A segítő jobb és a fojtogató bal

Segítsünk a rászorulókon!

A jólnevelt, jól szocializált emberek egyetértenek abban, hogy az elesetteken segíteni erkölcsi kötelesség – persze kinek-kinek lehetőségei szerint. (A novellában a koldus adja a hetedik krajcárt, de a sztori pont azért olyan ütős, mert tőle nem várja el senki.) Erre az alapkőre épül a hagyományos politikai baloldal “szociális érzékenysége”, illetve mindazon szörnyszülöttek, amik e mögé rejtőzve bomlasztják a társadalmunkat. Két hatalmas probléma van ugyanis azzal, amit manapság a rászorulók megsegítésén értenek.

Az első a “rászorulás” definíciójában keresendő. Ez eredetileg nem volt bonyolult dolog, hiszen azt nevezték rászorulónak, akiről a vak is láthatta, hogy mások segítségére szorul. A fogalom önmagát definiálta, és egyéni alapon került meghatározásra, hogy ki tartozik az érintettek közé. Az utcasarkon kolduló hajléktalan, a hadiárva, az állványzatról leesve lebénuló kőműves mások segítsége nélkül elpusztulna, ezért ezek megsegítése ténylegesen erkölcsi kötelesség. A régebbi, felvilágosulatlan korokban nagyjából mindenki úgy gondolta: rászoruló = rászoruló, függetlenül az illető nemétől, korától, származásától.

A gond ott kezdődött, amikor egyesek – kétes politikai érdekektől vezérelve – a rászorultság fogalmát, illetve a rászorulók körét elkezdték egyénekről csoportokra bővíteni. A hiszékenyeket, a butákat, a lánglelkűeket könnyű megvezetni olyan lózungokkal, hogy a nők elesettek, a cigányok elnyomottak, a melegek üldözöttek. Pedig ezek egytől egyig hazugságok. És ha mégis ezekre alapozva próbálunk másokon segíteni, akkor óhatatlanul is problémákba ütközünk.

Segítsem én Kósa Erikát, az “elesett nőt”, aki ha a Dunába szórná a vagyona 99%-át, még mindig gazdagabb lenne mint én?

Segítsem én Kállai Csabát, az “elnyomott cigányt”, akinek tízmilliós tételek zsebpénznek számítanak?

Segítsem én Alföldi Róbertet, az “üldözött meleget”, akire a nemzet színházát bízták?

Ezek az emberek a legkevésbé sem rászorulók, és jó példával szolgálnak arra, hogy nem lesz valaki elesett csak azért, mert valamilyen nemű, vagy valamilyen etnikai/vallási/szexuális érdeklődésű csoportba tartozik. A nyomor nem csoporthovatartozás kérdése, tehát

“a nők” nem rászorulók,

“a cigányok” nem rászorulók,

“a melegek” nem rászorulók,

és semmilyen más nemi/vallási/faji csoport tagjai sem rászorulók.

Ha egy állam, párt, alapítvány, vagy szervezet valamilyen “kisebbségi csoportot” segít, eltéveszti a célt, és rossz helyre költi a pénzt. Viszont a 21. századi nyugat pont ebben az identitás-politikai betegségben szenved: a valóban rászorulókkal már a kutya sem törődik, mert a kolduskalap zsírosbödön közeléből kiszorították őket a politikai hatalommal bíró kisebbségi érdekcsoportok. Így lehet az, hogy a koldulókat, a kukában turkálókat, az utcán tengődőket az állam egyre újabb szabályokkal sanyargatja és bünteti, míg a feministák, a fajvédők, a holokausztisták százmilliókat és milliárdokat zsebelnek be. Nem lenne vajon szociálisan érzékenyebb, ha az állami pénzeket elnyelő lobbiszervezetek csókosainak csöppenő új merci vagy bömös árából inkább felhúznánk egy hajléktalanszállót? De, az lenne – csakhát a kutya sem foglalkozik vele, mert a parlamentben az új audival érkező “elnyomottak” lobbiznak, és nem a hajléktalanok.

