A privát hatalom etikája

“Minden hatalom erőszakot tesz az embereken.”
Mihail Bulgakov

Voltam olyan helyzetben, amikor egy másik ember (nő) kegyére voltam utalva szinte teljes mértékig. Anélkül, hogy ezt részletezném, egzisztenciálisan ki voltam szolgáltatva neki. Normál körülmények között “nyugodtan” (?) elhangozhat az egy vitában, hogy “ha nem tetszik, mehetsz amerre látsz!”, de teljesen más, amikor a közlő is tudja, hogy ez nem lehetőség, hogy ilyen nincs, nem áll fenn, mert nincs hová menni, ezért az ilyen kitétel egy konfliktusban a lehető legnyíltabb és legdurvább hatalmi erőszak, ami minden ellentmondást és önállóságot megakaszt, alárendel. Ennél becsületesebb lenne azt mondani, hogy “itt az van, amit én akarok, máskülönben mehetsz a híd alá!”.

Értem (?), amikor valaki csak indulatból, a pillanat hevében él vissza a hatalmával – a másik függő helyzetével -, majd rögtön meg is bánja. Viszont hiába jöttem rá, hogy az illető természetéhez tartozik a nézetkülönbségek erővel, hatalommal, fenyegetéssel történő megoldása – függő helyzetem miatt, mert idő kellett ahhoz, hogy el tudjak “menekülni” a függésből, rettenetesen tehetetlennek éreztem magamat. Ráadásul az ember ilyenkor gyorsan megtanulja, hogy elrejtse a saját gondolatát, szándékát, és egy hazug felszínt és látszatot teremtsen. Egy teljességgel hazug légkör jön létre sok elhallgatással.

Ahol elnyomás van, ott az egyik legjellegzetesebb jelenet a félrepillantás, a lesütött szem. Aki alul van, rájön, hogy nem lehet őszinte, vagy legalábbis nem mindig. Már sokszor tudja, hogy mikor nem lehet az, és ilyenkor lesüti a szemét, félrenéz, és úgy válaszol; vagy már nem is mond igent, miközben nemet gondol, hanem bólint, és a bólintással leplezi, hogy a földet bámulja, nehogy a tekintetében a ‘nem’ megjelenjen. A kérdéseknek, az állításoknak, a kijelentéseknek van egy érdekes, nyomatékos, ellentmondást nem tűrő hangsúlya, ami jelzi a kiszolgáltatott ember felé, hogy itt a válasz csak az egyféle lehet. A legérdekesebb, hogy az elnyomók, ha csak nem paranoiásak, nem törődnek a valósággal, nem kutatják, hogy mit gondol valójában a másik, nekik a látszat a fontos. Talán buták, talán igénytelenek, talán eleve becsapják magukat, vagy nekik nem az önkéntes társulás a lényeg, hanem a hozzájárulás az elnyomottól mindegy milyen áron. Talán még némelyik élvezi is a másik legyőzöttségét és meghasonlottságát…

Eszembe jut ennek kapcsán az a szülői módszer a gyerekkel-kamasszal való vitában, hogy “amíg én tartalak el, addig az van, amit én mondok!”. Már kamaszként is átéreztem ennek a hatalmi szónak az összes következményét és árnyoldalát, és azóta sem értem, hogyan lehet megoldani bármit erővel és fenyegetéssel. Legalábbis – csak hogy ne tűnjek naívnak – privát emberi kapcsolatokban. Tudom persze, olykor a tehetetlenség, az érvek hiánya, az akarnokság nem válogat az eszközökben, ha mindenáron az a cél, hogy neki legyen igaza végül, hogy ő mondja ki az utolsó szót, hogy bármi módon, de fenntartson valamilyen tekintélyt, még ha az látszólagos is.

Talán ez a módszer öröklődik át. Talán az a kamasz, aki ezt hallgatta otthon végső érvként, elfelejti, hogy mennyire gyűlölte ezt a mondatot, és felnőve már gond nélkül másolja. Persze nem menti számomra a gyerekkor, mert az ember nem automata, akinek nincs választási lehetősége, aki nem képes belátni a saját viselkedését.

A történet azonban nem rólam szól. Akármi történik velem, nem nehéz belátnom, hogy az nem csak az én történetem, és nem nehéz rájönnöm, hogy nem az én történetem a legrosszabb változata a kiszolgáltatottságnak – nem mindenkinek lehetőség, hogy hetek-hónapok alatt kiépítse a menekülés útját, mert nem tud félretenni. Sajnálom, hogy emberek azért válnak áldozattá, mert ki vannak szolgáltatva olyanoknak, akik ezzel készségesen vissza is élnek, miközben ezt nem csak hogy nem bánják, de ettől egyenesen erősnek és hősnek érzik magukat, hiszen jellemzően még ideológiát is tudnak gyártani az elnyomáshoz. Nekem csak egy idézet jut eszembe a “Mester és Margarita” című regényből: “minden hatalom erőszakot tesz az embereken”. – És tényleg.

Az átpolitizáltság miatt (is) a hatalom szóról mindenki rögtön az államra, a hivatalra, a befolyásos emberre asszociál, pedig jobban megnézve az idézetet, ott szerepel egy szócska: “minden”.

