Ez a kép, pontosabban a csiszolt smaragd önkéntelenül is hatással van az emberre: kicsit olyan, mint az összesűrűsödött zöld fény, amely anyaggá változott. Azonban olykor találkozhatunk olyan lelkekkel, akik büszkén hangoztatják, hogy őket pénz, paripa, fegyver nem ejti ámulatba. Földi nagyság nem érinti meg őket, az arany és gyémánt csillogása lepereg róluk, mert ők a mesterkélt és mesterséges szépség ellen vannak, és csak a tiszta, a természetes, az eredeti hat rájuk. A csiszolt drágakő például nekik nem szép, csak a csiszolatlan, a természetes, az emberkéz által nem érintett.

Valójában kár lenne szót fecsérelni olyan emberekre, akik nem őszinték, akik szerepet játszanak, akik becsapják magukat is, mert valahol és valamikor úgy döntöttek, hogy ők szembehelyezkednek valamivel, amit valamiféle romlottságként érzékelnek az emberi létben, ezért nekik eleve nem tetszhet minden – erkölcsi megfontolásból.
Ha valaki ránéz egy ékkőre, sokszor a fény játéka, a csiszolt forma geometriai tökéletessége akkor is rabul ejti, ha teljesen megfeledkezik arról, hogy ez a szépség bizony akár egy vagyonba is kerülhet (a drágakő szépsége és hatása független az értékétől). Nem úgy ezek a szentek. A drágakő például elég drága ahhoz, hogy utálni lehessen – így gondolkodik a moralizáló esztéta. Bennük kifejlődött egy speciális szépérzék: ők sohasem csak a tárgyat látják, sohasem csak a csillogást, a fény játékát, az opálos, az áttetsző színek intenzitását, hanem rögtön és elsőre a tárgy értékét, és mivel értékes, ezért már bűnös és romlott is a szemükben. Az a fura, hogy ők mindenki másnál inkább számon tartják a dolgok értékét (pontosabban árát), és az ár fordított arányban befolyásolja a tetszési indexüket. Ők az egyetlenek, akik nem tudnak elvonatkoztatni attól, amit az a tárgy amúgy jelent, képvisel a világban.
Normál esetben a szépérzék, a rácsodálkozás ösztönös (és nem morális) folyamatként megy végbe, ami azt is jelenti, hogy tetszhet valami annak ellenére, hogy. Hogy romlott, hogy bűnös, hogy ártalmas szépség. Hogy vér tapad hozzá, hogy túl van értékelve, hogy van benne valami sötét igézet. Az őszintétlen emberekbe azonban mesterséges gátak vannak beépítve: a tudatuk irányítja a szépérzéküket, vagy legalábbis ők ezt állítják. Feltalálták a morális szépérzéket. Számukra erkölcsi hőstett közömbösnek maradni aziránt, ami népeket hoz lázba. Ez bennük a romlottság, a megrontott ösztön. Ezért nem természetesek (bár annak akarnak látszani), ezért hamisak, ezért nem emberek ilyen esetben, hanem szerepek. A szerep kívánja meg azt is tőlük, hogy miközben teljesen érdektelen egy társalgás szempontjából, ők mégis bedobják a beszélgetésbe, hogy “engem az ilyesmi dolgok teljesen hidegen hagynak”. “Mit nekem a csiszolt gyémánt csillogása, a rubin izzása, ezek nem természetes dolgok, lenézem őket!”
A körülállók megdermednek, mert egyrészt érzik, hogy itt valami nem őszinte dolog hangzott el, másrészt pedig azért, mert ez a kijelentés nem kevesebbet állít, mint hogy az illető erkölcsileg a táj fölé emelkedett, és erről rögvest hírt is ad a magasból. Tehát nem is annyira burkoltan, önmagát erkölcsi talapzatra helyezi. Nem is a dolgokról szól elsősorban ez a kijelentés, hanem róla magáról: a “lenézett” és rá “hatástalan” gyémánt csak háttér az önarcképéhez. Nehéz az ilyen helyzettel mit kezdeni, kivéve, ha az ember rögtön őszinte csodálatát fejezi ki iránta, vagy szabadjára engedi az indulatait. Feleslegesen. Ha már valaki így pozícionálja magát, teljességgel lehetetlen őszinteséget kicsiholni belőle, beláttatva vele, hogy amit állít, az meglehetősen hamis és mesterkélt, hiszen nem kevesebbet kellene beismernie, mint hogy ő mégsem szent, nem morális és szakrális lény, akinek a szépérzéke is etikus és naturális. Tehát a legjobb, ha ráhagyjuk, különben lehetőséget adunk neki, hogy bizonygassa, ő tényleg az, aminek láttatja magát: tiszta lélek, akit nem érint az emberi romlottság. “Ő más!” A bizonygatás pedig csak alkalom a számára, hogy még több erényéről hírt adjon.
Valahol komikus is, ahogy a mesterkélt szépérzék (a természetesség nevében) szembehelyezi magát a “mesterséges” szépséggel (fura fogalompárosítás, hiszen a szépség megannyi formája létrehozott, nem természeti képződmény – de ilyen ellentmondás a naturalista szenteket nem hozza izgalomba). Legalábbis azokban az esetekben, amikor az a szépség drága és “haszontalan”. A természetesség prófétái rengeteg szűrőt hoznak létre magukban, ami lássuk be, nem éppen a természetesség velejárója.
A természetesség nevében hajlanak rá, hogy a természeti népekben a civilizáció által meg nem rontott ember prototípusát lássák, aki így morálisan több, mint a modern ember, de fura módon éppen ezek a természeti népek hagyják egy drágakő (vagy üveggyöngy – nekik éppen azért egyformák ezek a dolgok, mert nem értéket látnak, hanem csak a hatást) csillogását gyermeki módon hatni. Éppen azért, mert a természetességet vallássá tevőkkel ellentétben ők valóban természetesek, és nem rontja meg a tudatukat, a lelküket valamiféle önkényesen összeállított szempontrendszer. Ők tényleg őszinték.
abban igazat tudok adni neked, hogy magunkat egyfajta erkölcsi magaslatra helyezni, ez egy létező dolog, és talán mindannyian hajlamosak vagyunk erre, néha anélkül, hogy tudatosulna bennünk. Abban is igazat adok, hogy ez nem valami pozitív attitüd, meg nem is új keletű, hisz számos mondásunk van róla: “Kend se jobb a deákné vásznánál” “Ideje leszállni a magas lóról” stb.
