Tavasz: a Nő dicsérete

Kivirágzott a pesti poros utca. A lányok, kisasszonyok, asszonyok kinyíltak, de még a 100 éves, könnymarta barázdák függönye mögé temetkezett orcák lélektükreibe is fészket rakott a vizet árasztó tavaszi széllel érkező madársereg. Eme „szezonális milieu” hatása alatt – miután végigkorzóztam az Andrássyn – tekintettem meg az Alfons Mucha (*Ivančice, 1860. július 24. – †Prága, 1939. július 14.) cseh művész alkotásaiból összeállított „A nő dicsérete” című kiállítást.

Valamit fölfogtam végre eme alkotások által abból az igazságból, hogy a nő „alaktalan”, a nőnek „vonalai” vannak konkrét és átvitt értelemben is. Fogalom-igába nem szorítható bele. Nehéz erről beszélni férfiként, szinte lehetetlen. Nem lehet beszélni mert titok, nem a tabu álszemérmes modorossága, hanem a misztérium intimitása végett. Vajh a nő lehet e „általában véve nő”, „kozmikus nőiség”, vagy valamiféle elvont „örök női”? Nem hinném. Általában a sport, a politika, a vallás és a bölcselet mellett ez az, amihez „mindenki ért”. Én bevallom férfiasan nem értek „ehhez”. Én érteni sohasem értettem a nőket, csodálni tudtam mindig is a másikat. A nőket nem érteni, hanem érezni kell. Különben is régen rossz, ha egy férfi az eszét nem veszíti el. Az eszét – nem a fejét. Elég megnézni a kiállítás nyitó dekorációjának szánt képet:

Való igaz: a női haj erősb mint az acélköteg. Ha egy nő kibontja a haját, ellenállhatatlanabb mintha levetkőzne. Az embert rögtön megállásra készteti ez a kép. A mai ember mindig siet, de állandóan elkésik. Nem tudja átérezni a pillanat varázsát, ezt a mindent rejtő és sejtető pici csodát: az arc elfordul, a szem lecsukódik, de… A bezáruló kagylóhéjak mögül frontálisan támadó, tűzvarázsként parázsló írisz ledöfi az embert… Olivier Clément gondolataira reflektálva állíthatom, a férfi szögletes geometriájával szemben áll a nő testének harmonikus íve. Micsoda csavarodások! A kihívó nyak s ellenpontozása: a tündéri páncélként takaró hajzuhatag. Majd jön a belőle kivillanó puha alkar, s az ujjak kusza táncába vesző kézmozdulat, mely szinte a szférák zenéjét pengeti a hajtincsekből horgolt hárfán – sziréni zúgásának szirtjén megtörik a férfiszív. Megcsípi az embert a boldog békeidők színekbe énekelt bája, ami bizony végleg elveszni látszik… A nemi kétalakiság mágikus magnetizmusa. Túlságosan szeretem a fehérnépet ahhoz, hogy ne titkoljam el ebbéli férfisovinizmusomat. Az 1960-as évektől kibontakozó „gender-mánia” nem a nő méltóságáról, hanem a nő lázadásáról szólt. Hangadói identitászavaros lények voltak, akik nem azt érték el, hogy a szexualitás szabad tett, hanem végtelenül közönséges és igénytelen lett – az ipari forradalom bevégeztetett. Eltűnt a genitális gravitáció által keltett dinamikusság. Az „egyenlősdiség” uniszex uniformizációja nem kibontakoztatta, hanem jellegtelenné tette a férfit és a nőt is. Hol van az a ráhagyatkozás, „szabadon szeretés”, mely eme ecsetvonásokat ihlette? A bizalom és nem a szorongás uralja eme Holdba karcolt talányként ragyogó orcát.

Az ún. szexuális forradalom nem szólt másról, minthogy nietzschei módon „átértékelte az értékeket”. A nőnek férfias viselkedést írt elő, ideálja a harcos amazon típusa lett: az önmagából kifordulva üvöltő, részeg bacchánsnő infernalitása. Ezzel szemben eme felforgatás (revolutio) a férfinak egy apátlanított társadalom felelőtlen jófejségének gyávaságában tetszelgő „hülyegyerek-szerepet” szánt: korunk férfiideálja a metroszexuális pojáca. A férfiak szerep- és potenciazavarának, spirituális kasztrálásának fájdalmas tükröződése a másik nemben a nők trónfosztása: királynői koronájuk elpusztítása. Ez nagyobb katasztrófa, mint az esőerdők kiirtása.

Mit sugall ezzel szemben a fenti kép? A már említett francia gondolkodó szavai jutnak eszembe: A nő a jelenlét tevékenysége által reagál, amelyben kevésbé vesz részt az elvont akarat, mint inkább az egész lény rezgése. Nem annyira a hatásosságot keresi – inkább megtalálja –, hanem a kifejezési módot. Egy kisfiú támad, míg a húga elbújik. A férfi villám – amikor nevet vagy haragszik; a nő úgy csobog, mint a víz, úgy tud mosolyogni, mint a víz.

E másik képen is „jelen van” a nő. S ha még úgy is tűnne, hogy zavarban van, s akár el is pirul, tudni kell, hogyha egy nő „elveszíti lába alól a talajt” csak még vonzóbb lesz. A férfinak viszont nem szabad „töketlenkednie”, hanem „ki kell vágnia magát a bajból”. A nő egyet nem tud megbocsátani a férfinak: a gyengeséget. A férfi viszont egynek nem tud ellenállni – annak az andante elaléltságnak, ami erről a képről is visszaköszön, amely mintegy kihívja lovagias védelmét.

Akár további eszméletlen vagy eszement kisüléseket is okozhatnának neuron-erdőmben eme képek, akár más múlhatatlan alkotásai a művésznek, de csak azt ajánlhatom mindenkinek, nézze meg a kiállítást! Én biztos, hogy megteszem. Legalább még egyszer.

2009. márciusa