Mindaddig, amíg a hatalom körét csupán az államhoz, a vagyonhoz, a befolyáshoz kötjük, addig nem érthetjük meg igazán a köznapi ember hatalmát, és azt, hogy ezzel vissza tud élni. A szeretetnek is van hatalma, a lelkiismeretnek is, a tudásnak is, a tekintélynek is, az erőfölénynek is, a szépségnek is, a mosolynak is, a közösségnek is, a szülőnek is, a gyerek sírásának is…

A hatalom nem csak úgy tehet erőszakot, hogy tevőlegesen, aktívan fellép, hanem éppen mert hatalom, az iránta érzett félelem, gyűlölet révén, az alávetettség és kiszolgáltatottság révén, a vele szembeni gyengeség és tehetetlenség okán már eleve erőszakot tesz. Kérnie, követelnie sem kell, léténél fogva követel. Minél nyíltabb és erőszakosabb, annál inkább (a magánéletben is így van).

Hatalommá akkor változik minden, amikor általa akarnak valamit, amit önként, “csak úgy” nem kapnának meg. A mosoly, amíg ajándék, addig nem hatalom, még ha hatása van is, de mihelyst manipulálni akar, mert általa reméli a célját elérni, már hatalom. A gyerek sírása, amíg valódi fájdalom van mögötte, addig csak sírás – mihelyst csak tettetett, túljátszott, mert csokit remél általa, már hatalom és kényszerítő eszköz.

Egy kapcsolatban – legyen az barátság, szerelem, házasság -, érzelmileg és anyagilag is függhetünk egymástól (minél szorosabb az összetartozás, annál inkább), és a függés azt is jelenti egyúttal, hogy a másiknak hatalma van felettünk (és viszont). Ezzel a hatalommal rendszerint nem szembesülünk mindaddig, amíg az nem nyilatkozik meg, és nem akarja kicsikarni a beleegyezésünket, a támogatásunkat, a behódolásunkat, amíg nem fenyeget, nem követel, nem zsarol.

A kérdés az, hogy van-e erőm ahhoz, hogy a hatalmamat feletted ne érvényesítsem, ha az érdekem úgy hozza.

A fiút el akarja hagyni a barátnője, mire végig kell hallgatnia, hogy “én vakartalak ki a koszból, nélkülem nem lennének ilyen cuccaid, én támogattalak, hogy tanulj…” – Ahol adósság van, ahol az adósságot be akarják hajtani, nem törődve az adós helyzetével, ott hatalom van, és ott ez a hatalom érvényesíteni akarja a jogát: “te az enyém vagy, tehát nem hagyhatsz el!” – mondja a fiú, érveinek ez a valós jelentése, ha már a lány érzelmi alapon nem őt akarja választani. A hatalom szava. Sikeres is lehet mindaddig, amíg a hála, a kötelesség, a bűntudat révén meg tudja fogni a másikat – azon túl eszköztelen (hacsak nem riad vissza a fizikai erőszaktól, a megfélemlítéstől).

Amikor az elvált házastársak közötti nézeteltérés eredményeként az anya visszatartja a gyereket, és megfosztja az apát a láthatástól, akkor hatalmat gyakorol, aminek nem az a célja, hogy beláttassa a másikkal, helytelenül gondolkozik (ha egyáltalán erről van szó!), hanem hogy alávesse, és a büntetés révén engedelmességre késztesse a jövőben. Ahol engedelmességet várnak el, ott nincs partneri viszony, ott hatalom van, erőszak, és alá-fölé rendeltség.

Minden hatalom erőszakot tesz, és minden erőszak azt jelenti, hogy valójában elvehet, megszerezhet mindent, amit akar és amit képes, de közben éppen az erőszak révén elveszíti a szívemet. A részvételem a kikényszerítettségben már nem önkéntes és nem lehet teljes. Az erőszak nyomán megfogan a gyűlölet, amelyet a tehetetlenség hoz létre. Ezért minden hatalom erőszakot tesz az egyik oldalon, és (titkos) ellenállást ébreszt a másikon. A szakadék létrejött.

Szeretem a hatalom fogalmának hatókörét maximálisan kiterjeszteni, mert akkor az emberrel szemben támasztható követelmény, hogy felismerje a saját hatalmát, és tanulja meg azt értelmesen és “etikusan” használni, kordában tartani, mindennél világosabban megfogalmazható.

Nekem nem kell az, amit erővel szerzek meg, amit el kell vennem! Ez a hódítással élesen szembenálló filozófia, mert a hódításban, legyen az birodalomépítés, vagy a másik meghódítása, mindig van erőszak is, tehát erő, manipuláció, akarat. Semmit nem elvenni, csak elfogadni hálásan, és elengedni, nem marasztalni! Mert a marasztalás is hatalom… – Élhetetlen egy filozófia! De ez benne a szép.

Megjegyzés általában a hatalomról: a nézeteim se vezetésre, se szervezésre, se irányításra nem alkalmasak. Valójában azt gondolom, hogy a szervezettség, az, hogy az ember társadalmi lénnyé változott, szükségszerűen teremti meg a hatalom intézményét. Egy olyan bonyolult rendszert, mint az állam, a társadalom, a cég, hatalom nélkül nem lehet működtetni, fenntartani. Ahol a hatalom szükségszerűség, ott a hatalomhoz tartozó eszközök, tehát az erőszak (is), ugyanúgy azok. Nem lehet úgy a hatalmat elutasítani, hogy közben ne utasítsuk el a társadalmat, az úgynevezett “civilizációt”, mert ezek szervesen összefüggnek.