A példád viszont kissé kiragadott, szerintem. Én magam is többre becsülöm az élő dolgokat, mint egy csiszolt drágakövet. Több szépséget látok egy kutyában, macskában, főleg egy kaktuszban. Cousteau kapitány mondta egyszer, hogy ha kigyulladna a háza- ami amúgy tele volt milliókat érő festményekkel, és más műtárgyakkal- és csak egy dolgot tudna már kimenteni, habozás nélkül a macskát mentené ki. Nálam is ez az értékrend, mert ezt érzem helyesnek.
“Cousteau kapitány mondta egyszer, hogy ha kigyulladna a háza- ami amúgy tele volt milliókat érő festményekkel, és más műtárgyakkal- és csak egy dolgot tudna már kimenteni, habozás nélkül a macskát mentené ki. Nálam is ez az értékrend, mert ezt érzem helyesnek.”
Ez nem is lehet kérdés. Szomorú, ha valakinek nem ez a természetes, nem ez az értékrendje.
“Több szépséget látok egy kutyában, macskában, főleg egy kaktuszban.”
Azt már tudom egy ideje, hogy kaktuszos és kutyás vagy. Mit gondolsz a pizzákról? :)
A pizzát ugyanannyira szeretem enni, mint készíteni. Ugye amin sajt meg paradicsom van, az már rossz nem lehet…
https://imageshack.com/i/jtgd93j
ez itt a pizza
https://imageshack.com/i/nq6xcfj
ez meg mikor a kaktuszok szexelnek
Ejha, de guszta pizzát sütöttél! :) Jól látom, kivi is van a feltétek között? A tésztáját is te készíted, rendesen, ahogy kell, vékony kelt tészta?
A kaktuszaid is de szépek, a kiskutyád pedig egy bűbáj, de ezt már írtam. :)
Sajt és paradicsom – valóban nagyon finom együtt és külön is (nagy sajtrajongó vagyok). Nemrég olvastam, hogy a japánok szerint nagyon ott van az umami :) a sajt-paradicsom-bazsalikom kombinációban, és világszerte az eladott pizzák 95 %-a a Margherita.
“Ugye amin sajt meg paradicsom van, az már rossz nem lehet…” :)
Én is nagyon sokáig azt hittem, hogy az olasz kaják nem lehetnek teljesen ehetetlenek, de egyszer mégis sikerült ezt a mutatványt produkálni egy étteremnek….A többórás időeltolódás és utazás miatt holtfáradtan, álmosan, farkaséhesen bóklásztunk a városban valami rendes kaja után kutatva. Mindenhol csak gyorséttermeket láttunk. És egyszer csak megláttunk egy olasz éttermet, valami Napolitano, vagy hasonló névvel. Felcsillant a szemünk, talán megmaradunk, megmenekülünk az éhhaláltól. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy ha nem is lesz különösebben jó a konyha, a sok gyorskajánál azért biztosan jobb lesz, meg nagyon éhesek vagyunk, ilyenkor az ember a kevésbé finom ételt is jobbnak találja, és különben is, nem lehet annyira elrontani egy sajtos-paradicsomos-bazsalikomos-olívás tésztát… Hát ott megmutatták, hogy rosszul tudjuk… Annyira bűn rossz volt az étel, hogy képtelenek voltunk abbahagyni a hangos nevetést, folyt a könnyünk. Kicsit még beletúrtunk, próbáltuk győzködni magunkat, hogy nem is olyan rossz ez, de aztán gyorsan fizettünk és távoztunk…és végre ettünk egy jót az első utunkba kerülő Mekiben (ahol egyébként kb. szökőévenként egyszer fordulok meg itthon). :)
Kedves Olvasók, a Férfihang gasztrorovatából kaptak egy kis ízelítőt. :)
Ejha, de guszta pizzát sütöttél! :) Jól látom, kivi is van a feltétek között? A tésztáját is te készíted, rendesen, ahogy kell, vékony kelt tészta?
Igen, akkor éppen volt itthon kivi, gondoltam biztos nem rontja el, és nem is tette. A tésztáját is én készítem, a világ legegyszerűbb dolga, bár én nem flancolok olivaolajjal, és állítólag a pizzatésztánál a lisztnek is másnak kellene lennie, de az se érdekel. Majd egyszer talán kipróbálom, ha kapok olyan lisztet.
Csakhogy az írás nem arról szólt, hogy mi az “értékesebb”, az élő dolog, vagy a holt szépség, a festmény, vagy a kiscica. Semmiféle rangsort nem állítottam fel, mindössze azt állítottam, hogy nincs morális szépérzék, főleg, ha valaki a “természetességre” törekszik. :)
Nálam ez egyes híres nőknél van van így,külsőre továbbra is tetszenek, de undort is érzek irántuk, tetteik, nyilatkozataik, számaik miatt. Angelina Jolie, Madonna, Christina Aquilera tartozik mondjuk nálam ilyen kategóriába, például Christina Aquielera Beautiful című ocsmány száma miatt került a listámra. A természeti népek élete iránt nem érzek nosztalgiát, nem szeretnék olyan nyomorult, életveszélyes körülmények közt élni. A mostani gazdasági.technikai fejlettség lenne az ideális, csak sajnos gazdasági, társadalmi, politikai okokból hatalmas tömegek élnek fizikai és/ vagy lelki nyomorult állapotban.
Vitatnám a megközelítésedet, miszerint a természeti népek nyomorult, életveszélyes körülmények között élnek (nem üti el az autó őket például), és hogy a mostani fejlettség lenne ideális, mivel már száz évre visszatekintve is mondhatnánk, hogy fejletlenek hozzánk képest, de nem nehéz belátni, hogy ezen az alapon mi vagyunk primitív szinten a jövőhöz képest………..És a jövő embere nem tudná elképzelni életét a mostani “fejlettség” szintjén. Sajnálatos, amikor az életszinvonalat, pontosabban az élet minőségét a dolgok által határozzuk meg.
A mellékelt kép egy hamisítvány, az a kő valójában csak színes üveg.
És ha ez igaz lenne akkor marhanagy slamasztikában lennél, tekintve hogy leszóltál másokat amiért nem értékelnek valamit amiről kiderült hogy értéktelen.
