Tamási Erzsébet feminista kereszttűzben

Dr. Tamási Erzsébet olyan egyedülálló, kivételes alakja a magyar kriminalisztikai szakmának és közéletnek, aki  kutatási eredményeit leplezetlenül bemutatva igyekszik rávilágítani arra, hogy a feminista szervezetek által a férfihibáztató játszmákban aduászaként használt családon belüli erőszak problémájának okozója korántsem a férfiak kivételes erőszakossága, hanem összetett társadalmi jelenségek, amelyek között a mélyszegénység a legjelentősebb családromboló faktor. Egy alkalommal kijelentette; nem érti azokat, akik az Igazságügyi Minisztériumnál lobbiznak, tüntetnek a családon belüli erőszak problémájának megoldása  érdekében, hiszen valójában a Gazdasági Minisztériumnál kellene követelniük a megoldást.

Dr. Tamási Erzsébet többször felhívta rá a figyelmet, hogy a családon belüli erőszak egyirányú, leegyszerűsített feminista magyarázata lett sajnálatos módon az egyetlen iránytű a politika és a jog számára. Diplomamunkájában is kétkedését fejezte ki afelől, hogy a családon belüli erőszak ügyével világszerte oly gyakran foglalkozó feminista szervezetek valódi megoldásokat keresnek; véleménye szerint ehelyett csak az ügy kapcsán elérhető állami támogatásokból kívánnak prosperálni. Bűnös áldozatok című könyvében pedig arra is igyekezett felhívni a figyelmet, hogy maguk a szakemberek is sok esetben ideológiájuktól elvakulva válogatják statisztikai adataikat. Ellentmondásos, hogy egyes statisztikák szerint a férfiak gyakrabban elkövetői, a nők pedig gyakrabban elszenvedői a családon belül erőszaknak, mégis a szociológiai kutatások többsége azt tárta fel, hogy a két nem egyforma mértékben mutat erőszakos attitűdöt.

Számtalan esetben fejtette ki antifeminista gondolatait, például a nőikvóta-követelések kapcsán is nyersen szembesítette a feministákat gondolkodásuk abszurditásával: “Lehet női kvótákat követelni, csak azt ne felejtsük el, hogy ahogy a társadalom tetején, úgy a legalján is férfiak állnak. Szóval akkor ne csak a cégvezetőknél határozzuk meg, hogy hány nőnek kell lenni, hanem a bányászoknál, meg a hullamosóknál is.”  – mondta ki egy interjúban az antifeminista körökben gyakran hangoztatott véleményt.

A Férfihang.hu berkeiben mindig nagy elismeréssel adóztunk Dr. Tamási Erzsébet munkásságának, természetesen ezzel szemben sikerült a feminista véleményvezérek gyűlöletét kivívnia. Ezért felettébb nagyra értékeljük hajlíthatatlan jellemét is, amellyel ezeknek a népszerűtlen igazságoknak a bemutatását mindig is felvállalta. Az őt ért kellemetlenségekről Dr. Tamási Erzsébet maga is beszélt egy interjúban, nem titkolva, hogy gyakorta nevezik őt még értelmiségi körökben is “nőgyűlölőnek” illetve “szexistának”. Legutoljára Dr. Tóth Olga a NANE és a PATENT köztámogatott férfigyűlő klubok által szervezett konferencián szellemeskedett azzal, hogy “Remélem, hogy Tamási Erzsébet is itt ül a teremben!” – No persze. Én pedig azt szeretném látni, hogy egyszer meghívják őt előadni. Nem csodálkozunk a Tamási Erzsébet ellen irányuló heves indulatokon, hiszen a Férfihang.hu az ő véleményével szinte teljes mértékben egybecsengő gondolatokat kommunikálva számtalanszor szembesült ugyanezzel a jelenséggel.

2012-ben a családon belüli erőszak tárgykörében közzétett nagyszámú cikkünk hatására a Magyar Nemzet értetlenkedve kritizálta a Férfihang.hu-t. Szerzőtársunk, Deansdale a Mit kíván a Magyar Nemzet? címmel számukra elküldött írását akkor válsz nélkül söpörte félre a lap. Mindezek miatt nagy örömmel konstatáljuk, hogy Tamási Erzsébet megszólaltatásával most a feminista mainstreammel szemben álló ellenvéleménynek is teret adtak. Dr. Tamási Erzsébet mindenkinél jobban képes képviseli mindazt, amit a problémáról gondolunk és már évek óta kommunikálni igyekszünk.

– Ön a nyilatkozataiban rendszeresen hangsúlyozza, hogy a párkapcsolaton belüli erőszak esetén nem lehet leegyszerűsíteni a modellt a nőre mint áldozatra és a férfira mint elkövetőre. Volt olyan cikk, amelyben a szerző azt állította, úgy beszél, mint egy KDNP-s. Az interjúin körülbelül ugyanannyi nőismerősöm háborodott fel, mint ahány férfi ismerősöm ajánlotta nekem őket jó szívvel elolvasásra. Mi az oka annak, hogy most ekkora figyelem összpontosul önre?

