Tóth Vera és a NANE hivatásos férfigyűlölői

Tóth Vera véleménye nem először váltja ki a feministák hisztérikus reakcióját. Korábban azért vált céltáblájukká, mert kijelentette: “Nem vagyok feminista, nem megrögződésem, hogy a nőket emeljük fel, a férfiakat pedig tiporjuk el.” Most pedig egy blogbejegyzéssel vívta ki ellenérzésüket. Immár szokásosnak tekinthetjük, hogy a férfiellenes klubok minden esetben gyűlölethullámokat árasztva vetik magukra azokra, akik a sajtóban merészelik elmondani véleményüket a feminista mozgalmakról, a nemi szerepekről, a nők és a férfiak problémáiról. Semmi kétség; fennhéjázó önteltségükben úgy gondolják, hogy mindezekről a kérdésekről kizárólag nekik lehet mérvadó, közlésre érdemes véleményük. Most a NANE Egyesület Tóth Vera egyik blogposztja kapcsán igyekszik megmagyarázni mindenkinek, hogy mit szabad gondolnia a nőkről, a rossz házasságokról, a családon belüli erőszakról. Alábbiakban idézem a vitát kiváltó írás első felét. A teljes cikk pedig “Terror anyák, szegény apák” címen olvasható az énekesnő blogján.

Számtalanszor szidjuk a férfiakat, hogy mennyire gyarló gazemberek, hazudnak, verik az asszonyt, tékozlóak, szédelegnek jobbra-balra, de arról szinte soha nem esik szó, mikor a feleség teszi ugyanezt, mikor az anyapártiságot kihasználva törnek rá a férfi életére. Kinek nem inge… Tudjátok…

Manapság már a nők sem nagyon javítják meg kapcsolataikat. Ha elhasználódott, ha kifacsartak belőle mindent, akkor ki lehet dobni társukat, mint a szemetet, és keresni egy új, friss, pénzes húst, csak ne kelljen dolgozni. Ma már szinte felelősségérzet nélkül át lehet gázolni a másikon, következmények nélkül lehet kitiporni a másik lelkét, mert a válóperben a törvény általában a nőt védi, úgy is több jut majd arra az oldalra. Bosszúból, önös érdektől vezérelve szednek el a férjtől annyi pénzt, amennyit csak lehet, és fognak rá mindent, rágalmazzák, saját hibáikat palástolva.

Eközben mindent megengednek maguknak ezek a nők. Zaklatnak, minősíthetetlen hangnemben beszélnek s írnak üzeneteket férjüknek. Az igazságtalanság bajnokai.

Ők azok, akik a házasságuk előtt szépen elképzelték magukat habos-babos ruhában az oltár előtt, ahol később kimondták a boldogító igent, aztán elképzelték magukat a pelenkareklámokban szereplő, puha bébipopsit simogató, simaarcú, selyeminges, csodabőrű, fonotthajú, gondtalan anya szerepében, hogy majd ők is ilyenek lesznek, aztán mikor bevállalták az első gyermeküket, nagyon hamar kiderült, hogy ez a rózsaszín világ nem is létezik, hogy hercegük a lóháton elfárad estére, hogy a gyereknek megint tele van a pelenkája, és a selyeminget már rég idő sincs kimosni. Eloszlik az illatfelhő, és felszínre tör a (számukra) rút igazság: a valóság a fantáziáknál sokkal keserűbb és fájdalmasabb (számukra).

Ekkor a női agy hitchcocki kombinációkat, összeesküvés-elméleteket gyárt, melyben a fantáziaképek valóssá válnak, a valóság pedig eltűnik a messzeségben. A férfi pedig az egykor megismert üde, derűs lányt elveszti, és azt érzi, összeesküdtek ellene a fentiek. Vádolják őt mindennel: félrelépéssel, önzőséggel, figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel, a puszta jelenléte is zavaróvá válik az asszony számára, és a szenvedélyes együttlétekre is csak álmaiban számíthat. Az egykori cukimuki nyuszi-maci egy rohadt disznóvá válik.

