“A lányok tudják a fiúk nem…” – Egy kiállítás megnyitójáról

A Budapest kulturális tengelyén található Lengyel Intézet Platán és Latarka képzőművészeti galériái január 9-én egy időben nyitották meg legfrissebb tárlataikat az érdeklődők előtt. A Platán Galéria “Pańska Skórka” címen megnyíló kiállítását Muladi Brigitta művészettörténész  gondozta kurátorként. A bemutatott művek a “Lilith öröksége” képzőművészeti csoport három tagjának (Fajgerné Dudás Andrea Julia, Kusovszky Bea, Oláh Orsolya) közös alkotásai. Ezzel egy időben Bánki Ákos képzőművész a Platán Galéria alatti pincehelyiségében működő Latarka Galériában férfiművészek (Bánki Ákos, Dallos Ádám, Hajas Tibor, Piars Tomas, Szöllősi Géza, Tanka Péter, Zana Krisztián) képeiből szervezett kiállítást “A lányok tudják, a fiúk nem…” címen. A tárlat a férfiak nemi szerepekkel, nemiséggel kapcsolatos problémáit, frusztrációit tematizálja és egyúttal társadalmi párbeszédet is kíván provokálni a férfiak és a férfiművészek helyzetével kapcsolatban. Ennek jegyében kérte fel Bánki Ákos kurátor a Férfihang.hu főszerkesztőjét, Csuzi Attilát a kiállítás megnyitására. Kifejtette; olyanra kívánta bízni ezt a szerepet, aki hitelesen tudja megfogalmazni és tolmácsolni a kiállítás apropóját és mondanivalóját.

Jómagam pedig a férfihang tudósítójaként kísértem el főszerkesztőnket a megnyitóra. Már a megnyitót megelőzően érdekfeszítő beszélgetés alakult ki a jelenlévő férfiművészekkel a férfiak és a férfiművek sajátos helyzetéről a művészvilágban.  A beszélgetés mindazokat a gondolatokat részletesen érintette, amelyeket Csuzi Attila a cikk végén olvasható megnyitó beszédében is kifejtett. Emellett szó esett arról is, hogy a Férfihang mindig örömmel ajánlja fel felületeit a férfiak művészeti megnyilvánulásainak, gondolatainak bemutatására és a közeljövőben megalapuló civilszervezetünk égisze alatt összetettebb érdekképviseleti szerepre is vállalkozhatunk.

“A lányok tudják, a fiúk nem…” kiállítás egyrészt a Platán Galériában helyet kapó női tárlat művészeit kívánta megszólítani, másrészt Bánki Ákos és művésztársai úgy gondolták, hogy tárlatuk remekül párbeszédbe és kontrasztba tudná állítani a két nem kérdésfelvetéseit és válaszkereséseit. Az utolsó pillanatban, a nagy érdeklődésre való tekintettel úgy döntöttek a szervezők, hogy a két kiállítás megnyitójára összevonva, a látogatókkal tömött Platán Galériában kerül sor. – Az így egymás mellé szerveződött megnyitóbeszédek érdekes ellentétben álltak egymással – akárcsak a két kiállítás, így az ellentét és egyben a párhuzam méginkább kidomborodott. Fent a női tárlat lágy fényben, édes illatban, lent a pincében a férfiak művei sötét drapériák, kemény kontrasztok, szűk folyosók szorításban.

A művésznők részéről már Attila beszéde közben megkezdődött a párbeszéd, majd azt követően főszerkesztőnk köré gyűlve kezdeményeztek beszélgetést. Fontosnak tartották többek között leszögezni azt is, hogy az általuk képviselt feminista irányzat nem a férfiak háttérbe szorítását célozza. Mindemellett érdekes feminizmustörténeti kérdések is előkerültek. Csuzi Attila végül mosolyogva azzal zárta a beszélgetést, hogy Bánki Ákos célkitűzései részben máris megvalósultak, hiszen éppen egy fontos párbeszédet folytattak. A további vitát rábíztuk a művész urakra és hölgyekre, tudatva velük, hogy természetesen a Férfihangon is folytatható, akár az ő közreműködésükkel is.