De végső soron nem tudhatod, hogy a képen konkrétan mi van, hacsaknem drágakőszakértő vagy és a saját tulajdonodban lévő tárgy fényképe. Ellenkező esetben csak elhiszed amit mondanak rá mások, vagyis az “ízlésedet” kívülről távvezérlik. Ha egy név párizsból azt mondja, hogy 20 millió eurót ér, akkor hümmögsz és bólogatsz, de ha valaki más rácáfol, hogy értéktelen műanyag, akkor te is annak látod.
Nagyjából ez a véleményem a fejtegetés további részéről is: fölöslegesnek tartom ahogy bekezdéseken át barbározol valakiket akik másfelé fejlesztették a szépérzéküket, mint te. Kábé olyannak látom ezt, mintha egy fanatikus kávérajongó a friss pörkölésű überkávéját főzvén arról értekezne, hogy a tearajongók mekkora hülyék mert a tea az csak pár levél egy szar kínai bokorról. Arról nem is beszélve, hogy milyen faramuci dolog másokat lenézve arról beszélni, hogy azok a hülyék lenéznek másokat. Szerintem ne akard magad erkölcsileg magasabbrendűnek mutatni csak azért, mert neked tetszenek a csillogó, színes flinc-flancok.
Ha gorombának tűnik a hozzászólásom, az azért lehet, mert érezhetően pár konkrét embernek akartál jól odaszúrni ezzel a cikkel, amivel a saját blogodon nincs semmi baj (jó egy hete olvastam ezt az írásodat odaát), de direkt idehozni a küszöbükre már kissé arcátlanság. Persze tulajdonképpen felfogható egy vitaindítónak, ez esetben remélem nincs sértődés a karcos vélemény okán.
“… de direkt idehozni a küszöbükre már kissé arcátlanság.”
Hadd védjem meg Giordano Brunot: Nem ő hozta ide, ő csupán engedélyezte, hogy azt vegyünk át tőle, ami jólesik.
akkor miért pont ezt? annyi jó írás van a blogján…
Valóban? Miért ezt? :))
Én vagyok a ludas. :) Én importáltam. Remélem nem lesz botránykő ez a kő. :)
Bár valószínűleg csak részben olvastam azt a korábbi beszélgetést, úgy sejtem, hogy csak felidézhette ennek az írásnak a már meglévő alapgondolatait. Provokációs szándék meg kivételesem még bennem sem volt. ;)
Egyébként elgondolkodtatónak és életszerűnek érzem a felvázolt pszichológiai szituációt, de ettől még nyilván nem mindenkire érvényes. Ugyanakkor alkalmas a gondolatsor azt is feltárni, hogy milyen belső reflexiókat indíthat el másokban, ha valaki a drágakövekkel kapcsolatos negatív értékszemléletét fejtegeti. Egyébként szerintem abszolút igaz, hogy a drágakövek az emberekből kiváltott ösztönös elragadtatás hatására értékelődtek fel. Ez persze még nem feltétlenül elegendő ok arra, hogy egy értelmes ember hatalmas vagyonok árán birtokolni is akarjon egyet-kettőt. Szóval ezzel párhuzamosan továbbra is lehet azt gondolni, hogy a gyémánt egyetlen célszerű felhasználása a megmunkáló szerszámokban lehetséges, az arany pedig kizárólag korrózió mentes elektronikai csatlakozók készítésére való. :)
hehe, nem gyôzök pillogni, micsoda enerdzsik dúlnak benned, egy igazi spin doctor:-)))
A zaranyat még lehetne toronydaruk ellensúlyának stócolni, oszt jó napot.
Valóban nem mindenkire érvényes, és nem is konkrét személyekről írtam, hanem egy tapasztalatot összegeztem. Éppen ezért talán a belső reflexió sem vizsgálható általa – annál is inkább, mert maga az írás lényegében arról szól, hogy van-e természetes és ösztönös szépérzék, és ez lehet-e morális. Illetve hogy a morális alapon válogató szépérzék nevezhető-e valódinak.
Ez volt a felvetés lényege, minden más másodlagos. Ha azok, akik a köveken rugóznak, vagy valamiféle személyeskedést olvasnak ki belőle, amely arcátlanul a küszöbre telepedett, ezt vették volna észre, akkor témánál vagyunk. Amit akár meg is lehet vitatni :)
Többször is leírtátok a kérdést, hogy “miért pont ez az írás?” – Mert úgy éreztem, hogy érdekes, fontos esztétikai, pszichológia és morális kérdéseket boncolgat. Mindezt ráadásul úgy, hogy feltárja az amúgy jószándékú emberek közötti félreértések lehetőségét is. Szinte sorsszerű, hogy a cikk megjelenése körül pont annyi félreértés körvonalazódik, mint amennyi szerintem a cikkben körülírt alaphelyzetben a tévedési lehetőség.
Az írásod amúgy szerintem a maga keretei között tökéletesen elemez egy pszichológiai szituációt és aztán látszólag helytállóan jutsz egy morális következtetésre: “A körülállók megdermednek, mert egyrészt érzik, hogy itt valami nem őszinte dolog hangzott el…” – És ezen a ponton válik egyben “becsületbeli üggyé” az esztétikai töprengés.
Azért is utaltam rá fentebb, hogy nem feltétlenül érzem mindenkire igaznak a cikkben található jellemrajzot, mert elképzelhetőnek gondolom, hogy valaki olyan mértékben képes felülírni egyes ösztönös tetszési megnyilvánulásait, hogy maga sem veszi már észre, hogy annak már régen több a morális tartalma, mint amennyi az ösztönös. Emiatt pedig téves lehet az a következtetés, hogy nem őszinte az illető. Bár meglehet, hogy a saját reflexióival szemben nem végzett alapos önelemzést, így önmagához “nem őszinte”, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy őszintétlenül meg akar téveszteni másokat is, pusztán azért, hogy piedesztálra emelje önmagát.