Aztán eljön a válás ideje több lépésben… Jön az elköltözés, a „mindent megpróbáltam” utáni állapot, mikor a közös gyereket, gyerekeket csak fényképről láthatja a férj, aki egy önmagából kifordult emberrel próbál kompromisszumot kötni a gyerektartásról, a láthatásról. Minden mozdulatra ki van élezve a nő, zaklató üzeneteket ír, kérdőre von, parancsolgat, nyeregben érzi magát, mindenben a gyerek a fenyegetés eszköze, az anyós meg az após pedig legszívesebben megölné a férjet, aki a kicsi kis ártatlan lánykájukat bántja, a rohadt szemét disznó, a gyerekkel sem foglalkozik, de a „ringyókra” persze van pénze… Ez is csak nézőpont kérdése, mert valójában nem nehéz ilyen nyomás, stressz mellett hamar új párra lelni a férjnek… Ez az alaptalan vádaskodás és terror ismétlődik újra meg újra… A férfi persze nem mer tenni semmit, nem üt vissza, nem szól vissza, és nem meri mondani senkinek, mert fél, hogy nem láthatja gyermekét, csak minden második hétvégén, fél, hogy olyan gyerektartási díjat dobnak a nyakába, amit nem tud teljesíteni, és rájön, hogy sokkal jobban birtokolják, mint előtte, mikor egymás mellett voltak.

Nagyon nagy súly ez, hiszen amellett, hogy a férjnek volt hite a holtomiglan-holtodiglanban, ami nem sikerült, még a legerősebb érzés, a szeretet is átformálódott gyűlöletté, mely mérgezi az így sem rózsás állapotot. A férfi próbálja megérteni az asszonyt, aki a kákán is csomót keres folyamatosan, aztán egy idő után csak végképp elszomorítja, elveszik az energiája, elbizonytalanítja, lelkileg taccsra vágja őt a nő kifordult viselkedése, ami csak fokozódik…

A nők, akik ezt teszik, komoly önértékelési problémával küszködnek, komplexusaik vannak, és a valóságérzetük sincs rendben. Felépítenek maguknak egy igaztalan világot, melyben különböző filmeket néznek az életükről, a kényszerképzetek nagyobb teret kapnak, és már azt is elhiszik, amit hazudnak, és sajnos egy idő után nagyon súlyos dolgokat hazudnak, fantáziálnak, dagasztják magukban a feszültséget, és komplett sztorikat raknak össze társukról. Eközben ők valami miatt feljogosítva érzik magukat arra, hogy félrelépjenek, hogy megtehessenek bármit, olyat is, amivel vádolják a másik felet. Aztán abban a pillanatban, hogy szembesítik őket az igazsággal – akár bizonyítékokkal alátámasztva is – agresszívvé válnak, indulatosak lesznek, és fizikai bántalmazással is élhetnek (ez egy másik blogbejegyzés témája lehet, nehéz téma, mert a férfiak szégyellik, megalázónak tartják, ha az asszony kezet emel rájuk, épp ezért általában nem igazán beszélnek róla senkinek).

Ezek a nők a jelent nem ismerik, vagy nem akarják felismerni, mindent az elméjük, az egójuk, a hatalmaskodó énjük diktál. Önzőek és depressziósak, de nincs betegségtudatuk, ami nagy gond, mert a gyermekeik ebben nőnek fel, és szenvedő, kommunikációban visszamaradott, magányos, szociálisan nehezen beilleszkedő, bizonytalan kisgyerekek lehetnek belőlük, akik sehol nem érzik magukat biztonságban, és ezt persze az önző anyák észre sem veszik, mert szerintük náluk minden rendben van. Pedig nagyon nincs rendben semmi, és ha így folytatják, maradandó károkat okozhatnak magukban, és az ő mintájukon felnövő utódaikban is. A gyerekek megmentése érdekében hamar szakemberhez kellene fordulniuk, nem viccelek. Szegényeknek nagyon nagy szenvedés lehet önmagukkal tölteni a napjaikat, mert bizony szenvednek, de nem mindig tudják, hogy saját maguktól, ezért, ha szóba kerül a pszichikai kezelés témája, felháborodnak, agresszívak lesznek, ütnek, vágnak, csapkodnak, hisztériás rohamot kaphatnak, és persze magukat tekintik áldozatnak, és mindenkinek úgy állítják be válásukat, ahogy nekik tetszik, nagy színésznők, és általában mindenki hisz nekik.