Végül íme főszerkesztőnk megnyitóbeszéde:

Köszöntök mindenkit!

A Férfihang című internetes lap egyik alapítójaként érkeztem megnyitni ezt a tárlatot. A lap szerzői, férfiak és nők a feminizmus felvetéseiről kívánnak párbeszédet, vitát kezdeményezni. Antifeministák vagyunk, de nem abban a vonatkozásban, hogy tagadnánk az egyenjogúság alapvető eszméjét, viszont úgy gondoljuk, hogy a feminizmus már megvalósította céljait, ma csak egy nemi alapon diszkrimináló, káros társadalmi ideológia. Az egyenjogúságban hiszünk, viszont korántsem hiszünk az egyformaságban. Elhibázott társadalompolitikai cél a két nem eltérő sajátosságainak eltüntetésére törekedni és elhibázott az a párbeszéd, amely a feminista korszellem jegyében a társadalmi gondokért a férfiakat hibáztatja. Mi a nemi szerepekkel kapcsolatos párbeszédben a férfiak nézőpontját igyekszünk bemutatni és a férfiak érdekképviseletére érzünk elhivatottságot.

Ez a tárlat is sajátos módon kíván szólni a férfiak nemi szerepekkel, és a nemiség megélésével kapcsolatos problémáiról. A műveket szemlélve az önfeladás egyik sajnálatos momentumának tűnhet, ha a párbeszéd látszólagos reménytelensége arra ösztönzi a férfi képzőművészeket, hogy megélt frusztrációikat vibrátorokból alkotott installációk – erre is volt már példa -, és patológiai tanulmánynak beillő metszetek képében tárják elénk. Önfeladásnak tűnhet ez azért, mert egyébként nekünk férfiaknak rendkívüli módon fontos a nemiség harmonikus megélése. Nem lehet kétséges, hogy az itt ma kiállító művészek számára is az, azonban nekik nem titkolt szándékuk, hogy provokáljanak. A provokáció eszközével szeretnének átadni egy a művekbe kódolt üzenetet: a nemek közötti harmónia felbomlása egyre kétségbeejtőbb problémákat vet fel a férfiak számára.

Míg a nők nemiségből eredő tapasztalatai a feminizmus második hulláma óta a társadalmi párbeszéd egyre központibb témáját alkotják, addig a férfiak nemiséggel kapcsolatos megnyilatkozásai pornográfiává, szégyenteljes tabukká minősíttetnek. Így történhet meg, hogy Eve Ensler “Vagina Monológok” című feminista művének részletei – ad abszurdum – még társadalmi, politikai rendezvények alkalmával is bemutatásra kerülnek, de ennek a férfi megfelelője még véletlenül sem képezhetné a társadalmi párbeszéd elfogadott részét. Így nem csodálkozhatunk azon, ha a férfi művészek provokatív válasza erre a társadalmi állapotra olykor az, hogy műveikben dekonstruálják, értéktelenné degradálva jelenítik meg a nemiséget. A férfiak által a nemi szerepek változásával kapcsolatban megélt problémák hatására sajnos ez egyre gyakoribb jelenség a férfiak művészeti törekvéseiben; legyen szó bármilyen művészeti ágról. A szociológusok és a pszichológusok pedig rámutatnak, hogy az aszexualitás, a nemiség elutasítása egyre gyakrabban válik a férfiak új generációinak szerepmodelljévé. Megdöbbentő és rendkívül lehangoló társadalmi jelenség ez!

