Fordításban közöljük Karen Straughan (GirlWritesWhat) “Feminism and the disposable male”, vagyis “A feminizmus és az eldobható férfi” című cikkét. Angolul is beszélő látogatóink eredetiben is olvashatják ezen a helyen és meghallgathatják a cikkbe ágyazott videófelvételen.
Nemrégen volt egy nézeteltérésem egy feministával, aki egy feminista blogról érkezett a férfiak számára is biztonságos közegbe, csak hogy a férfiak eldobhatóságának gondolatán gúnyolódjon. Lényegében azt állította, hogy az egész elképzelés egy puszta mítosz, a férfiak által megélt élmények teljesen tévesek, és csak néhány anyámasszony katonája hisztizik a semmin.
Ez gondolkodóba ejtett a férfiak eldobhatósága és a feminista mozgalom között fennálló kölcsönhatással kapcsolatban. A férfiak eldobhatóságának érzete velünk van ősidők óta, alapját pedig egy roppant egyszerű dinamizmus képezi: ha a közösségi jólétéről van szó, akkor a nőké az elsőbbség, és csak utána jönnek a férfiak. Ez van, és mindig is így volt. Helyek a mentőcsónakban, egy lángoló épületből való kimenekítés, kinek jut élelem: ne áltassuk magunkat, a társadalom minden egyes alkalommal az utolsó helyre száműzi a férfiakat, és tőlük is elvárja, hogy utolsóként gondoljanak magukra.
Az emberi fajra mindig is jellemző volt az „asszonyok és gyermekek előre” gyakorlata, és ez mit sem változott. A két nem közötti 93%-os eltérés a munkahelyi halálozások tekintetében ordító bizonyítéka lehetne mindennek, már csak azért is, mert senkinek még csak meg sem fordul a fejében, hogy változtatni kellene ezen végre. Magam is emlékszem egy, a British Columbiában olvasott cikkre, mely azt a hatalmas problémát boncolgatta, hogy emelkedik a munkahelyi balesetet elszenvedő nők aránya, és az volt a döbbenetes az egészben, hogy nem a női balesetek lettek gyakoribbak, hanem a férfi balesetek ritkábbak. Kevesebb férfi szenvedett munkahelyi balesetet, mivel a gazdasági válság miatt az erőforrás-szektorban annyian vesztették el az állásukat, hogy így már messze nem zuhant annyi fa, vagy súlyos berendezés a férfiakra, mint korábban. És ezt mégis a nőkre nehezedő súlyos problémaként állították be, amely azonnali orvoslás után kiált. Mintha csak azt állítanánk, hogy ha nem hal meg hússzor annyi férfi a munkahelyén, mint nő, akkor a társadalom valamit rosszul csinál.
Régen, amikor még barlangokban laktunk, ez az attitűd kulcsfontosságú volt az emberi túlélés szempontjából. A természet tényleg kegyetlen, gondoljunk csak arra a számtalan állatra, amely sohasem éri meg az öregkort. Az emberi történelem során jórészt teljesen máshogy mentek a dolgok, mint manapság. Az élet tele volt veszéllyel, az apró emberi települések el voltak szigetelve egymástól, és ha egy-egy nagyobb katasztrófa során sok nő odaveszett, akkor gyakorta az egész közösség léte került veszélybe. Így nem csoda, ha a nők és a gyermekek jólétére fektetett hangsúly tükrözte az adott közösség sikerességét is. Egész társadalmakat felölelő közösségekre is kivetíthető ez a törvényszerűség.
Mást sem hallok a feminista tábortól, mint hogy a nőiséget mindig alábecsülték, és a férfiasság élvezett előnyt. Én azonban mindig is az ellenkezőjét állítottam: a nőiség ösztönösen és egyénileg értékes, egyszerűen azért, mert a nő a korlátozott faktor az emberi utánpótlás egyenletében. Ha gyermeknemzésre kerül a sor, minden nő számít, míg biológiailag egyetlen boldog férfiember elvégezheti százak feladatát ezen a területen. Vagyis az ösztönös hangsúly, amit a nők és a gyermekek biztonságának és ellátásának a fontosságára helyeztünk, tette lehetővé fajunk olyan szintű sikerességét, amellyel a bolygó urává emelkedhetett.
Elismerem, hogy a nők és gyermekek biztonságának szavatolására irányuló eme késztetések gyakran szélsőséges korlátozásokat jelentettek a nők mobilitására, érdekérvényesítésére és önálló döntéshozatalára nézve, akár a történelem során számos kultúra esetében, akár még ma is több kultúrában. Viszont úgy gondolom, hogy árulkodó jel, hogy ezek, a nőket szélsőségesen korlátozó kultúrák ma rendre a legelmaradottabbak. Ha vetünk egy pillantást a nőkre nehezedő korlátozásokra olyan helyeken, mint például Afganisztán, aztán végiggondoljuk, hogy ha “visszabombáznánk őket a kőkorszakba”, még az is fejlődés lenne rájuk nézve, akkor szembetűnő, hogy a legtöbb sikeres társadalom bölcs egyensúlyt talált a női szabadságjogok és a női önrendelkezés, illetve a nők védelme és ellátása között.
A feministák viszont ragaszkodni fognak hozzá, hogy fent nevezett kultúrák nőkre helyezett korlátozásai a tárgyiasítás legszélsőségesebb formáját testesítik meg. A tulajdonunkat szokás elzárni a világ elől, nehogy elhagyjuk, ellopják vagy kár érje. Őszintén szólva ha én egy srác lennék a harcmezőn, kifejezetten örülnék az ilyen tárgyiasításnak. Ha már mindenképpen tárgy lennék, inkább lennék szexuális tárgy, vagy valakinek a féltve őrzött tulajdona, mint hogy olyan tárgy legyek, amelyet bármikor szemétdombra dobhatnak, vagy darabokra zúzhatnak valaki más érdekeinek a szolgálatában.
