– Bélának haja van. Julinak is. Tehát Béla olyan mint Juli.
– X önvédelemből megölte a késsel rátámadó Z-t. Tehát ő is agresszív és gyilkos, akárcsak Z.
– A hentes is, meg a kocsmai késelő is kést használ, tehát egyformák.
– Ha elég messziről nézzük a lovat és a széket, akkor mindkettő csupán fekete pontnak látszik, tehát végső soron nem különböznek.
Ha az ember elég erősen hunyorog, akkor a világ már csak színes árnyakból és foltokból áll, a dolgok pedig elveszítik szilárd körvonalukat. Van egy elég népszerű “filozófia”, amely kitermelte a maga bölcseit, akik ezt a hunyorgást magas szinten képesek űzni, mindig a számukra kedvező távolságot és hunyorítási szöget alkalmazva, hogy fenntartsák a végtelenség nyugalmával és mindent átlátásával lefelé pillantó magasztosság és egykedvűség szerepét. Ez a “filozófia” elég tömören képes megnyilatkozni: “minden relatív”, “minden nézőpont kérdése”. Valójában elég lenne, ha csak ennyit mondana (lényegét tekintve ennél többet amúgy is ritkán tud), de sajnos általában nem éri be ezzel, vagy olykor ki sem mondja, csak alkalmazza ezt a hunyorgó “bölcseletet”, és mindent ennek szellemében old fel, tehát egyenlősít.
Az írás elején felhozott példák nem csekély gúnnyal karikírozzák ezt a “szemléletmódot”, hiszen azt a metódust mutatják be, amivel ezek a mélyengők szoktak mindenen felülemelkedni. A hunyorgás valójában kényelmes szerepet biztosít a számukra, hiszen olyan hálás kissé középen, és ráadásul egyúttal kissé a közép fölött álldogálni, és onnan áttekinteni alant a széles síkságot, a vélemények és igazságok forgatagát, majd bölcsen beköpni, hogy “minden relatív”, és “végső soron mindenkinek igaza van” (és nincs is). Elég megkeresni mindenben azt, ami hasonló, vagy pontosabban hasonlónak tetszik, és máris lehet boldogan egyenlőségjeleket pakolászni, miközben a különbségeket sajátos módon el lehet sikkasztani, a szőnyeg alá söpörni. Immáron nincs különbség támadás és védekezés között, nincs különbség okos és buta között, nincsen tisztesség és aljasság között, hiszen mindenben ott a hasonló, a közös, az azonos (!). Csak megfelelően kell hunyorítani.
Valójában értem én, szellemileg sokkal egyszerűbb közös pontokat találni, azokat összemosni, mint érteni, hogy a látszólag hasonló dolgok miért különböznek mégis, és azt meg még nehezebb, hogy a különbségeken túl még esetleg valamilyen érték mentén válasszuk el az értéktelent az értékestől. Persze nem várhatjuk el a hunyorgás mestereitől ezt a teljesítményt, hiszen mihelyst így kezdenének gondolkozni, a “minden relatív” bölcsessége azonmód kifújna, és már tényekre, utánagondolásra is szükség lenne. Pedig milyen kényelmes, lakályos ez a “filozófia”! Kár lenne otthagyni! Az előnye, hogy instant bölcsesség aurát kap tőle bárki, mert látszólag nem tévedhet, hiszen nem is állít szinte soha semmit, csak turmixol, és olyan kötőszavakkal operál, mint “ámbár”, “mindazonáltal”, “viszont”, “a másik oldalról”… Mindezek együtt meg már eleve azt jelentik, hogy nem fogunk megtudni semmi határozottat, véglegeset, csak innen is, meg onnan is kapunk valamit, és hát úgyis “minden relatív”.