Számomra azt is szimbolizálja ez a cikk, hogy milyen apróságokon futhatnak tévútra a másokkal szembeni morális ítéleteink. Igaz lehet ez még akkor is, ha alig érezzük elképzelhetőnek a tévedés lehetőségét. Én úgy látom, hogy Deansdale például az ellen akart szót emelni, hogy ne akarj mindenáron pálcát törni a cikkben megfogalmazott moralizálással mások felett, főleg egy együttműködésre törekvő, egymást támogató közösségben. Neki fel nem róható okból tévedésbe esett a szándékaidat illetően, hiszen nem ismerhette még a cikk megjelenésének körülményeit sem. Nyilvánvalóan a többiekért kiálló közösségi szellem vezérelte őt, amikor a kritikus hangvételű hozzászólalását megfogalmazta. Egyébként azt hiszem te most pedig valami egészen más szándékot látsz a fellépése mögött…. – És így gyűrűzhet tovább a félreértések végtelen láncolata. Reméljük, egy világháború nem fog kitörni emiatt. :)
Nem tudok ellentmondani, mivel alapvetően egyetértek a fejtegetéssel. Csupán néhány ponton árnyalnék.
Az önbecsapás, az önkondícionálás esetében (tehát amikor valaki igaznak hiszi a saját hamis kijelentését) lehet azt mondani, hogy őszinteségről van szó, hiszen azt mondja, amit valósnak vél. Vagyis nem állít valótlant. De jobban megnézve mégsem: hiszen nem az a lényeg, hogy az adott pillanatban mit hisz igaznak önmaga vonatkozásában, hanem az a pillanat, amikor meghamisította önmagát. Erre számomra a legjobb példa, amikor valaki hazudik egy esemény kapcsán: letagadja a saját felelősségét, és megmásítja a történetet. Egy pontig a hazugsággal ő maga is tisztában van, azonban a sok beleéléssel előadott sztori lassan átformálja az ő emlékeit is, és csodálatos módon az általa kreált történet valóságossá válik a tudatában. Ha ez bekövetkezik, mondhatjuk-e, hogy nem hazudik, csak mert elhitte a saját verizóját?
Minden ember hajlamos azt hinni, hogy világosan fejezi ki magát. Én is. Nem szeretnék a saját ügyem bírája lenni, megítélve, hogy mennyire érthető (vagy félreérthető) a problémafelvetésem, ezért inkább általánosságban beszélnék a “félreértésről”. Azt gondolom, hogy a félreértés fogalmának használata mindig jóhiszeműségből fakad. Elég sok cikkhez, publicisztikához kapcsolódó kommentet olvastam (szörnyűlködve). Az esetek többségében nem félreértést diagnosztizáltam, hanem azzal a jelenséggel szembesültem, “hogyan ne olvassunk”. A funkcionális analfabétizmusnak azzal a változatával, amikor az olvasóba beépült előítéletek, reflexek, felületes olvasásra való hajlamok, kiragadott részletekre adott érzelmi reakciók teszik lehetetlenné, hogy megértsék a szöveget. Tehát nem félreértésről van szó, hanem arról, hogy a valódi olvasáshoz, befogadáshoz való feltételek hiányoznak (pillanatnyilag, vagy tartósan, ez nem érdekes). Miként az írásom sem vonatkozhat mindenkire, úgy a “félreértés” sem alkalmazható minden esetre, amikor meg nem értéssel találkozunk. :)
Életem során nem először védi meg valaki a közösségi szellemet velem szemben. Ezeknek az eseteknek van egy visszatérő eleme: “küszöbünk”. Amikor azt mondom valakinek figyelmeztetésként, hogy “ez az én otthonom”, azzal egyúttal azt is kimondom, hogy nem az övé, ő csak vendég, és alkalmazkodnia kell. A közösséget védők (szándékosan vagy szándéktalanul) egy határt húznak, amiben van a közösség, és van az idegen (az esetek többségében én)…………..Felvethető, és fel is lett vetve a szándék. Szerintem van egy szándék fetisizmus, mintha a szándék határozná meg a dolgokat. Mintha a szavaknak a szándék adna jelentést. Mintha a gorombaság valódi jelentése abban lenne, hogy valaki nem akar goromba lenni, és ne a szavak és gesztusok jelentésével törődjünk, hanem a szándékkal! De vajon miért van, hogy a szándék és a tett (a szó, a gesztus) nem áll összhangban, és ha nem áll, az vajon lényegtelen?
Hirtelen ennyi jutott eszembe kiegészítésként……….
Vedd könnyen! Természetesen része vagy a közösségnek. Deansdale-ből csak a korelnök közösség jobbító szándékú szigora szólalt meg. :)
Mivel a vitának az a része is tovább foglalkoztat, hogy vajon mennyi ösztönös szépérzék és mennyi morális elem van általában az ember esztétikai ítéletében, ezért tovább teszteltem magam az ékkövek látványával. Ahogyan tudtam találni olyan képet, amelyen egy nagy darab rózsaszín gyémánt szépsége a természetes közeget imitáló háttér előtt lenyűgözött, úgy könnyedén találtam olyan képet is, amelyen egy gyűrűbe csiszolt nagy darab gyémánt képét taszítónak látom.
És nem tudom eldönteni, hogy azért nem érzem-e szépnek a látványt, mert a természetes közegéből teljesen kiszakítva, ilyen formájúra csiszolva számomra már semmi érdekességet nem tartogat a gyémánt látványa, vagy közbe szól a morális értékítélet is, és azért maradok közömbös, sőt talán viszolygok is, mert taszít ez a 70 karátos, öncélú hivalkodás? Bármi is az oka, teljesen őszintén mondhatom, hogy ebben a gyémántban, így ebben a kontextusban például semmilyen különösebben megragadó szépséget nem látok.
Nem lennék őszinte, ha nem mondanám el, hogy a kép keresgélés közben sok ízléses gyémánt gyűrűt is láttam, viszont ezzel a képpel azt is szemléltetni akartam, hogy mennyire eltérő dolgokat is érthetünk ugyanazon fogalmak alatt, történetesen most a “csiszolt drágakő’ alatt. – És ezen a ponton újra csak közbeszólhatnak a megértés nehézségei…
Történetesen a képen látható gyűrű nekem sem tetszik, azonban rögtön szembesített két olyan jelenséggel, amelyek szintén félrevihetik az eszmecserét:
– a drágakő is más jelentést nyer ékszerként, ha nem önmagában áll. Általában került szóba a drágakő (és számomra csakis puszta ékkő formájában foglalat nélkül), ami nem zárja ki, hogy az egyik drágakő szép, a másik csúnya. Ha valaki általában utasítja el a drágakő szépségét, kivétel nélkül, az a tetszés esélyét is kizárja – ami már olyan mértékű elzárkózás, aminél jogosan felvethető az őszintétlenség.