Erre reagálva nyilatkozott a Bors internetes magazinnak Tóth Györgyi, a NANE munkatársa:

“Vera alapvetően abban hibázott, hogy közhelyekkel és előítéletekkel dobálózva egy, a barátaival történt esetet általánosított. Ezt hívják anekdotikus érvelésnek, és ezt az érvelést állította szembe azzal a több tízezer magyar nővel, akit naponta ver a férje, élettársa. Konkrét adatok támasztják alá, hogy míg a nők egy százaléka követ el párja ellen erőszakot, addig a férfiak tíz százaléka veri rendszeresen partnerét. Pontatlan, és a statisztikai adatokat, a szakértők állásfoglalását és a nők elleni erőszak áldozatainak valóságát eltagadónak tartom az írását és úgy vélem, sajnálatos, hogy egy véleményformáló közszereplő nem tájékozódik arról, hogy három ismerősén kívül mi történik nők és gyermekeik tízezrével, mielőtt tollat ragad, hogy általában ítélje el nőtársait.”

Az “általában elítélő” megközelítést kifogásolni eléggé vicces dolog egy olyan nemi alapon diszkrimináló, férfigyűlölő feminista szervezet részéről, amelynek az egész férfitársadalmat megsértő, évek óta zajló gyűlöletkampányának lényegi üzenete, hogy a férfiak erőszaktevők, amíg a nők áldozatok. Többek között pont a NANE, és a hozzá hasonló szervezetek átkos tevékenységének az eredménye, hogy egyre gyakrabban kell előtérbe kerülnie azoknak a gondolatoknak is, amelyek a nők egyéni és társadalmi felelősségét is boncolgatni kénytelenek.

Az pedig egyenesen arcátlanság, hogy pont ők hivatkoznak statisztikákra, akiknek adatai furcsa módon semmilyen nagyobb nemzetközi szociológiai kutatással nem esnek egybe. Pont ők akarnának szakszerűségre oktatni minket, ők, akik egy közismert álpszichoterapeutaával íratják azt a “szakirodalmat”, amit aztán “munkájuk” (értsd: férfihibáztatás) során iránymutatásnak tekintenek. Kifejezetten ízléstelen, ahogyan ezek a megélhetési feministák kirohanást rendeznek egy magánember véleménye ellen, de érdemben nem reagálnak például olyan komoly szakemberek felvetéseire, mint Dr. Tamási Erzsébet kriminológus, aki tudományos szakértőként fejtegeti már évek óta, hogy mélyen ellentmondásos dolog a családon belüli erőszak problémáját nagy dioptriájú feminista szemüvegen keresztül szemlélni és a megoldásra vonatkozó akciótervként férfiellenes utcai tüntetéseket szervezni.

Szerintem söprögessen a saját portáján minden androfób civilszervezet és eszébe se jusson megszólítani Tóth Verát a sajtón keresztül! Tóth Vera egy gondolkodó nő, egy magánember, aki személyes tapasztalatait, véleményét adta közre blogján, és nem a közpénzhajhászó hivatásos férfigyűlölők hazug statisztikáiról nyilatkozott. Következésképpen a kettőjük véleményének, tematikájának nincsen közös metszéspontja! Az olcsó sajtócirkusz és az utcai hőbörgés helyett végezzenek végre tisztességes érdemi munkát, elvégre arra kapták állami támogatásukat, nem pedig arra, hogy a bulvármagazinokban celebkedjenek!