Meglehetősen leegyszerűsített elképzelések élnek a feministák fejében azzal kapcsolatban is, hogy a társadalom hajlandósága, hogy felmentse a nőket a bűncselekményeik alól, és nem csap a kezükre, az a nők emberi mivoltával szemben mutatott mély tiszteletlenségből fakad – abból, hogy nem tekintjük őket olyan teljes értékű felnőtt személyeknek, akik felelősek önmagukért, és csak gyermekekként kezeljük őket, akiktől mindössze ennyi telik. És bár tényleg párhuzam áll fenn a nőkkel és a gyermekekkel kapcsolatos azon törekvéseink között, hogy ne csak az elhibázott döntéseiktől, de egyszersmind botrányos magatartásuk következményeitől is megóvjuk őket, azért ez az egész mégsem olyan egyszerű, mint ahogyan beállítani igyekeznek.
Most komolyan, mind a mai napig – 2011-et írunk! – teljes mértékben elvárja mindenki, hogy ha egy lángoló épületben rekedt férfi és nő közül csak egyetlen embert lehet megmenteni, akkor minden egyes alkalommal a nőt válasszuk. Őszintén, kinek az emberi értékeit is helyezzük a másik ember értékei fölé? Nem a munkához vagy az oktatáshoz való jogokról van itt szó, még csak nem is az életcélok megvalósításáról. Nem a karate edzésekről van szó. Helyekről a mentőcsónakban. Akinek jut hely, az életben marad, függetlenül a saját rátermettségétől vagy annak hiányától, aki pedig elsüllyed a hajóval, az meghal, legyen bármilyen független, önálló és fantasztikus ember. Egyszerű a képlet: az egyik élet értékesebb mint a másik, és a nő nyer minden alkalommal.
Nos, legyünk őszinték, vitatja még valaki, hogy a nők emberi mivoltát mindig is többre értékelte a társadalom, mint a férfiakét? Ahhoz, hogy a társadalom számára fontos legyen, egy nőnek elég, hogy létezik; egy férfinak pedig le kell tennie az asztalra valamit, hogy önmagán kívül más számára is értelmet nyerjen az élete. Úgy dereng, talán a ManWomanMyth fogalmazta meg, hogy a társadalom a férfiakat emberi lényekből emberi funkciókká degradálja. Azt hiszem, ez igazán helytálló analógia. Egy férfi érdemességét a „férfi” jelző viselésére, és ezen keresztül az „ember” jelzőre is, azáltal mérjük, hogy mennyire képes magát hasznossá tenni akár a társadalom, akár a nők számára, és az egyik leghasznosabb dolog, amit a társadalom szemében egy férfi tehet, hogy a nőket és a gyermekeket saját maga elé helyezi.
Még ha el is fogadom azokat az érveket, amelyek szerint ez az attitűd velünk született – ahogyan a legtöbb túléléssel kapcsolatos viselkedésforma, úgy számos kollektív attitűd is -, még ha valóban a kromoszómáknál kezdődik is minden, a társadalom emellett is minden elképzelhetőt megtesz ennek a késztetésnek a megerősítésére. Kutatások kimutatták, hogy hiába sírnak többet a fiúcsecsemők, a szülők hajlamosabbak a lánybabával többet foglalkozni. Ha például a fiú gyermekek körülmetélésének társadalmi elfogadottságát szemléljük, szemben azzal, hogy a hasonló női nemi csonkítást nagyjából a következő délutánon már betiltották, amint egyáltalán tudomást szereztünk létezéséről, már ez is meglehetősen sokat elmond a férfiakkal és nőkkel szembeni eltérő elvárásokról. Anyaként az utolsó dolog amit hallani szeretnék, az a gyermekem sírása, különösen olyan korban amikor tökéletesen magatehetetlenek, teljes mértékig külső tényezők jóindulatára kénytelenek hagyatkozni, és a végsőkig függnek a szüleiktől az élet minden apró területén, és mégis, bármilyen fájdalmas is ilyet kijelenteni, a kisfiúktól már pár napos koruktól elvárjuk, hogy némán tűrjenek.
Gondoljunk csak bele, mit tanítanak ezek a legelső érintkezések és tapasztalatok, ezek a nemi alapú megkülönböztetések a csecsemőkkel való foglalkozás módjában: Mit tanítunk a lánycsecsemőknek, ha az első felsírásra ugrunk? Megtanítjuk őket segítséget kérni, mivel az ő szükségleteik fontosak. Megtanítjuk, hogy tudtunkra adják félelmeiket vagy fájdalmaikat, mivel fontos számunkra, hogy tudjuk, betegek, vagy megsérültek, vagy fájdalmaik vannak, mert akkor tudunk értük tenni valamit. Megtanulják, hogy ha szomorúak vagy magányosak, csak komfort után kell kiáltaniuk, és a komfort megérkezik. Megtanítjuk nekik, hogy fontosak. Szükségleteik, jólétük, legyen az fizikai vagy érzelmi, fontos a számunkra, mert csak.
Hogy mit tanítunk a kisfiúknak azzal, hogy hagyjuk őket nyüszíteni? Megtanulják, hogy nincs értelme segítségért kiáltani, mert az kelletlenül érkezik csak, ha megérkezik egyáltalán. Azt tanítjuk, hogy saját magukban kell hogy képesek legyenek lerendezni olyan érzelmeket, mint a félelem, a tehetetlenség, a magány, a szomorúság, a fájdalom és a kétségbeesés: sztoicizmust tanítunk nekik. Megtanítjuk őket némán tűrni. Arra tanítjuk őket, hogy az ő fájdalmaikat és félelmeiket jobb figyelmen kívül hagyni. Megtanítjuk nekik, hogy az ő testi és lelki jólétük csak egy sokadrangú dolog valami egyéb, fontosabb dolgok mögött.
Mindezek után csodálkozik még bárki, hogy egy foghúzással ér fel, ha megpróbálunk rávenni egy férfit, hogy menjen már el végre orvoshoz, ha beteg?