– tartok tőle, hogy a drágakő valódi hatását csakis élőben lehet érzékelni, a fotó egy más minőséget képvisel. Ezért még azt sem tartom kizártnak, hogy a képen szereplő ékszer a valóságban tetszene, és forgatnám, a fotón azonban taszít. :)
Alter, nem lehet, hogy azért nem találsz semmi megragadó szépséget ebben a gyémántban, mert egy csúnya kéz a “háttér”? :)
Kedves Deansdale!
A gondolat szempontjából nem számít, hogy a képen levő dolog üveg, vagy valódi drágakő (szóval slamasztika ugrott). Ha az utolsó bekezdést (is) elolvasod, és időt szánsz a végiggondolására, akkor reményem szerint magad is megértheted ennek az összefüggését, és akkor talán nem kevered ide számomra érthetetlenül, és a fejtegetéshez semmiképpen nem passzoló módon az értékes-értéktelen fogalmakat.
Látom a levezetésedből, hogy egyáltalán nem értetted meg az írást, mivel (többek között!) nem ízlésbeli dolgokról írtam, hanem a természetesség nevében meghamisított szépérzékről, amely elzárkózik elvi alapon, és azt állítja, hogy rá egyáltalán nem hat valami. Az erkölcsi választás mindenkinek szíve joga, de az csak felülírhatja a természetes emberi reakciót. Nem szégyen az, ha nem érted a másik gondolatait, csak én furcsállom, hogy manapság nem találkozok kérdéssel, megértésre törekvéssel, hanem inkább azzal, hogy mindenki úgy tesz, mintha mindent értene, és képes lenne az autentikus bírálatra.
Nincs sértődés, csak ha valaki úgy fogalmaz, hogy “direkt idehozni a küszöbünkre már kissé arcátlanság”, az számomra egy érdekes mentalitásról tesz bizonyságot, ami túlmutat a kritikai hangon. Majd írd meg, kérlek, hogy mihez van jogom amolyan kívülálló gyüttmentként, és magáznom kell-e a többieket?! :)
Kori sóhajt és inkább asszociál,
meg még,
meg még.
Engem az ilyesmi varázsol el – ha már kő. :o)
Ez milyen fajta kő, mi a neve ?
Ez egy bazalt geóda, amelyben kalcedon, kalcit és mordenit ásványkiválások laknak.
Nagyon szép. Régen gyűjtöttem ásványokat, de aztán abbahagytam, sok hely kell hozzá. Maradt a pénzgyűjtés helyette.
Régen nekünk sok hely is volt, és elég sokmindent gyűjtögettünk. :o) (Növesztettünk is ásványokat házilag.)
Most is van nekem még néhány. Hét végén megpróbálom lefényképezni 2-3 kedvenc kincsemet és betenni ide. :o)
Az önismétlő alakzatok miatt alig hihető, hogy a véletlen műve. Valahogy a három dimenziós fraktálokat juttatta az eszembe…
Ez nagyon szép. Most jó, hogy a téma kapcsán ilyen dolgok is előkerülnek.
Ez a szép zöld fraktál a pagodakarfiol. :o)
Különben fantasztikusak ezek a nagyítások. A hópehely és rovarszem nagyítások például nagyon tetszenek nekem.
Azt hiszem félreérted a dolgot, ezek nem nagyítások, hanem matematikai függvények 3 dimenziós ábrázolása útján létrehozott mesterséges képek. :) Némelyik függvény döbbenetesen bonyolult világokat ír le. A látvány gyakran kristályokat, bonyolult szimmetriával megalkotott épületeket vagy valamilyen organikus szöveteket juttathat az ember eszébe.
Teljesen olyanok, mintha egy növényről készültek volna. Ezek szerint mégiscsak van a matematikának szépsége :)
A fölső kép egy Mandelbrot-halmaz 3D-változata, amelyet Mandelbulb-nak neveznek.
Az alsó kép valóban egy növény – mint írtam a pagoda karfiol -, Fibonacci-spirálokból. :o)
A kedvenceim a Julia-halmazok és a Fibonacci-spirálok. :o)
<3 tenyleg gyonyoruek, bar az en “szakteruletem” az amorf asvanyok…
asszem aki igazan jo asvanytanos az egy kicsit furi, legalabbis kollegakat akiket ismerek es nagyon profik, azok mind pöppet elvarazsoltak, imadnak szamolni, kirakozni es elvesznek a tergeometriaban napokra… viszont nagyon szeretetremeltoak. en a konteokat, a sztorit szeretem=kornyezetrekonstrukcio:-)
Szép volt az apácás történet. Pozsonyi nagy kedvencem. Egyedül Máté evangéliumának részlete nem világos számomra, hogyan kapcsolódik a témához.
Mátéval az utolsó bekezdésre reagáltam, de lehet, hogy a 19-es tevés-tű-fokosa az idepasszolóbb.
Mindenesetre számomra esztétikailag nincs különbség egy szilícium-dioxid (=kvarc, a csillogósabb a hegyikristály) és egy magasnyomáson préselődött szén csimbók (=gyémánt) közt. vállalom egy naturalista szent vagyok, aki még nudizni is szeret :)).
Az ásványokkal én is így vagyok, a szépség számít nálam. Annak idején megnéztem a Természettudományi Múzeumban a drágakőkiállítást, nagyon látványos volt. Mik derülnek itt ki, végülis ha valaki jól néz ki akkor megteheti :))
Héló! A nudistáknál pont nem számít, hogy valaki jól néz ki, vagy sem. :o)
Ez elég furcsa. Nem szégyelik a csúnya testet ? Így már érthető Angela Merkel nudista fényképe :))
högyikének igaza van, a nudizás nem a szexualitásról szól, az a szvinger:-P
Csak nem jársz oda is ? :))
nem, tényleg nem :), de olvasni nyilván már olvastam ilyesmiről. iszonyat kíváncsi természet vagyok.