Nem titkolhatjuk el azt a férfi létből eredő komplikációt, hogy néha nehezen találunk megfelelő eszközöket emocionális és társadalmi problémáink megfogalmazására. Ennek ellenére én őszintén hiszek benne, hogy megtalálhatóak a helyes válaszok a férfiak romló társadalmi megbecsülésének problémájára és ehhez nem is lesz túl sok időre szüksége a férfiaknak. Viszont addig sem gondolhatják azt a hölgyek, hogy kivonhatják magukat ezeknek a problémáknak a hatóköréből – merthogy nekik is azt kell enniük, amit kisütöttek. – Talán mondanom sem kell, ez a stílszerű üzenete az itt ma kiállító férfi művészeknek, akik mintegy válaszul hozták el műveiket az emeleti galériában “Panska skórka” címen kiállító feminista ihletettségű művésznőknek.

A nők fent, a férfiak a pincében. – A férfi alkotók látnak ebben egyfajta sajnálatos szimbolizmust, nem csak erre a két aktuális kiállításra vonatkozóan, hanem általában a női és férfi képzőművészek bemutatkozási és önfeltárulkozási lehetőségeit tekintve is. Úgy érzik, hogy miközben egyre gyakoribb a női gondolkodást, a női élményvilágot tematizáló tárlat, addig a férfi alkotók egyre inkább háttérbe szorulnak. Ha mélyebben elgondolkodunk a problémán, akkor nem biztos, hogy a feminista szellemiségű alkotói csoportok és tárlatok létrehozása jó ötletnek mutatkozik, hiszen ez automatikusan arra ösztönzi a férfi alkotókat, hogy a feminista felvetésekre valamiféle maszkulinista válaszokat adjanak. A két nem művészi együttgondolkodása ellehetetlenülni látszik olyan körülmények között, amikor a női és férfi alkotók nemi alapon elkülönült művészi csoportok, művészi terek, kiállítótermek között kiabálnak át egymásnak. Félő, hogy így előbb-utóbb a süketek párbeszédének lehetünk tanúi. Azonban ez a helyzet mégis egy nagyon fontos tanulságot közvetít mindenki számára: Amíg létezik “feminista” művészet, addig igenis van létjogosultsága a “maszkulinista” művészetnek is! A kérdés csak az, hogy így valóban előremutatóan, konstruktívan tud-e egymással kommunikálni a két nem? Mert ennek az igényét ne vitassuk el egyik féltől sem!

Végezetül pedig szeretnék egy üzenetet továbbítani minden férfi művész számára: Ha szükségszerűen úgy érzik, hogy provokálniuk kell ahhoz, hogy meghallják az ő hangjukat is, akkor a provokációhoz lehetőleg ne csak a frusztrációikból merítsenek, inkább gyakrabban provokáljanak azzal a rendíthetetlenséggel, amellyel ragaszkodnak férfi voltuk legjellemzőbb sajátosságaihoz! Provokáljanak az önmaguk által elfogadhatónak és élhetőnek gondolt szerepmodellek bemutatásával vagy akár azok merész túlhangsúlyozásával! – Mert sajnos úgy tűnik, már az is éppen elegendő provokációnak minősül napjainkban; a férfiak frusztrációinak szemléltetése pedig oly sokszor egyszerűen csak értetlenséget szül. Azonban rendkívül fontos, hogy a férfi művészek semmilyen körülmények között ne adják fel a férfi identitásukból eredő megszólalás igényét és támogassák egymást ezekben a törekvésekben! Azt javaslom a férfi művészeknek, hogy a feminizmussal szemben kontrasztot képezve, minden létező frusztrációjuk ellenére is törekedjenek műveikben megmutatni, hogy egymással élni sokkal jobb, mint egymás ellen! Napjaink nagy kihívása a férfinem számára, hogy egymást támogatva sikerül-e megvalósítanunk egy olyan férfi kommunikációt, amely hitelesen és sikeresen beszél a férfiak társadalmi problémáiról.

A tárlat látogatóitól pedig azt kérem, hogy legyenek értő és megértő befogadói az itt kiállított művekben megnyilvánuló provokációnak is! Köszönöm!