Mindarra, amit egy kisfiúnak megtanítunk azzal kapcsolatban, hogy mit kell tudnia, éreznie és hinnie önmagáról, akkor lesz majd szüksége, amikor egy puskával a kezében kell őrt állnia a kunyhó előtt, amíg az asszony meg a gyerekek bent keresnek menedéket. Arra a napra készítjük fel ezzel, amikor szuronyt erősítve a puskája végére kell megrohamoznia egy dombot ellenséges golyózápor közepette, és felkészítjük arra is, hogy fagyos végzetre ítélje magát, amíg a nők és a gyermekek eleveznek a mentőcsónakban. Megtanítjuk feldolgozni saját eldobhatóságát.
A kislányok? Azzal, hogy az első nyikkanásra azonnal ugrunk, hogy tudtára adjuk, milyen eredendően fontos nekünk, arra a napra készítjük fel, amikor a saját biztonságát szem előtt tartva kilöki szeretett urát puskával a kezében a kunyhó elé. Felkészítjük, hogy elfoglalja jogos helyét a mentőcsónakban. Kiképezzük, hogy ne hagyja magát holmi bűntudat, együttérzés, vagy egy férfi emberi voltának elismerése által meggyőzni arról, hogy átadja neki a helyét a csónakban. Mert hiszen az emberi faj évezredeken keresztül végletesen függött a nőnek attól az érzésétől, hogy ő arra helyre a csónakban 100%-ig jogosult.
És mindeközben kilyukadunk a feminizmusnál. A patriarchátus szétzúzóinál? Az egyenlőség eme igazságos bajnokainál? A hagyományos nemi szerepek makacs felszámolóinál? Pontosan mit is tesznek a feministák, hogy a férfi-eldobhatóság e hagyományos szerepét felszámolják?
A feminizmus legnagyobb győzelmei tulajdonképpen csak igazolták mindenki számára, hogy a társadalom továbbra is védelemmel, ellátással, segítséggel és támogatással tartozik a nők felé, pusztán azért, mert nők. A családon belüli erőszak férfi áldozatainak kollektív elutasításával és magára hagyásával csak megerősítik a férfiakat abban, hogy értelmetlen segítséget kérniük, hiszen az ő szükségleteik nem bírnak jelentőséggel, félelmeikre és fájdalmukra magasról tesz mindenki. A feminizmus a nők igényeinek előnyben részesítésére tanít minket minden egyes kérdésben, legyen az politikai vagy társadalmi. Mindegy, hogy CSBE-törvényekről, szexuális zaklatással kapcsolatos törvényekről, intézményesített szexizmusról, társadalmi védőhálóról, az oktatás finanszírozásáról, hajléktalanszállókról, vagy kormányzati pénzből létrehozott, azonnal betölthető munkahelyekről van szó – mely munkahelyek persze amint a nők megneszelték ezeket, már nem maradtak azonnal betölthetőek.
Bárhová nézel – bárhová! -, feministákat látsz, amint a sorban előre tolakodva hangosan követelik a nők „méltányos részesedését” minden jóból, a zsákmányból, a kincsből, a tortából. Még ha nincs is rá szükségük. Még ha meg sem érdemlik. Sőt, még akkor is, ha valaki más sokkal jobban megérdemelné és rászorulna.
És persze megkapják, mert megadjuk nekik.
A feminizmus semmi mást nem csinált, mint kiaknázta azt a késztetést, amely a férfiaktól elvárja, hogy mindenki mást maguk elé helyezzenek. Főleg a nőket. Mindig a nő biztonsága és támogatása, a nő jóléte, a nő érzelmi szükséglete az első. Talán ez a legsokkolóbb példája a társadalmi szintű pszichológiai manipulációnak, amivel valaha is találkoztam. A feminizmus már a kezdetektől fogva a régivágású lovagiasságra alapozott. Talán különös párosításnak tűnhet, de nem az. Hiszen mindkét elképzelés a női önzés sziklaszilárd alapzatán nyugszik.
Kemény és viharos történelmünk során mi emberek, végül a bolygó domináns tényezőjévé küzdöttük fel magunkat. Sikerünk egyik oka, hogy a nők alapvető igényeit konzekvensen előtérbe helyeztük. Igényeiket a biztonságra, a támogatásra, az ellátásra. Az emberiségnek alapvető érdeke volt, hogy a nők zsigerileg önzők, a férfiak pedig zsigerileg önfeláldozók legyenek. Viszont ma már nincs többé szükségünk erre a dinamizmusra. Fajunkat nem fenyegeti kihalás. Jelenleg 7 milliárdan kopogtatunk a munkaügyi hivatal ajtaján.
Végülis mi bajunk származhatna abból, ha egyik napról a másikra nem kezelnénk a férfiakat a nőkhöz képest eldobható tartozékokként, a nőket pedig nem tekintenénk a férfiaknál értékesebb embernek? Valójában a legnagyobb veszélyt abban látom a nők előtti kétségbeesett hajbókolás során, hogy megadjunk nekik mindent, amit csak akarnak vagy amire állítólag szükségük van, máris olyan szintű társadalmi egyenlőtlenséget sikerült teremtenünk, amely bármelyik pillanatban a nyakunkba dőlhet.
És tényleg? Az egyetlen különbség, amit a férfiak hagyományos és új szerepe között látok az eldobhatóság tekintetében, hogy a férfiasság, a férfi lét régen ünnepelt volt, csodálattal adóztak neki, jutalmazták, mivel valóban szükség volt rá, és az ár, amit a férfi egyénileg fizetett ezért, hihetetlenül magas volt.
De ma? Ma ugyanúgy elvárjuk a férfiaktól, hogy a nőket előnyben részesítsék, a társadalomtól is elvárjuk ugyanezt, és persze az is természetes elvárás, hogy egy férfi soha meg ne mukkanjon amiatt, hogy minden egyes alkalommal a sor végén kell kullognia. Ám többé nem adózunk már nekik csodálattal mindezért. Sőt, a legtöbb, amire számíthatnak viszonzásképpen, hogy végighallgathatják, mekkora seggfejek mindannyian. Csoda, ha egyre inkább kezdenek kiakadni?