Erről eszembe jutott, hogy masszázstanfolyamon is megfordulnak hozzád hasonló gondolkodású, érdekes egyedek. Az egyik nő teljesen meglepődött, hogy a tanfolyamon neki is vetkőznie kell, hogy a társa rajta tudjon gyakorolni – azon nyomban ott is hagyta a tanfolyamot. Volt egy másik nő, aki kizárólag egyrészes fürdőruhában volt hajlandó megjelenni. Egy fiatalember közölte, hogy ő női partnert akar választani a társaságból, mert ő majd házhozjáró masszőrködéssel akar foglalkozni és kizárólag 40 év és 65 kg alatti nőket óhajt masszírozni – mondtuk neki, hogy ezt azért másképp hívják, de fedőnévként lehet akár masszőrnek is.
Ezzel mindjárt három dolgot akartam elmondani:
1. Aki nem tud elszakadni a számára szép látvány-elvárástól, az ne menjen oda.
2. Aki mégis megy, az ne a testek szépségével foglalkozzon.
3. Aki mégis megy, az tanulja meg elfogadni, hogy az ilyen helyeken emberek legalább 80%-a nem “szép”.
+ 1. Az emberek legtöbbjében van valami szép, csak meg kell látni – de sem a nudisták közt, sem a masszázson nem a testek nézegetése és értékelése a lényeg.
nagyrészt egyetértek, ua. ez szocializációs dolog is.
nálunk pl. teljesen oké volt, hogy a nagyszüleimnél van fafűtésű “szauna” és közösen gőzfürdőztünk, így gyerekkorom óta szokva vagyok a különböző testekhez (idős-fiatal, feszes-ráncos, kerekebb-szikárabb), a gyerekeink is így nőnek fel. továbbgondolva még, egyáltalán nem tartom jó iránynak azt a prüdériát, ami “gyermekvédelem” gyanánt amerikából jön. az ember nem idegenekkel csupaszkodik, persze tudom vannak statisztikák (feminista?), hogy a szexuális zaklatások többsége családon belül zajlik, nem tudom.
A lenti rönoár nagy fürdőzős kép szerintem pont azért jó, mert nem a szépségről/szabályosságról szól, hanem a hangulatról :-).
Én nem így szocializálódtam, de mégis ez alakult ki bennem. :o)
Apukám egy enyhén malac vicctől is elvörösödött és rettenetes zavarba jött. Anyu viszont sosem misztifikálta a testiséget. Aztán elég fiatalon összekerültem exemmel, aki kifejezetten szereti a mezítelenséget. Később valahogy jött ez a masszázs dolog és csepp undort sem éreztem a különböző testek látványától és érintésétől – egyetlen kivételes eset volt csak, de az a szag miatt volt. Később bekerültem egy csoportba, ahol együtt szaunáztunk – öregek, fiatalok, nők, férfiak, kövérek, soványak, jó testűek.
Én magam sosem szerettem még csak fürdőruhában sem lenni. De nem a szégyenlősség miatt, hanem mert én ruhában érzem magam komfortosan. Anyu mindig idegbajt kapott tőlem, mert tó mellett, vagy strandon ha kijöttem a vízből, mindjárt vettem magamra a fürdőköpenyt vagy a rövidnadrágot és pólót.
Pedig a testemen semmi szégyellnivaló nem volt… sőt. :o)) (Most már Aurerlius fujjos kategóriájába tartozom.) :o))))
A gyerekeim viszont már tényleg így szocializálódtak.
jah, azt kifelejtettem, hogy a szaunában, miután pici hely, alapvetően azonos neműek voltak. szerintem a kulcs inkább az, hogy anyukád nem misztifikálta a dolgot, az enyém se :). apukám nekem is szemérmes. jajj, ezek a nők :).
“Most már Aurerlius fujjos kategóriájába tartozom.” nyugi én is, miután bőőőven elmúltam 26 :D (akkor mentem férjhez, íp’ időben, még a nagy hervadás előtt, 10 éve boldogítjuk a gazpatriarchámmal egymást :)))
Én 38,5 voltam, amikor összejöttem a mostani párommal. (De rég volt…) :o))
:)) még nem gondolkodom a párcserében, bár hamar lelkesedem, imádom a pasikat. na jó, többet nem locsogok, mert oda a jóhírem :-). “reputációm” szigorúan Scarlett O’Harasan.
,,hamar lelkesedem, imádom a pasikat”
Mennyire imádod őket ? :D
hgyi!
Masszőr vagy? Mi még nem tartunk a masszázsnál, csak az elmélettel szenvedünk :D
ha komolyan érdekel…akkor tényleg csodálom az erőt, amivel képesek vagytok megszelidülni, a koncentrációt, a jelen–létet- ahogyan a férfi képes figyelni, ha vmi valóban érdekli (nőknél ritka) és az ön-odaadást- ez tkp a vesztetek. persze jó, ha van hozzá egy külcsín, de hosszútávon a belbecs dönt. és ezek a tulajdonságok kortól függetlenek, ott van egy 4 évesben is és egy 90 éves férfiben :).
Lehet félreérthetően fogalmaztam, itt nem a meztelen nők nézegetése volt nálam a lényeg, habár sok férfi ezért járt mondjuk topless strandra a gyerekkoromban :)) Inkább a szégyenlősség, a nem tökéletes test miatt, habár én akkor sem járkálnék szívesen meztelenül mások előtt, ha férfimodell külsejű lennék. Különben furcsa a nőknél a nudizmus, sokan köztük elégedetlenek a testükkel, még a szép nőknél is előfordul ez.
ezért írtuk, hogy van benne jó adag szocializáció (szülők viszonya a testhez, meztelenséghez), önelfogadás ill. környezet hatása is.
ajj, olyan ize vagy, most kepzeld el Aureliust -majd nudizo Merkellel almodik…gyorsan javitunk egy
Renoir-val :)
Na azért, ez mindjárt más :) Azért az igazi Botticelli Vénusza.
hogy is híjják az ilyet, szakbarbár….:-P
B-)
ugy-ugy, vegulis passzol termeszeti=(szak) nelkul barbar.
egyebkent kivi vok hogy jon -e Bruno dumcsizni.