És aki nem hülye, az valahol mélyen érzi azt, hogy ez az “elnyomottsági olimpia” beteg. Amíg mindenféle emberek a színükre, az alsóneműjük tartalmára, vagy arra hivatkozva tartják a markukat az államkincstárnak, hogy az abban az alsóneműben tartott dolgokat hova szeretik dugdosni, addig itt nem az elesettek megsegítése zajlik, hanem lopás. A tolvajokat pedig senki sem szereti, így ezeknek a szegény kisebbségeknek mindig van mire mutogatni, hiszen a többség őket nem szereti. Nem hát – csak nem a színük vagy a nemi szervük miatt, hanem mert egymással versenyt sírva lopják ki az adófizetők forintjait a nagy közös zsebből. (Az állam ehhez vigyorogva asszisztál, hiszen egyfelől az érző szívű adakozó szerepében tetszeleghet, másfelől megoszt és uralkodik.)

A másik alapvető probléma, hogy a rászorulók megsegítése csak addig működik, amíg önkéntes. Ha meglátom a sarki koldust, és adok neki egy százast, akkor mindenki jó érzéssel hajthatja álomra a fejét aznap: én azért, mert segítettem, a koldus pedig azért, mert segítettek rajta. De ha egy erőszakos bűnszövetkezet elveszi a fizetésem nagy részét, hogy a saját ideológiai elképzelései szerint ossza szét, akkor az sem az én, sem az ő részükről nem jótékonykodás, hanem egyszerű rablás és képmutatás. Márpedig most ez zajlik. A munkabérünk kétharmada ilyen-olyan csatornákon az államhoz vándorol, amiből az a mi nevünkben, helyettünk szociáliskodik. Juttat öregeknek és fiataloknak, betegeknek és munkanélkülieknek – nameg persze a nőknek, a megélhetési segélyezetteknek, vallásoknak, politikai csoportoknak, kisebbségi lobbiknak, és még sorolhatnám. Hogy miért? Mert csak. Az persze nem érdekli, hogy én nem adnék mindegyiknek. Amit kimart a zsebemből, az már az övé, és hát a progresszív liberális értékekre épülő állam úgyis sokkal felvilágosultabb, mint én, a vaskalapos konzervatív. Az állam végtelen bölcsességében úgy látja jónak, hogy a hajléktalanokat és kukázókat pénzbüntetéssel kell sújtani, de az idén esedékes holokauszt-emlékévre rá kell szánni 2-3 milliárdot. Hiszen nem az az elesett vagy elnyomott, aki egy aluljáróban lakik, hanem az, akinek már a szülei is csak homályosan emlékeztek a távoli rokonok meséjére a háború borzalmaival kapcsolatban.

Ezzel nem elsősorban a képmutatás a tragédia, hanem az, hogy leveszi az emberek válláról a felelősséget, illetve kiirtja belőlük az adakozási hajlandóságot. Akinek a fele fizetése a cigányok segílyébe vándorol, teljes joggal mondhatja, hogy önkezűleg nem ad senkinek semmit – őrá már nem vonatkozik semmiféle “erkölcsi kötelesség”. Az egyszeri adófizető az adófizetéssel már megtette a jótékonykodási kötelezettségét, azon felül mindenki hagyja őt békén. Ezzel az állam duplán árt az igazán nyomorultaknak, mivel nemcsak hogy politikai csoportokat támogat helyettük, a rájuk szánt pénzből, de ráadásul még az utca emberének kedvét is elveszi attól, hogy magától adjon a szerencsétleneknek.

Segíteni kell – a kérdés az, hogy kinek. Manapság a kisebbségi megmondóemberek egymás torkát szaggatják a legelnyomottabb szerencsétleneknek kijáró politikai zsíroscupákért, miközben a “szimplán csak” rászorulók az utcán fagynak halálra mindenféle elemi, alapvető segítség híján, az állam és az isten háta mögött, elfordított tekintetek holtterében. Mindezt azért, mert a globális politikai baloldal végtelen progresszivizmusában szakított azzal a maradi nézettel, hogy az a rászoruló, aki rászorul. Manapság az a “rászoruló”, akitől szavazatokat lehet remélni a következő választáson, akinek a burkolt zsarolgatásait nem lehet kikerülni a politikai porondon, aki elegendő meggyőző erővel rendelkezik ilyen-olyan politikai vagy pénzügyi hátszelének köszönhetően. Érdekes az a szociális háló, ami bőrszín és vallás alapján fog meg embereket, de az egyszerű koldusok simán átperegnek rajta – mi mégis valami ilyesmit fonogatunk. A modern, liberális szociális háló olyasmi, mint a mászókák a játszótereken: függőlegesen van kifeszítve, és egyesek arra használják, hogy minél magasabbra kapaszkodhassanak fel rajta.