Remek cikk Karen Straughan-tól. Egy észrevétel:
“Úgy dereng, talán a ManWomanMyth fogalmazta meg, hogy a társadalom a férfiakat emberi lényekből emberi funkciókká degradálja.”
A ManWomanMyth videó ennél sajnálatosabb, súlyosabb dolgot is felvet: nem csak funkciókká értékeli le a médianyelv, a köznyelv a férfit, hanem egyenesen a férfigyűlölet nyilvánul meg abban, hogy a “férfi” szó oly gyakran már csak akkor van használatban, amikor negatív tartalmakat, negatív értékítéletet, például egy bűnözőt kell megjelölni vele. De ha például egy hősi halott katonáról, egy balesetet szenvedett bányászról van szó, akkor a férfi már csak “személyzet”, “legénység”, “személy”, “munkás”, és még a legjobb esetben is csak esetleg “ember”.
Szomorú (i)gazságok ezek.
Érdekes tanulmány, érdemes letölteni. A magyar férfikép, a reklámokban:
http://www.kreativ.hu/download.php?id=17289
Ez elég érdekes. Akkor már nálunk is elkezdődött sajnos.
Nemrég olvastam egy cikket a férfivá avatási szokásokról. A nővé válás automatikus, egyszerű biológiai érettség kell hozzá, így nem teljesítmény, létezésed jogán vagy nő. A férfivá válás viszont minden kultúrkörben egy követelmény volt, tulajdonságok, képességek elsajátításának feltétele, elvárásoknak való megfelelés, fizikai erőnlét, életrevalóság. Ha férfi vagy nem sírsz. Ha férfi vagy vállalod a tetteid következményeit. Ha férfi vagy kiállsz magadért, a családodért, akár az életed árán is. Ha férfi vagy, senki nem gázolhat a becsületedbe. Ha férfi vagy, állod az adott szavadat. Ha férfi vagy nem ütsz meg nőt. Ha férfi vagy, elviseled a fájdalmat, a kudarcot, a nehézséget.
Férfivá válni kell! Sajnos abban is van sok igazság, hogy egyre kevesebben vannak olyanok, akiket férfinak lehet nevezni.
Csak én látom úgy, hogy a társadalom mindig is az életképtelen egyedek tömegét jelentette? És ezen társadalmon kívül helyezkedik el a teremtő termelő óvó FÉRFI aki tulajdonképpen a társadalomért “él”, úgy hogy fáradalmaiért a legcsekélyebb mértékben sem kapja meg az elismerést tiszteletet?
Fél évvel ezelőtt olvastam egy felejthető álpolitikai cikket, melyben egy angol miniszter úr kijelentette:
A demokráciának már nincs szüksége férfira.
Nem csak te látod így. Nekem is az a véleményem, hogy a társadalmat maximum a népesség 10%-a viszi előre, nem kizárólag férfi, hanem nő is. A nagy többség akarva, vagy akaratlan, de csak vegetál, egymáson élősködik.
Nagyon jó írás, köszönet a fordításért!
Eszembe jutott róla, hogy egyszer megkérdeztem a férjemet, miért udvariasak a férfiak a nőkkel, még ismeretlen nőkkel is. Lássuk be, ezt csupán azért teszik, mert az illető nő. Talán mert szeretnek udvariasak, gálánsak lenni? Vagy ez a gyermeket váró nőkkel való előzékenységből alakult ki, ami aztán átment minden nőre, aki gyermeket nevel(t) / akiben ott van a leendő anya ígérete? Ezt abból gondoltam, hogy egyrészt alapvetően Szűz Mária, a szent, a bűntelen, a jó anya kultuszából alakult ki a lovagiasság, másrészt mert ha valaki kismama, akkor tényleg ráfér, hogy pl. átadják neki a helyet a buszon.
Azt mondta, hogy szerinte mindkettő benne van, az is, hogy szeretnek a férfiak gálánsak lenni, meg az is, hogy a (potenciális) anyát tisztelik és segítik. Mert lássuk be – és ezt már én teszem hozzá -, egy nő legfontosabb és legnagyobb, és egyben leginkább lényéből fakadó teljesítménye az, hogyha anya, pontosabban ha jó anya. Ez tőle az az áldozat, aami férfinál az, hogy vagy az egész életen át tartó munkájával, vagy egy hősies pillanatban a családjáért és a hazájáért (fel)áldozza az életét. Amihez hozzátartozik az is, hogy ő megy háborúzni és ő száll be utoljára a csónakba. A jövőért, az életért: az anyáért és a gyermekért.
(Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy azt nem kell megbecsülni, ha egy nő más téren tesz le valamit az asztalra, vagy hogy akinek nem lehet gyereke, az nem érhet el semmi megbecsülni valót. De az belátható, hogy mindezt a férfiak közül is lenne, aki megcsinálja, anya viszont csak nő lehet.)
“…megkérdeztem a férjemet, miért udvariasak a férfiak a nőkkel…”
Az én válaszom erre a kérdésre ennél “egyszerűbb” – a férfiaknak vannak elveik, a nőknek nincsenek. Egyénfüggő (a férfiakon belül!), hogy mennyire, de mi hiszünk alapigazságokban és nem kérdezzük azt mért, mert tudjuk, hogy van amiben ez a kérdés eltörpül – csak kötözködés, semmi több. Egy nőnek mindig az a helyes ami legitim, egy férfinak mindig az amit helyesnek gondol, de közben tudja hogy vannak törvények, amik csak keretek, de nem vonalak, így néha ki kell lépni a keretből hogy a vonalat kövessem, az én vonalam. Egy nő erre sose lesz képes. Ezért szállunk mi be elsőnek a csónakba és ezért megyünk mi le a bányába és ezért vagyunk udvariasak is… stb. +1 A nő elmegy a háborúba, azért mert férfias, vagy mert bizonyítani akar, vagy a körülményei miatt, anyagi érdekből. A férfiakra sose lehet majd ráfogni, hogy kizárólag ilyen csekélységek miatt mennek háborúba, hogy bizonyítsanak bármit… hahaha! Egy férfi mindig azért teszi ezeket a dolgokat, hogy ne lássa saját magát kevesebbnek! Nem többnek! Hanem, hogy ne értéktelenedjen el a saját szemében. Nem másokéban, a sajátjában, mert a saját alapigazságáról van szó, az az ő vonala. Tudja, hogy neki is ott a helye.