Az elmúlt hetekben a blogján is kevés új írás született és itt nálunk is ritkán fordult meg. Lehet, hogy sok munkája van? – Mindenesetre az sem kizárt, hogy csak napok múlva látja, hogy leközöltük egy írását.
nemtom, ha nem is kapott értesítést, akkor nem biztos, hogy jön.
bár az sem értem, hogy ha nyilvánosságnak is ír vki, akkor talán a visszajelzések is érdeklik.
mondjuk engem érdekelne, hogy miért választotta a Giordano Bruno nicket…Nekem Giordanoról, így a blogban megjelent írások alapján, sokkal inkább a romantika ugrik be, nemtom mennyiben reneszánszos, nekem inkább olyan Blake a démonaival -Keats klasszik műveltségével, de alapvetően byroni világfájdalmas figura, szóval ányegines.
Köszönöm a “hiányolást”, éppen tűnékeny jelenségnek számítok önmagam számára is, szóval nem vagyok, de talán leszek. Egyszer. :)
Valóban meglepetés volt, hogy pont ez az írásom itt megjelent, mindenre számítottam, erre azonban nem. :O
Még fel kell dolgoznom Koriander stílus-jellemzését is…….:)
“A modern művészet nem provokatív, hanem idejétmúlt”
A modern művészetektől való elhatárolódás* is egy formája a sznobizmusnak, ami ellen már Giordano Brunó megvívta a maga keresztesháborúját!
Az intelligens ember tud szanálni, a saját ízlése szerint a modern és a tradicionális művészet termékeiből.
*Elhatárolódom – mondja a kispolgár.
Azért kíváncsi lennék, hogy hány ember bizonytalanodna el kissé, és érezné úgy, hogy valamiféle ritka isteni alkotást rombol le, amikor ezt kellene felaprítania, hogy üvegvágó szerszámot készítsenek belőle. :)
Az összeset ledarálni.
Érdekes gondolatsor. Abban igazad van, hogy van benne valamiféle álszent póz, amikor valakinek csak azért nem tetszik valami, mert drága vagy nem természetes. Még ha tetszene is, de valahogy bűnként fogja fel, hogyha valami nem úgy van, ahogy eredetileg volt, akkor az már nem is jó.
Viszont ezzel a bekezdéssel nem tudok egyetérteni: “Normál esetben a szépérzék, a rácsodálkozás ösztönös (és nem morális) folyamatként megy végbe, ami azt is jelenti, hogy tetszhet valami annak ellenére, hogy. Hogy romlott, hogy bűnös, hogy ártalmas szépség. Hogy vér tapad hozzá, hogy túl van értékelve, hogy van benne valami sötét igézet. Az őszintétlen emberekbe azonban mesterséges gátak vannak beépítve: a tudatuk irányítja a szépérzéküket, vagy legalábbis ők ezt állítják. Feltalálták a morális szépérzéket. Számukra erkölcsi hőstett közömbösnek maradni aziránt, ami népeket hoz lázba. Ez bennük a romlottság, a megrontott ösztön. Ezért nem természetesek (bár annak akarnak látszani), ezért hamisak, ezért nem emberek ilyen esetben, hanem szerepek.”
Ezzel a bekezdéssel azt mondod, hogy az ösztönösség a romlatlan igazából. Keresztényként pedig úgy gondolom, hogy vannak a bűn által megrontott ösztöneink. Például amikor tetszik a bűn vagy a rossz. Lehet, hogy ösztönösen tetszik valami bűnös, romlott, sátáni, de ez már nem az eredeti emberi ösztön terméke, hanem a bűn által megrontott természetem ösztönös reagálása. Számomra ahhoz, hogy valami szép legyen, nem elég, hogy pusztán szépnek találjam ösztönösen: ha rossz, ha bűnös, akkor el fogok fordulni tőle, még ha az ösztönöm azt is súgja, hogy tetszik. Mert ez egy megrontott ösztön. Nem gondolom, hogy ez valamiféle kifordított gondolkodás lenne. Valamilyen szinten, úgy gondolom, kezelnem kell az ösztöneimet, morális folyamattá kell őket tennem. Mert lássuk be, sokszor olyasmi tetszik vagy olyanban leljük örömünket, ami alantas és káros ránk nézve és másokra nézve is. Ezeket jó felülvizsgálni, szabályozni.
Sajnálom, hogy az ösztönös folyamatok (akár a tetszés) morális felülvizsgálását egy szinten említed azzal, amikor valaki pusztán azért utasít el valamit, mert sokba kerül, népszerű vagy nem a természetes formáját őrzi. Lehet, hogy nem vagyok szent, de kötelességemnek érzem azzá válni, ezért erkölcsi mérlegre tenni azt is, mi felé fordulok oda és mi felé nem. Mit fogadok be magamba akár a látásomon keresztül és mit nem, mivel veszem magam körül és mivel nem, ami mint látvány nyilvánvalóan hat rám. Persze ettől még nem kell magam többnek gondolnom másoknál, ebben igazad van.
Jogos felvetés, bár nem állítottam, hogy az ösztönösség romlatlan lenne, inkább (egy korábbi válasz megismétléseként) azt boncolgattam, hogy a morál, az etika, a hit már csak felülbírálja az ösztönös reakciót, de nem változtatja meg. Ha egy érték jegyében élem az életemet, akkor elzárkózhatok a “bűnös” szépség elől, de akkor sem állíthatom, hogy az meg sem érint, lepereg rólam, különben hazudok (mármint ha valójában tetszik, csak elutasítom).
Tehát az ember lehet morális lény, de a szépérzék, vagyis az ösztönös reakció nem. Mert az tudattalan, vagyis moráltól független. A tudatosság teremthet szűrőket ugyan, amelyek még azelőtt elfordulnak, elutasítanak, mielőtt még az ösztönös reakció kibontakozhatna. Azonban ez a valóságon nem változtat.
Szeretném a “szépérzéket” és a morális választást külön kezelni. Az utóbbi most nem képezte az elmélkedés tárgyát. Annál is inkább, mert itt a természetességre való törekvést kritizáltam meg a saját fogalmai (és ellentmondásai) alapján.
Erről próbáltam bújtatottan (?) írni. :)
Így már jobban értem, mit akartál mondani, és ezek szerint egyetértünk. :) Ha jól gondolom, Te azt tartod nevetségesnek és álszentnek, amikor valaki annyira magasságos lénynek állítja be magát, hogy letagadja, hogy neki bármi olyan megtetszene, amit morálisan helytelenít. Nyilván ez hazugság (kivéve talán tényleg nagyon nagy szenteket – de azok meg nem kérkednének vele), hiszen a tetszés valóban ösztönös, és utólag bírál az erkölcs. Nekem pl. ilyen Klimt. Ha ránézek, elsőre tetszik, de ha jobban megnézem a képeit, a legtöbbön van valami beteges, dekadens, romlott, ami miatt, jobban megnézve, jobban átgondolva nem tudom rájuk azt mondani, hogy jó szívvel kitenném őket a falamra.