Van, aki az erejével, más a bölcsességével, megint más a tudásával emelkedik az átlag fölé. Ezek mögött sokszor munka és teljesítmény van, tehát a fölébe emelkedés természetes módon megy végbe. A relativizmus “fölénye” azonban nem igényel teljesítményt, se tudást, se műveltséget, se lényeglátást, csak az egybemosás mesterkélt rutinját, és azt, hogy az ember mindig tartsa fenn a vitákon való kívülállás és felülállás látszatát, meglátva minden félben rosszat és jót egyaránt, vagyis hogy nem különböznek egymástól. Csak mindentudó mosoly kell hozzá és erős hunyorgás.
“Roma locuta, causa finita (est)” ;-)
Brunó egy rendkivül termékeny szerző, ez elismerés volt. Igen, ez része a kulturális marxizmusnak, a dekonstrukció. Miután ennek képviselői, a volt 68-as maoista, trockista söpredék átvette a hatalmat a nyugati egyetemek felett, hatalmas pusztítást végeztek az értelmiség tudatában. Az irodalom területén posztmodern néven gyártják értelmetlen zagyvaságaikat.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Dekonstrukci%C3%B3
http://hu.wikipedia.org/wiki/Posztmodern
“Miután ennek képviselői, a volt 68-as maoista, trockista söpredék átvette a hatalmat a nyugati egyetemek felett, hatalmas pusztítást végeztek az értelmiség tudatában. “
Csak korrigálom az ismereteidet, ha nem haragszol. 1968 nem csupán maoista és trockista megmozdulás volt; szép számmal voltak ott anarcho-kommunisták, radikális szociáldemokraták és egyéb szélsőbal állatfaj. A kulturális marxizmus mellesleg lassan visszaszorul az értelmiségi közegekből, intellektuális terekről. Franciaországban megint kezdik felfedezni az Emile Durkheim és Charles de Gaulle nevével fémjelzett szociálkonzervatív örökséget, Németországban a német fiatalság ismét a kezébe veszi Herdert, több kelet-európai országban nagy népszerűségnek örvend Oswald Spengler, Magyarországon csigalassúsággal visszaszivárog az értelmiségi diskurzusba és a filozófiai kánonba Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Pauler Ákos… Satöbbi…
Vagyis hiábavaló a borúlátás…
Nem vagyok napi szinten felkészülve a témából, csak amiket olvastam az alapján gondoltam ezt. Köszönöm a kiegészítést 68-ról és ezek szerint megindult a lassú javulás a nyugati szellemi életben, csak még idő kell az eredményekhez.
Éppen ilyesmikre gondoltam, amikor ezt olvastam valakitől a fészbúkon:
“Mikor fog eljutni odáig ez az illető, hogy az igazság nem egyetemes és kötelezően elfogadni való EGY?! Mindenkinek van saját igazsága és kész! De valakit, sőt, VALAKIKET rákényszeríteni a sajátjára…. nevetséges!”
Sajnos, ez most az új divat, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága, a maga normalitása. Nesze semmi, fogd meg jól!
Ez elég kényelmes életszemlélet, mert vereség nélkül lehet átpártolni az éppen győztes és kifizetődő eszméhez és váltogatni a meggyőződést amikor kell.
Nem lemondva a relativizmus bírálatáról, egy megengedő felismerésre jutottam a napokban:
A relativizmus nem csak kibuvó lehet, nem csak az igazságkeresés, és egyáltalán, a keresés elhárítása, hanem természetes reakció. A tanácstalan ember reakciója, akit túl sok (egymásnak is ellentmondó) “igazsággal”, nézettel, eszmével, érvvel bombáznak, és mivel nincs olyan tudás birtokában, hogy szelektálni tudna közöttük, ezért hárít, és a bizonytalanságból a relativizmusba menekül: vagyis inkább tagadja, hogy lenne igazság.
Ezt egy bizonyos szempontból el lehet ugyan ítélni, de nem szabad függetleníteni az egyént a kortól. Márpedig magamon tapasztalom (ez egy információbőséggel megáldott kor), hogy ha komolyan érdekel egy téma (laikusként), és elkezdek utánajárni, azzal szembesülök, hogy pro és kontra rengeteg komoly értelmezést találhatok, és egy ponton túl inkább kétségbeesést érzek, mintsem azt, hogy közelebb kerülnék bármilyen igazsághoz az adott kérdésben.