Lehet minket személyzetnek, munkaerőnek, vagy bárminek nevezni, úgy is mindenki (a férfiak, akik ebben a kérdésben számítanak, és egyedül ők, vagyis mi!) mind tudják és tudni fogják mindig is, hogy Józsi nem azért volt Pista mellett a bányában mert egy robot, vagy csak egy személyzet, vagy bármi egyéb tényező. Józsi azért volt ott mert tudta hogy Pista is ott van és akkor neki is ott helye, mert ha véletlen beomlik a bánya, akkor ő nem lesz ott Pista mellett, pedig neki – főleg akkor – ott lenne a helye. Ő tudja. Mi tudjuk mit kell tennünk. Mikor kell lépnünk, mikor kell maradnunk. Ez egy elv. Nem kell hozzá törvénymódosítás – köszi! Anélkül is tudjuk.
Azért vagyunk udvariasak mert az udvariatlanság az keménykedés és a nőkkel nem keménykedünk. Ez is egy elv. Nem érdekel minket, hogy éppen mit ír elő az aktuális társadalmi illemkódex… hahaha – mi tudjuk mit akarunk… látni… a… tükörben.
Ebből adódik, hogy ha aljasak vagyunk, azon nehezebben is tesszük túl magunkat mint a nők. Mert olyankor magunkat sértjük meg és magunkat utáljuk. Egy nő, ha aljas, csak addig bánja legfeljebb! amíg látja annak a szomorúságát akit megbántott, és sajnálja. Tudja hogy ő az oka, de ez még nem indok arra hogy utálja magát, mert egy olyan elve sem volt ami ezt tiltotta, csak egy társadalmi elvárása: ne bánts mást. Azt meg úgy is sokan megszegik, és az első szabály egy nőnél mindig az: amit másnak lehet, nekem is. Gondolom már angol tudósok számokkal is kimutatták, mennyivel rövidebb ideig sajnálsz valakit ahhoz képest, mint ameddig utálod magad.
Elég hülye lenne Isten / az evolúció / az ufók (aláhúzandó, amiben hiszel), hogyha genetikailag elvtelen erkölcsi hullákra bízta volna a jövő nemzedékét. Azért mondom ezt, hogy rájuk bízta, mert átlagos esetben egy anya sokkal több időt tölt a gyerekével, mint az apa, ezért nagyobb rá a közvetlen hatása, akár erkölcsi téren is, főleg az igazán fajsúlyos, mindent megalapozó kiskorban. Sőt, ott vannak az óvónők is, meg az alsós tanárnők. (Épp ezért tartom többek között hülyeségnek, hogy a nők befolyásáért küzdő feminizmus a munkahelyre akarja üldözni a nőket minél előbb… hahó, nem véletlen mondta valamelyik költő – persze kis túlzással -, hogy amelyik kéz a bölcsőt ringatja, az irányítja a világot. Az az igazság van ebben, hogy a gyerekével otthonlevő nőtől nagyban függ a jövő generáció milyensége, mert nagy-nagy befolyást tud rá gyakorolni.)
Sőt, ebben az esetben teljesen idióta lenne a törvénykezés, akár a vallási, akár a világi, mert a nőktől is elvárja az erkölcsök betartását, pl. nekem is el kell járnom gyónni, vagy ha ölök, nekem is bűnhődnöm kell itt a Földön és a túlvilágon. (Most a törvények feminista degenerálásáról ne beszéljünk, ez nincs régóta.)
Duplasőt, itt is mindenki totál hülye lenne, amennyiben elvárja a nőktől, hogy ne legyenek igazságtalanok a férfiakkal szemben.
Ember mivoltunkhoz hozzátartozik, hogy erkölcsi lények vagyunk, vagyis szabad választásból lehetünk elvtelenek vagy választhatunk magasztos elveket. Ha ezt tagadod, akkor azt tagadod, hogy a nők is emberek. Persze lehet azt mondani, hogy a legtöbb nőt mondjuk az érzelmei jobban befolyásolják a döntésében, vagy általában szubjektívebbek, de azért olyat mondani, hogy nincsenek elveik, esetleg csak a férfiak hisznek alapigazságokban (ezt így nem mondtad ki, de így értetted, nem?), durva. Nem tudom, végiggondoltad-e ezt.
“durva” – az hát, a hangulatom is az – és nem múlt el.
A férfi nem vágja a feleség fejéhez hogy kövér, vagy hogy lehetne itt vagy ott igényesebb, a nőiességét tiszteletben tartja, legfeljebb a rendrakás miatt pattog – néha, elvi kérdés hogy az ő választása a nő, tehát nem alázza meg akit választott. Egy nő bármit képes a férfi fejéhez vágni, ha nem tudja testi adottságaiban sérteni, akkor az anyagi helyzetét állítja párhuzamba a férfiasságával, ha az sem jön be akkor jöhet a jó öreg férfias fellépés megkérdőjelezése, határozatlanság.
Szerintem – tapasztalatból, szóval nem reprezentatív – amikor a nő sért vérig, akkor csak addig sajnálja a dolgot, addig szomorú miatta, addig emészti, amíg azt látja a férfin, hogy őt bántja. Továbbmegyek! :D Mert valahol minden nő csak a pozícióját félti és tart a változástól, tehát nem a másikért aggódik (jobban), hanem magáért… nem hagyattam ki… :) A férfi szinte egyáltalán nem alázza porig a nőt, vagy ritkán, olyan mintha saját magát kritizálná, ha ilyen mélyen sértene. – de ha mégis így alakul, akkor sokkal tovább marcangolja magát az eset miatt, mert valóban vesztett az önbecsüléséből.
