazán keresi a fiatalok társaságát. Nem kell ezen szomorkodni, mindenki élje csak a saját életét.
Ha a gyűlölködő anyós megállás nélkül azon dolgozik, hogy elválassza a menyét a fiától, akkor a családterápia a legjobb megoldás. Ám ha az anya semmiféle kompromisszumra nem hajlandó, nincs más választás, mint hogy a fia határozottan kijelentse: amíg nem változik a helyzet, nemkívánatos személy az új családja életében.”
„Nehéz elfogadni a tényt, de a saját lelkiállapotunk érdekében mégiscsak érdemes: minden anya szerelmes a fiába. Kívülállóként még egy könnycseppet is elmorzsolhatnánk ekkora szeretet láttán, de így, az imádott fiúgyermek párjaként sokszor csak ökölbe szorul a kezünk. (…)
Egy fiús anya soha nem fogja tudomásul venni, hogy már nem ő a legfontosabb nő a fia életében. Ha elfogadná ezt a helyzetet, úgy érezné, (…) az életének semmi értelme tovább. Ki vagyok én, hogy életek felett döntsek, nyugodtan éljünk a kapcsolatban hárman tovább. (…) Zokszó nélkül pakol, és a fiú felnőttkorba érve sem tudja, hogy a ruhákat nem gombóccá gyűrve tesszük a szekrénybe, a cipőket nem az íróasztal alatt rúgjuk le, a papír zsebkendőt pedig nem az éjjeliszekrényen gyűjtjük kupacba. Ha az ember ordít, a férfi értetlenül néz, hiszen neki ezekért soha nem szólt senki. (…)
Kártya, pia, szerető? Ugyan már? Amiért a férjét kis híján megölte annak idején, azért a gyereknek megbocsátás jár. Felajánlja a nála lakhatást, akár időtlen időkig, hiszen végre visszakapta a fiát.”
A szövegben említett könyv rövid bemutatása: http://www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/mergezo-szulok.htm
http://divany.hu/stilfuresz/2013/11/14/csernus/
a nőci szül gyereket, eközben még mindig gyáva kimondani, hogy mit keresek én it? Születik mondjuk 2 fiúgyereke, rájuk támaszkodik, kinyalja a seggüket, de valójában ez az, amikor az anyák kasztrálják a kölyküket. A pasi meg nem válik le emocionálisan az anyjáról, ami azt jelenti, hogy hagyja magát kasztrálni nap mint nap. Ezért feminizálódik.
A lánygyerek azt tanulja el, hogy emocionális szempontból a vezér az anya, ergo úgy viselkedik, mint az anyja, és elkezdi kasztrálni a faszikat. Ő kezdi el hordani a tököt, mindeközben hiteltelen nővé válik, de nem meri kimondani, mert nem tudja, hogy a gyávaságot az anyjától tanulta el. Sakk-matt, szia.
Te a párkapcsolataidban elkezdted tudatosan átalakítani, és ezen dolgozni?
Az első lépés az volt, amikor rájöttem, hogy az aktuális párkapcsolatomban nem fogok máshogy viselkedni, amíg a szüleimről való leválást nem teszem meg. Ennek a lépéseit leírtam a könyvben.
Ez mennyire működik?
Eléggé.Ha olyan nőt választok, mint az anyukám, akkor ő elkezd anyáskodni, én gyereknek érzem magam, és ha gyereknek érzem magam, akkor újra bekövetkezik minden, ami bekövetkezett.
(Csernus ekkor tüsszent, adok neki egy zsebkendőt. “Na, pont így kell kasztrálni egy kölyköt” – hivatkozik vissza a korábban levezetettekre.)
Ez az a mozdulat, amikor valaki jót akar, de a másik azt nem kéri, és már előre tudod, hogy a kölyök mit fog csinálni. Valójában ez az a folyamat, amikor a szülő elveszi a gyerek önbizalmát. Mert az önbizalomhoz, nem csak munka, hanem sikerélmény is szükséges. Ha a megmérettetést a szülő oldja meg a gyerek helyett, az sosem lesz a gyerek önbizalma, mert ez a szülő sikerélménye. A gyerek ezt átveszi, ezáltal elkényelmesedik, mert megszokja, hogy neki csak köhintenie kell, rögtön ott van az anyuci, határozott, domináns, mindent megold. És így lesz elkényeztett: ha lányról van szó, egy ribanc, aki valójában elképesztően nárcisztikus lesz, sértődékeny, egoista, nem akar leválni a szülőről, kihasználja őket. És akkor előbb-utóbb a szülő elballag hozzám, én pedig az anyukát elküldöm olyan szülőkhöz, akik ugyanúgy elbaszták a gyerekieket.
Ez egy alapvető kompenzációs effektus, egy embernek önmagával foglalkoznia elképesztően melós és fájdalmas. Az ember előszeretettel téved a könnyűnek látszó útra.Sokkal könnyebb a gyerekkel foglalkozni, az ő bajával a gondjaival, mint odafigyelni, hogy milyen ember is vagyok én? Milyen erőforrásokkal rendelkezem? Az esetleg kényelmetlen lesz, hogy felteszek bizonyos kérdéseket. Miért vagyok ilyen? Arról nem is beszélve, hogy miután válaszoltam, hogyan kezdek el változtatni rajta.
kompenzálok a munkámmal, és előszeretettel kompenzálok azzal, hogy a gyerekre odafigyelek, mert ott azonnali, gyors megoldások vannak. Egy zsepit odaadni, az kurva jó. Vagy bántott a tanár? Bemegyek és szétcsapok, bazdmeg. Mi a faszomat képzel ez magáról?