Nem kell elvont igazságokra koncentrálni: elég a történelem kérdését elővenni. Komoly szakvitáknál is ki lehet szúrni, hogy ha a szakértő kihagy egyetlen szempontot, vagy csak máshová helyezi a hangsúlyokat, rögtön más lesz a végkövetkeztetés, és jön is a másik szakértő, aki felsorolja, hogy mi hányzik, és máshová helyezi a hangsúlyt, és megint más a végeredmény. És ők a szakértők, én meg a laikus, aki messze nem tud az adott témában annyit, mint ők. Akkor én hogyan formáljak ezek után véleményt?
Ezt én is így látom, de a fenti idézet nem tudományos bölcsességekről vagy végső filozófiai kérdésekről szólt, hanem arról, hogy lassan már azt sem merik mondani az emberek, hogy ‘szép időnk van’, mert hát eleve kinek mi a szép, és nehogy megbántsanak vele valakit. Valahol kellene húzni egy határt, hogy milyen alapelvekre, alapigazságokra épül egy társadalom.
Valóban, az idézet agresszív volt, és nem ez az információ túltengés miatti passzivitás fedezhető fel mögötte.
Az “Igazságokon” túl igen, az is egy megvitatható kérdés, hogy vajon fel lehet-e építeni egy társadalmat értékek és hit nélkül. Vagyis anélkül, ami a kultúrát adja és teremti. Mert ma a kultúra szó is leszűkült értelemben használatos, és nem több, mint a kultúrális élet köre. Ami egy társadalom számára kevés. Mondhatni nulla. Hogy időszerű legyek: szerintem :)))
Nagyon érdekes, ahogy az eszmék mintegy divatként hullámzanak: felkapja őket a kor, majd elejti. Nietzsche írta valahol, hogy az úgynevezett “igazságok” (eszmék?) nem úgy múlnak ki, hogy megcáfolják őket, hanem erőtlenné és érdektelenné válnak. Ebben van igazság – társadalmi szinten. Bár közben károkat is okoznak…….ami nem mellékes. :)
Furcsa így szabadságról visszatérve látni, hogy a kommentbeli eszmecserénket egy kifejezetten egyoldalú, lebutított cikké silányítottad. Felötlött bennem a gondolat, hogy válaszcikket fogalmazok meg, de nem akarom feleslegesen terhelni a közösséget, így marad a komment. Egy kicsit hosszabban :))) Ha néhol nyers leszek, kérlek nézd el, nem bántó célzattal, inkább egyértelműség miatt teszem :))
Ha leegyszerűsítem a vitánkat, akkor a relativizmus és az abszolutizmus szinte örökös konfliktusát adjuk elő több felvonásban. Beszélgetünk, tudva azt, hogy egyikőnk sem fogja tudni meggyőzni a másikat, de megéljük a szellemi kihívást, próbára tesszük a saját gondolatrendszerünk szilárdságát, koherenciáját, mosolygunk, ha a másik érvelésében logikai bukfencet fedezünk fel, és dühöngünk, ha a másik a saját bukfencünkre világít rá. Eddig jó a vita. Amikor a vita átmegy személyeskedésbe, ha már végtelenül lebutított példákkal akarjuk a másik gondolkodásmódját gúny tárgyává tenni, ha időzőjelbe tesszük az “ő” filozófiáját, ha óvatos, de mégis becsmérlő jelzőket használunk, akkor az már nem vita. Az már hisztizés.
Ha valamit képtelen vagy megérteni, az még nem feltétlenül hülyeség. Én nem értem a kvantummechanika levezetéseit, más meg nem érti a pénzügyi függvényeket, de akkor sem jelenthetjük ki, hogy értelmetlen hülyeség az egyik, vagy a másik.