Szerintem családon belül itt mutatkoznak meg az elvi különbségek, a gyerekkel közvetlenül kapcsolatban pedig nem mert ott az ösztön elnyomja – nem csak ott, de ott hatványozottan – gondolom.
Mellesleg én nem vontam párhuzamot – legalábbis nem akartam – az erkölcs és az elvek között, példaként is egy magasztosabbat említettem + az udvariasságot, amit Tőled vettem mint ötlet, kérdés, ettől függetlenül szerintem ez is egy elv, főleg mert kb. a civilizációval egyidős. A nők is udvariasak, szóval ezen belül kifejezetten az előzékenységre gondolok, de ebből is ered a téma. Vannak hibás elvek is, nem állítom, hogy az elvek javítják bárki versenyképességét, vagy bármi hasonló, éppen annyira könnyítik meg a döntést az egyik helyzetben mint nehezítik a másikban. Nem feltétlenül kell olyan sarkosan fogalmaznom, nekem ez nem elvi kérdés… :), de finoman fogalmazva is az én oldalamról nézve simán kijelentem, hogy a nők gyakrabban és magasabbról tesznek az elveikre mint a férfiak. Hajlamosak kibúvót keresni.
Összességében ennek annyi a jelentősége, hogy ma már azért sem szólhat meg senki egy férfit ha nem enged előre egy nőt, de ettől függetlenül mégis előre van engedve. Teljesen mindegy nekünk, hogy mit ír elő az idevágó passzus, ha ellenkezik az elveinkkel. Ez az élet többi területére is igaz, munkahely, családi szerep stb… túl sok minden van, amihez mostanában már nem vágunk jó képet…
:) – bár nekem most pont jó kedvem van…
Nagyon jó lett a cikk. Tényleg ideje szakítani ezzel az őskorban kialakult felfogással, hogy csak mert nő valaki, automatikusan tisztelet és előjogok járnak neki. Annak a nőnek jár tisztelet aki kiérdemli és nem tekinti a férfiakat ellenségnek mint a feministák.
Jó kis cikk! Számomra sokban összecseng Esther Vilar Az idomított férfi című művével (amelyet ezúton is ajánlok a figyelmetekbe). Külön öröm, hogy nőként gondolkodik valaki ilyen módon és egyben bizonyíték is hogy megfelelő intelligenciával, szenzitivitással a nemi identitáson túli, jóval objektívebb kép is alkotható a nemek szerepéről, jelenlegi helyéről, helyzetéről. Egyben az utolsó és legnagyobb reményem is (a Babylon5-ből idézve), hogy nem dől össze véglegesen kétnemű civilizációnk.
Végülis mi bajunk származhatna abból * végül is
Annyit hozzátennék, hogy a Costa Concordia eseténél pont ezt írták: Ott már nem volt külön mentőcsónak a nőknek. A férfiak a nőket félrelökve szaladtak, saját bőrüket mentve. Ezt is a feminizmusnak köszönhetik a nők.
Remek cikk és remek fordítás! Élmény volt olvasni. Don Fefinho, nagyszerű munka, köszönjük! :)
“Vagyis az ösztönös hangsúly, amit a nők és a gyermekek biztonságának és ellátásának a fontosságára helyeztünk, tette lehetővé fajunk olyan szintű sikerességét, amellyel a bolygó urává emelkedhetett.”
Remélem már rég becélozta ide magát az a jó nagy darab kő ott kint, amit semmi sem fog tudni megállítani.
hehe http://www.youtube.com/watch?v=04domJ7F0oY
Ha vetünk egy pillantást a nőkre nehezedő korlátozásokra olyan helyeken, mint például Afganisztán, aztán végiggondoljuk, hogy ha “visszabombáznánk őket a kőkorszakba”, még az is fejlődés lenne rájuk nézve,
Hát persze http://www.erdekesvilag.hu/eletkepek-afganisztan-1970-es-eveibol/
Kutatások kimutatták, hogy hiába sírnak többet a fiúcsecsemők, a szülők hajlamosabbak a lánybabával többet foglalkozni.
Nos, nekem van egy öcsém, és nálunk pontosan fordítva volt. Nekem kellett hallgatnom és tűrnöm, nekem kellett engednem, nekem kellett az öcsémet magam elé helyeznem. Ha az öcsém üvöltött, én is pofont kaptam; amikor ellopta a családi autót, én lettem megpofozva. Az anyámat megkérdeztem, mi a legjobb emléke rólam – azt mondta, az, amikor az öcsémet szülte a kórházban és eszébe jutott, hogy én most milyen magányos vagyok otthon. Azt hittem, nem hallok jól – ez a legjobb emléke rólam! Amikor ott se voltam, és amikor arról fantáziált, hogy nekem milyen rossz!
Mindenesetre hozzászoktam, hogy nekem senki sem segít, amit elérek, azt csakis magamra támaszkodva érem el; ha megtámadnak, magamat kell megvédenem.
A minimum, amit egy férfitól elvárok, hogy legyen önálló, tűrőképes, ne hisztériázzon és ne sajnáltassa magát; álljon ki magáért, védje meg magát, ne óbégasson úgy, mint egy hisztispicsa.
Ez a cikk milyen kiutat kínál? Talán az a megoldás, hogy a férfiak is óbégassanak? Ne tűrjenek, hanem követelőzzenek? Hát sok szerencsét hozzá.
Az föl se merül a cikkíró hölgyikében, hogy aki megtanul tűrni, önállónak lenni, az egy POZITÍV jellemvonás birtokába jut, és ez milyen jó, mert ezzel pozitív irányba kormányozhatja az életét. A cikkíró hölgyike csak azt szajkózza, hogy a hisztispicsáknak jó! Az önző embereknek jó! A másokon átgázolóknak jó! Férfiak, ne fogjátok vissza magatokat, legyetek ti is ilyenek!