– Egy újszülöttnek minden vicc új. Ezt a játékot ötévenként játssza el a média minden olyan témával, amellyel morális pánikot lehet kelteni. A társadalmunkon belül három tabu van: a gyermekek szexualitása, a homoszexualitás és a női szexualitás. Mihelyt ezekről szó esik bármilyen szinten is, egyből politizált formában történik meg. Nekem már 2006-ban megjelent a könyvem az említett témában (Bűnös áldozatok). Az, hogy az én nyilatkozataim éppen most kerülnek elő, valószínűleg annak köszönhető, hogy nem a mainstream gondolatokat mondom, összetettebb képet tudok adni a felmerülő problémákról, s ez valószínűleg érdekesebb, mintha csak csatlakoznék valamelyik nézethez vagy táborhoz. Én ragaszkodom ahhoz, hogy kutató vagyok, és mint kutató, nem vagyok hajlandó a farkasokkal együtt üvölteni. Hatszáz krimit tudnék írni azok alapján, amilyen emberi sorsokkal foglalkoztam a munkám során. A tudós feladata, hogy elmondja, minden eset más, de ha valamennyi esetet egymás mellé teszem, megtalálhatjuk azokat a közös momentumokat, amelyek elgondolkodtatnak, tudunk-e valamit tenni az ügy érdekében, s ha igen, akkor mit.

– A kutatásainak tapasztalatai ellentmondanak annak, hogy a párkapcsolaton belüli erőszak hatalmas probléma Magyarországon? Nemrég az egyik civil szervezet felvonulást tartott azon nők emlékére, akik az elmúlt 12 hónapban párkapcsolati erőszak miatt vesztették életüket. Pusztán a nyilvánosságra kerülő ügyek alapján ez a szám eléri a 75-öt. Ez igen soknak tűnik.

– Nem tudom, az említett szervezet milyen adatokból dolgozik. A statisztikák nem mutatnak akkora különbségeket évről évre, hogy azokat ekkora méretű pánik kísérje. Mihelyt megjelennek a tabuk, megjelennek a különböző pólusok, amelyekhez a politika szereplői hozzákapcsolódnak. Elkezdenek vitatkozni, egymással foglalkoznak ahelyett, hogy valóban a témát járnák körül. Néha az az érzésem, egyáltalán nem is érdekli őket a valóság. Egy-egy borzasztó történetet ragadnak ki és csatolnak az évek óta szajkózott mantrájuk mellé. Ennek a következménye pedig mindig tökéletesen ugyanaz, mégpedig, hogy nem történik az égadta világon semmi. Annak, hogy ez a téma az elmúlt ötven évben előtérbe került, egyértelműen az az oka, hogy megváltoztak a párkapcsolatok. Nincsen többé egy bevált séma arra vonatkozóan, mi a fontos az életben. Mondhatjuk, hogy az elmúlt száz év túl jól sikerült: a nők egyre tovább éltek az orvostudomány fejlődése miatt, és a technika vívmányai által csökkent a feladataik száma, s ezért korábbi erőik, amelyek kizárólag az intim szférára koncentrálódtak, felszabadultak. Elindult egy társadalmi nyomás, hogy képezzék magukat és dolgozzanak. A nők tehát elkezdtek átcsúszni a korábban kizárólag férfiak által lakott, a férfiak által kialakított szabályok alapján működő közszférába, amelynek alapeleme a verseny, a harc. A nők világa azonban nem ezekre az elemekre épült. Az intim szféra alapja a nyertes-nyertes modell. Ha a lányok átvándorolnak a férfiak területére, akkor a világ a vesztes-nyertes modell felé fog húzni, mert nem lesz egyensúly. A kapcsolaton belüli erőszak nem a nők vagy a férfiak rosszindulatának, vagy a másik nem elnyomásának a mutatója. Ugyanakkor az, hogy az emberek egyharmada, férfiak és nők is, mélynyomorban élnek, szorosan összefügg a jelenséggel. A rettenetes nélkülözésben gyakrabban jut el az élet egy olyan pontra, amikor egyik fél sem tudja teljesíteni azt, ami az életcélja: hogy megakadályozza, hogy éhen haljon, és fel tudja nevelni a gyermekét. Ott, ahol ez az állapot kialakul, áll egymással szemben a két kudarcot vallott ember, és vádaskodik. Ebben a közegben nem azok a horrortörténetek, amelyeket a feministák ki szoktak emelni. A férfi esetében, ha kiderül, hogy egy vadállat, aki bántja a családját, már senki sem kíváncsi arra, miért. Most éppen egy távoltartási rendszerről szóló vizsgálatot készítek. Hogy abban mi van, azt el sem lehet képzelni. Ennyi mérhetetlen borzalmat, emberi életek szétfolyását, butaságot, szerencsétlenséget, nyomort, kivert kutya férfiakat, teljesen lelki beteg nőket, leépült gyerekeket egy rakáson nem láttam. S ha valaki egymás mellé teszi az aktákat, és egyszer végigolvassa, hogy mit mondanak a férfiak, a nők, a gyerekek és a tanúk, soha többé nem fogja azt mondani, hogy itt az egyik nem felelősségéről van szó, a másik pedig elmehet a fenébe.

A teljes interjú a Magyar Nemzet 2014. január 4-i számában olvasható “Az elmúlt száz év túl jól sikerült” címmel.