Többezer év, tőled és tőlem is okosabb, képzettebb gondolkodója sem tudta leírni a nagybetűs igazságot, sem felsorolni az abszolút erkölcsi tételeket. Mindössze a hitet tudták felmutatni, a hitet ezeknek a létezésében, ahogyan te is. Az abszolutista gondolkodók érvrendszerében a logikai láncolat, az érvrendszer végén mindig egy ilyen tétel/igazság/axióma áll, amelyet gyakorlatilag meg sem tudnak fogalmazni. Ilyenkor jön a “hiszen mindenki tudja” “hiszen egyértelmű”, “dehát ez nem kérdés”, szintű szófordulatok. Aztán persze csodálkoznak, ha valaki nem fogadja el az érvelést. A relativizmust nevezed kényelmesnek. Szerintem meg az abszolutizmus kényelmes. Nem kell gondolkodni, nem kell tapasztalni, elég, ha birka módra bebiflázod a homályosan körülírt, abszolútnak nevezett tételeket, és máris meg tudod ítélni az egész világot. Felülhetsz az elképzelt erkölcsi piedesztálra, és oszthatod az igét, a saját hited által nyújtott önhittségben megítélhetsz és elítélhetsz másokat, mert ugyebár neked igazad van, a másik meg hülye. Egyszerű ez, ha valaki nem úgy gondolkodik mint te, akkor nyilvánvalóan hülye, a hülyével szemben pedig minden megengedhető, hiszen az ő érdekében történik. Az abszolutista képtelen a fejlődésre, képtelen az empátiára, képtelen a másik véleményének a figyelembe vételére. Az abszolutista mindig a különbségekre világít rá, míg a relativista az egyezőségre. Az abszolutista ezekből következően okozza a konfliktusokat, a relativista pedig megoldja. Az abszolutisták hajlamosabbak a radikalizmusra, bármilyen ideológia, eszmerendszer, vallás nevében, mert olyan mélyen hisznek a saját igazságukban, az általuk megfogalmazott erkölcsi abszolútumokban, hogy feljogosítva érzik magukat bármilyen eszköz használatára, jogtalanságra is. (irónia on) Mert ugye ők csak a másik érdekében akarnak jót tenni, a közös igazságért, a közös jóért, a közjóért, a nemzetért, meg mindenki üdvéért, a globális boldogságért. (irónia off) Az abszolutisták hisznek a saját tévedhetetlenségükben, a relativisták pedig tudatában vannak annak, hogy nem tévedhetetlenek. Remélem nem kell magyaráznom a kettő közötti különbséget.
“A relativizmus “fölénye” azonban nem igényel teljesítményt, se tudást, se műveltséget, se lényeglátást,”
Kedves Angelo!
Az élet néha produkál fura véletleneket. Én ezt a “buta cikket” már jóval korábban írtam meg, korábban, mint ahogy mi elkezdtünk vitatkozni, csak várt a megjelentetésre. Sőt, lepődj meg, a kiváltó ingert egy Müller Péter kaliberű ezoterikus “filozófus” szolgáltatta, név szerint A. J. Christian. Mert tudod, ha nem, most megtudod, hogy a relativizmus egyáltalán nem az igazság elutasítását jelenti, hanem egy módszertan általában az igazságok elutasítására. Közben gyakorta ott van néhány leplezett igazság a háttérben, de ez most mellékes.
Amikor a vitánk elkanyarodott a relativizmus irányába, akkor már gondolkodtam, hogy szólnom kellene neked, ne lepőjd meg, ha, de közben eltűntél, és így a kérdés lekerült a napirendről.
Ennyi a “buta és személyeskedő” cikk története. :))
Amúgy nekem tetszik, ahogy állandóan próbálsz mesterséges szembenállást generálni közöttünk, és engem benyomni mindenféle axiómák, abszolútumok és dualizmusok világába, és észre sem veszed a szándékomat. Amit már egy-kétszer megpróbáltam deklarálni. De ment a levesbe. Valójában számomra itt siklik ki a párbeszéd közöttünk – már személyeskedés nélkül is.