Az igaz, hogy a cikk megvetően beszél a hisztispicsákról, mégis az az üzenete, hogy annak jó, aki kihasznál másokat, aki átgázol másokon. Most akkor ez jó vagy rossz? Mert ha rossz, akkor miért nem azt mondja, hogy az a jó, ha valaki megtanul tűrni? És hogy ezt mindenkinek meg kell tanulnia? Miért fejeződik be azzal, hogy a férfiak se tűrjenek tovább? Most akkor mi a jó és mi a rossz?
A késleltetés megtanulása semmilyen téren nem árt. http://mipszi.hu/cikk/100914-marshmallow-teszt-ujrajatszva
a jó dolgok azokhoz jönnek, akik képesek várni rájuk.
,, A cikkíró hölgyike csak azt szajkózza, hogy a hisztispicsáknak jó! Az önző embereknek jó! A másokon átgázolóknak jó! Férfiak, ne fogjátok vissza magatokat, legyetek ti is ilyenek!”
Egyáltalán nincs ilyen üzenete, csak leírta, hogy mi a helyzet.
Nem is tudtam, hogy Huffnágel ennyire aktív: http://www.avoiceformen.com/allbulletins/the-voice-of-europe-the-launch-of-avfm-sweden/
Sziasztok!
Legalább egy ilyen oldalon ne menjünk el szó nélkül egy ilyen hülyeség mellett:
“nőiség ösztönösen és egyénileg értékes, egyszerűen azért, mert a nő a korlátozott faktor az emberi utánpótlás egyenletében.
Ha gyermeknemzésre kerül a sor, minden nő számít, míg biológiailag egyetlen boldog férfiember elvégezheti százak feladatát ezen a területen.”
A férfi sem értéktelenebb, a fajfenntartáshoz pont annyi férfira van szükség, mint nőre.
Nem mondta senki, hogy értéktelenebb.
Nincs pont annyi férfira szükség. Több nő kell az utánpótláshoz, mint férfi.
De ettől még nem szeretnénk a “szép új világot”, melyben tán egyáltalán nem kell férfi az utódok létrehozásához. Hogy ne legyek ennyire végletes – az sem lenne jó, ha sokkal kevesebb férfi lenne, mint nő. (Ettől még igaz, a cikkbéli állítás.)
Kevesebb férfira lenne szükség, kevesebb születne. Az ivararány nem véletlenül szinte 1:1.
Nem erről beszéltél.
Hát de.
Akkor bocs, félreértettelek.
A cikkben sem erről van szó, hanem arról, hogy fizikailag 1 férfi is elég, hogy sok nőnek sok utódot nemzzen.
A fajfenntartás szempontjából ez nem sokat jelent, mégis erre hivatkozva állítják, hogy a nők jóléte a fontos, és a férfiak eldobhatóbbak.
a munkahelyi balesetekből adódó elhalálozások 93%-a a férfiakat érinti… amely az eldobhatóságot jelenti. Tudod, mint a hírekben: Életét vesztette 470 ember; köztük 4 nő és 3 gyermek…
Onnan indultunk, hogy belénk van kódolva, hogy a nő értékesebb, mert ő szül. Ezt vitatom, mert lehet, hogy kevés férfi is tud pótolni sok férfit a gyermeknemzésben, de a gyermeknemzés nem egyenlő a fajfenntartással, mert az utódot fel is kell nevelni, és ebben a férfiak munkaereje nélkülözhetetlen.
“gyermeknemzés nem egyenlő a fajfenntartással, mert az utódot fel is kell nevelni, és ebben a férfiak munkaereje nélkülözhetetlen.” – a fajfenntartást gyermeknemzéssel lehet garantálni. Egyikből következik a másik. 1 férfi képes élete során 10.000 nőt is megtermékenyíteni, de 10.000 férfi 1 nőt nem képes ennyiszer. Ha az utódok számát nézzük, akkor egyértelmű. Erről szól a cikk (részben), erről beszél Hgyi, erről beszélek én.
Köszönöm!
Azt hittem, végképp érthetetlen, amit többször is leírtam jajjajjajnak.
Igen, bizony!
Az csak felületesen és elméletben (se) állja meg a helyét, annak az elképzelésnek a mentén gondolkodni, hogy egy férfi hány nőt képes rövid idő alatt megtermékenyíteni. Az utódokat fel is kell nevelni, az ehhez szükséges javakat elő kell teremteni és illik a családnak ehhez a biztonságot is nyújtani.
Akik az – előre csakis a nőket az ő megmentésükért – elvet vallják, ajánlom a figyelmüket a többnejűség irányába fordítani és elfogadni azt.
Vagy nem? Mert ha nem, akkor értelmetlen lenne csakis a nőket óvni és megmenteni.
Azt is belevehetjük a gondolatmenetbe, hogy még nem is olyan rég rendkívül sok nő halt meg szülésben vagy a szülés után nem sokkal. Szóval lehet úgy kalkulálni, hogy egy férfi sok nőt meg tud termékenyíteni, tehát kevesebb férfira van szükség, mint nőre, de régen ehhez hozzájött, hogy egy férfinak válás vagy félrelépés nélkül is gyakran volt több nőtől gyermeke, mert ugye meghaltak a szülésben, tehát ez valamiképpen “kiegyenlítődött”, és egy férfinak tényleg több nőtől lett gyereke még teljesen monogám viszonyok között is. Ha csak a királyok házasságait nézegetitek mondjuk a wikin, 2-3 asszonyt általában elfogyasztottak.
De manapság már hiába nem halunk nagyon bele a szülésbe, legalábbis a mi vidékünkön, szerintem a monogámia a jó, szóval ezt nézve tényleg kb. ugyanannyi férfira és nőre van szükség. :))
Tisztán biológiai szemszögből nézve, valóban jóval kevesebb férfire lenne szükség.
A férfi biológiai szerepe csak a génkeveredés biztosítása.