Igen, ilyesmire gondoltam én is. :)
“Nekem pl. ilyen Klimt.”
Nekem meg ilyen a Spice Girls. Elsőre tetszik, de aztán közelebbről megnézve… pfúj, ez dekadens, az ördöggel cimborál! :D
:)) még nem gondolkodom a párcserében, bár hamar lelkesedem, imádom a pasikat.
Lassan csak eljutunk a swingerklubig… mikor lesz a nagy coming out, kori? :P
íííí, tényleg magas, nagyon magas laszti volt :D. Az még haggyán’, hogy magam ezerrel blamálom, de még Högyikééket is belekeverem :D (remélem nincs harag, Bébifész :0))
De egy normálatlan egyed vagy!! :oDDDDDDDDDDDDDDDDD
A swingerbe is belekevertél most már… :oDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Ilyesmiért harag? Nálam? :o)))))))))))))
A “még” érdekes jelentést ad a mondatnak. Nem lezár, hanem nyitva hagy. :)
Valamiért nekem is a nők jutottak eszembe a cikk olvasása közben. Ami szép, az az úgymond természetes, legalábbis a visszafogott szépség, nem az erőltetett provokáció. Ebben az esetben normális ember leszarja, hogy mit mond vagy gondol az agymosott társadalom, a tévé, vagy a sok divatmagazin. Ami meg népszerű, az egyáltalán nem biztos, hogy jó, vagy szép.
Slasher, nekem meg valamiért ez jutott eszembe a soraidról:
http://sztp.blog.hu/
bocs az offért, habár ha az ösztönös vs tudatos szépérzékre gondolok, talán nem is annyira az
Bitcoint ki szeret nézegetni ?
HB,
…és a jazz-en belül melyik irányzat? :)
Természetesen rock…
Árnyalt, szabad gondolkozás – ez jut az eszembe az írásodról. A megkülönböztetés és jelentésbeni, lelki finomságra, árnyalatok jelentőségének megérzésének képessége. Ugyanaz az igazság más és más köntösben jelenik meg más és más embernél, más és más szituációban. Fokozódó természetesség, fkozódó belső szabadság. Kitáguló Ember lét.
Kedves Giordano Bruno!
Két észrevételem van:
1, Ez mintha a “A lányok tudják a fiúk nem…” c. cikk alatt a Deansdale által megkezdett (mikor megjegyzést tett a modern művészetre), és az általad folytatott és keményvonalasan végigvitt esztétikai vita folytatása lenne. (Mártsak Deansdale kirohanásából is kiindulva…) Tévedek?
2, Én úgy vettem észre, hogy te valamilyen szinten nagy ellensége vagy a sznobizmusnak. Ez jött elő a régebbi vitában is (amire utaltam fentebb), és a mostani cikkből is. Tévedek?
Egyszer írhatnál valamit a sznobizmus természetrajzáról is. Kíváncsi lennék, mit tudnál írni a témáról.
Amúgy nekem tetszett a cikk.
Nekem csak most esett le miről van szó, a kommented után. Akkor a csiszolt gyémánt a modern művészet lenne és a csiszolatlan a hagyományos művészet ? Ez esetben a csiszolatlan gyémánt híve vagyok, az építészetet leszámítva kevés számomra szép csiszolt gyémánt van és ezt nem morális alapon mondom.
Azért ennyire elvont szimbolizmusra nem vagyok hajlamos. Ráadásul nem is tartom érvényesnek ezt az analógiát, amely a hagyományos művészetet a csiszolatlan gyémánttal azonosítja. A csiszolatlanság a megmunkálás hiányát jelenti/jelentené: márpedig bármely művészeti produkció egy alkotási folyamat (megmunkálás – csiszolás) eredménye. Ebben az analógiában legfeljebb a naív művészetet lehetne “csiszolatlan gyémántként” látni, ami a professzionális művészettel áll szemben. De ez is nonszensz felosztás lenne. :)
Amúgy a csiszolatlan és a csiszolt drágakő a természetesség kontra mesterséges “valami” felosztásra hajaz, ami önmagában is abszurd logika, egy mesterséges megkülönböztetés eredménye. :)))
1. Nem, vagy nem egészen, vagy nem tudatosan. Attól függetlenül kezeltem, bár érdekes felvetésnek tartom, mert valóban lehet közöttük valamilyen logikai kapcsolatot találni.
2. Nagyon érdekes, hogy a sznobizmus fogalmát használod/veted fel. Én nem használnám (itt sem). Nem teljesen alaptalan persze, csak számomra nem teljesen fedi le a jelenséget, ráadásul az ehhez hasonló éles és karakteres megnevezések rögtön zsákutcába vihetik a témát.
Nehezen tudnám meghatározni, hogy minek vagyok a “nagy ellensége”. Talán olyasmit mondanék, hogy az emocionális “gondolkodásnak” (ami semmi több, mint merő reflektálás pillanatnyi hangulatok alapján) és a végiggondolatlanságnak (ami nincs tisztában azzal, hogy mit mond, hogy amit állít, annak mi a következménye, ezért az ellentmondásait sem veszi észre)………Talán annak, amikor az emberek valamiért kényszeresen objektiv köntösbe öltöztetik a szubjektivizmust. Mert annak, hogy valami nem tetszik nekem, valamit utálok, van létjogosultsága. De amikor a személyes érzéseimet, vonzalmaimat úgy tüntetem fel, mint objektív igazságokat, amikor összekeverem azt, hogy valamit nem szeretek, azzal, hogy annak nincs értelme, nincs létjogosultsága, akkor már hamissá válok. Azt mondani, hogy nem szeretem a modern művészetet, és azt mondani, hogy a modern művészet hülyeség, nem ugyanaz. Az első kikezdhetetlen, a második nagyotmondás……..talán bizonyos szempontból sznobizmus.
Nem tudom, képes lennék-e a sznobizmusról írni…………. :O
Amúgy köszönöm szépen! :)