Te állandóan azt hiszed, hogy egy világnézetet – most legyen a te relativizmusod is világnézet – csak egy másik világnézetből lehet kritizálni, megkérdőjelezni. Tehát jövök én, hiszek valamiben, te nem abban hiszel, hát próbállak meggyőzni, és bemutatni, hogy tévesen gondolkozol, és utána átadni neked az én hitemet. A régi helyett. Igazságként. Te ezt hiszed rólam, mert nem tudsz túllépni a gondolkodásodban egy szinten. Pontosabban nem tudsz elvonatkoztatni sem magadtól (a relativizmust is önmagadból ítéled meg), sem a “világnézetedtől”. Ezért miközben én filozófiai vitát szerettem volna, te folyton a világnézetedet akarod képviselni, engem belenyomva egy másik feltételezett világnézet kategóriájába – ami érthető törekvés a részedről. Viszont éppen ezért gyakorlatilag módszertani kérdésekig el se jutunk.
Te azt hiszed, hogy én nem értem a relativista gondolkodást. Még egyszer elmondom, mert lehet, hogy nem olvastad: az is voltam. Többek között. Ez abszolút biztos. És igen, voltam “abszolutista” (ez ugyan mást jelent, de legyen!) is, ezért látom és értem, hogy amit elmondasz erről a gondolkodásról, az a külső szemlélő szükségképpen téves és értetlen szemlélete..
Tehát nem a személyeskedés miatt érzem úgy, hogy ez a vita megfeneklik, hanem bizonyos korlátok és határok miatt……….
Kedves Giordano Bruno! Ez esetben mea culpa! Vannak véletlenek. Teljes mértékben azt gondoltam, hogy ez a cikk a vitánk folytatásából jött.:))) Én eltűntem, te nem szóltál, valaki pedig aktiválta a cikket :)))
Bár eddig nem volt sokaknak világos, de szándékosan játszom sokszor az ördög ügyvédjét, csupán azért, hogy vitát generáljak, a vita jó értelmében (ezért gondolják páran, hogy például nagyon liberális vagyok). Ahogyan nem vagy te sem abszolutista, úgy én sem relativista. Be is vallom, hogy sok abszolút igazságban hiszek, és feltételezem, hogy vannak területek, ahol te is relativizálsz. Olvastam a kommentedet, amiben leírtad, hogy milyen fázisokon mentél keresztül a tanulmányaid során :))) és biztos vagyok benne, hogy filozófia, teológia terén sokkal többet tudsz nálam. Ezért szeretek veled vitázni :))
Teljesen egyértelmű volt a félreérthetőség. Inkább elismerésemet szeretném kifejezni, mert ahhoz képest, hogy magadra vetted (vehetted), a reakciód a “birkázást és társait” leszámítva elég mérsékelt volt.
Azonban légy óvatos, mert az ördög ügyvédje (ami bizonyára tudod, egy létező egyházi hivatás) szerep méltányolható, és igaz szerep is lehet, viszont ha öncélúvá válik, akkor már csak kötözködés és vita a vita kedvéért. Ezen a ponton túl pedig nem csak tiszteletlenné válhat, hanem hülyét csinál a másik emberből. Ezt csak általában akartam elmondani, mert én is szoktam ilyet produkálni.
Köszönöm :) igyekszem nem indulatoskodni :) A tanácsodat pedig megfogadom, meg sajnos egy ideig nem is lesz időm “kötekedni”.
Egyébként fura, hogy azt állítod, nincsenek nagybetűs igazságok, de közben határozottan azért utasítottad el a pedofilos példámat, mert a gyerek mindenképpen sérül, még akkor is, ha önként vesz részt benne, és élvezi (momentán), tehát nincs kivétel. Vagyis találtál egy abszolút erkölcsi igazságot. Ami minden esetben működik. Vagy mégsem?
Továbbá az a kijelentés, hogy “nincs nagybetűs igazság”, az műfajilag micsodának számít? S ha a “nagybetűs igazságokat” “csupán” axióma támasztja alá, akkor ezt az “anti nagybetűs igazságot” mi igazolja kétséget kizáróan? Cáfolhatatlanul? Mert akkor találtunk valami abszolútumot a nagy semmiben!