A probléma inkább azzal van, hogy elvileg civilizációban élünk, és nem az állatvilágban. Viszont. Amíg a férfiak állatias ösztönei, az erőszakosság, fizikai erőfitogtatás, szexualitásuk kiélése, büntetendőnek, elítélendőnek vannak beállítva, addig a nők állatias ösztönei, a felfelé házasodós hajlam, az önzőség, haszonelvűség, a másik ember érdekeinek semmibe vevése, kihasználása viszont piedesztálra vannak emelve a “gyerek érdekére” hivatkozva. Ez persze akkor is, ha nincs gyereke.
” a fajfenntartást gyermeknemzéssel lehet garantálni.” Önmagában nem garantálja, nem foglalkozol vele, hogy az egyén életben maradásához mire van szükség. Hiába nemz egy férfi rengeteg utódot, ha a többi férfi munkaereje nélkül éhen halnának.
Ez így igaz. De a cikk is erről szól. Ha egy 10 milliós társadalmat leegyszerűsítünk 10 főre, akkor a következő képletet kapjuk.
3 fő (férfi) egész életében csak ad és ad. A munkája gyümölcsét, erőforrásait. Kizárólag azért, hogy a maradék 7 elmondhassa, mennyire el van nyomva. Az a 3 mindig minden esetben férfi. Erről szól a cikk is. Valóban, a férfiak munkájára van szükség, de magára az emberre, pláne annak igényére nem. Ha ebből nem szűröd le az eldobhatóságot, hiábavalóságot akkor nem tudom miből.
Ez így oké, de szerintem nem mindig volt így.
“férfiak eldobhatóságának érzete velünk van ősidők óta, alapját pedig egy roppant egyszerű dinamizmus képezi: ha a közösségi jólétéről van szó, akkor a nőké az elsőbbség, és csak utána jönnek a férfiak. Ez van, és mindig is így volt. Helyek a mentőcsónakban, egy lángoló épületből való kimenekítés, kinek jut élelem” Arne Falk Ronne könyveit ajánlom, pápua törzseket vizsgált, akiket nem zargatott a modern civilizáció. A nőknek alig jut hús, ha a férfiak elejtenek valami ínyencségnek számító állatot, a nők egyszerűen nem ehetnek belőle.
Én is ezt mondom, ez valóban inkább nyugaton alakult ki. Sok olyan kultúrát lehet felsorolni, ahol a “ladies first” egy ismeretlen fogalom. Sokan meglepődnek, de a buddhizmus is ilyen.
A gonosz nőelnyomó keresztény középkorban ld. Mária-kultusz. :)
És, ezekben a társadalmakban nem is alakult ki a feminizmus, illetve, nincs gond az utód utánpótlással sem.
Tehát, a feminizmus nem más, mint a nyugati kultúrkör udvariassági szokásaira épített női előjogok törvényesítése.
És megkülönböztető, férfigyűlölő ideológia. Ahogy itt ezt már sokszor megfogalmazták.
“1 férfi képes élete során 10.000 nőt is megtermékenyíteni, de 10.000 férfi 1 nőt nem képes ennyiszer…erről beszél hgyi” “Köszönöm!
Azt hittem, végképp érthetetlen, amit többször is leírtam jajjajjajnak.” Amiről beszélsz, a “gyártókapacitás”, egy bonyolult rendszer picike része, fölösleges kiemelni, mert abból, hogy 1 férfi képes élete során 10.000 nőt is megtermékenyíteni, nem következik és tényszerűen nem igaz, amit a cikkíró állít:
“ha a közösségi jólétéről van szó, akkor a nőké az elsőbbség, és csak utána jönnek a férfiak. Ez van, és mindig is így volt. Helyek a mentőcsónakban, egy lángoló épületből való kimenekítés, kinek jut élelem”, mert jó leírásaink vannak arról, hogy más kultúrákban nem így működnek a dolgok.
Tetszik!!!
Amugy baj van az elburjanzott meritokratikus gondolkodas moddal!!! A vilag nem igy mukodik!!! Az eroszak meg mindig a resze.
A lovagiassag is csak az urinokre vonatkozott(a nok 10%-avolt urino). A baj, mikor ezt atvesszuk gondolkodas nelkul!!!
Döbbenetesen jó cikk és hihetetlen, ha valóban egy nőtől származik.
Talán azért jellemző a nőkre az elvtelenség(lazaelvűség). mert az őstársadalomban ez volt evolúciós előny. Minden nő maga felelt a gyerekéért és amikor meg kellett védenie azt (vagy épp a bogyókat amit gyűjtött) egy másik nőtől, akkor kizárólag magára számíthatott ott és akkor. Ennélfogva nem is valódi barátság ami a nők közt van, sokkal inkább valamiféle ad-hoc társulás bizonyos érdekek érvényesítésére.
Ezzel szemben a férfiak vadásztak, ami sokkalta veszélyesebb dolog volt és komolyan összehangolt csapatmunkát igényelt.
A férfiaknak muszáj volt bízni egymásban, mert a bajtársi támogatás élet és halál kérdése volt, így csak megbízható társakkal mentek vadászni és persze ez a bizalom kölcsönös kellett hogy legyen, csak így volt értelme.
Emiatt van az, hogy a férfiaknak általában is jóval kevesebb barátja van mint a nőknek, de azok mélyebbek és komolyabbak.
Az evolúció megtette a hatását és talán nincs is ezzel baj. Ez nem jellemgyengeség a nőknél, mert nem kívánhatjuk meg tőlük, hogy ‘elvekhez hűek’ legyenek, mint ahogy ők sem várhatnák el tőlünk, hogy mindenkivel olyan qrvára empatikusak legyünk by default.
Mindazonáltal én szeretek lovagias lenni és valóban nem a nő miatt. Ez a dolog valóban nekem szól illetve a saját mélyen gyökeredző elveimnek. Ha nem engedném előre a nőt vagy hagynám hogy a balomon menjen, nem az fájna hogy neki milyen megrázkódtatást okozok. Innen nézve elég önző vagyok :)
Szuper jo cikk!!! Nagyon tetszik és nagyon igaznak érzem!