Természetesen nem hagynám az alapkérdést annyiban, mivel az egy folyamatos kérdés, önvizsgálat tárgya, hogy az ember képes-e az érvelését javítani, lehet-e hatékonyabb az ökifejezés, a lényeg megragadása. A válasz értelemszerűen mindig igen. Ez most sincsen másként. Szóval szeretném másként megragadni a problémát.
Az axióma fogalmának használatát érvként problemtikusnak érzem. Először is nyújt egy védelmet: mivel tetszőlegesen bármire rásüthető (joggal), hogy axióma, axiomatikus, ezért a felhasználó kedvétől és érdekétől függ, hogy mikor és mivel szemben alkalmazza következetesen, és mivel szemben nem.
De nézzük más szemszögből: axiomatikus, vagyis bizonyíthatatlan. De mit jelent a bizonyítás? Ebben a gondolati rendszerben a bizonyítás azt jelentené, hogy az a fél, aki állít, kétségtelenül igazolja az alapállítás (axióma) igazát. Ez racionális értelemben csakis logikai és kísérleti igazolás lehet(ne).
Mitől vált a megismerés, a valóság megismerése pusztán az ész kizárólagos privilégiumává? A racionális gondolkodás hívei hoztak egy axiomatikus döntést, amely szerint az emberi lény megannyi képessége és érzékelése közül kizárólag a logikai, észbeli képességekre alapozott út elfogadható. Tehát eleve a megismerés eszköztárát leszűkítették egy bizonyos körre.
Mi támasztja alá azt, hogy amit az ész érzékel, felfog, megfogalmaz, igazol, csak az a valóságos? Vagy ez is csak egy axióma? :)
Ismeretelméleti megközelítés: ha tagadom az igazság létét, úgy nem juthatok el a felismeréséig. Mert a módszertanom, az érvelésem nem arra fog irányulni, hogy bármiféle igazságot feltárjak, igazoljak, hanem hogy elméleti úton kimutassam mindenféle igazság érvénytelenségét. Ez a negatív módszer csak akkor hozhatna pozitív eredményt (tehát bármiféle igazság felismerését), ha a cáfolat adott esetben kudarcot vallana. Azonban a cáfolat nem vallhat sohasem kudarcot, mivel a maga szempontjai szerint állítja össze az igazság kritériumait, és végső érvként mindig ott van a másik tapasztalatának kétségbevonására az “axiomatikus” fogalma.
Abban a pillanatban, hogy azt mondom a másik meggyőződésére, hogy axiómákon alapul, axiomatikus, valójában nem cáfoltam meg, viszont a magam számára igazoltam, hogy miért nem kell komolyan venni, elfogadni, ha csak az elmélet kedvéért is. Ilyen értelemben ez a fogalom gyakorta a védekezés, az elzárkózás, az elutasítás eszköze, és csak látszólag érv.
A negatív módszer hatékonyságának másik eleme a bizonyíthatóság kérdése. Már eleve az, hogy önkényesen (az is axióma, hogy csak az igaz, ami bizonyítható!) a bizonyíthatóságot ennyire fontossá tettük, elárul valamit – viszont a hatékonysága éppen abban áll, hogy annyira evidensnek tűnik, hiszen eszes lények (is) volnánk.
A pusztán az észre alapozott igazolás követelménye eleve kizár egy sor más bizonyítási lehetőséget, mert nem hajlandó figyelembe venni mást, még alternatívaként sem. Például azt, hogy az ember nem csak az eszével (főleg nem azzal) érzékel, hanem a valóság érzékelésében az ember egész lénye vesz részt. Az, hogy az ész miben lehet segítség, mely területeken érvényes, hol vannak a határai, valójában alá- vagy fölérendelt-e a szerepe, azt már a rációt kizárólagossá tevők nem szokták feszegetni – éppen mert kizárólagosan hisznek mindabban, amit az ész valóságként érzékel.
Hogy egy egyszerű példával illusztráljam a képtelenségeket. Tegyük fel, hogy van Isten, és van ez a mostani világ. Gondoljuk végig annak minden következményét, ha Isten létét logikusan, kísérletileg (atyaúristen! ez mit jelentene vajon???), érvek révén igazolni lehetne! Nem lenne önmagában véve egy ilyen világ abszurd? Igazolható transzcendens valósággal?
Vagy: ha pusztán az empirikus megismerésben hinnénk, tehát hogy csak a “közös”, a tapasztalati, a látható, az érzékelhető világ a valóságos, eljuthattunk volna-e valaha is az atomfizikához, a kvantumok világához? Hiszen ezek sem a tapasztalati világ elemei! Nem furcsa, hogy csak egy módszer az elfogadott? Egy létezőt minél mélyebb és alapvetőbb szerkezet felé lebontani, vagyis csak lefelé haladni.
Utóirat:
Nem egy abszolút igazság hirdetése (“igen”) és nem az igazság létének elutasítása (“nem”) áll szemben egymással, mivel van egy harmadik út is (több is, de ez most nem számít): amelyik abból a feltételezésből (“talán”) indul ki, hogy van igazság, amit meg kell találni, ehhez azonban gondolkodás, keresés, aktivitás szükséges, és természetesen egy “pozitív” módszer, amely arra épül, hogy nem a cáfolaton keresztül tárul fel valaminek a lehetősége, értelme, hanem a következetes végigvigelen keresztül. Vagyis a tagadás éppúgy a megismerés ellensége, mint a határozott és készen kapott állításé. A tagadás és az “abszolutizmus” tulajdonképpen egyforma, amennyiben mindkettő egy határozott és lezárt állítás szerint rendezi el a világot. Tehát van egy “igen”, egy “nem” és egy “talán” hozzáállás. Melyik nevezhető filozófiai értelemben nyitottnak, amely minden lehetőség iránt pozitív?
Na igen, a szív érveit nem ismeri az ész- ezért jó az elmét leszállítani a szívbe.
Én a saját magam által meghatározott viszonyrendszer szerint ítélem meg a körülöttem lévő világot. Te egy általad választott filozófia/eszme/ideológia abszlútumai által ítéled meg a világot. Szóval mindketten viszonyítási pontokat használunk a véleményalkotásban. Voila, mindketten valamihez képest alkotunk véleményt, tehát mindketten relativisták vagyunk :))))
Mindketten (általatok érvényesnek vélt) törvények mentén fogalmazzátok meg az érveiteket, tehát abszolutisták vagytok :P
Bocs hogy belekotyogok, de muszáj. Szóval: szerintem az abszolutizmus/relativizmus vita értelmetlen, mert minkét eszmerendszert el lehet vinni a szélsőségek felé, de attól egyik se lesz jobban igaz, mint a másik. Egy extrém abszolutista makacs és hajthatatlan ember lesz, belekövülve a saját szabályaiba, és képtelen lesz befogadni bármi újat. A relativista viszont határozatlan és szétfolyó lesz, aki nem képes kapaszkodási pontokat találni az életben, vagy valami mellett állást foglalni. Egyik se jó, és az élet nem ilyen egyszerű, az emberek meg főleg nem (bár mindkét szélsőségre lehet példát találni). Tehát aki itt be tudja bizonyítani, hogy az egyik elmélet fekete (gonosz) a másik meg fehér (jó), az valószínűleg téved.
Mi legyen a neve? Abszolút relativizmus, vagy relatív abszolutizmus :))))
Egyébként igazad van abban, amiket írtál. De mivel GB sem szélsőséges szerintem, sem én nem tartom magam annak, így kényelmesen elvitatkozgatunk, aztán a gépet kikapcsoljuk és azt csináljuk, amit személy szerint jónak látunk.
Előbb- utóbb úgy is meg fogom kapni, hogy a lelkem mélyén liberális vagyok ;-)
A liberálisoknak nincs lelke :]
Hogy én mi vagyok, azt nem tudhassam megmondani, de kívülről biztos abszolút jól látszik. :)